Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság után Thaiföld politikai rendszere mélyen megrázta az addigi pártosodási és gazdasági konszenzust. A válságot követő alkotmányreform (1997) a pártrendszer megerősítését és a kormányzati stabilitás növelését célozta, ám a várakozásokkal ellentétben egyetlen vezető, Thakszin Sinavatra (thai: ทักษิณ ชินวัตร, Thaksin Chinnawat) tömörítette maga köré a politikai erőforrások jelentős részét. Thakszin 2001 és 2006 közötti miniszterelnöksége, majd az ellenzéki mozgalmak, a katonai puccsok és az utcai konfliktusok olyan törésvonalakat mélyítettek el, amelyek a thai politikát a 2020-as évekig meghatározták. Ez az alfejezet Thakszin felemelkedését, a sárga és vörös inges mozgalmak kialakulását, a 2006-os és 2014-es puccsokat, valamint a politikai polarizáció társadalmi, gazdasági és intézményi okait tárgyalja.
Thakszin Sinavatra sikeres üzletemberként lépett be a politikába: az 1980-as években építette fel telekommunikációs cégét, az Shin Corporationt, amely az 1990-es évek elején a kormányzati koncessziók révén gyors növekedésbe kezdett. Az 1990-es évek közepén rövid ideig miniszterelnök-helyettesként is tevékenykedett, de politikai karrierje igazán 1998-ban vett lendületet, amikor megalapította a Thai Rak Thai (Thai szeret Thai) pártot. A párt programja a 2001-es választási kampányban a vidéki szegénység enyhítésére, a kisvállalkozások támogatására és a gazdasági fellendülésre épült. A Thai Rak Thai a 2001. januári választáson fölényes győzelmet aratott, és Thakszin koalíciós kormányt alakított. A választási eredmények dokumentáltak, de a kampány során alkalmazott populista ígéretek hatását a politikatudományi irodalom eltérően értékeli: egyes elemzők a vidéki választók racionális válaszaként, mások a patronázs és a médiafölény jeleként értelmezik.
Thakszin kormánya 2001 és 2005 között számos olyan programot vezetett be, amelyek a vidéki szavazók, a városi alsó középosztály és a kisvállalkozók körében széles támogatást szereztek. A falusi hitelezési alap (körülbelül 1 millió baht hitelt biztosított falu közösségi alapjainak), az univerzális egészségbiztosítási rendszer (a „30 bahtos” ellátás) és a mezőgazdasági ártámogatások a thaiföldi szociálpolitika addigi legnagyobb kiterjesztését jelentették. A kormány emellett a drogkereskedelem elleni, nagy intenzitású hadjáratot hirdetett 2003-ban, amelynek során az állami szervek és a helyi közösségek együttműködésében több ezer ember halt meg. A halálos áldozatok számát független emberi jogi szervezetek 2 000 és 3 000 közé becsülik; a thai állam hivatalos álláspontja szerint a halálesetek egy része kábítószer-kereskedők közötti leszámolásból, más része rendőri fellépésből eredt. A drogellenes hadjárat megítélése a mai napig vita tárgya: a nemzetközi emberi jogi közösség súlyos jogsértéseket dokumentált, míg a thakszini kormányzat a közrend helyreállítását hangsúlyozta. A szakirodalomban nincs teljes konszenzus a hadjárat parancsnoki felelősségének mértékéről, mert a végrehajtás nagyrészt decentralizáltan, a rendőrségi és katonai egységek közreműködésével történt.
Thakszin kormányzása alatt a thai gazdaság a 2001–2004 közötti időszakban növekedési pályára állt, részben a globális konjunktúra, részben a belföldi fogyasztásélénkítés nyomán. A kormány ugyanakkor jelentős centralizációt hajtott végre: a média egy részét közvetve vagy közvetlenül a miniszterelnökhöz köthető üzleti körök ellenőrizték, a közigazgatási reformok pedig a miniszterelnöki hatalom megerősítését szolgálták. A kritikusok szerint Thakszin stílusa autoriter populizmus volt, amely a választói felhatalmazást a hatalmi ágak közötti egyensúly felszámolására használta. A támogatók ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy a korábbi kormányokhoz képest Thakszin hatékony döntéshozatalt és erőteljes vidékfejlesztést valósított meg.
A Thai Rak Thai a 2005. februári általános választáson abszolút parlamenti többséget szerzett; ez volt az első alkalom a thai történelemben, hogy egy párt egyedül kormányozhatott. A választási eredmény dokumentált, de értelmezése vitatott: a párt támogatottságának társadalmi megoszlása a vidéki északkeleti és északi régiókban, valamint a városi alsó középosztály körében volt a legerősebb, míg Bangkok és a déli tartományok hagyományos elit szavazói, valamint a középosztály egy része fenntartásokkal viseltetett iránta. A 2005-ös győzelem után a Thakszin-kormány olyan lépéseket tett, amelyek a politikai ellenzéket és a királypárti köröket egyaránt mozgósították: a média további befolyásolása, a korrupcióellenes testületek hatáskörének csorbítása és a kormánypárti tüntetések támogatása.
A 2005–2006-os politikai válság közvetlen kiváltó oka a Thakszin család Shin Corporation-részesedésének eladása volt 2006 januárjában. Az ügylet során a család mintegy 73 milliárd baht értékben adta el a cég részvényeit a szingapúri Temasek Holdings részére, és a tranzakciót a thai adóhatóság illetékmentesnek minősítette. A tranzakció jogszerűsége körül vita bontakozott ki: a kritikusok szerint a család a törvényi szabályozás hézagait kihasználva kerülte el az adófizetést, a kormánypárti értelmezés szerint az ügylet megfelelt az akkori adójogszabályoknak. Az adóelkerülés vádja nem vezetett jogerős bírósági elmarasztaláshoz, de a közhangulatot alaposan felforgatta.
A Shin-ügyletre reagálva 2006 elején megalakult a Népi Szövetség a Demokráciáért (People’s Alliance for Democracy, PAD), amelynek tagjai túlnyomórészt sárga inget viseltek, utalva a thai monarchia színére. A PAD heterogén koalíció volt: magában foglalt királypárti értelmiségieket, üzletembereket, déli középosztálybeli aktivistákat, valamint olyan szakszervezeti és civil szervezeteket, amelyek a thakszini korrupciót és a hatalomkoncentrációt bírálták. A mozgalom 2006 tavaszán tömegtüntetéseket szervezett Bangkokban, és a miniszterelnök lemondását követelte. Thakszin válaszul előrehozott választást írt ki 2006 áprilisára, amelyet azonban az ellenzéki pártok bojkottáltak. A választást az alkotmánybíróság később érvénytelenítette, és új választást írtak ki 2006 őszére. A választási folyamat körüli alkotmányos patthelyzet dokumentált, ám az alkotmánybíróság döntésének háttere és a politikai szereplők taktikai lépései a thai jogtörténetben vitatottak.
A 2006-os puccsot követően a katonai kormány (a CDR, majd a Szurajud Csulanont vezette ideiglenes kabinet) új alkotmányt dolgoztatott ki, amelyet 2007. augusztusi népszavazáson fogadtak el. A népszavazás eredménye dokumentált: a részvételi arány körülbelül 57 százalék volt, a támogatók aránya pedig az érvényes szavazatok mintegy 57 százalékát tette ki. A 2007-es alkotmány a pártok széttöredezését és a kormányalakítási stabilitást próbálta szabályozni, de a tömegmozgalmakat és a politikai polarizációt nem tudta megfékezni. Thakszint és feleségét egy 2008-as bírósági ítélet a Ratchadaphiszek telekügyletben hivatali visszaélés miatt elmarasztalta, és Thakszin a börtönbüntetés elől külföldre távozott. A bírósági ítélet megszületett, de a vád politikai motiváltságára vonatkozó állítások a jogi és politikai szakirodalomban vita tárgyát képezik.
A 2007-es választást a Thakszin-párti erőkből alakult Népi Hatalom Pártja (Palang Prachachon) nyerte, de a kormányzás rövid életű volt. 2008-ban az alkotmánybíróság választási csalás miatt feloszlatta a kormánypártot, és a korábbi ellenzéki Demokrata Párt vezette koalíció Abhiszit Vedzsadzsiva miniszterelnökségével átvette a hatalmat. A kormányváltás körülményei heves vitákat váltottak ki: a thakszini tábor hívei a választói akarat megsértését látták benne, míg a Demokrata Párt a jogi és alkotmányos folyamatok betartására hivatkozott.
A Thakszin-tábor ellenzéki szervezete, a Demokráciáért a Diktatúra Elleni Egyesült Front (United Front for Democracy Against Dictatorship, UDD) – közkeletű nevén a vörös inges mozgalom – 2009–2010 között tömegtüntetéseket szervezett Bangkokban. A vörös inges tüntetők elsősorban az északi és északkeleti vidék szegényebb rétegeiből, a városi alsó középosztályból és a thakszini szociálpolitika haszonélvezőiből verbuválódtak, de a mozgalom vezetői között értelmiségiek, orvosok és üzletemberek is voltak. A PAD és az UDD színválasztása – sárga a monarchia iránti hűség, piros a demokrácia és a vidéki érdekek védelme – a thai politikában kialakult éles tábori megosztottságot jelképezte. A két mozgalom önértelmezésében egyaránt a demokrácia védelmezőjeként lépett fel, ami a „demokrácia” fogalmának eltérő tartalmaira világított rá: az egyik oldal a választott kormány és a többségi elv, a másik a korrupciómentesség, a jogállamiság és a monarchia közjogi szerepének elsődlegessége mellett érvelt.
A 2010 tavaszi bangkoki tüntetések hónapokon át tartó utcai jelenlétet és több erőszakos összecsapást hoztak. 2010. április–májusban a katonaság és a tüntetők közötti konfliktusokban több mint 90 ember halt meg, és több mint 2 000 megsérült. Az áldozatok többsége civil tüntető volt, de a halálos áldozatok között katonák és rendőrök is voltak. A 2010. májusi katonai fellépés (a „crackdown”) ténye dokumentált, ám a felelősség kérdése a mai napig vitatott: független emberi jogi bizottságok és a polgári szervezetek a hadsereg aránytalan erőalkalmazását állapították meg, míg a kormány a rend helyreállítását és a fegyveres csoportok provokációját hangsúlyozta. A felelősségre vonás a gyakorlatban elmaradt, és a 2014-es puccs után hozott intézkedések tovább nehezítették a független vizsgálatot.
A 2011. júliusi általános választást a Pheu Thai párt – a thakszini politikai erők újabb formációja – nyerte, és miniszterelnökké Thakszin húgát, Jinglak Sinavatrát (Yingluck Shinawatra) választották. A választási győzelem dokumentált, a párt a parlamenti helyek többségét szerezte meg. Jinglak kormánya Thakszin politikai örököseként lépett fel, fenntartotta a vidéki támogatási programokat, és megkísérelte a politikai feszültségek csökkentését. Ugyanakkor a kormány időszakát újabb tömegtüntetések kísérték: 2013 őszén a Népi Demokratikus Reformbizottság (PDRC) nevű mozgalom, amely szintén sárga inges hagyományt követett, a kormány lemondását követelte. A tüntetések kiváltó oka egy kormánypárti amnesztiatörvény-tervezet volt, amely lehetővé tette volna Thakszin büntetőjogi felelősségének eltörlését és vagyonának visszaszerzését, valamint a 2010-es események kapcsán eljárás alá vont személyek amnesztiáját. A törvénytervezet a parlamentben ugyan átment, de az alkotmánybíróság megsemmisítette; a tüntetések azonban tovább folytatódtak.
A PDRC 2014 tavaszán a bangkoki kormányzati negyedeket blokád alá vonta, és a választás bojkottjára szólított fel. A Jinglak-kormány 2014. februárban előrehozott választást írt ki, de az ellenzék és a tüntetők akadályozták a szavazást, és az alkotmánybíróság 2014 májusában a kormányt hivatali visszaélés miatt elmozdította. A bírósági ítélet és az azt követő politikai vákuum közvetlenül vezetett a 2014. május 22-i katonai puccshoz. A puccsot Prajuth Csan-ocsa tábornok, a hadsereg főparancsnoka hajtotta végre, és megalakult a Nemzeti Béke és Rend Fenntartó Tanács (NCPO). A puccs indoklása a politikai erőszak megfékezése, az államrend helyreállítása és a reformok előkészítése volt. Az NCPO feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmányt, cenzúrázta a médiát, és korlátozta a gyülekezési jogot. A katonai hatalomátvétel ténye dokumentált; a puccs okai és legitimitása körül éles nemzetközi és hazai vita bontakozott ki. A thai álláspont szerint a puccs a politikai patthelyzet feloldásának szükségszerű eszköze volt, míg a nemzetközi emberi jogi szervezetek és több nyugati kormány a demokrácia visszafejlődését és a polgári szabadságjogok súlyos korlátozását bírálták.
A thai politika 2000-es évekbeli polarizációja nem redukálható egyszerűen a vidék és a város ellentétére, bár a földrajzi és társadalmi törésvonalak jelentősek voltak. A választási földrajz dokumentált adatai szerint a Thai Rak Thai és utódpártjai az északi, északkeleti és részben a középső régiókban szereztek elsöprő többséget, míg a Demokrata Párt és a sárga mozgalom fellegvárai Bangkokban, a déli tartományokban és a déli középosztály körében voltak. A szociológiai elemzések szerint a thakszini szavazóbázis magában foglalta a vidéki őstermelőket, a mezőgazdasági bérmunkásokat, a kisvárosi vállalkozókat és a felfelé törekvő informális munkásokat; a másik táborhoz elsősorban a hagyományos elit, a bürokratikus középosztály, a nagyvárosi értelmiség, a déli vallási és üzleti hálózatok, valamint a monarchia köré szerveződő hálózatok tartoztak. Ugyanakkor a „sárga” és a „piros” tábor közötti határok átjárhatók voltak: mindkét oldalon akadtak városi és vidéki támogatók, a pártok és mozgalmak pedig tudatosan használták a regionális és osztályalapú retorikát.
A konfliktus mögött intézményi és alkotmányos feszültségek is húzódtak. A 2006-os és 2014-es puccsok után a katonai kormányok olyan alkotmányos berendezkedést alakítottak ki, amely a választott politikusokkal szemben a bíróságok, a szenátus és a független szervek hatalmát növelte. A 2014-es puccs után elfogadott 2017-es alkotmány a teljes egészében kinevezett szenátus révén biztosította a katonai elit hosszú távú befolyását, és a választási rendszert a nagy pártok gyengítésére tervezték. Az alkotmányos reformok kritikusai szerint ezek a lépések a választói többség tartós alárendelését célozták, míg a katonai elit és támogatói a „thai stílusú demokrácia” fogalmára hivatkoztak, amely a királyságot, a hadsereget és a bürokráciát a politikával egyenrangú tényezőként kezelte.
A monarchia szerepe a sárga-piros konfliktusban különösen érzékeny terület. A thai királyság a 20. század közepétől a nemzeti identitás és a politikai rend központi jelképe; a lese-majeste törvény (a királyság megsértésének büntetőjogi tilalma) a thai jogrend egyik legszigorúbb rendelkezése. A 2006-os és 2014-es puccsok nyilvános indoklásában a monarchia védelme hangsúlyos szerepet kapott, ugyanakkor a thakszini tábor egyes képviselői és a vörös inges mozgalom vezetői a királyi tanácsadók és a bíróságok politikai beavatkozását bírálták, anélkül hogy a monarchia intézményét nyilvánosan támadták volna. A lese-majeste törvény alkalmazása a 2014-es katonai hatalomátvétel után jelentősen megszigorodott: a bíróságok számos ügyben rendkívül hosszú, évtizedes börtönbüntetéseket szabtak ki. A törvény miatt a monarchia szerepének nyílt vitatása a thai közéletben gyakorlatilag ellehetetlenült, ami a politikai polarizáció egyik legmélyebb strukturális okaként azonosítható a szakirodalomban. A monarchia és a katonai elit közötti kapcsolat történeti bemutatása azonban nem jelenti az intézmény bírálatát; a thai társadalomban a királyság iránti lojalitás széles körű, és a monarchia politikai szerepének megítélése a thai közbeszédben is erősen megosztott.
A 1997 utáni thaiföldi politikatörténet forrásai viszonylag jó adottságúak: választási eredmények, alkotmánybírósági határozatok, törvényszövegek, parlamenti jegyzőkönyvek és független sajtóbeszámolók egyaránt rendelkezésre állnak. Ugyanakkor a korszakra vonatkozó statisztikai adatok és áldozatszámok gyakran politikai viták tárgyát képezik. A 2003-as drogellenes hadjárat halálos áldozatainak száma 2 000 és 3 000 között becsült, de a nemzetközi emberi jogi szervezetek és a thai hatóságok adatai módszertani okokból eltérnek. A 2010-es tüntetések áldozatainak száma hivatalosan 92 halott (köztük 11 katona és rendőr), de a vörös inges mozgalom és egyes kutatók ennél magasabb számot valószínűsítenek; a sebesültek számát 1 500 és 2 500 közé becsülik. A 2006-os és 2014-es puccsok okait és legitimitását a thai jog, a politikatudomány és a nemzetközi közösség eltérően értékeli: a thai katonai elit és a konzervatív jogtudomány a hatalomátvételt a rendkívüli politikai válság kezelésének eszközeként igazolja, míg a liberális demokrácia hívei és a nemzetközi szervezetek a választói felhatalmazás semmibevételét hangsúlyozzák. A monarchia politikai szerepéről szóló tudományos elemzések a lese-majeste törvény szigorú alkalmazása miatt gyakran korlátozottak, és a thai bírósági gyakorlat értékelése különösen óvatos, attribúcióval ellátott megfogalmazást igényel.
A legfontosabb bizonytalanság, hogy a sárga és piros tábor közötti konfliktus valódi okait – a társadalmi osztályellentétet, a regionális különbségeket, a monarchia körüli hatalmi harcot vagy a globális populista hullám hatását – a kutatás mindmáig nem tekinti lezártnak. A különböző elméleti iskolák eltérő hangsúlyokat alkalmaznak, és a 2014 utáni katonai kormányzás, valamint a 2020-as évek tömegtüntetéseinek tapasztalatai tovább formálják a képet.