A 2010-es évtized második felében Mianmar átmenete a katonai uralomból egy korlátozott választási rendszerbe részlegesnek és törékenynek bizonyult. A 2020. novemberi általános választáson a Aung Szan Szú Csí vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) újabb fölényes győzelmet aratott, a katonai háttérű Uniós Szolidaritási és Fejlesztő Párt (USDP) pedig jelentős vereséget szenvedett. A választási bizottság szerint az NLD a szavazatok többségét szerezte meg, és a parlamentben a mandátumok közel kétharmadát tudhatta magáénak; a hadsereghez közel álló körök vitatták a választás tisztaságát, és választási csalásra hivatkoztak. A vita azonban nem maradt a nyilvános szóváltás szintjén: 2021. február 1-jén a mianmari hadsereg, a Tatmadaw, puccsot hajtott végre, letartóztatta az NLD vezető politikusait, köztük Aung Szan Szú Csít, a hatalmat a katonai vezérkarnak – hivatalosan az Állami Adminisztrációs Tanácsnak (SAC) – adta át, és egy évre szükségállapotot hirdetett. A puccs nyomán az országban országszerte tömeges, békés tüntetések kezdődtek, amelyeket a biztonsági erők fokozatosan erőszakkal vertek le. A békés ellenállásból hamarosan szervezett fegyveres ellenállás, majd többfrontos polgárháború bontakozott ki, amely 2026-ra Mianmar területének nagy részét érinti, és az országot a függetlensége óta egyik legsúlyosabb humanitárius válságába sodorta.
Az alábbiakban a 2021-es puccsot, a fegyveres ellenállás megszerveződését, a polgárháború dinamikáját és a humanitárius következményeket vizsgáljuk, különös figyelmet fordítva arra, hogy a különböző szereplők – a katonai junta, a Nemzeti Egységkormány, az etnikai fegyveres szervezetek, a civilek és a nemzetközi közösség – lépéseit különválasztva, a felelősségi viszonyokat pedig attribúcióval mutassuk be. A fejezet lezárásaként felvázoljuk Mianmar helyzetét 2026-ban, kiemelve a bizonytalanságokat és az ellenőrizetlen információkat.
A 2020. novemberi választás előtt Mianmar politikai rendszerét a 2008-as alkotmány szabályozta, amely a hadseregnek fenntartott helyeket biztosított a parlamentben, és lehetővé tette, hogy a katonai vezetés a kulcsfontosságú minisztériumok (belügy, védelem, határügy) ellenőrzését megtartsa. Az NLD 2015 óta kormányzott, de a hadsereg nem adta fel a politikai befolyását. A 2016–2021 közötti időszakot lásd az előző alfejezetben (A 2010-es átmenet és a rohingja válság). A 2020-as választási kampányt a katonai vezetés és az NLD közötti feszültség jellemezte; a hadsereg nyíltan bírálta a választási bizottságot, és a kampány utolsó szakaszában katonai szóvivők kijelentették, hogy a választás eredményét csak akkor fogadják el, ha az „tisztességes és pontos”. A választás végül a választási bizottság hivatalos adatai szerint az NLD számára hozott kiugró győzelmet, míg a hadsereg által támogatott USDP a korábbiaknál kevesebb mandátumot szerzett. A választási bizottság független megfigyelői és a nemzetközi közösség egy része a voksolást alapvetően szabadnak és tisztességesnek értékelte, bár egyes kritikák szerint a muszlim közösségek, különösen a rohingják, és a konfliktusövezetek lakói nem szavazhattak.
A hadsereg választási csalásra vonatkozó állításait nem támasztotta alá bizonyíték, és a választási bizottság elutasította a panaszokat. Ennek ellenére a katonai vezetés 2021. január végén egyre inkább a hatalomátvétel lehetőségét lebegtette. Február 1-jén, azon a napon, amikor az új parlament megalakult volna, a Tatmadaw lezártatta a fővárost, Nejpjidót, letartóztatta Aung Szan Szú Csít és más NLD-vezetőket, és bejelentette, hogy egy évre a hadsereg kezébe veszi a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalmat. A puccs indoklása a hadsereg részéről a választási visszásságokra és az alkotmányos válságra hivatkozott, de a nemzetközi szereplők, köztük az ENSZ, az emberi jogi szervezetek és számos kormány azonnal elítélték a hatalomátvételt, és azt a demokratikus folyamat alkotmányellenes megtörésének nevezték.
A puccs hírére Mianmar-szerte – Rangunban, Mandalájban, Nejpjidóban és számos vidéki térségben – tömeges, békés polgári engedetlenségi mozgalom bontakozott ki. Az egészségügyi dolgozók, tanárok, köztisztviselők, diákok és etnikai kisebbségi közösségek tagjai sztrájkokkal, gyűlésekkel és „háromujjas tisztelgés”-re emlékeztető kézjelekkel fejezték ki tiltakozásukat. A tiltakozások célja az NLD-kormány visszaállítása és a katonai hatalomátvétel visszavonása volt. A biztonsági erők kezdetben viszonylag visszafogottan léptek fel, de február közepétől a rendőrség és a hadsereg egységei egyre gyakrabban használtak éles lőszert, vízágyút és könnygázt a tömegoszlatásra. A halálos áldozatok száma gyorsan emelkedett: a nemzetközi emberi jogi szervezetek, például az Amnesty International és az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága szerint 2021 végére több mint 1300 civil halt meg a tüntetések és a katonai fellépés következtében, ám a pontos szám vitatott, mivel a hatóságok akadályozták a független megfigyelést. A katonai junta szerint a halálos áldozatok egy része „törvénytelen elemek” és „terroristák” számlájára írható, míg az ellenzéki források és a nemzetközi szervezetek a biztonsági erők felelősségét hangsúlyozzák.
A tömegtüntetések napokon belül országossá váltak, és a hadsereg folyamatosan szigorító intézkedésekkel válaszolt: éjszakai kijárási tilalmat, gyülekezési tilalmat, internet- és mobilszolgáltatás-korlátozást vezettek be, majd egyre több területen hirdettek ki statáriumot. A letartóztatások száma ezrekre, tízezrekre nőtt, és a fogva tartottak között újságírók, diákvezetők, aktivisták és hétköznapi tüntetők is voltak. A büntetőeljárásokban a katonai bíróságok és rendkívüli bíróságok játszottak szerepet, amelyek gyakran zárt tárgyalásokon hoztak ítéletet. A békés ellenállás erejét a hadsereg fokozatosan megtörte, de a tiltakozás nem szűnt meg, hanem átalakult: a hagyományos tüntetések mellett megjelentek a „flash mob” akciók, a sztrájkok és a polgári engedetlenség új formái.
A puccsot követően az NLD megmaradt vezetői és a különböző ellenzéki csoportok létrehozták a Nemzeti Egységkormányt (National Unity Government, NUG), amely 2021. április 16-án jelentette be megalakulását. A NUG nem egy választott testület, hanem a puccs előtti parlament egy részének képviselőiből és az ellenzéki erőkből álló árnyékkormány, amely önmagát Mianmar legitim törvényes kormányának tekinti, és célja a demokratikus rezsim visszaállítása. A NUG támogatja a polgári engedetlenséget, és 2021 májusában felhívást tett közzé a katonai junta elleni fegyveres ellenállásra. A NUG mellett működik az úgynevezett Népi Védelmi Erők (People’s Defence Forces, PDF), amelyek decentralizált, helyi közösségek által szervezett fegyveres csoportokból állnak. Ezek a csoportok nem egységes parancsnoki lánc alatt működnek, hanem gyakran helyi szinten szerveződnek, és a NUG-hoz való viszonyuk eltérő: egyes PDF-egységek a NUG irányítása alatt állnak, mások önállóan tevékenykednek, ismét mások etnikai fegyveres szervezetekkel működnek együtt.
A PDF-egységek felfegyverzése részben a lakosság köréből, részben a katonai raktárakból, részben a határon túlról szerezték be fegyvereiket. Az ellenállás kezdetben gerilla-taktikát alkalmazott: lesből támadások, katonai konvojok elleni akciók, kormányzati épületek és rendőrőrsök megtámadása. A harcok fokozatosan átterjedtek a városi területekről a vidéki régiókra, és 2021 második felében már több térségben – például Szagaing, Magwe, Csin állam, Kayah (Kaja) állam, Kacsin állam és a Bago-régióban – rendszeres összecsapások zajlottak. A hadsereg a harcokra légi csapásokkal, tüzérségi támadásokkal, falvak felégetésével és a civil lakosság elleni megtorló akciókkal válaszolt. Az ENSZ és az emberi jogi szervezetek szerint ezek az akciók háborús bűncselekményeknek minősülhetnek, és a katonai junta felelőssége ezekben dokumentált, bár a junta hivatalosan tagadja a vádakat, és a fegyveres ellenállást „terrorizmusnak” nevezi.
A konfliktus 2022-re többfrontos polgárháborúvá szélesedett. A korábban már aktív etnikai fegyveres szervezetek egy része – például a Kacsin Függetlenségi Hadsereg (KIA), a Karen Nemzeti Unió (KNU), a Csin Nemzeti Front (CNF) és a Kayah Állami Nemzeti Párt fegyveres szárnya – nyíltan a junta ellen foglalt állást, és területi ellenőrzésüket kiterjesztették. Más etnikai csoportok, mint a Shan Állami Hadsereg – Észak (SSA-N) vagy a Wa-milícia, megfigyelő vagy kiváró álláspontot foglaltak el, részben saját gazdasági érdekeik, részben a katonai junta elleni fellépés kockázatai miatt. A harcokban a katonai junta – amely nem tudta az egész országot ellenőrzés alatt tartani – egyre inkább a városok, a fő közlekedési útvonalak és a hivatalosan elismert „biztonságos zónák” megtartására összpontosított, miközben a vidéki térségek jelentős részén a NUG-hoz lojális erők, az etnikai fegyveres csoportok vagy a helyi milíciák gyakoroltak tényleges befolyást. A frontvonalak folyamatosan változtak, és 2023–2025 között a harcok intenzitása területenként ingadozott: egyes régiókban a junta sikeresen visszafoglalt területeket, máshol az ellenállási erők tartósan megszilárdították pozícióikat.
A katonai junta ellenállással szembeni fellépését a nemzetközi szervezetek módszeresen dokumentálták. A légi és tüzérségi csapások gyakran lakóövezeteket, iskolákat, vallási épületeket és egészségügyi létesítményeket értek. A hadsereg a „lázadók” támogatásával gyanúsított civileket tömegesen tartóztatott le, kínzott meg és ölt meg. Az ENSZ Tényfeltáró Missziója és az Emberi Jogi Főbiztosság jelentései szerint a kínzás, a nemi erőszak, a falvak felégetése és a lakosság kitelepítése szisztematikus mintázatot mutatott. A nemzetközi jogi terminológiában ezek egy része háborús bűncselekménynek vagy emberiesség elleni bűncselekménynek minősül; az ügyészségi vizsgálatok és a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) eljárásának lehetősége a Nemzetközi Bíróság (ICJ) korábbi rohingja-ügye mellett folyamatosan napirenden van. A junta ellenben azt állítja, hogy a hadsereg „törvényes rendet” véd, és a fegyveres csoportok civileket használnak pajzsként.
A polgárháború következtében a humanitárius helyzet 2021 óta folyamatosan romlott. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) és a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései szerint 2026-ra a belső menekültek száma több mint 3 millióra nőtt, bár a pontos szám ellenőrizhetetlen a harcok miatt. Az országon belül a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők mellett több százezer ember menekült a szomszédos országokba: Bangladesbe, Indiába, Thaiföldre és kisebb számban Kínába. A menekülttáborok túlzsúfoltak, az élelmiszer- és ivóvízellátás bizonytalan, és a nemzetközi segélyszervezetek hozzáférése korlátozott. A katonai junta gyakran akadályozza a humanitárius segélyek elosztását, és a segélyek célba juttatása az ellenállási területekre kockázatos. A lakosság jelentős része élelmiszerhiánnyal, súlyos alultápláltsággal, járványokkal és a gyógyszerellátás összeomlásával szembesül. Az egészségügyi rendszer a puccs előtt is gyenge volt, de a sztrájkok, a katonai megszállás és a harcok következtében számos kórház bezárt vagy csak korlátozottan működik. A malária, a tuberkulózis, a HIV/AIDS és a gyermekbetegségek elleni programok jelentős visszaesést szenvedtek.
Az oktatási rendszer is összeomlott. A tanárok és diákok tömegesen csatlakoztak a polgári engedetlenséghez, ezért a katonai junta által ellenőrzött iskolákban a tanítás gyakran szünetelt, vagy a részvétel drasztikusan csökkent. Az ellenállási területeken a NUG és a helyi közösségek alternatív oktatási hálózatot próbáltak működtetni, de a tananyag, a tanárok és a felszerelés hiánya miatt a gyermekek egy generációja nőhet fel alapvető iskolai végzettség nélkül. A nők és a lányok különösen kiszolgáltatottak: a nemi erőszak, a korai házasság és a kényszerű prostitúció kockázata a konfliktusövezetekben meredeken emelkedett. A gyermekek egy részét fegyveres csoportok toborozzák vagy alkalmazzák, ami sérti a nemzetközi emberi jogi normákat.
A puccs után a nemzetközi közösség elítélte a hatalomátvételt, de a fellépés mértéke és eszközei eltérőek voltak. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa több állásfoglalást is elfogadott, amelyek követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását, a demokratikus intézmények visszaállítását és a humanitárius hozzáférés biztosítását. Az ENSZ tagállamai között azonban megosztottság mutatkozott: Kína, Oroszország és egyes délkelet-ázsiai országok nem támogattak szankciókat, míg az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Egyesült Királyság és más nyugati államok célzott szankciókat vezettek be a junta vezetői és a katonai vállalatok ellen. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) 2021. áprilisi csúcsértekezletén elfogadta az úgynevezett ötpontos konszenzust, amely a harcok azonnali beszüntetését, a humanitárius segítségnyújtást, a párbeszéd megkezdését, az ASEAN különmegbízottjának Mianmarba engedését és a békés megoldás keresését irányozta elő. A mianmari junta azonban nem teljesítette a konszenzus feltételeit, sőt katonai vezetői nyíltan elutasították az ASEAN-különmegbízott látogatását, amíg a „rend” nem áll helyre. Ennek következtében az ASEAN 2021 végétől kizárta a junta képviselőit a szervezet magas szintű találkozóiról, és csak „nem politikai” szintű részvételt engedélyezett. A regionális szervezet hatékonysága azonban korlátozott, mivel a tagállamok eltérően viszonyulnak a katonai junta legitimációjához.
A nemzetközi büntetőbírósági eljárások is folyamatban vannak. A Nemzetközi Bíróság (ICJ) 2019-ben indult ügye – amelyben Gambia vádolja Mianmart a rohingják elleni népirtással – a puccs után is folytatódott; a bíróság 2022-ben megerősítette az előzetes intézkedéseket, és felszólította Mianmart a rohingják védelmére. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) pedig 2021-ben jóváhagyta az ügyészi vizsgálatot a rohingják deportálásával kapcsolatban, bár Mianmar nem tagja a Római Statútumnak. A nemzetközi jogi lépések hosszú távú hatása még bizonytalan, és a junta továbbra is tagadja a vádakat.
2026 elején Mianmar helyzete rendkívül instabil. A katonai junta – amely továbbra is hadiállapotot tart fenn, és a választásokat többször elhalasztotta – nem tudta megszilárdítani hatalmát. Az ország nagy részén a tényleges ellenőrzés megoszlik a junta, a NUG-hoz lojális erők, az etnikai fegyveres szervezetek és a helyi milíciák között. A junta a fővárosra, Nejpjidóra, Rangunra és néhány nagyobb városra, valamint a főbb infrastrukturális létesítményekre támaszkodik, míg a vidéki területek jelentős részén az ellenállási erők vagy az etnikai hadseregek gyakorolnak befolyást. A harcok intenzitása ingadozik: 2024–2025 folyamán egyes régiókban a junta nagyszabású offenzívákat indított, amelyek során ideiglenesen visszafoglalt településeket, de az ellenállási erők gerillahadviselése és a helyi lakosság támogatása miatt a területi nyereségek gyakran nem bizonyultak tartósnak. A határ menti területeken, különösen Kína, India és Thaiföld közelében, a harcok átcsaphatnak a szomszédos országokba, ami regionális feszültséget okoz, és növeli a menekültek számát.
A politikai megoldás kilátásai 2026-ban rendkívül korlátozottak. A junta 2023-ban bejelentett választási tervét többször elhalasztotta, és a 2024–2025-ös időszakban a hatóságok kizárólag „ellenőrzött” választási folyamatot ígértek, amelyet a nemzetközi közösség és a belső ellenzék hiteltelennek minősített. A NUG és a szövetséges etnikai szervezetek kijelentették, hogy semmilyen választást nem ismernek el addig, amíg a katonai junta nem adja vissza a hatalmat a polgári kormányzatnak. A tárgyalások esélyét tovább csökkenti, hogy a junta nem hajlandó tárgyalni a NUG-gal, és a NUG sem ismeri el a katonai adminisztrációt legitim tárgyalópartnernek. A regionális és nemzetközi közvetítési kísérletek eddig nem hoztak áttörést.
A gazdasági helyzet súlyos válságot mutat. A katonai hatalomátvétel, a szankciók, a polgárháború és a befektetők bizalomvesztése miatt a mianmari GDP jelentősen zsugorodott, a valuta leértékelődött, és az infláció magas. A bankrendszer összeomlott, a készpénzhiány mindennapos, a munkanélküliség drámai mértékben nőtt. A mezőgazdasági termelés visszaesett a harcok, a beszállítási láncok megszakadása és a lakosság kényszerű elvándorlása miatt, ami az élelmiszer-biztonságot tovább rontotta. A nemzetközi segélyek leállítása vagy csökkenése, valamint a junta prioritásai (katonai kiadások) tovább súlyosbítják a humanitárius katasztrófát. A rohingja közösség helyzete 2026-ban továbbra is kritikus: a több mint egymillió rohingja többsége Bangladesben, Cox’s Bazar térségében elhelyezett menekülttáborokban él, és a hazatérés feltételei nem adottak. Mianmar területén a rohingják továbbra is súlyos megkülönböztetésnek és erőszaknak vannak kitéve, és a puccs utáni káoszban a helyi milíciák és a hadsereg közötti összecsapások őket különösen sebezhetővé tették.
A 2021-es puccs és az azt követő polgárháború dokumentálása alapvetően nehéz, mivel a katonai junta szigorúan korlátozza a sajtószabadságot, az internet-hozzáférést és a független megfigyelők jelenlétét. Az események rekonstrukciója elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik: