A 2010-es átmenet és a rohingja válság Mianmar (Burma) modern történetének egyik legellentmondásosabb időszaka. Az 1988-as felkelés leverése és az azt követő két évtizedes katonai junta után a 2008-as alkotmány népszavazással történő elfogadása és a 2010-es általános választások új fejezetet nyitottak, de az átmenet egyszerre hozott korlátozott politikai liberalizációt és a rohingja kisebbség elleni erőszak eszkalációját. Ez az alfejezet az átmenet intézményi kereteit, a 2015-ös Nemzeti Demokrácia Liga (NLD) győzelmét, majd a 2017-es rohingja válságot tárgyalja, kiemelve a nemzetközi jogi és humanitárius vitákat. A fejezet épít a korábbi, 1988 és a katonai junta alfejezetben bemutatott politikai és gazdasági háttérre, és előkészíti a 2021-es puccs és Mianmar 2026-ban tárgyalását.
A 2008-ban népszavazásra bocsátott alkotmány a katonai vezetés (Állami Béke és Fejlődés Tanácsa, SPDC) által kidolgozott dokumentum volt, amelyet a rezsim a „fegyelmezett demokrácia” kereteként hirdetett. A népszavazást a Nargis ciklon humanitárius katasztrófája közepette tartották, és független megfigyelők szerint a szavazás nem volt sem szabad, sem tisztességes; az alkotmány elfogadását a katonai kormányzat hivatalosan bejelentette, de a részvételi és eredményadatok hitelességét sokan vitatták. Az alkotmány kulcseleme, hogy a törvényhozás mindkét házában automatikusan 25 százaléknyi helyet biztosított a hadsereg (Tatmadaw) képviselőinek, és a védelmi, belügyi és határügyi miniszteri tárcákat is a katonaság jelöltjei töltik be. Ez a konstrukció alkotmányos vétójogot adott a hadseregnek az alkotmánymódosítások felett, és fenntartotta a katonai befolyást a polgári kormányzati időszakban is.
A 2010. novemberi általános választásokat az alkotmány alapján tartották, de a fő ellenzéki erő, az Aung Szan Szú Csí vezette NLD bojkottálta a választást, mivel a párt elutasította a 2008-as alkotmányt és a választási feltételeket. A választáson a katonai háttérrel rendelkező Union Solidarity and Development Party (USDP) szerzett elsöprő többséget; a párt elnöke Thein Sein korábbi tábornok lett, akit a parlament elnökké választott. A választásokat a nemzetközi közösség nagy része nem ismerte el szabadnak és tisztességesnek: az Európai Unió, az Egyesült Államok és több emberi jogi szervezet a korlátozott kampányszabadságot, az ellenzék kizárását és a katonai jelöltek előnyét bírálta. Ennek ellenére Thein Sein kormánya 2011-es hivatalba lépése után meglepő reformokat indított el, amelyeket egyes elemzők „felülről irányított átmenetként” írtak le.
Thein Sein elnöksége alatt (2011–2016) Mianmarban fokozatos politikai liberalizáció kezdődött. A kormány enyhítette a sajtócenzúrát, szabadon engedett több száz politikai foglyot, engedélyezte a szakszervezetek és civil szervezetek működését, és párbeszédet kezdett Aung Szan Szú Csível. 2012-ben az NLD újra regisztráltatta magát pártként, és az időközi választásokon elsöprő győzelmet aratott; Szú Csí parlamenti képviselő lett. A reformokat a nemzetközi közösség óvatos optimizmussal fogadta: az Egyesült Államok és az Európai Unió fokozatosan enyhítette a szankciókat, és több nyugati vezető látogatott Mianmarba. Ugyanakkor a reformok határai is láthatóak voltak: a hadsereg továbbra is ellenőrizte a biztonságpolitikát, és a 2008-as alkotmány módosításához szükséges parlamenti többséget a katonai kvóta miatt lehetetlen volt elérni.
A 2015. novemberi általános választásokat a nemzetközi megfigyelők nagyrészt szabadnak és tisztességesnek értékelték. Az NLD a választókerületek többségében győzött, és a parlament mindkét házában abszolút többséget szerzett. A választási rendszer és a katonai kvóta azonban nem tette lehetővé, hogy a győzelem teljes kormányzati hatalmat adjon az NLD-nek: a hadsereg képviselői automatikusan a helyek 25 százalékát birtokolták, és a biztonsági tárcák katonai irányítás alatt maradtak. Aung Szan Szú Csí nem lehetett elnök, mert az alkotmány kizárja azokat, akiknek házastársa vagy gyermekei külföldi állampolgárok; fiai brit állampolgárok. Helyette Htin Kyaw, az NLD egyik vezetője lett az elnök 2016-ban, de a tényleges hatalmat sokan Szú Csí kezében látták, aki államtanácsosi (State Counsellor) tisztséget kapott – ezt a pozíciót kifejezetten számára hozták létre.
A rohingják a Rakhine államban (korábban Arakan) élő, túlnyomórészt muszlim vallású közösség, amelynek egy része a brit gyarmati időszakban, a 19–20. században vándorolt be a Bengáli-öböl túlpartjáról, más részük pedig évszázadok óta a térségben él. A mianmari állam hivatalos álláspontja szerint a rohingják „bengáli bevándorlók”, akik nem tartoznak az ország elismert etnikai csoportjai közé, és nem jogosultak állampolgárságra. Ezt az álláspontot a 1982-es állampolgársági törvény intézményesítette, amely a rohingjákat kizárta a hivatalos etnikai kategóriákból, és hontalanná tette őket. A nemzetközi emberi jogi szervezetek és az ENSZ szerint a rohingják régóta Mianmarban élő, üldözött kisebbség, akik állampolgárság nélkül, korlátozott mozgásszabadsággal, munkavállalási és oktatási korlátokkal szembesültek. Ez a helyzet már a 2010-es évek előtt is feszültségeket okozott: 2012-ben Rakhine államban a buddhista és muszlim közösségek közötti erőszakhullámok több száz halálos áldozatot követeltek, és több tízezer ember – túlnyomórészt rohingja – kényszerült táborokba vagy menekült el.
A 2016-os év újabb fordulópontot hozott: októberben az Arakan Rohingya Salvation Army (ARSA) nevű fegyveres csoport támadásokat hajtott végre rendőrőrsök ellen, amire a hadsereg nagy erejű „megtisztító műveletekkel” válaszolt. A mianmari kormány a műveleteket terrorizmusellenes akcióként mutatta be, de az ENSZ és emberi jogi szervezetek már ekkor is súlyos jogsértésekről – gyilkosságokról, nemi erőszakról, falvak felgyújtásáról – számoltak be. A bizonyítékok gyűjtése nehéz volt, mert a kormány korlátozta a nemzetközi megfigyelők és újságírók hozzáférését a térséghez.
A 2017. augusztus 25-i események a válság csúcspontját jelentették. Az ARSA összehangolt támadásokat intézett több tucat rendőrőrs és katonai poszt ellen Rakhine államban, megölve több tucat biztonsági erőt. A mianmari hadsereg válaszul rendkívül heves, széles körű katonai műveletet indított, amelyet a kormány „clearance operations” (tisztogató műveletek) néven hivatkozott. A következő hetekben több százezer rohingja menekült át a szomszédos Bangladesbe. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és más humanitárius szervezetek szerint 2017 augusztusa és decembere között több mint 700 ezer ember hagyta el Rakhine államot, és a menekültek összlétszáma Bangladesben 2018-ra meghaladta az 1 milliót. Ezek a számok becslések, amelyek a regisztráció és a műholdfelvételek alapján készültek, és az egyes források között kisebb eltérések lehetnek.
A menekültek és a helyszínre később bejutott nemzetközi szervezetek, újságírók és ENSZ-megbízottak beszámolói tömeges és szisztematikus atrocitásokról szóltak: falvak felgyújtásáról, gyilkosságokról, nemi erőszakról, kínzásról és a rohingják kollektív megbüntetéséről. A mianmari hadsereg és a kormány kezdetben tagadta a vádakat, és a műveleteket az ARSA terrorista fenyegetésére adott arányos válaszként állította be. A hadsereg belső vizsgálatai, amelyeket később nyilvánosságra hoztak, azt állították, hogy csak korlátozott jogsértések történtek, és a felelősöket megbüntették; ezeket a vizsgálatokat a nemzetközi közösség hiteltelennek tartotta. A mianmari hatóságok azt is hangsúlyozták, hogy a „rohingja” kifejezést nem ismerik el, és a menekülteket „bengáliaknak” nevezik, akiknek vissza kell térniük, ha igazolják mianmari tartózkodásukat.
A nemzetközi reakciók gyorsan erősödtek. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Zeid Raad al-Husszein 2017 szeptemberében a helyzetet „az etnikai tisztogatás tankönyvi példájának” nevezte. Az ENSZ Tényfeltáró Missziója (Independent International Fact-Finding Mission on Myanmar) 2018-ban kiadott jelentése megállapította, hogy a hadsereg és a biztonsági erők „súlyos emberi jogi jogsértéseket” követtek el, amelyek a legmagasabb szintű katonai vezetés tudtával és irányításával történtek, és amelyek a nemzetközi jog szerint emberiesség elleni bűncselekményeknek és etnikai tisztogatásnak minősülnek. A jelentés azt is megállapította, hogy a cselekmények „népirtó szándék” jeleit mutatják, de a kérdés jogi értelemben további vizsgálatot igényel. A „népirtás” minősítést azonban több állam és nemzetközi szervezet is elfogadta vagy hivatalosan használta: az Egyesült Államok kormánya 2022-ben hivatalosan népirtásnak minősítette a rohingják elleni erőszakot, és erre alapozva további szankciókat vezetett be. Az Iszlám Együttműködési Szervezet és több muszlim többségű ország szintén népirtásként hivatkozott az eseményekre.
A rohingja válság nemzetközi jogi dimenziója 2019 novemberében lépett új szakaszba, amikor Gambia – az Iszlám Együttműködési Szervezet nevében – keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz (ICJ) Mianmar ellen a genocídium-egyezmény megsértése miatt. Gambia azt állította, hogy Mianmar megszegte az 1948-as genocídium-egyezményből fakadó kötelezettségeit, és kérte ideiglenes intézkedések elrendelését. 2020 januárjában az ICJ egyhangúlag ideiglenes intézkedéseket hozott, amelyek felszólították Mianmart, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a rohingják elleni genocídium megelőzése érdekében, őrizze meg a bizonyítékokat, és számoljon be a bíróságnak a megtett lépésekről. A bíróság nem döntött arról, hogy valóban történt-e népirtás; az ügy érdemi tárgyalása folyamatban van. 2022 júliusában az ICJ elutasította Mianmar előzetes kifogásait, és megállapította, hogy az ügy tárgyalható. Mianmar kormánya az eljárás során tagadta a népirtás vádját, és azt állította, hogy a katonai műveletek terrorizmusellenesek voltak, és a hadsereg belső vizsgálatai elegendőek.
Ezzel párhuzamosan a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) is vizsgálatot indított. Mivel Mianmar nem részes állama az ICC Római Statútumának, a bíróság joghatósága korlátozott. Az ICC 2019-ben engedélyezte a vizsgálatot a Banglades területén elkövetett, a határon átnyúló bűncselekményekre, mivel a menekültek Bangladesben tartózkodnak, amely részes állam. Az ICC vizsgálata a rohingják elleni deportálásra és más emberiesség elleni bűncselekményekre összpontosít, de a mianmari kormány nem ismeri el a bíróság joghatóságát.
A humanitárius viták központi kérdései közé tartozik a menekültek visszatérésének feltételei. A bangladesi és a mianmari kormány 2017–2018-ban több megállapodást írt alá a rohingják repatriálásáról, de a folyamat gyakorlatilag nem indult el, mert a menekültek féltek a visszatéréstől, és nem kaptak állampolgársági vagy biztonsági garanciákat. A bangladesi hatóságok Cox’s Bazar térségében hatalmas menekülttáborokat működtetnek, ahol a humanitárius körülmények súlyosak, és a nemzetközi segélyezés függ a donoroktól. A menekültek helyzete a 2020-as években is bizonytalan maradt, és a 2021-es mianmari puccs tovább rontotta a visszatérés esélyeit.
A jogi és humanitárius vitákban több álláspont ütközik. A mianmari katonai vezetés és a korábbi NLD-kormány is tagadta a népirtás szándékát, és a rohingják kérdését belügynek tekintette. A mianmari közvélemény egy része a hadsereg narratíváját támogatja, és a rohingjákat biztonsági fenyegetésként ábrázolja. A nemzetközi emberi jogi szervezetek, az ENSZ szakosított szervei és több nyugati állam viszont azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmények rendszeressége és a hadsereg irányítása kizárja az „elszigetelt incidensek” magyarázatát. A „népirtás” kifejezés használata körül azonban jogi és politikai vita van: a genocídium-egyezmény szerint a szándéknak egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére kell irányulnia, és ennek bizonyítása bonyolult. Egyes jogtudósok szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok elegendőek a „népirtó szándék” valószínűsítésére, mások óvatosabbak, és inkább az „etnikai tisztogatás” vagy az „emberiesség elleni bűncselekmények” kategóriáját részesítik előnyben, amíg jogerős bírósági ítélet nem születik.
A rohingja válság aláásta a 2010-es évek elején kialakult optimista átmeneti narratívát. Aung Szan Szú Csí nemzetközi megítélése drámaian romlott, mert államtanácsosként nem ítélte el egyértelműen a hadsereg műveleteit, és a hágai ICJ-meghallgatáson személyesen védte a mianmari álláspontot. A nyugati közvéleményben korábban emberi jogi ikonként tisztelt politikus így számos korábbi támogatója kritikáját váltotta ki, miközben mianmari belpolitikai pozíciója a bamar többségi társadalomban viszonylag erős maradt. A válság azt is megmutatta, hogy a 2008-as alkotmány által bebetonozott katonai hatalom miatt a polgári kormányzatnak nincs tényleges ellenőrzése a hadsereg felett, és a „demokratikus átmenet” valójában csak korlátozott mozgásteret biztosított a választott kormánynak.
A nemzetközi szankciók és eljárások ellenére a mianmari hadsereg nem változtatott alapvetően a rohingjákkal szembeni politikáján, és a menekültek visszatérése továbbra sem oldódott meg. A 2017-es események hosszú távú következményei közé tartozik, hogy a mianmari állam legitimitása a nemzetközi színtéren meggyengült, és az országon belüli etnikai feszültségek – nemcsak a rohingják, hanem más etnikai fegyveres csoportok esetében is – tovább mélyültek. A 2021. februári katonai puccs, amellyel a hadsereg megdöntötte az NLD-kormányt, részben ebben a feszült belpolitikai környezetben értelmezhető: a katonai vezetés a választási csalásra hivatkozva vette vissza a teljes hatalmat, de a puccs egyúttal a 2010-es évek átmenetének kudarcát is jelezte.
Az alfejezet alapját olyan dokumentált események adják, mint a 2008-as alkotmány elfogadása, a 2010-es és 2015-ös választások eredményei, a 2017-es ARSA-támadások és a hadsereg válaszlépései. Ezeket a mianmari kormányzati közlemények, választási bizottsági adatok, ENSZ-jelentések és nemzetközi sajtóbeszámolók rögzítik. Ugyanakkor az áldozatok és a menekültek számai becsléseken alapulnak, és az egyes források között eltérések lehetnek a gyűjtési módszerek és a hozzáférés korlátai miatt. A helyszíni események részletei – így a megerőszakoltak, megkínzottak vagy megöltek pontos száma – továbbra is bizonytalanok, mert a mianmari hatóságok sokáig korlátozták a nemzetközi megfigyelők bejutását, és a bizonyítékok egy része menekültek elbeszéléseiből származik, amelyeket utólag nehéz ellenőrizni.
A „népirtás”, „etnikai tisztogatás” és „terrorizmusellenes művelet” kifejezések használata politikai és jogi viták tárgya. A nemzetközi szervezetek és egyes államok minősítései nem jogerős bírósági ítéletek, hanem politikai és jogi állásfoglalások. Az ICJ és az ICC eljárásai folyamatban vannak, ezért a jogi felelősség megállapítása még nem zárult le. A mianmari kormány és a hadsereg hivatalos álláspontját a szöveg bemutatja, de ez nem jelenti annak elfogadását; a történészi és emberi jogi konszenzus szerint a 2017-es erőszak széles körű és szisztematikus volt, és a civil lakosságot célozta. A bizonytalanságok ellenére a rohingja menekültválság humanitárius katasztrófa ténye dokumentált, és a felelősség kérdése a nemzetközi jog eszközeivel vizsgálat alatt áll.