Az 1954-es genfi konferenciát követően Laosz papíron semleges állam volt, de a hidegháború és a vietnámi konfliktus dinamikája gyorsan megmutatta, hogy a semlegesség intézményes garanciák nélkül törékeny. Az előző alfejezet Az 1954-es genfi konferencia és a királyság bemutatta, hogyan jött létre a független laoszi királyság, és milyen örökségeket hordozott a francia gyarmati korszak. Jelen alfejezet az 1960-as évek belpolitikai válságát, a Ho Si Minh-ösvény stratégiai szerepét, az amerikai bombázásokat és a Pathet Lao előretörését követi nyomon. A hangsúly nem csupán a politikai-katonai eseményeken van, hanem azon, hogy a laoszi vidéki lakosság számára mit jelentett a háborús mindennap.
Az 1954 utáni laoszi királyság belső törésvonalai már a gyarmati korszakból is ismertek voltak, a hidegháború azonban felerősítette őket. A politikai életet három, egymással versengő irány osztotta meg: a királyi udvarhoz és a konzervatív tartományi elitekhez közel álló jobboldal, a Szuvanna Phuma (Souvanna Phouma) herceg nevével jelzett semleges irányzat, valamint a baloldali Pathet Lao (Lao Hazafias Front, neo lao hak szat), amelyet Szufanuvong (Souphanouvong) herceg és Kajszon Phomvihan (Kaysone Phomvihane) vezetett. Ez a hármas felosztás hosszú időre meghatározta a laoszi politika mozgásterét.
A Pathet Lao az 1950-es évek elején elsősorban az északkeleti, Vietnámhoz közeli hegyvidéki zónákban építette ki bázisait, szoros kapcsolatban a Viet Minh örökségét továbbvivő észak-vietnámi vezetéssel. Az 1957-es Vientiane-i megállapodások értelmében a Pathet Lao politikai szervezetként működhetett, és 1958-ban részt vett a választásokon. A választási eredmények a baloldal és a semlegesek megerősödését mutatták, ami a jobboldalt és az Egyesült Államok laoszi képviseletét is aggodalommal töltötte el. A kormányalakítás körüli válság nyomán a Pathet Laót fokozatosan kiszorították a hatalomból, Szufanuvongot 1959-ben letartóztatták, ám megszökött, és visszatért a Pathet Lao ellenőrizte területekre.
Dokumentált tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok a királyi kormányt pénzügyi és katonai segéllyel támogatta, miközben a Pathet Lao észak-vietnámi kiképzést és felszerelést kapott. A két külső támogatás pontos mértéke és időbeli ütemezése azonban a források töredékessége miatt vitatott. A semlegesség 1960-ra nagyrészt kiüresedett: a laoszi hadsereg alakulatai, a tartományi elitek, a diákok és a buddhista szerzetesek egy része a hidegháborúba való belesodródás ellen tiltakozott, míg mások a királyi kormányzat és a nyugati szövetség mellett köteleződtek el. A feszültség földrajzilag is megoszlott: a Mekong-menti alföld, az északi hegyvidék és a keleti, vietnámi határ menti sáv különböző lojalitású hálózatokhoz kötődött. Etnikai szempontból a lao többség sem volt egységes, a hmong, khmu, taik és más hegyi közösségek pedig hamarosan a háború logikájának kiszolgáltatottjává váltak.
1960 augusztusában Kong Le ejtőernyős százados viszonylag kis létszámú alakulat élén átvette az ellenőrzést Vientiane fölött, és puccsot hajtott végre. A puccs célja a semlegesség visszaállítása és a külföldi befolyás csökkentése volt. Kong Le erői Szuvanna Phuma miniszterelnökké való visszahívását támogatták, míg a jobboldali erők, élükön Boun Oum herceggel és Phoui Szananikone (Phoui Sananikone) körével, Szavannakhetben ellenkormányt alakítottak. A Pathet Lao a maga területein katonai erőt mozgósított, és észak-vietnámi csapatok is behatoltak Laosz területére, hogy a baloldali erőket támogassák.
Az 1960–1962 közötti időszak ezért háromoldalú polgárháborúhoz vezetett: a semlegesek, a jobboldal és a Pathet Lao egymással szemben álló katonai-politikai tömbjei versengtek, miközben a nagyhatalmak és a regionális szomszédok bevonódtak. A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság légi szállítással és felszereléssel támogatta a Pathet Laoszt, az Egyesült Államok a jobboldali és a semleges kormányerőket erősítette, Thaiföld pedig határ menti támaszpontokat és logisztikai támogatást biztosított a nyugati szövetségi politikához. A harcokban a civil lakosság különösen a Korsók síksága (Plain of Jars) térségében szenvedett, amely stratégiai fennsíkként többször gazdát cserélt.
1962-ben a nemzetközi közösség újabb kísérletet tett a laoszi semlegesség helyreállítására. A második genfi konferencia résztvevői aláírták a Laos semlegességéről szóló nyilatkozatot, és új koalíciós kormány alakult Szuvanna Phuma vezetésével, amelybe a Pathet Lao is bekerült. A dokumentum ténylegesen rögzítette Laosz semlegességét, ám a belső bizalmatlanság és a vietnámi konfliktus dinamikája hamarosan felülírta a genfi kereteket. A koalíció működését a párhuzamos fegyveres erők fenntartása, a területi viták és a külső hadviselő felek laoszi jelenléte egyaránt akadályozta.
A laoszi semlegesség erodálódásának legfontosabb regionális oka az volt, hogy a vietnámi háború logisztikája egyre nagyobb mértékben igényelte Laosz területét. A Ho Si Minh-ösvény (angolul Ho Chi Minh Trail; vietnámiul Đường Trường Sơn, azaz az Annamita-hegység útja) valójában úthálózat, raktár- és búvóhelyrendszer volt, amely a Laosz és Vietnám határán húzódó hegyvidéki sávból nyílt. Az útvonalat a Viet Minh már az első indokínai háborúban is használta utánpótlási célokra, de a rendszer 1959-től, a dél-vietnámi nemzeti felszabadító mozgalom támogatása érdekében vált szervezetté. A Hanoiban működő észak-vietnámi vezetés a semleges Laosz keleti sávján keresztül fegyvert, lőszert, gyógyszert és katonákat juttatott a déli frontokra, kihasználva azt a körülményt, hogy a királyi kormány fennhatósága a vidéki keleti területeken gyenge volt.
Az ösvény működtetését az észak-vietnámi hadsereg 559-es csoportja (Group 559) irányította, amely fokozatosan utakat, hidakat, raktárakat és légvédelmi állásokat épített ki. A Pathet Lao számára az ösvény kettős jelentőséggel bírt. Egyrészt a Pathet Lao ellenőrizte a keleti hegyvidék jelentős részeit, és e területek átengedése összekötötte a laoszi baloldalt a vietnámi kommunista mozgalommal. Másrészt az észak-vietnámi katonai jelenlét egyben védelmet és kiképzési kapacitást is jelentett a királyi kormánnyal szemben. A laoszi vidéki lakosság az ösvény mentén fekvő zónákban kettős igazgatás alá került: egyes falvak a Pathet Lao illetékességét, mások a királyi kormányt ismerték el, gyakran a túlélés érdekében mindkét féllel kényszerűen együttműködve.
Az amerikai katonai tervezés az 1960-as évek közepétől a Ho Si Minh-ösvény elvágását a vietnámi háború egyik stratégiai céljaként kezelte. Az ösvény elleni légi műveleteket a Laoszon belüli, a királyi kormány hozzájárulásával végrehajtott bombázásokkal kapcsolták össze. A semlegesség tehát a gyakorlatban úgy érvényesült, hogy a kormány hivatalosan tiltakozott a területi szuverenitás megsértése ellen, miközben a nyugati szövetségi rendszer a bombázások folytatását logisztikai és katonai értelemben elengedhetetlennek tekintette. Ez a kettősség a laoszi állam nemzetközi helyzetét éveken át formálta.
Az amerikai bombázások 1964-től váltak rendszeressé, miután a semleges koalíció felbomlott, és a harcok újra kiéleződtek. A műveleteket két fő célterületre osztották. Az északi, a királyi kormányerőket közvetlenül támogató légicsapások a Barrel Roll fedőnevű hadművelethez tartoztak, míg a déli, az ösvényt és a vietnámi határzónát támadó bevetések Steel Tiger, később Commando Hunt néven futottak. A bombázások hivatalos indoklása a Ho Si Minh-ösvény forgalmának elvágása és a Pathet Lao, illetve az észak-vietnámi erők visszaszorítása volt. Dokumentált tény, hogy a légicsapások egészen 1973-ig folytatódtak, és erősségük, valamint kiterjedésük a vietnámi háború eszkalációjával együtt növekedett.
Az Egyesült Államok a bombázásokkal párhuzamosan titkos gerilla-hadjáratot is szervezett. Ennek középpontjában a hmong közösségek álltak, amelyeket a CIA és a katonai segélyirodák Vang Pao tábornok közvetítésével fegyvereztek fel és képeztek ki. A hmong gerillák feladata a felkelők elleni szárazföldi harc, a mentési műveletek támogatása és a lelőtt pilóták felkutatása volt. A CIA a legerősebb bázisát Long Tieng (Long Cheng) mellett építette ki, ahol repülőtér, kiképzőtábor és logisztikai központ működött. A korabeli nyugati sajtó ezt a világ „legtitkosabb” támaszpontjaként emlegette; a laoszi lakosság számára azonban a háború semmiképpen sem volt titkos. A hadműveletekhez hozzátartozott a Raven előretolt légirányítók tevékenysége, akik a laoszi és amerikai gépeket irányították, valamint az Air America légitársaság, amely a polgári repülés látszatával látott el katonai és logisztikai feladatokat.
A bombázások mértékét sokáig az amerikai légierő műveleti összesítői alapján tartották nyilván, de a CIA irányította bevetések egy része nem szerepelt a nyilvános statisztikákban. A szakirodalomban leggyakrabban idézett becslés szerint az Egyesült Államok 1964 és 1973 között több mint kétmillió tonna légibombát dobott le Laoszon, és a bevetések száma meghaladta az ötszáznyolcvanezeret. A humanitárius szervezetek és a laoszi kormányzat ebből az adatsorból azt a következtetést vonják le, hogy Laosz az egy főre jutó bombaterhelés alapján a világ legbombázottabb országa. Ez az állítás a mai emlékezetpolitikában és a nemzetközi humanitárius diskurzusban erős, de módszertani szempontból vitatható, mert a lakosságszám becslése a háborús években bizonytalan, és a bombázások területi eloszlása egyenlőtlen volt.
A ledobott lőszerek jelentős része kazettás lőszer volt, amelynek al-lőszerei nagy arányban nem robbantak fel azonnal. A fel nem robbanó hányadot 10 és 30 százalék közé teszik a mentesítéssel foglalkozó szervezetek, attól függően, hogy milyen talajra, erdős vagy nyílt terepre hullottak. A fel nem robbant al-lőszerek összmennyiségére gyakran idézett érték a 270 millió feletti darabszám, de ez számított becslés: a ledobott összmennyiség és a feltételezett meghibásodási arány szorzatából adódik, nem pedig terepi leltárból. A hivatalos laoszi mentesítési programok és a nemzetközi szervezetek adatai folyamatosan frissülnek, de a legtöbb szennyezett terület a 2020-as években is tisztítatlan.
A bombázások civil hatását nem lehet egyetlen pontos számmal összefoglalni. A közvetlen halálos áldozatok számát a források néhány ezer és több tízezer közé teszik; a közvetett áldozatokat – akik a kitelepítés, az élelmiszerhiány, a betegségek és a mezőgazdasági termelés összeomlása miatt haltak meg – nem lehet megbízhatóan elkülöníteni a polgárháború és a vietnámi konfliktus egyéb következményeitől. A laoszi kormányzat a háború alatt nem vezetett a mai értelemben vett polgári anyakönyvi és halotti statisztikát, és a Pathet Lao által ellenőrzött hegyvidéki falvakban a nyilvántartás még töredékesebb volt.
A bombázások következtében a vidéki lakosság egy része falvak tömegéből kényszerült távozni. A legnagyobb belső menekülthullámok a Korsók síksága, az északkeleti hegyvidék és a Ho Si Minh-ösvény menti sáv területéről indultak. A nemzetközi segélyszervezetek becslései szerint az 1970-es évek elejére a laoszi lakosság egynegyede, egyes térségekben ennél nagyobb hányada is lakóhelye elhagyására kényszerült. A nehezen megközelíthető északkeleti területeken a Pathet Lao vezetése a bombázások elől részben föld alatti vagy sziklába vájt táborokba, például a Vieng Xai (Viengxay) környéki barlangokba költöztette a közigazgatást, kórházakat és iskolákat. Ezek a barlangok a háború alatt a túlélés jelképévé váltak, és ma is a laoszi állami emlékezet részét képezik; állapotukat a vietnámi és a laoszi hivatalos elbeszélés a nemzeti ellenállás örökségeként mutatja be.
A hmong közösségek a hidegháborús mobilizációban aránytalanul nagy részt vállaltak, vagy kényszerültek vállalni. A fiatal hmong férfiakat a CIA és a királyi erők toborozták, a falvak egy részét pedig katonai okokból áttelepítették. A hmong lakosság ezt a történetet a hidegháború utáni diaszpórában a kényszerű szövetség, a hősiesség és a későbbi elhagyatottság keretében meséli el. A laoszi pártállami elbeszélés viszont a hmong gerillákat az amerikai imperializmus ügynökeiként írja le. A két emlékezetpolitikai keret közötti szakadék a mai napig megnehezíti a háború áldozatainak közös számbavételét.
A bombázások hosszú távú öröksége a fel nem robbant lőszerek (angol rövidítéssel UXO, unexploded ordnance) mindennapos jelenléte. A mentesítés 1975 után indult meg, de a háború utáni évtizedekben a szükségesnél lassabban haladt. A mezőgazdasági területeken, erdei ösvényeken és iskolák közelében maradt kazettás al-lőszerek, aknák és bombák generációkon át okoznak sérüléseket és halált. A laoszi UXO-hatóság és a nemzetközi szervezetek adatai szerint a háború óta több tízezer balesetet regisztráltak, de a tényleges szám a bejelentési hiányosságok miatt magasabb lehet. A mentesítés lassúsága miatt Laosz ma is a világ egyik legszennyezettebb országa a fel nem robbant lőszerek tekintetében – ez a megállapítás a nemzetközi humanitárius jelentésekben konszenzusosnak számít, a számosság azonban módszertani viták tárgya.
A bombázások és a titkos gerilla-hadjárat ellenére a Pathet Lao katonai pozíciói fokozatosan erősödtek. Ennek oka kettős volt. Egyrészt a Ho Si Minh-ösvény működtetése észak-vietnámi mérnöki és légvédelmi kapacitásokat is Laoszra összpontosított, így a keleti sávban a Pathet Lao védelme megerősödött. Másrészt a királyi kormány és a hmong erők kimerültek; a szárazföldi harcok a vidéki lakosságot a Pathet Lao propagandája és adminisztrációja felé terelték, különösen azokon a területeken, ahol a kormányzat nem tudott védelmet vagy szolgáltatásokat nyújtani. A Korsók síksága és a keleti hegyvidék hosszú időre a Pathet Lao és az észak-vietnámi hadsereg ellenőrzése alá került.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak az 1954-es és 1962-es genfi jegyzőkönyvek, a Vientiane-i megállapodások szövegei, az amerikai légierő műveleti naplói, a kongresszusi meghallgatások jegyzőkönyvei, valamint a laoszi királyi kormány és a Pathet Lao nyilatkozatai. E források azonban nem egyenlő súllyal dokumentálják az eseményeket: az amerikai katonai nyilvántartások a bevetések számát viszonylag részletesen rögzítik, de a CIA-műveletek egy része titkosított vagy hiányos; a laoszi oldalról a királyi kormány iratai a fővárosi nézőpontot tükrözik, a Pathet Lao belső iratai pedig sokáig nem voltak kutathatók.
A legnagyobb bizonytalanság a bombázások civil áldozataira, a belső menekültek számára és a fel nem robbant lőszerek szennyezettségére vonatkozik. A számadatok túlnyomórészt becslések, amelyek időben változnak, és amelyeket a politikai célú emlékezet is formál. Az amerikai kormányzat hivatalos álláspontja a bombázásokat a vietnámi háború logisztikai szükségletével igazolta; a laoszi állami elbeszélés a nemzeti felszabadító háború részeként értelmezi őket. A kritikai történetírás ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a semleges Laosz polgári lakossága a nagyhatalmi és regionális felek közötti konfliktusnak vált elszenvedőjévé, és a „titkos háború” kifejezés elsősorban az amerikai politika eltitkolási gyakorlatát jelöli, nem a laoszi valóságot. A modern kutatás igyekszik a laoszi vidéki szereplők – parasztok, hegyi közösségek, nők, szerzetesek – tapasztalatait is rekonstruálni, de itt a források továbbra is nagyon egyenetlenek.