A mai Thaiföld területén a gyarmati kor előtti évszázadokban két államalakulat – Sukhothai és Ayutthaya – története vált a thai államiságról, a theraváda buddhizmusról és a királyi hatalomról szóló későbbi elképzelések alapjává. A kérdés nem egyszerűen az, hogy ezek a királyságok mikor és hogyan jöttek létre, hanem az is, hogy a mai Thaiföld nemzeti történetírása miként használta őket visszamenőleg a thai identitás megalapozására. A 13–18. századi források, feliratok, krónikák és külföldi beszámolók lehetővé teszik a politikai, vallási és gazdasági folyamatok rekonstrukcióját, ugyanakkor számos kronológiai bizonytalanság és értelmezési vita terheli őket. Ez az alfejezet a Sukhothai és Ayutthaya időszakát nem mint a modern nemzetállam előtörténetét mutatja be, hanem mint a Chao Phraya-medence és a Maláj-félsziget közötti térség kora újkori hatalmi, vallási és kereskedelmi viszonyainak sajátos képződményeit.
A korai államokról szóló fejezet Az ókori és korai államok bemutatta, hogy a szárazföldi Délkelet-Ázsiában az i. sz. első évezred végétől a Khmer Birodalom és a mianmari területeken a Pagani Királyság volt a meghatározó hatalmi központ. A Chao Phraya-medence alsó és középső szakaszán azonban már a 6–11. században virágoztak a mon nyelvű Dvaravati államok, amelyek a buddhista művészet és a városi kultúra korai hordozói voltak. A Khmer Birodalom a 11–12. században fokozatosan kiterjesztette befolyását a medence keleti és középső részére, egyebek között Lavo (a mai Lopburi) térségére. A 13. század elejére a terület politikai térképe tehát nem „thai” és nem „khmer” tömbökből állt, hanem egymással versengő, etnikailag kevert helyi elitek, vallási intézmények és adózó közösségek hálózatából.
A „tai” nyelvű csoportok elterjedése a mai Dél-Kína, Laosz, Thaiföld, Mianmar és Asszám térségében a nyelvtörténeti rekonstrukciók szerint hosszú, évszázados folyamat volt. A korábbi nemzeti történetírás – különösen a 20. századi thai tankönyvek – gyakran egyetlen, látványos „thai vándorlásként” ábrázolta ezt a folyamatot, amelynek során a thaiok a mongol nyomás elől délre húzódtak, és 1238-ban Sukhothaiban „kivívták függetlenségüket”. A modern történészek ezt a narratívát leegyszerűsítőnek és részben visszavetítőnek tartják: a források nem igazolják, hogy a 13. században egységes „thai nemzet” létezett volna, és a tai nyelvű csoportok sokáig a fennálló államok peremén, katonai szolgálatot teljesítő, rizstermelő és kereskedő közösségekként éltek.
A 13. századi hatalmi átrendeződés mégis valós volt. A mongolok 1253-ban elfoglalták a mai Jünnan területén fekvő Dali királyságot, ami a hegyvidéki tai nyelvű elitek egy részét a folyóvölgyek felé mozdíthatta. A Pagani Királyság 1287-ben a mongol hadjáratok következtében összeomlott, amiről a mianmari fejezet Mianmar a gyarmati kor előtt részletesebben szól. A Khmer Birodalom a 14–15. században fokozatosan elveszítette nyugati peremterületeit. Ebben a hatalmi vákuumban a tai nyelvű elitek több, egymással is versengő mandala típusú államot hoztak létre: az északi Lan Na (ma főként Észak-Thaiföld), a folyó felső szakaszán Sukhothai, a középső medencében pedig később Ayutthaya.
A Sukhothai Királyság alapítását a thai hagyomány 1238-ra teszi. E szerint két helyi vezető, Pho Khun Bang Klang Hao és Pho Khun Pha Muang elűzte a khmer befolyást képviselő helyi uralkodót, és Bang Klang Hao Sri Indraditya néven trónra lépett. A „pho khun” (atyai uralkodó) cím arra utal, hogy a korai Sukhothai hatalmi ideológiája a királyt a közösség pártfogójaként, nem pedig távoli, isteni uralkodóként jelenítette meg. Ez a kép azonban legalább annyira a későbbi emlékezet terméke, mint a 13. századi valóság dokumentuma.
A legismertebb Sukhothai uralkodó Ramkhamhaeng (uralkodását hagyományosan 1279–1298 közé teszik) a mai thai nemzeti emlékezetben a thai írás megalkotójaként, a buddhizmus pártfogójaként és a jóságos uralkodó mintájaként szerepel. A híres Ramkhamhaeng-felirat – amelynek keltezése 1292 – azt állítja, hogy a király 1283-ban alkotta meg a thai írást, és részletesen leírja a királyság berendezkedését: a király hozzáférhető alattvalói számára, a kereskedelem szabadsága, a bíráskodás módja, a buddhista szerzetesek tisztelete. A feliratban szereplő önmeghatározás szerint „az apa a gyermekeihez” viszonyul a néphez, ami a Sukhothai-korszakra visszavetített, idealizált királykép alapja lett.
A felirat hitelessége azonban a modern történettudomány egyik legvitatottabb kérdése a thai történelemben. A feliratot a 19. században fedezték fel, és egyes kutatók – például Michael Vickery és Piriya Krairiksh – érvelése szerint a szöveg nyelvezete, írásképe és tartalmi elemei arra utalhatnak, hogy későbbi, esetleg 19. századi másolatról vagy tudatos konstrukcióról van szó. A thai történeti intézmények többsége ma is hitelesnek fogadja el a feliratot, és azt a thai civilizáció egyik alapdokumentumaként kezeli. A tankönyv ebben a vitában nem foglal állást, de fontos rögzíteni: a Sukhothaira vonatkozó legtöbb részlet nem független forrásokból, hanem éppen ebből a vitatott feliratból származik. A régészeti lelőhelyek – a városfalak, a kolostorromok, a sztúpák – alátámasztják, hogy Sukhothai jelentős városi központ volt, de nem bizonyítják a felirat által sugallt hatalmas kiterjedésű birodalmat.
A Sukhothai korszak vallási jelentősége kevésbé vitatott. A királyság a theraváda buddhizmus Srí Lanka-i, ún. Mahavihara irányzatát fogadta be, és a királyi udvar szorosan együttműködött a szerzetesi közösséggel (szangha). A Sukhothai feliratok és a régészeti anyag szerint a királyok kolostorokat alapítottak, sztúpákat emeltettek, és a buddhista szerzetesek mellett brahmanikus rituális szakértők is jelen voltak az udvarban. A későbbi thai történetírás Sukhothait gyakran a „buddhista aranykor” időszakaként ábrázolja. Ezt a képet a modern kutatás árnyalja: a theraváda buddhizmus intézményesülése nem egyetlen királyi döntés eredménye volt, hanem hosszú, Srí Lanka-i, mianmari és mon közvetítéssel zajló folyamat, amely már Dvaravati idején elkezdődött.
Sukhothai politikai súlya a 14. században fokozatosan csökkent. A délebbre fekvő Ayutthaya a 14. század közepétől terjeszkedni kezdett, Sukhothai pedig előbb vazallusi viszonyba került, majd 1438-ban gyakorlatilag beolvadt az Ayutthaya Királyságba. A Sukhothai hagyomány azonban nem tűnt el: a buddhista királyeszmény, a szerzetesi kapcsolatok és a thai írásbeliség emléke később is hivatkozási alap maradt.
Az Ayutthaya Királyságot a hagyományos kronológia szerint 1351-ben alapította U Thong, aki uralkodói nevén I. Ramathibodi lett. A főváros a Chao Phraya alsó szakaszán, folyók által körülvett szigeten épült, ami katonai védelmet és kereskedelmi hozzáférést egyaránt biztosított. Ayutthaya már alapításától kezdve tengeri kereskedelmi központtá vált: a folyó összekötötte a belső rizstermelő vidékekkel, a tenger felől pedig kínai, indiai, perzsa, maláj és később európai kereskedők érkeztek.
Ayutthaya politikai berendezkedése a khmer államigazgatási mintákból és a Sukhothai buddhista királyideálból egyaránt merített. A khmer udvari hagyományból származott a devaraja (isteni király) fogalma, a brahmanikus koronázási szertartások rendje és a hierarchikus udvari címek rendszere. Ugyanakkor a király egyúttal dharmaraja (a dharmát követő uralkodó) is volt, akinek kötelessége a buddhista rend védelme és a szerzetesi közösség támogatása. A két ideológiai elem keveredése jellemezte Ayutthaya hatalmi kultúráját, és ez a kettősség a későbbi thai királyságokban is fennmaradt.
A 14–15. században Ayutthaya fokozatosan kiterjesztette befolyását a környező mon, khmer és maláj területekre. 1431 körül az ayutthayai seregek kifosztották Angkort, ami felgyorsította a Khmer Birodalom hanyatlását és a khmer központ délkeleti irányba tolódását. A 15. század második felében Ayutthaya a Maláj-félsziget északi részén is hűbéres uralkodókat tartott, és a Malacca 1511-es portugál elfoglalása után a térség kereskedelmének egy része Ayutthayán keresztül bonyolódott. A királyság azonban nem volt modern értelemben vett területi állam: a hatalom a fővárostól távolodva egyre inkább személyes hűségen, adófizetésen és alkalmi katonai demonstrációkon alapult. Ezt a laza hatalmi szerveződést a szakirodalom gyakran mandala-rendszernek nevezi, amelyben a királyi központ befolyási övezete nem rögzített határokból, hanem egymással versengő hűséghálózatokból állt.
A 16. században a Toungoo-dinasztia mianmari terjeszkedése alapvetően megrázta Ayutthayát. 1569-ben a burmai hadak, Bayinnaung király vezetésével elfoglalták a fővárost, kifosztották a várost, és a királyi család tagjait, valamint sok kézművest és szerzetest elhurcoltak. Ayutthaya rövid időre burmai vazallus állammá vált. A függetlenség helyreállítása Naresuan nevéhez fűződik, aki előbb helytartóként, majd 1590-től királyként harcolt a burmai befolyás ellen. A thai nemzeti emlékezetben Naresuan 1593-as Nong Sarai-i (vagy Nong Sa Rai-i) győzelme – amelyet a hagyomány elefántpárbajként ábrázol – a thai függetlenség visszaszerzésének szimbolikus pillanata. A történeti források valóban igazolják, hogy Naresuan sikeresen visszaverte a burmai támadást és megszilárdította Ayutthaya hatalmát, de a csata pontos lefolyása, és különösen az elefántpárbaj részletei a krónikák idealizáló elbeszélésén alapulnak. A burmai fenyegetés egyébként nem szűnt meg teljesen, és a két hatalom versengése a térségben a következő évszázadokban is folytatódott.
A 17. század Ayutthaya külkereskedelmi aranykora volt. A portugálok már a 16. század eleje óta jelen voltak a térségben, majd a holland Kelet-indiai Társaság (VOC), az angol, a francia, a japán, a kínai és a perzsa kereskedők is rendszeres kapcsolatot tartottak az udvarral. A királyi kincstár aktívan részt vett a külkereskedelemben: a rizs, az ón, az elefántcsont, a drágakövek és a fa kivitele felett részben királyi monopóliumok érvényesültek. A kínai anyanyelvű kereskedők és telepesek egyre fontosabb szerepet játszottak a belső piacokon és a hajózásban; jelenlétük nem egy későbbi „kisebbségi” kategória visszavetítése, hanem a kora újkori kozmopolita városi társadalom része volt.
A 17. század végi Ayutthaya politikájában különösen Narai király (1656–1688) udvara került az európai források érdeklődésének középpontjába. Narai igyekezett egyensúlyozni a holland nyomás ellen, és udvarába fogadta a francia jezsuitákat, valamint a görög származású Constantin Phaulkon tanácsadót, aki a francia kapcsolatok kulcsfigurája lett. 1688-ban, Narai halálos betegsége idején Phetracha vezetésével puccs zajlott le: Phaulkon kivégezték, a francia csapatokat kivonták, és Ayutthaya visszaszorította a nyugati befolyást. A mai thai történetírás ezt az eseményt gyakran „1688-as forradalomként” vagy idegenellenes fordulatként tartja számon. A történészi értelmezések azonban vitatják, hogy valódi társadalmi forradalomról lenne szó: a hatalomváltás elsősorban az udvari elitek és a kereskedelmi érdekcsoportok belső küzdelméből fakadt, és a francia távozás után a kereskedelmi kapcsolatok más szereplőkkel – hollandokkal, kínaiakkal – továbbra is fennmaradtak.
A 18. században Ayutthaya belső stabilitása fokozatosan meggyengült. Örökösödési viták, a tartományi elitek növekvő önállósága és a központi katonai hatalom eróziója jellemezte az időszakot. Eközben a mianmari Konbaung-dinasztia ismét terjeszkedő politikába kezdett. 1760-ban Alaungpaya király sikertelen hadjáratot vezetett Ayutthaya ellen, de 1767-ben Hsinbyushin seregei elfoglalták és felgyújtották a fővárost. A város elpusztítása, a lakosság elhurcolása és a királyi levéltárak megsemmisülése véget vetett az Ayutthaya Királyságnak. A thai államiság azonban nem szűnt meg: a hatalmat Taksin – korábbi katonai vezető – szervezte újjá, előbb Thonburiban, majd a Chakri-dinasztia alapítója, I. Ráma Bangkokban. Ezt a folyamatot a következő alfejezet A Bangkok-korszak és a Chakri dinasztia tárgyalja.
A Sukhothai és Ayutthaya korabeli társadalom nem a modern nemzeti vagy etnikai kategóriák szerint szerveződött. A politikai hűség, a vallási közösség és a személyes függőségi viszonyok legalább annyira meghatározták az egyén helyét, mint a nyelve vagy származása. Ayutthaya lakossága nyelvileg és kulturálisan sokszínű volt: thai, mon, khmer, lao, maláj, kínai, perzsa, indiai és más csoportok éltek a fővárosban és a vidéki központokban. A központi udvar nyelve fokozatosan a thai lett, de a bürokráciában a mon nyelvű hivatalnokok, a kereskedelemben a kínai közvetítők, a külügyekben pedig gyakran perzsa és később európai tanácsadók játszottak szerepet.
A társadalom alapvető tagolódása a királyi központhoz való viszonyon alapult. A király és a királyi család alatt a nemesség (khunnang) és a hivatalnokréteg helyezkedett el, akiknek rangját és kiváltságait a király adományozta. A szabad köznép – a phrai – a király vagy valamely nemes szolgálatában állt, és időszakos munkaszolgálattal, terményben vagy pénzben fizetett. A rabszolgák (that) különböző státuszúak lehettek: egy részük adósság fejében, más részük hadifogolyként vagy születés alapján került függőségi viszonyba. A rabszolgaság intézménye a kora újkori Délkelet-Ázsiában általánosan elterjedt volt, és nem azonosítható a későbbi transzatlanti rabszolgasággal, de az egyén szabadságának korlátozását és a munkaszolgálat kényszerét jelentette. A szakdi na rendszer Ayutthaya korában alakult ki: ez a társadalmi rangot a birtokolt vagy használt földterület nagyságához kötötte, és a hivatali hierarchiát is kifejezte.
A gazdaság alapja a rizstermesztés volt, különösen a Chao Phraya deltavidékén. A királyi központ a rizsadóból, a külkereskedelemből és a királyi monopóliumokból finanszírozta az udvart, a hadsereget és a vallási intézményeket. A tengeri kereskedelem Ayutthayában a királyi udvar aktív részvételével zajlott; a 17. századi „kereskedő királyok” maguk is hajókat szereltek fel, árukat vásároltak fel és értékesítettek. A vidéki közösségek számára a piaci integráció egyenetlen volt: a folyó menti területek bekapcsolódtak a regionális cserébe, a távolabbi hegyvidéki közösségek viszont nagyrészt önellátó gazdálkodást folytattak, és saját politikai szerveződéseiket őrizték.
A nők szerepe a korabeli társadalomban a források töredezettsége miatt nehezen rekonstruálható, de a rendelkezésre álló beszámolók szerint a paraszti termelésben, a helyi piacokon és a kiskereskedelemben aktívan részt vettek. A királyi udvarban a női szolgálat és a házassági diplomácia a hatalmi hálózatok fontos eleme volt. A női uralkodók nem voltak jellemzőek, de a királynék és az udvari asszonyok időnként jelentős befolyást gyakoroltak az utódlásra és a patronázsrendszerre.
Vallási értelemben Ayutthaya a theraváda buddhizmus intézményesült királysága volt, de a mindennapi vallásosság ennél összetettebb képet mutatott. A Srí Lanka-i Mahavihara hagyományhoz kapcsolódó szerzetesrendek mellett a brahmanikus rituális szakértők a királyi udvar koronázási és állami szertartásait végezték. A népi vallásosságban tovább élt a természeti szellemek (phi) tisztelete, az ősöknek bemutatott áldozatok rendje, és a helyi szent helyek kultusza. A királyi hatalom legitimitását egyszerre alapozták a buddhista dharmakövetésre és a brahmanikus isteni királyság eszméjére; e két elem aránya az egyes uralkodók alatt változott, és a 19. századi reformokig nem vált egységes, központosított egyházi szervezetté.
Ayutthaya bukása 1767-ben nemcsak a főváros fizikai megsemmisülését jelentette, hanem a királyi levéltárak, krónikák és szerzetesi könyvtárak egy részének pusztulását is. A későbbi bangkoki udvar tudatosan épített a Sukhothai és Ayutthaya hagyományra, ugyanakkor újraértelmezte azt: a Chakri-dinasztia a thai buddhista királyság folytonosságát hirdette, és a 19–20. századi nemzeti történetírás ezt a folytonosságot a thai identitás alapelemévé tette. Ennek kritikai vizsgálata a modern thai történelem egyik fontos feladata.
A Sukhothai és Ayutthaya korszakra vonatkozó ismereteink három fő forráscsoportból származnak: helyi feliratokból és krónikákból, külföldi (kínai, portugál, holland, francia, japán) beszámolókból, valamint régészeti és művészettörténeti leletekből.
A Sukhothai feliratok közül a legismertebb a Ramkhamhaeng-felirat, amelynek hitelessége – mint fentebb látható – a mai napig vita tárgya. A vita részben a felirat felfedezésének körülményeire, részben a nyelvezet és az íráskép belső ellentmondásaira épül. A thai állami történeti intézmények a feliratot hitelesnek tekintik, és a nemzeti múzeumi kiállításokban központi helyet kap. A nemzetközi szakirodalom egy része ettől eltérő álláspontot képvisel, ezért a feliratból levont következtetéseket a tankönyvben mindig ezzel a fenntartással kell kezelni. A Sukhothai korszakra vonatkozó egyéb feliratok kevésbé részletesek, és elsősorban vallási adományokról, kolostoralapításokról szólnak.
Az Ayutthaya krónikák közül a legkorábbi fennmaradt változat a Luang Prasoet-féle krónika, amelyet a 17. század végén állítottak össze, de a korábbi évszázadok eseményeit retrospektíven rögzíti. A későbbi krónikaváltozatok – például a Phan Canthanumat-féle – tovább bővítették és idealizálták az uralkodók tetteit, gyakran mitikus elemeket keverve a történeti események közé. A krónikák a királyi udvar szempontjából íródtak, ezért a hódításokat, a buddhista jámborságot és a királyi igazságosságot hangsúlyozzák, a veszteségeket és a belső konfliktusokat pedig gyakran elhallgatják vagy átdolgozzák.
A külföldi források közül a kínai évkönyvek a kereskedelmi és adózási kapcsolatokról adnak rendszeres, bár gyakran szűkszavú feljegyzéseket. A portugál, holland (VOC) és francia levéltárak a 16–17. századi kereskedelemre, a diplomáciai tárgyalásokra és az udvari politikára vonatkozóan pótolhatatlan adatokat tartalmaznak. Ugyanakkor ezek a források a helyi társadalmat gyakran a saját európai kategóriáik szerint írták le, és az udvari intrikákra, a kereskedelmi haszonra vagy a vallási misszióra összpontosítottak. A francia források különösen elfogultak a Phaulkon-ügy és a jezsuita misszió értékelésében.
A régészeti bizonyítékok Ayutthaya romjai, a Sukhothai kolostoregyüttesek és a Dvaravati lelőhelyek alapján lehetővé teszik a városi szerkezet, a kézművesség és a vallási építkezés vizsgálatát. A 1767-es pusztítás nyomai a régészeti rétegekben jól azonosíthatók, de a lakosság számára, a hadjáratok áldozataira és az elhurcoltak arányára vonatkozó becslések bizonytalanok. A 18. századi Ayutthaya népességét a történészek különböző módszerekkel becsülik, de általánosan elfogadott, pontos szám nem áll rendelkezésre.
Összességében a Sukhothai és Ayutthaya korszak kronológiája a 15. századtól kezdve viszonylag stabil, a korábbi évszázadokra vonatkozóan azonban több a bizonytalanság. A „thai identitás” kialakulásának időpontja, a mandala-határok kiterjedése, a hadjáratok áldozatainak száma és a Ramkhamhaeng-felirat hitelessége mind olyan kérdés, amelyben a történészi álláspontok eltérnek. A nemzeti emlékezet és a kritikai történetírás közötti feszültség a mai Thaiföld történeti vitáinak is része.