A Pathet Lao 1975-ös hatalomátvételét közvetlenül megelőző – a polgárháború és az amerikai bombázások alfejezetben tárgyalt – polgárháború és a vietnámi kommunista győzelem nyomán a Laoszi Népi Forradalmi Párt (LPRP) vezette mozgalom fokozatosan, de alig nyolc hónap alatt felszámolta a Vientiane-i megállapodások által létrehozott koalíciós kormányt, és 1975 decemberében kikiáltotta a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot (LNDK). Az új állam a régióban egyedülálló módon nemcsak politikai, hanem gazdasági és társadalmi átalakítást is végrehajtott, amelynek során a szocialista tervgazdaság bevezetése, a mezőgazdaság kollektivizálása és a politikai ellenfelek elleni fellépés radikálisan átalakította a laoszi társadalmat. E folyamatok megértése kulcsfontosságú a későbbi – a gazdasági reformok és a jelen és Laosz 2026-ban részben tárgyalt – gazdasági reformok és a mai Laosz politikai berendezkedésének értelmezéséhez, mivel a Pathet Lao által kiépített egypártrendszer, a vietnámi függőség és a menekültválság máig ható örökségeket hagyott maga után.
A laoszi polgárháborút lezáró 1973-as Vientiane-i megállapodás – amely a polgárháború és az amerikai bombázások alfejezetben került bemutatásra – háromoldalú koalíciós kormányt hozott létre a királypártiak, a semlegesek és a Pathet Lao részvételével. A megállapodás azonban nem szüntette meg a fegyveres szembenállást: a Pathet Lao és a jobboldali erők egyaránt megerősítették pozícióikat, és a tűzszüneti ellenőrző bizottság működése gyakorlatilag kudarcot vallott. A helyzet 1975 tavaszán és nyarán gyorsan változott meg, miután a vietnámi háború a kommunista erők győzelmével ért véget, és Kambodzsában a Khmer Rouge is átvette a hatalmat. A laoszi kommunista erők – a vietnámi hadsereg logisztikai támogatásával és a helyi politikai nyomás eszközével – fokozatosan elfoglalták a stratégiai pontokat, és a koalíciós kormány jobboldali miniszterei, valamint a királyi kormányzat tisztségviselői közül sokan elmenekültek az országból.
A hatalomátvétel csúcspontját az 1975. november végi események jelentették, amikor a Pathet Lao egységei és a velük szövetséges tüntetők Vientiane-ban és más nagyvárosokban elfoglalták a kormányzati épületeket, a rádióállomásokat és a repülőtereket. A király, Szavang Vatthana – akinek pontos hatalmi jogköre az 1973-as megállapodás óta korlátozott volt – december 2-án lemondott, és a Pathet Lao vezetése ugyanazon a napon kikiáltotta a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot (Lao People’s Democratic Republic, LPDR). Az új állam első elnöke a Pathet Lao frontembere, a korábban semlegesnek tartott Szouphanouvong herceg lett, a tényleges hatalom azonban a párt főtitkára, Kayszone Phomvihane kezében összpontosult, aki miniszterelnöki tisztséget is betöltött. A monarchia intézményét megszüntették, a királyi palotát és az állami jelképeket átalakították, a Laoszi Nemzetgyűlést pedig a Legfelsőbb Népi Gyűlés váltotta fel, amelyben a Laoszi Népi Forradalmi Párt – az egyetlen engedélyezett politikai párt – delegáltjai foglaltak helyet.
A hatalomátvétel nem volt vérontás nélküli. A Pathet Lao és a helyi milíciák több vidéki körzetben összecsaptak a királypárti és a Hmong közösségek fegyveres csoportjaival, és a fővárosban is történtek letartóztatások. A nemzetközi közösség – különösen a nyugati hatalmak – elítélte a kommunista hatalomátvételt, míg a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió, Vietnam és Kína, üdvözölték az új államot. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a hatalomátvétel gyors és viszonylag alacsony közvetlen áldozatszámú volt, ám a későbbi politikai tisztogatások és a társadalmi átalakítás jelentős emberi szenvedést okoztak, amelynek mértékét a mai napig vitatják.
A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalakulását követően a Kayszone Phomvihane vezette kormány a szovjet és vietnámi mintákat követve azonnal hozzálátott a szocialista gazdasági rendszer kiépítéséhez. Az 1975 végén és 1976-ban elfogadott rendeletek alapján államosították a magántulajdonban lévő vállalatokat, bankokat, kereskedelmi házakat és a jelentősebb ipari üzemeket. A külkereskedelmet szigorú állami monopólium alá vonták, és a mezőgazdasági termények felvásárlását is központosították. Az állami szektor kiépítésének célja a tervgazdaság bevezetése volt, amelyet az első ötéves terv (1981–1985) keretében kíséreltek meg megvalósítani; a terv hangsúlyozta az iparosítást, a mezőgazdasági termelés fokozását és az infrastruktúra fejlesztését, ám a gyakorlatban a laoszi gazdaság továbbra is túlnyomórészt mezőgazdasági jellegű maradt, és az ipari fejlesztés erősen függött a szovjet és vietnámi segélyektől.
A mezőgazdasági politika egyik legvitatottabb eleme a kollektivizálás volt. A kormány 1978-ban – a vietnámi tapasztalatokat és szakértői tanácsokat követve – kampányt indított a falusi földek közös művelésének megszervezésére. A parasztokat – akik többsége a hagyományos, kisparcellás családi gazdálkodáshoz ragaszkodott – termelőszövetkezetekbe kényszerítették, a terményfelesleget pedig állami áron vásárolták fel, amely gyakran a piaci ár töredéke volt. A kollektivizálás azonban széles körű passzív ellenállást és termelés-visszaesést eredményezett: a rizstermelés stagnált, a hegyvidéki területeken a hagyományos égetéses-irtásos művelés gyakorlata ütközött az állami tervutasítással, és a parasztok sok helyen elrejtették a termést, vagy a feketepiacra vitték. A kormány 1979-re – részben a termelési kudarcok, részben a vietnámi és szovjet szakértők növekvő bírálata miatt – kénytelen volt lazítani a kollektivizálás ütemén, és később, az 1980-as évek közepén fokozatosan visszavonta a kötelező szövetkezetesítést, utat nyitva a gazdasági reformok és a jelen alfejezetben tárgyalt piaci reformoknak.
A gazdasági átalakítás harmadik pillére a tervgazdaság központi irányításának kiépítése volt. Az állami tervhivatal (a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság Állami Tervbizottsága) éves és ötéves terveket dolgozott ki, amelyek meghatározták a termelési célokat, a beruházási prioritásokat és az erőforrás-elosztást. A tervutasítások végrehajtása azonban rendkívül nehézkes volt: az ország infrastruktúrája – különösen a közlekedési hálózat – fejletlen maradt, a szakképzett munkaerő hiánya krónikus problémának bizonyult, és a bürokratikus apparátus gyakran korrupt és hatástalan volt. A dokumentált adatok szerint a laoszi nemzeti jövedelem az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején alig növekedett, az egy főre jutó GDP pedig a világ legalacsonyabb értékei közé tartozott. A pontos statisztikai adatok azonban bizonytalanok, mivel az állami adatgyűjtés módszertana nem volt megbízható, és a feketepiac jelentős részét fedte le a tényleges gazdasági tranzakcióknak.
A szocialista átalakítás társadalmi következményei mélyrehatóak voltak. A városi középosztály, a kereskedők, a korábbi kormányzati alkalmazottak és az értelmiség jelentős része elvesztette vagyonát és társadalmi státuszát; sokan közülük a kényszerű „átnevelés” vagy a vidéki áttelepítés áldozataivá váltak. A nők helyzete a hivatalos propaganda szerint javult – az egyenlőséget hirdető jogszabályok és a női szervezetek létrehozása révén –, ám a gyakorlatban a nők továbbra is a mezőgazdasági és háztartási munka döntő részét végezték, és politikai részvételük erősen korlátozott maradt. A hegyvidéki etnikai kisebbségek – különösen a Hmong, a Lao Theung és a Lao Sung csoportok – esetében a kollektivizálás és az erőltetett letelepítési programok a hagyományos életmód felbomlásához és tömeges ellenálláshoz vezettek, amelyet a kormány erőszakkal próbált elfojtani.
A Pathet Lao hatalmának megszilárdítását a politikai ellenfelek elleni szisztematikus fellépés kísérte. Az új rezsim már 1975 végén létrehozta az úgynevezett átnevelő táborok (lao: sammana) hálózatát, ahová a korábbi királyi kormányzat minisztereit, katonatiszteket, rendőröket, értelmiségieket, buddhista szerzeteseket és mindenkit, akit a rezsim „reakciósnak” vagy „imperialista ügynöknek” bélyegzett, internáltak. A táborokban a fogvatartottakat fizikai munkára kényszerítették, gyakran éheztetésnek, betegségeknek és kínzásnak voltak kitéve, és kötelezték őket a marxista ideológia tanulmányozására, „önkritika” gyakorlására. A táborokban fogvatartottak számát a kormány soha nem hozta nyilvánosságra; a legóvatosabb becslések 30 000 és 60 000 közé, a magasabbak 100 000 fölé teszik. A nemzetközi emberi jogi szervezetek – például az Amnesty International – már az 1970-es évek végén dokumentálták a rossz tábori körülményeket és a kényszermunka rendszerét, ám a laoszi kormány mindmáig nem ismerte el a jogsértéseket, és nem engedélyezte független megfigyelők bejutását a táborokba.
A politikai elnyomás egyik legsötétebb fejezete a királyi család sorsa. A lemondatott királyt, Szavang Vatthanát, feleségét és a trónörököst 1977 márciusában letartóztatták, és egy észak-laoszi átnevelő táborba hurcolták. A család tagjai a táborban haltak meg – a hivatalos laoszi bejelentés szerint 1978-ban és 1984-ben, betegség következtében –, ám a halál pontos idejét és körülményeit független források soha nem erősítették meg. A legtöbb történész és emberi jogi szervezet szerint a királyi családot a rezsim szándékosan hagyta éhen, illetve a betegségek kezelését megtagadta, ami gyakorlatilag politikai gyilkosságnak tekinthető. A halál tényét a laoszi kormány csak 1990-ben ismerte el, de a felelősségre vonásra mindmáig nem került sor.
A legsúlyosabb emberi jogi válság a Hmong és más hegyvidéki kisebbségek körében bontakozott ki. A Hmong közösségek jelentős része a polgárháború idején a CIA által támogatott titkos hadseregben harcolt a Pathet Lao ellen, ezért az új rezsim ellenségesen viszonyult hozzájuk. A hatalomátvételt követően a kormány katonai műveleteket indított a hegyvidéki területeken, és a feltételezett ellenállók ellen vegyi fegyverek bevetésével is vádoltak egyes laoszi és vietnámi egységeket – ezt a vádat a laoszi kormány tagadta, és független bizonyítékok hiánya miatt a kérdés máig vitatott. Több tízezer Hmong menekült a dzsungelbe, ahol évekig fegyveres ellenállást folytattak; a kormány katonai akciói során falvakat romboltak le, és a civil lakosság körében is jelentős áldozatokkal járó incidensek történtek. Az áldozatok becsült száma – a különböző forrásoktól függően – 10 000 és 100 000 között mozog; a magasabb becslések a „népirtás” kifejezést használják, amelyet azonban a nemzetközi jogi definíció alapján nem minden szakértő tart megalapozottnak, és a laoszi kormány határozottan elutasítja. A menekültek százezrei – a legnagyobb becslések szerint a teljes laoszi lakosság 10%-a – menekültek Thaiföldre és más országokba, létrehozva a délkelet-ázsiai boat people jelenséghez hasonló, bár kevésbé ismert szárazföldi menekültválságot.
A politikai elnyomás nem csupán fizikai erőszakot jelentett, hanem a társadalmi élet széles körű ellenőrzését is. A kormány átvette az oktatási intézmények irányítását, a tananyagot marxista ideológiai alapokra helyezte, és a tanárokat politikai szűrésnek vetette alá. A sajtószabadságot megszüntették, az egyetlen hivatalos napilap a párt központi lapja, a Pasason lett. A buddhista egyházat – amely a laoszi társadalom hagyományos pillére volt – állami ellenőrzés alá vonták: a szerzetesek egy részét letartóztatták, a templomok működését korlátozták, és a vallási tanítást háttérbe szorították. A laoszi társadalom erős buddhista hagyományai miatt ez a politika széles körű ellenszenvet váltott ki, és a későbbi reformok egyik kiváltó oka is lett.
A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság külpolitikáját a hidegháborús szembenállás és a szocialista országok közötti erőviszonyok határozták meg. Az új állam 1977-ben barátsági és együttműködési szerződést írt alá Vietnámmal, amely gyakorlatilag katonai szövetséggé alakult: vietnámi csapatok állomásoztak Laosz területén, és vietnámi tanácsadók vettek részt a laoszi államigazgatás, a hadsereg és a gazdaság irányításában. A vietnámi befolyás olyan mértékű volt, hogy egyes nyugati és kínai források Laoszot „Vietnam tizenkilencedik tartományának” nevezték – ezt a megfogalmazást a laoszi kormány visszautasította. A Szovjetunió volt a másik fő támogató: Moszkva jelentős gazdasági segélyt, technikai felszerelést és katonai támogatást nyújtott, cserébe Laos csatlakozott a szovjet orientációjú KGST-hez és a Varsói Szerződéshez közel álló politikai koalícióhoz.
A kínai–laoszi kapcsolatok gyorsan megromlottak. Kína kezdetben támogatta a Pathet Laót, és a laoszi kommunista mozgalomban fontos szerepet játszottak a kínai kiképzésű káderek. A hatalomátvétel után azonban Laosz – Vietnamhoz hasonlóan – a szovjetekhez közeledett, és a kínai–vietnámi háború (1979) idején a laoszi kormány nyilvánosan elítélte a kínai agressziót, és kiutasította a kínai tanácsadókat. A két ország határvitái és a kínai kisebbségek elleni laoszi intézkedések tovább mérgezték a viszonyt; a kínai kisebbség – amely a városi kereskedelemben jelentős szerepet játszott – az államosítás és a diszkrimináció miatt tömegesen távozott, sokan Thaiföldre vagy Kínába menekültek. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a laoszi külpolitika az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején egyértelműen a szovjet–vietnámi tengelyhez igazodott, ami hozzájárult a gazdasági elszigeteltséghez és a nyugati segélyek elmaradásához.
A menekültválság nemzetközi következményei is súlyosak voltak. A thaiföldi menekülttáborokban – főleg a határ menti Nong Khai és Ubon Ratchathani térségében – több százezer laoszi, Hmong és más etnikai csoportokhoz tartozó személy élt, akik közül sokan az Egyesült Államokba, Franciaországba, Ausztráliába és más nyugati országokba települtek át. A menekültek elbeszélései nyomán a nemzetközi közvélemény egyre többet tudott meg a laoszi politikai elnyomásról, ami tovább rontotta a rezsim nemzetközi megítélését. A laoszi kormány viszont a menekülteket „árulóknak” bélyegezte, és a repatriálásukat erőltette, gyakran emberi jogi szempontból vitatható módon.
A Pathet Lao állam első évtizedének mérlege ellentmondásos. Politikai téren a rezsimnek sikerült megszilárdítania a hatalmát: az egypártrendszer kiépítése, a fegyveres ellenállás leverése – a Hmong felkelők maradékának fokozatos felszámolása az 1980-as évek elejére – és a vietnámi katonai jelenlét garantálta a rezsim fennmaradását. A gazdasági és társadalmi eredmények azonban elmaradtak a várakozásoktól: a kollektivizálás kudarca, a tervgazdaság hatékonysági problémái, a nyugati gazdasági kapcsolatok hiánya és a szakemberek elvándorlása súlyos válságot idézett elő. A laoszi kormány az 1980-as évek közepén – a Szovjetunióban és Vietnámban zajló reformfolyamatokkal párhuzamosan – kénytelen volt újragondolni a gazdaságpolitikáját, ami a gazdasági reformok és a jelen alfejezetben tárgyalt Új Gazdasági Mechanizmus (New Economic Mechanism, NEM) bevezetéséhez vezetett 1986-ban.
A politikai elnyomás öröksége azonban maradandó volt: a társadalom mély sebeket hordozott, a menekült diaszpóra és a hazai lakosság közötti szakadék máig érezhető, és a laoszi állam hivatalos történeti narratívája – amely a Pathet Lao harcát a felszabadítás és a nemzeti függetlenség diadalaként ábrázolja – éles ellentétben áll a menekültek és az emberi jogi szervezetek által dokumentált visszaélésekkel. A vitatott megnevezések – például hogy a Hmongok elleni fellépés „népirtásnak” tekinthető-e, vagy hogy a királyi család halála politikai gyilkosság volt-e – továbbra is nyitott kérdések, amelyeket a források hiánya és a laoszi kormány archívumainak zártsága miatt nehéz véglegesen tisztázni.
Az 1975 utáni laoszi állam történetének rekonstrukciója jelentős forráskritikai nehézségekkel küzd. A Pathet Lao hatalomátvételének és a LNDK megalakulásának alapvető kronológiája jól dokumentált: a laoszi kormány hivatalos közleményei, a pártkongresszusok jegyzőkönyvei, valamint a korabeli nemzetközi sajtó és diplomáciai iratok egybehangzóan rögzítik a fő eseményeket. A szocialista átalakítás és a kollektivizálás részleteit elsősorban a laoszi állami tervezési dokumentumok és a szovjet–vietnámi tanácsadói jelentések alapján ismerjük; ezek azonban gyakran túlzottan optimisták, és a tényleges gazdasági teljesítményről torz képet adnak. A politikai elnyomás és az emberi jogi jogsértések dokumentálása döntően a menekültek beszámolóira, a nemzetközi emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) terepjelentéseire és a későbbi újságírói vizsgálatokra támaszkodik; e források hitelességét a laoszi kormány következetesen tagadta, és független bírósági vagy nemzetközi vizsgálatra mindmáig nem került sor.
A legnagyobb bizonytalanságok az áldozatszámok és a menekültek számának becslései körül mutatkoznak. Az átnevelő táborokban fogvatartottak számát 30 000-től 100 000 fölé terjedő intervallumban emlegetik; a Hmong közösségek elleni megtorlások áldozatainak becsült száma 10 000 és 100 000 között mozog, ám a megbízható demográfiai adatok hiánya miatt ezek a számok inkább nagyságrendi becslések, mint pontos statisztikák. A királyi család halálának körülményei szintén vitatottak: a hivatalos laoszi álláspont szerint természetes halálról volt szó, míg a menekült közösségek és egyes nyugati történészek szerint a halált a tábori körülmények és az orvosi ellátás megtagadása okozta. A gazdasági adatok értelmezése sem egyértelmű: a laoszi kormány által közölt statisztikák módszertana nem volt átlátható, és a feketepiac kiterjedtsége miatt a valós gazdasági teljesítményt nehéz megbecsülni.
A laoszi kormány archívumai – különösen a párt belső iratai és a biztonsági szervek dokumentumai – a mai napig nem kutathatók, így a döntéshozatali folyamatokról, a vietnámi befolyás pontos mértékéről és a belső pártharcokról keveset tudunk. Emiatt a Pathet Lao államának történetét gyakran a „külső” nézőpontok – a menekültek, a nyugati megfigyelők és a szomszédos országok – alapján kénytelenek vagyunk rekonstruálni, ami óhatatlanul torzítja a képet. A tudományos konszenzus annyiban áll fenn, hogy a szocialista átalakítás gazdaságilag kudarcot vallott, és a politikai elnyomás széles körű emberi szenvedést okozott; a viták elsősorban az áldozatszámok, a minősítések (például „népirtás”) és a felelősség megoszlása körül zajlanak.