Az 1988-as év fordulópontot jelentett Mianmar (akkor még Burma) történetében. A Ne Win tábornok 1962 óta tartó, a burmai utat a szocializmushoz hirdető katonai-egypárti rendszere az 1980-as évek végére gazdasági és társadalmi csődbe jutott. Az 1987-es bankjegy-visszavonás, amely a lakosság megtakarításainak nagy részét egyik napról a másikra elértéktelenítette, országos elégedetlenséget robbantott ki. Az 1988. augusztus 8-án (a „8888” felkelés) kirobbant tömegtüntetések a hadsereg erőszakos leverésébe torkolltak, majd 1988. szeptember 18-án a hadsereg formálisan is átvette a hatalmat, és megalakította az Állami Jogi és Rendvédelmi Tanácsot (State Law and Order Restoration Council, SLORC). Az ezt követő két évtizedben a katonai junta – amely 1997-től Állami Béke és Fejlesztési Tanács (State Peace and Development Council, SPDC) néven működött – elszigeteltségben, nemzetközi szankciókkal szemben, de Kína és más szomszédok hallgatólagos vagy nyílt támogatásával tartotta fenn hatalmát. Ez az alfejezet az 1988-as felkeléstől a 2010-es átmenet előestéjéig terjedő időszakot tárgyalja, különös tekintettel a demokratikus ellenzékre, Aung Szan Szú Csí személyére, a szankciók hatásaira és a junta fennmaradásának okaira.
Az 1988-as felkelés közvetlen előzménye a Ne Win-féle burmai szocializmus gazdasági kudarca volt. Az 1962-ben hatalomra került katonai rezsim államosította a gazdaságot, elzárkózott a külföldi befektetésektől, és merev, bürokratikus tervgazdaságot épített ki. Az 1980-as évek közepére Burma a világ egyik legszegényebb országává vált; az ENSZ 1987-ben a legkevésbé fejlett országok közé sorolta. A rezsim válasza a válságra az 1987. szeptemberi demonetizáció volt: a 25, 35 és 75 kjátos bankjegyeket érvénytelenítették, ami a lakosság megtakarításainak jelentős részét megsemmisítette, és napokon belül élelmiszerhiányt, inflációt és széles körű elégedetlenséget okozott.
A tiltakozások 1988 márciusában, a Ranguni Műszaki Egyetemen kezdődtek, amikor diákok a rendőri brutalitás ellen tüntettek. A mozgalom gyorsan átterjedt más egyetemekre és városokra. Júniusban és júliusban a kormány erőszakkal próbálta elfojtani a megmozdulásokat, ami több tucat diák halálához vezetett. 1988. július 23-án Ne Win bejelentette lemondását a Burmai Szocialista Programpárt (Burma Socialist Programme Party, BSPP) elnöki posztjáról, de a hadsereg továbbra is a háttérből irányított. A tüntetések augusztusra országos méretűvé duzzadtak; a fő követelés a demokratikus többpárti rendszer és a katonai diktatúra felszámolása volt.
A mozgalom csúcspontja 1988. augusztus 8-án következett be, amikor Rangunban, Mandalayban és más városokban százezrek vonultak utcára. A tüntetők között diákok, munkások, köztisztviselők, buddhista szerzetesek és etnikai kisebbségek tagjai is voltak. A hadsereg augusztus 8-án és az azt követő napokban tüzet nyitott a demonstrálókra. A halálos áldozatok számát a nemzetközi emberi jogi szervezetek és a demokratikus ellenzék 3 000 és 10 000 közé becsülik, de pontos adatok nem állnak rendelkezésre; a mianmari katonai vezetés hivatalosan csak néhány száz halottat ismert el. Az eseményeket a nemzetközi sajtó „8888 felkelés” néven ismerte meg, utalva a dátumra.
A felkelés leverése után, 1988. szeptember 18-án a hadsereg formálisan is átvette a hatalmat. A puccsot Saw Maung tábornok vezette, de a háttérben Ne Win továbbra is befolyással bírt. Az új katonai tanács, a SLORC elnöke Saw Maung lett. A junta azonnal kijárási tilalmat rendelt el, betiltotta a gyülekezést, és letartóztatta a mozgalom vezetőit. Ugyanakkor ígéretet tett többpárti választások megtartására, és gazdasági reformokat helyezett kilátásba, hogy leszerelje a nemzetközi kritikát.
A SLORC kezdetben a mérsékelt átmenet látszatát keltette. 1989-ben bejelentette, hogy választásokat tartanak, és lehetővé tette politikai pártok alapítását. Ugyanebben az évben a junta az ország hivatalos nevét Burmáról Mianmarra változtatta, és több város nevét is átírta (például Rangunból Yangon, Mandalayból Mandalaj lett). A névváltoztatást az ellenzék és több nyugati kormány nem ismerte el, mert azt a junta legitimációs törekvésének tekintették, amely nem tükrözi a nép akaratát.
A demokratikus ellenzék vezéralakja Aung Szan Szú Csí (Aung San Suu Kyi) volt, Aung Szan tábornok, a függetlenségi mozgalom ikonikus alakjának lánya. Szú Csí 1988-ban tért haza Burmába, hogy beteg édesanyját ápolja, de hamarosan a demokráciamozgalom szószólója lett. 1988. szeptember 27-én társalapítója volt a Nemzeti Liga a Demokráciáért (National League for Democracy, NLD) nevű pártnak, amely a legnagyobb ellenzéki erővé vált. A junta 1989 júliusában házi őrizetbe helyezte Szú Csít, de ő ennek ellenére továbbra is az ellenzék szimbolikus vezetője maradt.
Az 1990. május 27-én megtartott többpárti választásokon az NLD elsöprő győzelmet aratott: a szavazatok mintegy 59%-át szerezte meg, és a 485 parlamenti mandátumból 392-t nyert el. A junta által támogatott párt, a Nemzeti Egység Párt (National Unity Party, a BSPP utódja) mindössze 10 mandátumot kapott. A nemzetközi megfigyelők a választást viszonylag szabadnak értékelték, de a junta nem ismerte el az eredményt. A SLORC közölte, hogy előbb új alkotmányt kell kidolgozni, és csak azután hívható össze a parlament. Az alkotmányozó nemzetgyűlést azonban évekig halogatták, és a katonai vezetés soha nem adta át a hatalmat.
A junta a választások után fokozta az elnyomást: az NLD számos vezetőjét letartóztatták, a párt irodáit bezárták, és a politikai tevékenységet korlátozták. Aung Szan Szú Csí házi őrizete 1995-ig tartott, de később többször is meghosszabbították. 1991-ben Szú Csí Nobel-békedíjat kapott, ami jelentős nemzetközi figyelmet irányított a mianmari helyzetre, de a junta ezt „külső beavatkozásnak” minősítette.
A SLORC 1997-ben Állami Béke és Fejlesztési Tanács (SPDC) néven szerveződött újjá. A névváltoztatás mögött részben a nemzetközi megítélés javításának szándéka állt, de a hatalmi szerkezet nem változott: a katonai vezetők – köztük Than Sve (Than Shwe) tábornok, aki 1992-től a junta első embere volt – továbbra is korlátlan hatalmat gyakoroltak. A hadsereg nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot is ellenőrizte: a Union of Myanmar Economic Holdings (UMEH) és más katonai vállalatok révén részesedést szerzett a legfontosabb ágazatokból, a bányászattól a turizmusig. A kényszermunka gyakorlata széles körben elterjedt; a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1998-ban vizsgálatot indított, és 2000-ben történetében először szankciókat javasolt egy tagállam ellen.
A junta időszakában az etnikai fegyveres konfliktusok sem szűntek meg. A karen, shan, kachin, mon, arakani (rakhine) és más felkelő szervezetek továbbra is harcoltak az autonómiáért vagy függetlenségért. A katonai rezsim időnként tűzszüneti megállapodásokat kötött egyes csoportokkal – például a Kachin Függetlenségi Szervezettel (Kachin Independence Organisation, KIO) 1994-ben –, de ezek a megállapodások törékenyek voltak, és a hadsereg gyakran megsértette őket. A konfliktusok súlyos humanitárius következményekkel jártak: százezrek kényszerültek belső menekültként élni, és a határ menti területeken a civil lakosság rendszeresen ki volt téve a katonai erőszaknak.
A rohingja kisebbség helyzete különösen súlyos volt. Az 1982-es állampolgársági törvény megfosztotta őket állampolgárságuktól, és a junta időszakában is rendszeres diszkrimináció, mozgásszabadság-korlátozás és erőszak érte őket. A 2017-es tömeges atrocitásokról a későbbi fejezet A 2010-es átmenet és a rohingja válság részletesebben tárgyal; itt annyi rögzíthető, hogy a junta a rohingjákat „külföldi bevándorlóknak” tekintette, és tagadta állampolgári jogaikat.
A junta hatalmának egyik legnagyobb kihívása a 2007-es sáfrányos forradalom volt. 2007 augusztusában a kormány jelentősen megemelte az üzemanyagárakat, ami a megélhetési költségek drasztikus növekedéséhez vezetett. A kezdeti tüntetésekhez hamarosan buddhista szerzetesek ezrei csatlakoztak, akik sáfrányszínű ruhájuk miatt adták a mozgalom nevét. Szeptemberben a tüntetések országos méretűvé váltak; a szerzetesek békésen vonultak, és a lakosság étellel, vízzel támogatta őket. A hadsereg szeptember 26-27-én erőszakkal leverte a megmozdulást: a biztonsági erők tüzet nyitottak, letartóztatások százait hajtották végre, és kolostorokat zártak be. A halálos áldozatok számát a nemzetközi emberi jogi szervezetek 31 és 100 közé becsülik, de a valós szám valószínűleg magasabb, mivel a junta eltitkolta a veszteségeket. A nemzetközi közösség élesen elítélte a fellépést; az ENSZ Biztonsági Tanácsa nyilatkozatot adott ki, de Kína és Oroszország blokkolta a kötelező erejű szankciókat.
A junta 2003-ban meghirdette a „hét lépéses útitervet a fegyelmezett virágzó demokráciához” (roadmap to disciplined democracy), amelynek részeként új alkotmányt kívánt elfogadtatni. A folyamat 2008-ban csúcsosodott ki: a kormány 2008. május 10-ére népszavazást írt ki az alkotmánytervezetről. A referendumot mindössze egy héttel azután tartották, hogy a Nargis ciklon pusztított az országban, több mint 130 000 ember halálát okozva, és milliókat téve földönfutóvá. A junta a katasztrófa ellenére nem halasztotta el a szavazást, ami súlyos nemzetközi kritikát váltott ki. A hivatalos eredmény szerint a szavazók 92%-a támogatta az alkotmányt, de független megfigyelők és az ellenzék szerint a folyamat sem szabad, sem tisztességes nem volt; sokakat megfélemlítettek, a szavazatszámlálás nem volt átlátható, és a ciklon sújtotta területeken gyakorlatilag lehetetlen volt a részvétel.
A 2008-as alkotmány a „fegyelmezett demokrácia” elvét intézményesítette. A szöveg garantál bizonyos alapjogokat, de biztosítja a hadsereg számára a parlamenti helyek 25%-át, valamint a védelmi, belügyi és határügyi miniszteri posztokat. Emellett a főparancsnok rendkívüli állapot esetén átveheti a végrehajtó hatalmat. A hadsereg tehát alkotmányos vétójogot kapott minden olyan módosítással szemben, amely csökkentené befolyását, mivel a parlamenti helyek 75%-a feletti többség szükséges az alkotmány módosításához. Az alkotmányt a junta a demokráciába való fokozatos átmenet keretének állította be, de a kritikusok szerint az a katonai hatalom tartósítását szolgálta.
A junta időszakában Mianmar fokozatosan elszigetelődött a nyugati világtól. Az Egyesült Államok 1988 után megszakította a gazdasági segélyezést, majd 1997-ben befektetési tilalmat vezetett be, 2003-ban pedig a Burmese Freedom and Democracy Act értelmében további szankciókat fogadott el. Az Európai Unió 1996-ban közös álláspontot alakított ki: fegyverembargót, vízumtilalmat és a katonai vezetők vagyonának befagyasztását rendelte el. A szankciók célja a junta gazdasági bázisának gyengítése és a demokratikus változás elősegítése volt.
A szankciók hatékonysága azonban korlátozott maradt, mivel Kína, India, Thaiföld és az ASEAN-országok továbbra is kereskedtek Mianmarral, és befektetéseket eszközöltek. Különösen Kína vált a junta legfontosabb gazdasági és diplomáciai támogatójává: fegyvereket, technológiát és politikai védelmet nyújtott az ENSZ-ben. Burma 1997-ben csatlakozott az ASEAN-hoz, ami vitát váltott ki a szervezeten belül, mivel több tagállam bírálta a junta emberi jogi gyakorlatát. Az ASEAN a „konstruktív elköteleződés” politikáját hirdette, amely szerint a párbeszéd hatékonyabb, mint az elszigetelés. A junta ezt a hozzáállást kihasználta, és a regionális fórumokon igyekezett legitimációt szerezni.
A junta propagandája a szankciókat „neokolonialista beavatkozásnak” állította be, és a nemzeti szuverenitás védelmét hangsúlyozta. A kormány a nyugati kritikát a gyarmati múlt visszatérésének állította be, és a hadsereget a nemzet egységének egyetlen biztosítékaként ábrázolta. Az elszigeteltség ugyanakkor a lakosság elszegényedését is erősítette: a külföldi befektetések hiánya, a turizmus visszaesése és a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való korlátozott együttműködés tovább súlyosbította a gazdasági helyzetet. A rezsim válasza a Naypyidawba (Nejpjidó) történő fővárosköltöztetés volt 2005-ben, amelyet hivatalosan a központi fekvés és a biztonság indokolt, de a kritikusok szerint a junta a tömegtüntetésektől való félelem miatt hagyta el Rangunt.
A junta időszakának történeti rekonstrukciója jelentős forrásproblémákkal küzd. A mianmari állami sajtó és hivatalos statisztikák erősen cenzúrázottak voltak, és a katonai vezetés rendszeresen eltitkolta vagy meghamisította az emberi jogi jogsértésekre, a halálos áldozatokra és a gazdasági adatokra vonatkozó információkat. A független újságírás gyakorlatilag lehetetlen volt; a külföldi tudósítók csak korlátozottan férhettek hozzá a helyszínekhez.
Az áldozatok számát illetően a legtöbb adat becslés. Az 1988-as felkelés halálos áldozataira vonatkozóan a demokratikus ellenzék és a nemzetközi emberi jogi szervezetek 3 000 és 10 000 közötti számot adnak meg, de a pontos szám soha nem lesz ismert. Hasonlóképpen, a 2007-es sáfrányos forradalom áldozatainak száma 31 és 100 között mozog a különböző becslésekben, de a valós szám valószínűleg magasabb. A kényszermunka és az etnikai konfliktusok áldozatairól sem állnak rendelkezésre megbízható statisztikák.
A szankciók hatékonyságának megítélése vitatott. Egyes elemzők szerint a szankciók hozzájárultak a junta elszigeteltségéhez és a gazdasági hanyatláshoz, de nem kényszerítették ki a demokratikus változást, mert Kína és más partnerek ellensúlyozták a nyomást. Mások szerint a szankciók éppen a civil lakosságot sújtották, miközben a katonai vezetők továbbra is hozzáfértek a külföldi erőforrásokhoz. A vita a mai napig tart.
A 2008-as alkotmányos népszavazás demokratikus jellege is erősen vitatott. A hivatalos eredmények független ellenőrzésére nem volt lehetőség, és a Nargis ciklon utáni humanitárius katasztrófa közepette a szavazás törvényessége kérdéses. A nemzetközi közösség és a mianmari ellenzék a referendumot legitimációs színjátéknak tekintette.
Végül, a junta időszakának megítélése sem egységes. A katonai vezetés a stabilitást és a nemzeti egységet hangsúlyozta, míg az ellenzék és a nemzetközi emberi jogi szervezetek a rendszert elnyomó diktatúraként írták le. A két narratíva közötti szakadék a források értelmezését is befolyásolja.