A francia protektorátus kiépítése A francia protektorátus után a kambodzsai gazdaságot és társadalmat fokozatosan az indokínai gyarmati munkamegosztásba illesztették. A protektorátus megtartotta a khmer királyság látszatát, de a gazdasági döntéseket a francia gyarmati adminisztráció hozta, amely a mezőgazdasági exportra, a közlekedési összeköttetésekre és az adóbevételekre építette hatalmát. Az alábbi alfejezet a rizs- és gumitermelés, a vietnámi munkaerő-bevándorlás és a kínai kereskedelem szerepét, valamint a gyarmati társadalom rétegződését vizsgálja. Az ismertetés során megkülönböztetjük a dokumentált tényeket, a francia gyarmati statisztikákból származó – gyakran pontatlan – becsléseket, valamint a történészi vitákat a gyarmati gazdaság örökségéről.
A francia protektorátus Kambodzsájában a gazdasági modernizáció nem a helyi termelési viszonyok fokozatos átalakításával indult, hanem a francia állami és magántőke igényei szerint. A protektorátus létrehozása (1863) után a francia adminisztráció először a meglévő adórendszert vette át és alakította át. A khmer királyi kincstár korábbi bevételei helyett a gyarmati költségvetés a fejadó (capitation), a földadó és a kereskedelmi illetékek kombinációjára épült. A vidéki lakosság nagy részét kitevő rizstermelő parasztság számára a fejadó jelentette a legközvetlenebb terhet, mivel azt készpénzben kellett fizetni, ami arra kényszerítette a háztartásokat, hogy terményük egy részét piacra vigyék. Ez a folyamat erősítette a pénzgazdálkodás terjedését, de növelte az eladósodás kockázatát is.
A földtulajdon kérdésében a francia gyarmati állam a tulajdonjog individualizálását támogatta. A hagyományos khmer földhasználat sok esetben a király vagy a helyi előkelők által engedélyezett művelésre, illetve a faluközösség által elismert használatra épült. A protektorátus bevezette a földnyilvántartást, és a földek egy részét koncesszióként francia és kínai vállalkozóknak, valamint kisebb számban vietnámi telepeseknek adta át. Ez a folyamat nem volt egységes: a sűrűn lakott rizstermő övezetekben a paraszti kisbirtok továbbra is meghatározó maradt, míg a ritkán lakott erdős és dombos területeken nagy területeket vontak be a koncessziós gazdálkodásba. A földkoncessziók később a gumiültetvények alapjává váltak.
A gyarmati gazdaság integrációját meghatározta Kambodzsa helyzete a francia Indokínai Unióban. A protektorátus a francia Indokína részeként nem rendelkezett önálló külkereskedelmi politikával, hanem a francia vámrendszeren belül működött. A Phnom Penh-i kikötő és a Mekong-vidék közlekedési útvonalai a francia Cochinchina (a mai dél-vietnámi terület) felé irányították a kambodzsai exportot. Ez a kialakítás egyszerre kötötte Kambodzsa gazdaságát a dél-vietnámi piacokhoz és tette függővé a Saigon felé vezető folyami szállítástól. A francia gyarmati tervezés Kambodzsát elsősorban mezőgazdasági nyersanyag- és élelmiszer-beszállítóként kezelte, nem pedig ipari központként.
A kambodzsai gyarmati gazdaság gerincét a rizstermelés adta. A francia protektorátus idején a rizs a fő élelmiszernövény és a legfontosabb exportcikk volt. A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század első felében a termelés fokozatosan nőtt, részben a művelt terület kiterjesztésével, részben a folyami árterek és a Tonlé Sap környéki földek intenzívebb hasznosításával. A termelés nagy része a kisparaszti gazdaságokban folyt, ahol a családi munkaerőre és a vízi bivalyok vontatási erejére támaszkodtak. A francia adminisztráció nem államosította a rizsföldeket, de adókedvezményekkel és exportösztönzőkkel befolyásolta a termelést.
Az export növekedése szorosan összefüggött a gyarmati infrastruktúra fejlődésével. A francia hatóságok szabályozták a Mekong alsó szakaszát, csatornákat ástak, és fejlesztették a folyami hajózást. A Phnom Penh–Saigon közötti vízi útvonal és a későbbi vasúti összeköttetés lehetővé tette, hogy a kambodzsai rizs nagyobb mennyiségben jusson el a dél-vietnámi kikötőkbe, onnan pedig a világpiacra. A francia gyarmati statisztikák szerint a rizsexport a 19. század végén és a 20. század elején jelentősen emelkedett, bár a pontos mennyiségeket illetően a források eltérnek, és a termelés egy része soha nem került be a hivatalos nyilvántartásba. A történészi becslések szerint a kambodzsai rizsexport a 20. század első évtizedeiben elérte az évi több százezer tonnát, de ezt az adatot a gyarmati vámstatisztikák pontatlansága miatt óvatosan kell kezelni.
A paraszti termelők számára a rizsgazdaság bővülése kettős következménnyel járt. Egyrészt a piaci értékesítés lehetősége növelte a háztartások jövedelmét, és hozzájárult a vidéki pénzforgalom terjedéséhez. Másrészt a fejadó, a földadó és a terményértékesítés kényszere növelte a parasztok kiszolgáltatottságát a felvásárlóknak, a kínai kereskedőknek és a hitelezőknek. A rossz termés, a természeti katasztrófa vagy a betegség könnyen eladósodáshoz, végső esetben a föld elvesztéséhez vezetett. A földnélküli bérmunkások és a részes művelők száma a gyarmati korban fokozatosan emelkedett, bár a jelenség mértékéről nincsenek megbízható összesített adatok.
A francia adminisztráció több kísérletet tett a rizstermelés technikai fejlesztésére, például új rizsfajták bevezetésével, öntözési munkák támogatásával és mezőgazdasági szaktanácsadással. Ezek az intézkedések azonban egyenetlenül érvényesültek, és a hagyományos termelési tudás sok helyen továbbra is meghatározó maradt. A francia források gyakran a „hátramaradott” mezőgazdaságról beszéltek, ezt azonban a modern történészi szakirodalom a gyarmati ideológia részének tekinti, amely a helyi termelők állítólagos passzivitásával igazolta a francia beavatkozást.
A rizs mellett a 20. század elejétől a kaucsukgumi (francia: caoutchouc) vált a második legfontosabb mezőgazdasági exporttermékké. A gumiültetvényeket elsősorban a Mekongtól keletre fekvő, vörös talajú fennsíkokon, valamint a mai Kambodzsa délkeleti részén és a gyarmati Cochinchina határvidékén hozták létre. A francia ültetvényes társaságok a 1920-as és 1930-as években nagy területeket kaptak koncesszióba. A gumiültetvény-gazdaság tőkeigényes volt, és a termelés több év után hozott csak nyereséget, ezért elsősorban francia és kisebb részben kínai befektetők vállalkoztak rá.
A gumiültetvények munkaerő-szükséglete meghaladta a helyi khmer paraszti munkaerő kínálatát. A francia ültetvényesek és a gyarmati adminisztráció ezért szervezett toborzás keretében vietnámi munkásokat hozatott a protektorátusba, elsősorban a sűrűn lakott észak- és közép-vietnámi területekről. A vietnámi munkások szerződéses alapon, hosszú időre kötelezték el magukat az ültetvényeken. A munkakörülmények gyakran kemények voltak: hosszú munkanap, alacsony bérek, rossz lakhatás és korlátozott szabad mozgás jellemezte. A visszaélésekről, a kényszertoborzásra utaló gyakorlatokról és a munkások magas megbetegedési arányáról francia gyarmati jelentések és későbbi történészi munkák egyaránt beszámolnak. A munkaerő-toborzás és a munkafeltételek megítélése a gyarmati történelem egyik vitatott pontja: a hivatalos francia álláspont a „civilizációs küldetés” és a gazdasági szükségszerűség nyelvezetét használta, míg a kritikai történetírás a munkások kényszerűségét és a strukturális kizsákmányolást hangsúlyozza.
A gumiültetvények a második világháború előestéjére a kambodzsai export jelentős részét adták. A termelés fellendítése azonban együtt járt a korábbi erdős területek irtásával, a talaj kimerülésével és a helyi közösségek földhöz való hozzáférésének korlátozásával. A koncessziók gyakran olyan területekre is kiterjedtek, amelyeket a helyi lakosok korábban gyűjtögetésre, legeltetésre vagy hagyományos földművelésre használtak. A francia gyarmati állam a koncessziók érdekében a földtulajdon határait esetenként úgy állapította meg, hogy azzal a helyi közösségek használati jogait figyelmen kívül hagyta. Ez a gyakorlat hosszú távú konfliktusokat szült a földkérdésben, amelyek a függetlenség után is tovább éltek.
A vietnámi bevándorlás a francia gyarmati korban nemcsak a gumiültetvényekhez kapcsolódott, hanem a gyarmati közigazgatás, a kereskedelem és a városi szolgáltatások munkaerő-szükségletéhez is. A francia adminisztráció szándékosan ösztönözte vietnámi hivatalnokok, tanítók, írnokok és rendfenntartó erők alkalmazását Kambodzsában, mivel a francia nyelvű oktatás és az adminisztratív gyakorlat terén a vietnámiakat megbízhatóbbnak tartotta a helyi khmer elitnél. A francia gyarmati forrásokban gyakran megjelenik az a – később sokat vitatott – állítás, hogy a khmerek kevésbé alkalmasak a modern bürokráciára. Ezt az álláspontot a modern történetírás rasszista előítéletnek tekinti, és rámutat arra, hogy a francia oktatáspolitika eleve korlátozta a khmer fiatalok hozzáférését a francia nyelvű képzéshez.
A vietnámi közösség létszáma a gyarmati korban jelentősen nőtt. A népszámlálási adatok bizonytalanok, mivel a francia gyarmati kategorizálás gyakran összemosta a különböző vietnámi nyelvű csoportokat, és a belső migrációt sem mindig rögzítette pontosan. A szakirodalomban szereplő becslések szerint a vietnámi származású lakosok aránya a protektorátus lakosságán belül a 20. század elején néhány százalékról fokozatosan emelkedett, és a városokban, különösen Phnom Penhben, valamint a gumiültetvények környékén koncentrálódott. A vietnámi bevándorlók egy része nem telepedett le véglegesen, hanem idénymunkásként vagy szerződéses munkásként vándorolt.
A vietnámi jelenlét hatása a kambodzsai társadalomra ellentmondásos volt. A francia gyarmati adminisztráció a vietnámiakat a modernizáció közvetítőinek tekintette, és gyakran rájuk bízta az alacsonyabb szintű hivatali feladatokat. Ez a gyakorlat azonban feszültséget szült a khmer többséggel, mivel a vietnámi hivatalnokok és kereskedők a helyi lakosság szemében a gyarmati hatalommal társultak. A 20. század közepén ez a sérelem a kambodzsai nacionalizmus egyik mozgósító elemévé vált, és hozzájárult a későbbi etnikai alapú politikai retorikához. Fontos hangsúlyozni, hogy a vietnámi közösség tagjai nem voltak egységesek: voltak közöttük francia képesítésű hivatalnokok, ültetvényi munkások, iparosok, halászok és kereskedők is, akiknek érdekei és tapasztalatai jelentősen eltértek egymástól.
A gyarmati időszakban a vietnámi és a khmer falusi közösségek közötti mindennapi kapcsolatok gyakran békések voltak, a vegyes házasság és a helyi piacokon való együttműködés sem volt ritka. Ugyanakkor a munkaerő-verseny, a földhöz jutás egyenlőtlensége és a francia adminisztráció megkülönböztető politikája időnként helyi konfliktusokat eredményezett. A gyarmati hatalom ezeket a konfliktusokat sokszor etnikai színezetűnek állította be, ami elfedte a mögöttes társadalmi-gazdasági okokat.
A kínai közösség már a gyarmati kor előtt is meghatározó szerepet játszott a kambodzsai kereskedelemben, és ez a szerep a francia protektorátus idején tovább erősödött. A kínai kereskedők, ügynökök és kézművesek a folyami kikötőkben, a piaci központokban és a városokban koncentrálódtak. Phnom Penh mellett a Mekong menti települések és a rizstermelő vidékek felvásárlóhálózata is kínai családok kezében volt. A kínai bevándorlók elsősorban a dél-kínai tartományokból érkeztek, és gyakran családi, nyelvjárási vagy származási alapon szerveződő hálózatokban működtek. A legnagyobb csoportok a teochew, a kantoni, a hokkien és a hainani nyelvű közösségek voltak, amelyek különböző gazdasági ágazatokra szakosodtak.
A kínai kereskedelem kulcspozíciója a rizs és más mezőgazdasági termények felvásárlásában, feldolgozásában (különösen a rizshántolásban) és exportjában mutatkozott meg. A kínai malmok és kereskedőházak a termelőktől közvetlenül vásárolták fel a rizst, gyakran hitelt is nyújtva a parasztoknak. Ez a rendszer a pénzügyi közvetítés miatt előnyös lehetett a termelőknek, de egyben függőséget is teremtett, és a felvásárlási árakat a kereskedők határozták meg. A francia gyarmati adminisztráció a kínai kereskedőket adóbevételeiért támogatta, ugyanakkor rendeletekkel korlátozta a kínai közösség mozgásszabadságát és állampolgári jogait. A kínaiakat a gyarmati jog általában külön kategóriában kezelte, és a francia hatóságok időről időre ellenőrzéseket, bevándorlási korlátozásokat és különadókat vezettek be.
A városi gazdaságban a kínai közösség szerepe a kereskedelem mellett a kézművességre, a szállításra és a pénzkölcsönzésre is kiterjedt. A kínai üzleti hálózatok összekapcsolták Kambodzsa belső piacait a dél-vietnámi kikötőkkel, Szingapúrral és a dél-kínai tengerparttal. Ez a tágabb kereskedelmi hálózat illeszkedett a francia gyarmati gazdaságba, de nem volt teljesen alárendelve annak: a kínai kereskedők saját, gyarmati határokon átnyúló kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, amelyet a francia adminisztráció nehezen tudott ellenőrizni.
A kínai és vietnámi közösségek közötti kapcsolat is összetett volt. A városokban gyakran külön negyedekben éltek, de a kereskedelemben és a munkaerőpiacon érintkeztek egymással. A francia gyarmati statisztikák a kínaiakat és a vietnámiakat eltérő kategóriákban tartották nyilván, ami nem tükrözte a mindennapi életben előforduló keveredést és a közös üzleti vállalkozásokat.
A francia protektorátus kambodzsai társadalma nem volt statikus, de a gyarmati uralom új hierarchiákat hozott létre, miközben a korábbi társadalmi különbségeket is átalakította. A legfelső rétegben a francia gyarmati tisztviselők, katonatisztek, ültetvényesek és nagykereskedők helyezkedtek el, akik a politikai és gazdasági hatalom legfontosabb birtokosai voltak. Őket követték a kisebb francia és más európai alkalmazottak, valamint a francia érdekeltségű vállalatok vezetői. A francia közösség létszáma Kambodzsában viszonylag alacsony maradt, mivel a gyarmati adminisztráció sok pozíciót vietnámi vagy kínai közvetítőkkel töltött be, hogy csökkentse a francia személyzet költségeit.
A khmer társadalom felső rétegét a királyi udvar, a nemesi családok és a buddhista szangha (szerzetesi közösség) vezetői alkották. A protektorátus megtartotta a királyság intézményét, és a francia adminisztráció a khmer elitet a helyi igazgatásban, a falusi adóbeszedésben és a hagyományos szertartásokban használta fel. A khmer elitek függtek a francia hatóságoktól, de megőrizték társadalmi presztízsüket és a vidéki földek egy részének ellenőrzését. A francia oktatáspolitika azonban csak szűk körben biztosított francia nyelvű képzést a khmer fiataloknak, ami korlátozta a khmer elit modern hivatali pozíciókba való bejutását. Ez a gyakorlat hozzájárult a későbbi nacionalista elégedetlenséghez.
A társadalom középső rétege a kereskedőkből, hivatalnokokból, tanítókból, kézművesekből és a városi szolgáltatásokban dolgozókból állt. Ebben a rétegben a kínai és vietnámi származású lakosok felülreprezentáltak voltak, mivel a francia adminisztráció és a gyarmati gazdaság számos pozíciójához ők rendelkeztek a szükséges nyelvtudással, iskolázottsággal vagy üzleti kapcsolatokkal. A khmer középréteg lassan növekedett, elsősorban a buddhista iskolákban, a királyi udvarban és a kisebb hivatali állásokban képzett személyek köréből.
A társadalom legszélesebb rétegét a vidéki parasztság alkotta. A kambodzsai lakosság túlnyomó többsége falvakban élt, rizstermelésből és egyéb mezőgazdasági munkából tartotta fenn magát. A paraszti háztartások közötti különbségek jelentősek voltak: a földdel rendelkező középparasztok mellett nőtt a kisbirtokosok, a bérlők és a föld nélküli mezőgazdasági munkások száma. A gyarmati adóterhek, a terményfelvásárlási rendszer és a természeti csapások sok családot sodortak eladósodásba. A nők szerepe a rizstermelésben és a piaci értékesítésben meghatározó volt, de a gyarmati források gyakran alábecsülték munkájukat.
A szangha (buddhista szerzetesi közösség) sajátos helyet foglalt el a társadalomban. A kolostorok nemcsak vallási központok voltak, hanem iskolák, menedékhelyek és a helyi erkölcsi-politikai nyilvánosság intézményei is. A francia adminisztráció a buddhizmust hivatalosan támogatta, mert a khmer identitás stabilizáló tényezőjét látta benne, de igyekezett ellenőrzése alá vonni a szanghát. A szerzetesek egy része a 20. század elejétől részt vett a nacionalista mozgolódásban, ami a gyarmati hatalom számára növekvő problémát jelentett.
A gyarmati társadalom rétegződésében a faji és etnikai kategóriák összefonódtak a gazdasági pozíciókkal, de ez nem jelentett merev kasztrendszert. A francia adminisztráció a jogi személyek csoportosítását etnikai alapon végezte, és eltérő adó- és mozgásszabályokat alkalmazott a khmerekre, a vietnámiakra, a kínaiakra és a hegyi etnikai csoportokra. Ez a kategorizálás a mindennapi életben diszkriminációhoz vezetett, de nem tükrözte a társadalmi valóság sokszínűségét, a vegyes házasságokat és a közös gazdasági tevékenységeket.
A gyarmati gazdaság és társadalom vizsgálatakor nem szabad elfeledkezni a protektorátus perifériáiról sem. Kambodzsa keleti és északi hegyvidékein, valamint a Mekong felső folyása mentén a francia adminisztráció alig épített ki intézményeket, és a helyi közösségeket gyakran egységesen „hegyi törzseknek” (francia: tribus montagnardes) nevezte. Ez a kifejezés a francia gyarmati antropológia öröksége, és a mai történészi szakirodalom kritikusan kezeli, mivel a különböző nyelvű és társadalomszervezetű csoportokat egyetlen kategóriába vonta.
A hegyi közösségek gazdálkodása eltért a síkvidéki rizstermeléstől: égetéses-ugaras földművelést, erdei gyűjtögetést, vadászatot és állattartást folytattak. A francia adminisztráció a gumi- és más ültetvénykoncessziókat gyakran az ő földjeikre is kiterjesztette, anélkül hogy a helyi használati jogokat elismerte volna. Emellett a francia hatóságok adót vetettek ki a hegyvidéki lakosságra is, és időnként kényszermunkát alkalmaztak útépítéseknél. A hegyi népek tapasztalatai a gyarmati korban viszonylag kevéssé dokumentáltak, mivel a francia források többnyire kívülálló, gyakran lekezelő nézőpontból írtak róluk. A modern történetírás a helyi szóbeli hagyományok és a későbbi misszionáriusi jelentések alapján igyekszik rekonstruálni a hegyi közösségek nézőpontját.
A gyarmati gazdaságban a nők munkája nélkülözhetetlen volt, még ha a hivatalos statisztikák ezt alig rögzítették. A rizstermelésben a nők végezték az ültetés, a gyomlálás és az aratás jelentős részét, valamint ők irányították a háztartási gazdálkodást és a helyi piaci értékesítést. A piacokon a női kereskedők gyakran meghatározó szerepet játszottak, és a kínai vagy vietnámi felvásárlókkal való alkudozásban is aktívan részt vettek. A gyarmati adminisztráció a fejadó kivetésekor a háztartásfőt általában férfinak tekintette, így a női háztartásfők – például özvegyek vagy elvált asszonyok – gyakran hátrányos jogi helyzetbe kerültek.
A születésszabályozás, a gyermeknevelés és a családi munkamegosztás terén a francia gyarmati politika nem avatkozott be mélyen, de a katolikus missziók iskolái és egészségügyi intézményei új hatásokat közvetítettek. A misszionáriusok elsősorban a városokban és egyes vidéki központokban működtek, és a női oktatás terén is szerepet vállaltak. A buddhista kolostori iskolákban ugyanakkor a nők hagyományosan nem részesültek a férfiakkal azonos oktatásban, ami a nemek közötti egyenlőtlenségeket konzerválta.
A francia protektorátusban a városiasodás lassú volt, de Phnom Penh gyarmati központtá fejlődött. A francia adminisztráció a városban építette ki a kormányzati negyedet, a palota környékét, a piacokat, a kórházat és a kikötőt. A város lakossága a gyarmati korban növekedett, és a kínai, vietnámi, khmer, valamint kisebb számú francia és más európai lakos alkotta. A városi térben a faji alapú lakóhelyi elkülönülés részben érvényesült, de a piacok és a folyami kikötők környékén a különböző közösségek mindennapos kapcsolatban álltak egymással.
A vidéki városok – például Battambang, Kampong Cham, Kampot – kereskedelmi és közigazgatási központként működtek, és a francia jelenlét itt is a piacok, a posta, a vámhivatal és a rendőrőrs köré szerveződött. A gyarmati építészet és a városrendezés a francia központok mintáját követte, de a helyi éghajlati és társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodott. A városi élet a gyarmati hierarchiát tükrözte: a francia negyedek jobb infrastruktúrával rendelkeztek, míg a khmer, kínai és vietnámi lakónegyedek gyakran túlzsúfoltak és rosszabb körülmények között voltak.
A francia gyarmati oktatáspolitika Kambodzsában korlátozott volt, és elsősorban a gyarmati adminisztráció alacsonyabb szintű pozícióinak betöltésére képzett tisztviselőket. A francia nyelvű iskolák száma alacsony maradt, és a khmer fiatalok többsége továbbra is a buddhista kolostori iskolákban tanult, ahol az írás-olvasás és a vallási ismeretek mellett kevés modern tudást kaptak. A francia hatóságok a vietnámi oktatási intézményekre támaszkodtak, és sok vietnámi tanítót hoztak Kambodzsába. A khmer nyelvű alapfokú oktatás fejlődött ugyan, de a közép- és felsőfokú képzés lehetőségei szűkösek voltak. Ez a rendszer erősítette a vietnámi hivatalnokréteg jelenlétét, és hosszú távon hozzájárult a kambodzsai nacionalista sérelmekhez, amelyek a „vietnamizálódástól” való félelemben is kifejeződtek.
A francia gyarmati kultúrpolitika a modernizáció eszméjét hirdette, de a khmer kultúra hivatalos támogatása mellett a gyakorlatban a francia nyelv és az európai normák elsőbbségét érvényesítette. A khmer írástudók egy része a buddhista hagyomány és a francia modernitás között keresett utat, ami a 20. század elején a khmer nyelvű újságírás és irodalom kibontakozásához vezetett. Ez a kulturális mozgás a nacionalista politika előfutárának tekinthető.
A francia protektorátus kambodzsai gazdasága a 20. század első felében nyersanyag- és élelmiszerexportra épült, de a termelés növekedése nem járt a helyi lakosság széles körű jólétének emelkedésével. Az adóterhek, a földkoncessziók, a kényszerű piaci részvétel és a munkaerő-toborzás feszültségeket szültek. A vidéki tiltakozások általában nem öltöttek tömeges, országos szintű felkelés formáját, de helyi ellenállási mozgalmak, adómegtagadások és viták a földterületek miatt többször előfordultak. A francia adminisztráció ezeket gyakran „banditizmusnak” vagy „babonás mozgalmaknak” bélyegezte, ami elfedte a mögöttes gazdasági sérelmeket.
A 20. század elején a khmer parasztok körében több, vallási színezetű ellenállási mozgalom is felbukkant, amelyek a buddhista igazságosság tanítására hivatkozva bírálták a gyarmati adókat és a francia uralmat. A francia hatóságok ezeket a mozgalmakat erővel elnyomták, de a tiltakozások rámutattak a gyarmati gazdasági rendszer mély igazságtalanságaira. A kutatás ezen mozgalmakról még hiányos, mivel a francia levéltári források a levert ellenállásokat gyakran torzítva mutatják be.
Az alfejezet alapvetően a francia gyarmati levéltárak – adóösszeírások, vámstatisztikák, koncessziós szerződések, jelentések –, valamint a korszakkal foglalkozó modern történészi szakirodalom alapján rekonstruálható. A francia gyarmati statisztikák azonban több szempontból is bizonytalanok: a termelési adatok a hivatalos exportra összpontosítanak, és alábecsülik a belföldi fogyasztást, a falusi cserekereskedelmet és a be nem jelentett termelést. A népességi adatok etnikai kategorizálása a francia adminisztráció saját szempontjait tükrözi, és nem feltétlenül egyezik a helyi önazonosítással. A vietnámi és kínai bevándorlók számáról szóló becslések jelentősen eltérnek, mivel a mozgást nem mindig regisztrálták pontosan, és a határok a gyarmati Indokínán belül átjárhatók voltak.
A gumiültetvények munkakörülményeiről a francia ültetvényes társaságok jelentései és a munkásokkal készült későbbi interjúk eltérő képet festenek. A hivatalos iratok gyakran idealizálják a munkaviszonyokat, míg a volt munkások visszaemlékezései a kényszert, a rossz bánásmódot és a betegségeket hangsúlyozzák. A történészi konszenzus szerint a gumiültetvényeken a munkafeltételek a kor szokásaihoz képest is kemények voltak, és a vietnámi munkások egy része szerződéses kötelezettsége ellenére sem szabadon választotta ezt a munkát. A pontos áldozatszámok és a kényszer mértéke azonban vita tárgya.
A kínai kereskedelem szerepének megítélése is vitatott: egyes kutatók a kínai közvetítők hozzájárulását a piaci integrációhoz és a mezőgazdasági termelés növekedéséhez emelik ki, míg mások a paraszti termelők kiszolgáltatottságát és a felvásárlói monopóliumok hatását hangsúlyozzák. A gyarmati társadalom rétegződésének elemzésekor a források elfogultak a francia adminisztráció nézőpontja miatt, és a helyi lakosság hangja közvetlenül ritkán jelenik meg. A modern történetírás ezért a francia iratokat helyi nyelvű forrásokkal, népi emlékezettel és régészeti bizonyítékokkal igyekszik kiegészíteni.
Külön bizonytalanságot jelent a hegyi vidékek és a perifériák története: ezekről a területekről a francia adminisztráció kevés megbízható adatot gyűjtött, és az ott élő közösségek tapasztalatairól szóló ismereteink elsősorban későbbi antropológiai kutatásokból és szóbeli hagyományokból származnak.