A laoszi nacionalizmus története nem csupán a francia gyarmati uralom elleni politikai tiltakozás története, hanem annak a kérdésnek a története is, hogy ki képviselheti a lao nemzetet, milyen államformában és milyen nemzetközi szövetségi rendszerben. A 20. század első felében a gyarmati alattvalókból fokozatosan politikai közösség formálódott, amelynek útjai azonban már az 1940-es években szétváltak: egyesek a Francia Unión belüli fokozatos autonómiát, mások a teljes függetlenséget, megint mások a vietnámi kommunista mozgalommal szövetséges fegyveres ellenállást választották. Ez az alfejezet a franciaellenes mozgalmakat, a kommunista szervezkedést és a Pathet Lao (szó szerint „Lao Ország” vagy „Lao Föld”) megalakulását mutatja be az A gyarmati gazdaság és közigazgatás alfejezetben tárgyalt strukturális keretek folytatásaként. A hangsúly azon van, hogy a laoszi függetlenségi törekvések nem egyetlen, egységes nemzeti mozgalomból eredtek, hanem versengő politikai projektekből, amelyeket a második világháború, a japán megszállás és az első indokínai háború radikalizált.
A francia protektorátus létrehozása (1893) után a gyarmati adminisztráció adókat, kényszermunkát és új közigazgatási határokat vezetett be, amelyek mélyen beleavatkoztak a helyi közösségek életébe. A 19. század végén és a 20. század elején több olyan felkelés tört ki, amelyet a francia hatóságok „lázadásként” vagy „banditizmusként” könyveltek el, a helyi résztvevők viszont gyakran vallási vagy morális keretben értelmeztek. A phu mi bun (phu mi bun, „szent ember”) mozgalom az 1901–1902-es években a déli, Mekong menti területeken robbant ki, és a francia adóterhek, valamint a helyi elitek háttérbe szorítása ellen irányult. A mozgalom vezetői vallási tekintélyként léptek fel, és a gyarmati rend végét, egy igazságosabb világ eljövetelét hirdették. A francia csapatok kegyetlenül leverték a felkelést; az áldozatok számáról csak becslések vannak, mert a gyarmati jelentések és a helyi szóbeli hagyományok eltérően mutatják be az eseményeket.
Hasonló dinamikát mutatott a hmong (Hmong) közösségek 1918–1922 közötti felkelése, amelyet a francia források gyakran „miao lázadásként” emlegetnek, a résztvevők pedig Chao Fa („Égi Urak”) néven ismert vezetők irányítása alatt szerveztek meg. A felkelés főként Xieng Khouang és Luang Prabang hegyvidéki területein zajlott, ahol a francia adóztatás, az ópiummonopólium és a kényszermunka különösen súlyos terheket rótt a hegyi közösségekre. A felkelők a francia adminisztráció elleni támadások mellett a síksági lao elitekkel is konfliktusba kerültek, ami rávilágít arra, hogy a gyarmati uralommal szembeni ellenállás nem feltétlenül a modern nemzeti szolidaritás formáját öltötte: az etnikai és regionális törésvonalak már ekkor láthatóvá váltak. A felkelés leverése után a francia hatóságok a hmong közösségek egy részét áttelepítették, és a katonai ellenőrzést megerősítették.
E korai felkelések a dokumentált tények szintjén bizonyítják, hogy a gyarmati uralom nem volt stabil vagy elfogadott, de értelmezésük vitatott. A francia gyarmati levéltárak a résztvevőket gyakran irracionális, vallási fanatikusokként ábrázolják, míg a későbbi laoszi nemzeti történetírás ezeket a mozgalmakat a függetlenségi harc előfutáraiként értelmezi. A történészi konszenzus szerint ezek elsősorban helyi, adó- és földügyi elégedetlenségek voltak, amelyeket a vallási keretezés mobilizált, de nem alkottak országos szervezetet, és nem rendelkeztek modern politikai programmal.
A modern értelemben vett laoszi nacionalizmus lassan, a francia gyarmati oktatás és adminisztráció intézményeinek melléktermékeként alakult ki. A francia gyarmati rendszer Laoszban – szemben Vietnámmal – csak korlátozott iskolahálózatot épített ki, és a laoszi elit képzése nagyrészt a királyi udvarra, valamint a francia nyelvű adminisztratív iskolákra korlátozódott. A francia hatóságok tudatosan alacsony szinten tartották a lao oktatást, részben azért, mert a gyarmati igazgatásban vietnámi hivatalnokokat alkalmaztak, akiknek a jelenléte sértette a lao elit önérzetét. Ez a gyakorlat hozzájárult ahhoz, hogy a lao nacionalizmus egyik korai eleme a vietnámi befolyás elutasítása és a lao nyelvű, lao irányítású közigazgatás követelése lett.
Az 1930-as években a laoszi értelmiség egy szűk rétege – részben a franciaországi és vietnámi tanulmányok, részben a bangkoki lao diaszpóra hatására – kezdte el megfogalmazni a nemzeti identitás politikai követeléseit. E követelések azonban nem radikális függetlenségi programok voltak, hanem a francia protektorátuson belüli nagyobb lao részvételt, a lao nyelv hivatalossá tételét és a vietnámi hivatalnokokkal szembeni diszkrimináció megszüntetését célozták. A laoszi nacionalizmus ekkor még nem kapcsolódott össze a kommunista mozgalommal, és a királyi udvar, valamint a francia adminisztráció közötti alkuk keretei között mozgott. A dokumentált források szerint a második világháború előtt Laoszban nem jött létre olyan tömegmozgalom, mint a vietnámi Việt Minh vagy a kambodzsai Issarak, és a politikai ellenállás elsősorban az elit belső vitáiban nyilvánult meg.
A második világháború gyökeresen átalakította a laoszi politikai teret. 1940-ben Franciaország kapitulált, és a Vichy-kormány Indokínában is megtartotta a gyarmati adminisztrációt, de Japán katonai jelenlétet kapott. Az 1940–1941-es thaiföldi–francia háború következtében a japán közvetítéssel megkötött egyezmény Laosz nyugati területeit – köztük a Mekong jobb partján fekvő Xaignabouri tartományt és Champassak egy részét – Thaiföldhöz csatolta. Ez a területi veszteség a laoszi elitben megalázásként és a francia védelem kudarcaként tudatosult, és megerősítette a nemzeti sérelmi diskurzust.
A Lao Issara (Lao Issara, „Szabad Laosz”) mozgalom vezéralakja Phetsarath (Phetsarath) herceg volt, aki korábban a francia protektorátus kormányfői tisztségét töltötte be. Phetsarath és hívei 1945. október 12-én Vientiane-ban ideiglenes kormányt alakítottak, és kikiáltották Laosz függetlenségét. A király, Sisavang Vong, kezdetben a franciákkal való együttműködést választotta, és elutasította a függetlenségi nyilatkozatot, mire a Lao Issara hívei átmenetileg lemondatták. A kormány tényleges területi ellenőrzése azonban korlátozott volt: a Mekong menti városokban és a központi síkságon rendelkezett támogatással, de a hegyvidéki területeken és a királyi udvar hagyományos bázisán, Luang Prabangban nem tudta érvényesíteni hatalmát. A kormány nemzetközi elismerést sem szerzett, mert a nagyhatalmak – köztük az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – a francia gyarmati restaurációt támogatták.
1946 tavaszán a francia expedíciós csapatok visszafoglalták Vientiane-t, és a Lao Issara kormánya Thaiföldre menekült. A király visszatért, és 1946 augusztusában Franciaország és Laosz modus vivendit kötött, amely a területet a Francia Unión belüli autonóm államként ismerte el. A Lao Issara emigráns vezetői közül többen – Phetsarath, Szuvanna Phuma (Souvanna Phouma) és Szuphanuvong (Souphanouvong) hercegek – eltérő utakat választottak. Phetsarath egy ideig Thaiföldön maradt, Szuvanna Phuma a mérsékelt autonómia felé hajlott, Szuphanuvong pedig a Viet Minh-hez csatlakozott, és a fegyveres ellenállás mellett kötelezte el magát. A Lao Issara 1949-ben formálisan feloszlott, miután Franciaország szélesebb körű autonómiát ígért, de a mozgalom öröksége kettős volt: egyrészt létrehozta a laoszi függetlenség politikai szimbólumát, másrészt megnyitotta az utat a radikális, kommunista irányzatok előtt.
A kommunista mozgalom Laoszban sokáig marginális volt, és szorosan kötődött a vietnámi szervezethez. Az Indokínai Kommunista Párt (Parti communiste indochinois, PCI) 1930-ban alakult meg Ho Si Minh (Hồ Chí Minh) vezetésével, és kezdettől fogva az egész francia Indokínát – Vietnámot, Kambodzsát és Laoszot – tekintette működési területének. A párt laoszi tagozata azonban kicsi maradt, tagsága pedig nagyobbrészt vietnámi és kínai származásúakból állt, ami hosszú időre meghatározta a mozgalom etnikai arculatát. A lao etnikumú kommunisták közül kiemelkedett Kayszone Phomvihane (Kaysone Phomvihane), aki jogi tanulmányait félbeszakítva csatlakozott a Viet Minh hálózatához, és a második világháború alatt a laoszi ellenállási mozgalom egyik szervezője lett. Kayszone szerepe azért fontos, mert a későbbi Pathet Lao vezetésének gerincét a Viet Minh által kiképzett lao káderek alkották.
A második világháború alatt a Viet Minh a laoszi hegyvidéki területeken is bázisokat épített ki, részben azért, mert a francia és japán erők elleni gerillaharc logisztikai útvonalai itt húzódtak. A kommunista mozgalom a laoszi parasztok körében elsősorban a földkérdés, az adóterhek és a francia gyarmati kizsákmányolás elleni jelszavakkal próbált teret nyerni, de a lao lakosság többsége a buddhista királyi hagyományhoz és a helyi elitekhez kötődött, ezért a kommunista üzenet kezdetben korlátozott visszhangra talált. A vietnámi kommunista vezetés stratégiai okokból mégis nagy figyelmet fordított Laoszra: a Ho Si Minh-ösvény és a keleti hegyvidéki útvonalak ellenőrzése kulcsfontosságú volt a dél-vietnámi hadszíntér ellátásához.
1949-ben a kínai kommunista győzelem megváltoztatta a regionális erőviszonyokat. A Viet Minh most már északi határain túlról is kaphatott támogatást, és ez lehetővé tette, hogy Indokína-szerte offenzívákat indítson. Laoszban a kommunista mozgalom a Viet Minh árnyékában, de fokozatosan önálló lao arculatot öltve kezdett szerveződni. Fontos azonban hangsúlyozni: a laoszi kommunista párt hivatalosan csak 1955-ben alakult meg, addig a mozgalom a Viet Minh politikai és katonai irányítása alatt működött, és a lao vezetők – köztük Kayszone és Szuphanuvong – a vietnámi elvtársakkal szoros együttműködésben dolgoztak. A francia és a királyi kormány ezt a kapcsolatot a „vietnámi beavatkozás” bizonyítékaként értelmezte, míg a Pathet Lao saját narratívájában a nemzeti felszabadítás és a vietnámi internacionalista szolidaritás összeegyeztethetőségét hangsúlyozta.
A Lao Ellenállási Kormány – amelyet a köznyelvben és a saját propaganda is Pathet Lao néven emlegetett – 1950. augusztus 13-án alakult meg, Szuphanuvong herceg miniszterelnökségével. A kormány a Lao Issara radikális örökségét és a Viet Minh-hez közeledő kommunista kádereket egyesítette, és nyíltan a francia gyarmati uralom elleni fegyveres harcot hirdette. A Pathet Lao önmeghatározása szerint nemzeti felszabadító mozgalom volt, amely a lao parasztság, a hegyi kisebbségek és a francia kollaborációval vádolt királyi elit ellen harcolt. A francia hatóságok és a királyi kormány ezzel szemben „kommunista lázadóknak” vagy „Viet Minh-ügynököknek” nevezte őket, és a mozgalmat kizárólag a vietnámi kommunista terjeszkedés eszközeként értelmezte.
A Pathet Lao katonai ereje az 1950-es évek elején korlátozott volt. A becslések szerint a mozgalom fegyvereseinek száma néhány ezer főre tehető, de a pontos adatok bizonytalanok, mert a gerilla-hadviselés körülményei között a tényleges létszám fluktuált, és a Pathet Lao maga is felfújta saját támogatottságát. A fegyveres erők gerincét a Viet Minh által kiképzett lao harcosok és a Lao Issara egykori tagjai alkották, de a mozgalom számíthatott a hegyi kisebbségek – különösen a hmong, a khamu és a thai dam közösségek – egy részének támogatására is. A hegyvidéki területeken a francia adminisztráció és a királyi adószedők iránti ellenszenv erős volt, ezért a Pathet Lao képes volt bázisokat kiépíteni Houaphan és Phongsaly tartományokban, ahol a francia ellenőrzés hagyományosan gyenge volt.
A fegyveres konfliktus szorosan összefonódott az első indokínai háborúval. A Pathet Lao egységek a Viet Minh erőivel együttműködve támadták a francia helyőrségeket és a Laoszi Királyi Hadsereg (Armée Nationale Laotienne) állásait. A harcok különösen 1953–1954-ben erősödtek fel, amikor a Viet Minh a vietnámi hadszíntérről erőket csoportosított át a laoszi hegyvidékre. A francia hadvezetés a laoszi frontot stratégiai mellékhadszíntérnek tekintette, és elsősorban a Mekong-völgyi városok védelmére összpontosított. Ennek következtében a Pathet Lao és a Viet Minh északkeleten és keleten jelentős területeket vont ellenőrzése alá, és a királyi kormány fennhatósága a síksági területekre szorult vissza.
A Pathet Lao politikai programja a földreformot, a francia kiváltságok felszámolását, a nemzeti egységet és a lao nyelvű oktatást ígérte. A mozgalom propagandája a királyi udvart a francia gyarmati uralom kiszolgálójaként ábrázolta, és a buddhista szerzetesség egy részét is megpróbálta megnyerni. A dokumentált források szerint a Pathet Lao a hagyományos buddhista intézmények iránti tiszteletet hangsúlyozta, miközben a kommunista ideológia alapján szervezte a politikai munkát; ez a kettősség a mozgalom belső feszültségeit is jelzi. A laoszi társadalom többsége azonban továbbra is a királyi intézményekhez és a helyi elitekhez kötődött, ezért a Pathet Lao támogatottsága – különösen a síksági, buddhista többségű területeken – korlátozott maradt. A mozgalom elsősorban a hegyi kisebbségek és a franciaellenes értelmiség egy része között tudott tartós bázist kiépíteni.
Miközben a Pathet Lao fegyveres ellenállást folytatott, a királyi kormány és Franciaország között tárgyalások kezdődtek a Laosz jogi státuszáról. Az 1949. július 19-én aláírt francia–laoszi egyezmény Laoszot a Francia Unió társult államává nyilvánította, belső autonómiával, de a külügy és a védelem továbbra is francia irányítás alatt maradt. Ez a kompromisszum a Lao Issara mérsékelt vezetői számára elfogadható alapot kínált a hazatérésre, a radikálisok – köztük Szuphanuvong – számára azonban nem volt elegendő, mert a francia befolyás lényegi elemei megmaradtak. A királyi kormány 1950-ben hivatalosan is elfogadta a társult állami státuszt, és megkezdte a nemzeti hadsereg és a közigazgatás kiépítését, de a Pathet Lao ezt a „bábfüggetlenség” megnyilvánulásaként utasította el.
A két hatalmi központ – a királyi kormány Vientiane-ban és a Pathet Lao a hegyvidéki felszabadított övezetekben – közötti szembenállás 1953-ra intézményesült. A Pathet Lao ellenőrzése alatt lévő területeken saját közigazgatást, adórendszert és katonai egységeket hozott létre, és a Viet Minh-kel kötött szövetség révén katonai utánpótlást kapott. A királyi kormány ezzel szemben a francia katonai segítségre támaszkodott, és megpróbálta kiterjeszteni fennhatóságát a Mekong-völgyön túli területekre is. Az ország így de facto két részre szakadt, ami a későbbi polgárháború előképét jelentette.
A laoszi nacionalizmus és a Pathet Lao történetére vonatkozó ismereteink több forrástípusból származnak, amelyek eltérő perspektívákat és bizonytalanságokat hordoznak. A francia gyarmati levéltárak – jelentések, katonai parancsok, bírósági iratok – részletes képet adnak a gyarmati adminisztráció intézkedéseiről és a felkelések leveréséről, de a helyi szereplőket gyakran leegyszerűsítve, „lázadóként” vagy „fanatikusként” ábrázolják. A laoszi királyi kormány és a későbbi Laosz Népi Demokratikus Köztársaság levéltárai szintén részrehajlóak: az előbbi a Pathet Lao-t külső kommunista ügynökökként, az utóbbi a mozgalmat a nemzeti felszabadítás egyetlen letéteményeseként mutatja be. A vietnámi pártiratok fontosak a kommunista mozgalom belső döntéseinek rekonstruálásához, de a laoszi eseményeket gyakran a vietnámi stratégiai szempontok alá rendelik.
A korai felkelések – a phu mi bun és a hmong Chao Fa-mozgalom – esetében az áldozatok számát és a résztvevők motivációit csak becslések és szóbeli hagyományok alapján ismerjük. A gyarmati katonai jelentések gyakran felnagyítják a győzelmeket, és alábecsülik a civil áldozatokat. A Lao Issara kormányának tényleges területi ellenőrzése is vitatott: a mozgalom saját kiadványai a nemzeti egységet hangsúlyozták, de a francia visszatérés után keletkezett források szerint a kormány hatalma néhány városra és a Mekong-menti sávra korlátozódott.
A Pathet Lao megalakulásának pontos dátuma és szervezeti folytonossága szintén értelmezési viták tárgya. A mozgalom hivatalos történetírása 1950. augusztus 13-át tekinti alapítási dátumnak, de a szervezet előzményei – a Lao Issara katonai szárnya és a Viet Minh laoszi hálózata – már korábban is működtek. A kommunista párt hivatalos megalakulásáig (1955) a Pathet Lao politikai irányítása a Viet Minh-en keresztül valósult meg, ami kérdésessé teszi, mennyiben tekinthető a mozgalom önálló laoszi nemzeti projektnek. A történészi konszenzus szerint a Pathet Lao egyszerre volt kommunista forradalmi szervezet és nemzeti felszabadító mozgalom, de e két elem aránya időben és a résztvevők személyétől függően változott.
A fegyveres harc hadtörténeti adatai – a Pathet Lao létszáma, az ellenőrzött területek kiterjedése, a csaták kimenetele – részben bizonytalanok. A francia katonai jelentések a saját sikereiket emelik ki, a Pathet Lao kiadványai pedig a felszabadított övezetek nagyságát nagyítják fel. A semleges, nemzetközi megfigyelők száma csekély volt, ezért a mai történetírás többnyire óvatos becslésekkel dolgozik. A laoszi társadalom többségének politikai preferenciáit ebből az időszakból nehéz megbízhatóan rekonstruálni, mert a közvélemény-kutatások hiányoznak, és a fennmaradt források az elitek szintjén mozognak.