Az 1993-as rendezés Kambodzsa számára nem egyszerűen egy új alkotmány bevezetését jelentette, hanem egy több mint két évtizedes, többszörösen megszakadt államépítési kísérlet lezárásának kísérletét. Az 1975–1979 közötti Demokratikus Kambodzsa, a vietnámi megszállás, majd a párizsi egyezmények utáni ENSZ-átmenet öröksége egyszerre határozta meg az intézményi kereteket és a politikai szereplők mozgásterét. Ez az alfejezet az 1993-as alkotmányos monarchia létrejöttétől Hun Szen hosszú miniszterelnökségén át a 2023-as hatalomváltásig és a 2020-as évek közepéig követi a kambodzsai állam átalakulását, különös tekintettel arra a feszültségre, amely a nemzetközi támogatással létrejött többpártrendszer és a hazai hatalmi logika között keletkezett.
Az 1991-es párizsi békeegyezmények nyomán létrejött ENSZ Átmeneti Hatóság Kambodzsában (United Nations Transitional Authority in Cambodia, UNTAC) 1992–1993-ban felügyelte a fegyverszünetet, a menekültek hazatérését, a közigazgatás egyes részeit és az 1993-as választásokat. A választáson – amelyet az ENSZ szerint nagyjából szabad és tisztességes módon, magas, mintegy 90 százalék körüli részvétellel tartottak – az Egységes Nemzeti Front a független, semleges, békés és együttműködő Kambodzsáért (Front Uni National pour un Cambodge Indépendant, Neutre, Pacifique et Coopératif, FUNCINPEC), Norodom Ranariddh herceg királypárti szervezete szerezte a legtöbb szavazatot, hozzávetőleg 45 százalékot. A második helyen a Kambodzsai Néppárt (Cambodian People’s Party, CPP) végzett, amely a korábbi, Vietnám-barát kormányzó pártból alakult át, és körülbelül 38 százalékot kapott. A harmadik erő a buddhista liberális párt volt.
Az 1993-ban elfogadott alkotmány alkotmányos monarchiává alakította Kambodzsát. Az államfő a király lett, az uralkodói méltóságot pedig az 1993-ban visszatért Norodom Szihanuk töltötte be. A kormányfői tisztséget megosztották: Ranariddh lett az első, Hun Szen a második miniszterelnök. A megoldás azonban nem teremtett valódi kettős hatalmi egyensúlyt. A CPP – amelynek vezetője Hun Szen már 1985 óta megszakítás nélkül miniszterelnök volt – megőrizte ellenőrzését a hadsereg, a rendőrség és a vidéki közigazgatás jelentős része fölött. A FUNCINPEC a választási győzelem ellenére nem tudta érvényesíteni teljes kormányzati befolyását. A koalíciós berendezkedés tehát dokumentáltan működött, de a hatalom tényleges megoszlása kezdettől fogva aszimmetrikus volt.
A kilencvenes évek első felében a Khmer Rouge (vörös khmer) fegyveres erői egyes határ menti területeken még harcoltak a központi kormányzat ellen. Az 1990-es évek közepétől a mozgalom belső bomlása felgyorsult: 1996-ban Iang Sary, a Demokratikus Kambodzsa egykori külügyminisztere a kormányzathoz való átállást jelentett be, 1997-ben Pol Potot saját társai ítélték el, 1998-ban pedig meghalt. A fegyveres ellenállás morzsái 1999-re nagyrészt megszűntek, bár a katonai integráció korántsem volt teljes, és a volt Khmer Rouge-vezetők közül többen helyi hatalmi pozíciókat őriztek meg.
Az 1997-es év fordulópontot hozott. Júliusban a FUNCINPEC és a CPP fegyveres erői közötti összecsapás Phnompenben és több tartományban több tucat halálos áldozatot követelt. A kormányerők Hun Szen irányításával kiszorították Ranariddh erőit; a herceg rövid időre külföldre távozott. Hun Szen az eseményt a hatalma elleni puccskísérlet elhárításaként értelmezte, a FUNCINPEC és több nyugati kormány viszont alkotmányellenes hatalomátvételnek minősítette. A nemzetközi közösség egy része átmenetileg felfüggesztette Kambodzsa felvételét az ASEAN-ba (Association of Southeast Asian Nations), így az ország csak később, 1999-ben csatlakozott a regionális szervezethez.
Az 1998-as parlamenti választáson a CPP szerezte a legtöbb mandátumot, bár az ellenzék és több nemzetközi megfigyelő a kampányban és a szavazatszámlálásban jelentkező visszaélésekről számolt be. A választás után ismét koalíció alakult a CPP és a FUNCINPEC között, ám a miniszterelnöki tisztséget ekkor már Hun Szen töltötte be egyedül. Az 1999-ben létrehozott szenátusban is a CPP vált meghatározó szereplővé. A hatalmi szerkezet tehát a többpárti intézményrendszer formális fenntartása mellett fokozatosan a CPP dominanciája felé tolódott el.
A 2000-es évek elején a kormányzó párt a választási rendszer és a közigazgatás fölötti befolyását módszeresen növelte. A 2003-as választáson a CPP abszolút többséget szerzett, és Hun Szen ismét kormányt alakított. A FUNCINPEC fokozatosan veszített erejéből, részben belső viszályai, részben a kormányzati nyomásgyakorlás miatt. 2004-ben Szihanuk lemondott a trónról, helyét fia, Norodom Szihamoni foglalta el, aki az alkotmányos keretek között elsősorban ceremoniális szerepet töltött be.
A 2008-as választáson a CPP a mandátumok túlnyomó többségét szerezte meg. Az ellenzéki erők azonban a 2013-as választáson jelentős eredményt értek el: a Kambodzsai Nemzeti Megmentési Párt (Cambodia National Rescue Party, CNRP) – magyarosan gyakran Kambodzsai Nemzeti Megmentési Pártként említik – a hivatalos eredmények szerint 55 mandátumot kapott, míg a CPP 68-at. Az ellenzék és több nemzetközi megfigyelő a választási csalás vádjával élt; a választást követő hónapokban nagy tömegtüntetések bontakoztak ki Phnompenben. A tiltakozások követelései között szerepelt a választási reform, a korrupció elleni fellépés és Hun Szen lemondása. A kormány a demonstrációk egy részét erőszakkal oszlatta fel, ami dokumentált emberi jogi jogsértésekhez vezetett.
A 2013 utáni rövid nyitási időszak nem hozott tartós politikai pluralizmust. 2017-ben a kormány feloszlatta a CNRP-t, hivatalos indoklása szerint az Egyesült Államokkal való összeesküvés miatt, amely a kormány megdöntésére irányult volna. A párt elnökét, Kem Szokhát őrizetbe vették. A feloszlatást a Freedom House, az Amnesty International és több ENSZ-szakértő a politikai tér radikális szűkítéseként értékelte; a kormány ezzel szemben a nemzeti szuverenitás és a stabilitás védelmét hangsúlyozta. A 2018-as parlamenti választáson – miután a fő ellenzéki erőt kizárták – a CPP hivatalosan mind a 125 mandátumot megszerezte. A választás tisztaságát több nyugati kormány és nemzetközi szervezet nem ismerte el szabadnak, míg Kína és Oroszország gratulált a kormányfőnek.
A politikai berendezkedés jellege a 2020-as évekre a nemzetközi szakirodalomban vitatott kategóriává vált: egyes elemzők domináns pártrendszerről, mások elektorális autoritarizmusról, megint mások pártállami hibrid rezsimekről beszélnek. A könyv ezeket a minősítéseket nem veszi át saját álláspontjaként, hanem jelzi, hogy a kambodzsai rendszer a formális választások megtartása mellett korlátozta a politikai ellenzék, a független média és a civil társadalom működését.
Az 1993 utáni Kambodzsa gazdasági teljesítménye a régió egyik leggyorsabb növekedési pályáját mutatta. A Világbank becslései szerint a bruttó hazai termék (GDP) éves növekedési üteme az 1990-es évek második felétől 2019-ig hosszabb időszakokon át évi 7 százalék körül mozgott. A növekedés fő motorjai a textil- és ruhaipar, a turizmus és az építőipar voltak. A kambodzsai gyárak elsősorban exportra termeltek, és nagyrészt külföldi – kínai, dél-koreai, tajvani, európai – beruházásokként jöttek létre. A turizmus középpontjában az Angkor Wat állt, amely az 1990-es évek végétől évente több millió látogatót vonzott. Kína a 2010-es években a legnagyobb külföldi segélyező és beruházó szereplővé vált: útépítések, hidak, kórházak és a Sihanoukville környéki kínai fejlesztések a Belt and Road Initiative (Övezet és Út kezdeményezés) keretében valósultak meg. A kínai tőke szerepe jelentős adósságfelhalmozást és vitákat is hozott a kambodzsai költségvetés fenntarthatóságáról; a koncessziós projektek pontos feltételei gyakran nem nyilvánosak.
A makrogazdasági növekedés a szegénység dokumentált csökkenését hozta. A Világbank számításai szerint a napi 1,25 dollár alatti jövedelemből élők aránya a 2004-es körülbelül 53 százalékról 2019-re 13 százalék alá csökkent. Ezzel párhuzamosan azonban a jövedelmi egyenlőtlenség nőtt, és a szegénység a vidéki területeken, különösen a Mekong-áradásoknak kitett és a földhiánnyal küzdő közösségekben koncentrálódott. A nagyszabású gazdasági földkoncessziók – ültetvények, agrárbefektetések, turisztikai fejlesztések – rendszeres vitákhoz vezettek a helyi közösségek, a befektetők és az állam között. A kormányzati adatok a koncessziók számát és területét idővel csökkentették, de a földviták a civil szervezetek és a helyi lakosság panaszaiban továbbra is visszatérő elemek maradtak.
A kambodzsai társadalom fiatalos korösszetétele a növekedés motorja volt, ugyanakkor munkaerőpiaci feszültségeket is teremtett. A textiliparban a munkások döntő többsége nő volt, alacsony bérek mellett, hosszú munkaidőben. A szakszervezetek és a munkajogi aktivisták időszakosan sztrájkokat szerveztek a minimálbér emelése érdekében; ezek egy részét a hatóságok korlátozták, és a nemzetközi munkaügyi szervezetek a szakszervezeti jogok szűkítését kritizálták. A kambodzsai fiatalok jelentős része időszakosan Thaiföldön, Dél-Koreában vagy Malajziában vállalt munkát, ami a hazautalások révén a háztartások jövedelembiztonságához járult hozzá.
A Demokratikus Kambodzsa korszakának feldolgozása az 1993 utáni Kambodzsa egyik legérzékenyebb kérdése maradt. A Rendkívüli Kamarák a Kambodzsai Bíróságokban (Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia, ECCC) – közkeletű nevén a Khmer Rouge-törvényszék – 2006-ban kezdte meg működését Phnompenben. A bíróság vegyes szerkezetű volt: kambodzsai és nemzetközi bírákból állt, és az ENSZ közreműködésével jött létre. Az ECCC célja a Demokratikus Kambodzsa (1975–1979) vezetőinek felelősségre vonása volt, elsősorban a nemzetközi jogban meghatározott emberiesség elleni bűncselekmények, háborús bűnök és népirtás ügyében.
A törvényszék első fontos ítéletét 2010-ben hozta: Kang Kek Ieu, ismertebb nevén Duch, a Tuol Sleng biztonsági központ parancsnoka ellen. Duch-ot emberiesség elleni bűncselekményekért ítélték el, előbb harminc év, majd a fellebbezés nyomán életfogytiglani börtönre. A második nagy ügyben a 2010-es években Nuon Cheát, a Demokratikus Kambodzsa második számú vezetőjét és Khieu Samphant, az egykori államfőt ítélték el életfogytiglani szabadságvesztésre emberiesség elleni bűncselekményekért, majd a későbbi eljárásokban a népirtás vádjában is bűnösnek mondták ki őket a vietnámi és a csam kisebbség elleni cselekmények miatt. A bíróság munkáját a dokumentált tények bemutatása szempontjából a történészek jelentősnek tartották, ugyanakkor az eljárások lassúságát, a költségvetési korlátokat és a politikai beavatkozás gyanúját is tárgyalták.
A kormányzat – Hun Szen miniszterelnök – több alkalommal kijelentette, hogy nem támogatja a vizsgálatok kiterjesztését újabb gyanúsítottakra, mert ez szerinte destabilizálná az országot, és a „béke fenntartása” érdekében a múltat le kell zárni. A kijelentéseket a nemzetközi jogvédő szervezetek és egyes történészek a büntetlenség fenntartásaként értelmezték. A vita lényege tehát nem a Demokratikus Kambodzsa bűneiről szól, hanem arról, hogy a felelősségre vonásnak meddig szabad terjednie, és hogy az emlékezetpolitika mennyire rendelhető alá a napi politikai stabilitásnak. A törvényszék ítéletei dokumentálták a tömeges kivégzéseket, az éheztetést, a kényszermunkát és a kisebbségek elleni erőszakot, így a könyv ezeket történészi konszenzusként kezeli.
A 2020-as évek elején Kambodzsát is elérte a COVID-19-világjárvány. A járvány visszaszorítása érdekében a kormány határozott intézkedéseket vezetett be, köztük utazási korlátozásokat és karanténszabályokat. A turizmus, amely 2019-ben a GDP jelentős részét adta, 2020-ban összeomlott; az Angkor térségébe érkező látogatók száma töredékére esett vissza. A textilipari megrendelések is csökkentek, ami tömeges elbocsátásokhoz és a vidéki jövedelmek zuhanásához vezetett. A Világbank becslése szerint a kambodzsai gazdaság 2020-ban mintegy 3 százalékkal zsugorodott; a visszaesés mértékére vonatkozó adatok a későbbi felülvizsgálatok során némileg változtak. A kormány jelentős összegű segélyprogramot hirdetett, és Kínától kapott vakcinatámogatásra építette a lakossági oltási kampányt; az átoltottság a hivatalos adatok szerint a felnőtt lakosság nagy részét elérte. A járványkezelés hatékonyságát a hazai állami média kedvezően, míg egyes ellenzéki és civil források kritikusan értékelték, különösen a szegényebb háztartások támogatásának elégtelenségét illetően.
A 2023-as választás a kambodzsai politikai ciklus újabb szakaszát nyitotta meg. A július 23-án tartott parlamenti választáson a CPP hivatalosan a 125 mandátumból 120-at szerzett, a FUNCINPEC pedig 5-öt. A választást megelőzően a fő ellenzéki erőt, a Candlelight Party-t (Gyertya Párt) a választási bizottság adminisztratív okokra hivatkozva kizárta, így a választásnak nem volt valós, országos ellenzéki versenye. A választási folyamatot az Amerikai Egyesült Államok, az Európai Unió és több emberi jogi szervezet nem ismerte el szabadnak; a kormányzat a szavazást rendezettnek és legitimnek nevezte.
A választás után, 2023 augusztusában Hun Szen – aki 1985 óta, a különböző pozíciókat is számítva több mint 38 éven át állt a kormány élén – bejelentette, hogy átadja a miniszterelnöki tisztséget fiának, Hun Manetnek. Az új miniszterelnök kinevezésére augusztus 22-én került sor. Hun Manet katonai pályafutása mellett nyugati tanulmányokat folytatott: a West Point katonai akadémián és a bristoli egyetemen szerzett diplomát, majd a kambodzsai hadsereg parancsnokaként és a kormányfő katonai tanácsadójaként dolgozott. A hatalomátadás formálisan alkotmányos volt, és a parlament nagy többséggel megszavazta az új kormányt.
A 2023-as hatalomváltás értelmezése a megfigyelők körében vitatott. A hivatalos kambodzsai narratíva a generációváltás és a fiatalítás hangsúlyozásával méltatta az átmenetet, míg az ellenzéki és nemzetközi kritikusok a dinasztikus jellegű hatalomkoncentráció folytatódását látták benne. Hun Szen 2024-ben a szenátus elnöke lett, és megtartotta a CPP elnöki tisztségét, ami lehetővé tette számára, hogy továbbra is kulcsszereplő maradjon a döntéshozatalban. A hatalomgyakorlás tényleges súlypontjairól a 2020-as évek közepén még kevés független, ellenőrzött kutatási eredmény állt rendelkezésre.
A 2010-es évek végétől a kambodzsai állam nemzetközi megítélését az emberi jogi helyzet és a politikai szabadság korlátozása határozta meg. Az Egyesült Államok 2021-ben szankciókat vezetett be katonai célú felszerelések és több kambodzsai tisztviselő ellen; az Európai Unió 2020-ban részben visszavonta Kambodzsa Everything But Arms (EBA) kereskedelmi kedvezményét, amely az ország textiliparának exportját érintette. A kormány ezeket a lépéseket politikai beavatkozásként utasította el, míg a kritikusok a jogállamiság megsértésére adott válaszként értelmezték.
A gazdasági átmenet nem volt zökkenőmentes. A kínai hitel- és infrastruktúra-beruházások növekvő külső adósságot eredményeztek; a nemzetközi pénzügyi intézmények szerint a kambodzsai adósság fenntarthatósága a 2020-as évek közepére óvatos költségvetési politikát tett szükségessé. A Mekong felső szakaszán épített gátak hatása, a tőzegtüzekből származó határokon átnyúló füst, az erdőirtás és a tengerparti területek idegenforgalmi fejlesztése környezeti vitákat gerjesztett. A fiatal, iskolázottabb nemzedékek elvárásai és a munkaerőpiac beszűkülő lehetőségei között a társadalmi feszültségek új formái jelentek meg: a 2010-es évek közepén kibontakozó online kritika, a kivándorlási szándék, valamint a civil szervezetek és a szakszervezetek körüli korlátozások éles társadalmi és nemzetközi vitákat váltottak ki.
2026-ig a kambodzsai politikai rendszer alapvető változása nem következett be. A CPP domináns pozíciója stabilnak mutatkozott, az ellenzék legálisan működő pártjai gyengék maradtak, a független média mozgástere szűk volt. A mianmari politikai válság – különösen a határ menti menekültmozgások és a csempészútvonalak – a kambodzsai határbiztonsági politika újabb feladatát jelentette, miközben Phnompen az ASEAN tagjaként továbbra is elutasította a regionális beavatkozást a tagállamok belügyeibe. A 2025–2026-os folyamatokról a könyv lezárásakor csak korlátozott, ellenőrzött források álltak rendelkezésre, ezért az itt megfogalmazott értékelések a 2023–2024-ig dokumentált fejlemények meghosszabbításaként, nem pedig friss tényközlésként kezelendők.
Az alfejezet elsősorban az ENSZ Átmeneti Hatóság (UNTAC) hivatalos jelentéseire, a kambodzsai alkotmány szövegére, a parlamenti választások közzétett eredményeire, a Világbank és az UNDP statisztikai kiadványaira, valamint a nemzetközi emberi jogi szervezetek – Amnesty International, Human Rights Watch – jelentéseire támaszkodik. A Khmer Rouge-törvényszék ítéletei nyilvános bírósági dokumentumok; ezek a dokumentált tények elsődleges forrásai. A gazdasági adatok – GDP-növekedés, szegénységi arányok, adósságmutatók – becslések, és a különböző intézmények (Világbank, Ázsiai Fejlesztési Bank, kormányzati statisztikai hivatal) között eltérések lehetnek. A választások ténye és a hivatalos eredmények dokumentáltak, de a választás szabad és tisztességes jellegének megítélése vitatott kategória, amelyben a kormányzati és az ellenzéki/nemzetközi álláspontokat egyaránt be kell mutatni. A 2017-es CNRP-feloszlatás, a 2018-as választás és a 2023-as hatalomváltás értelmezése szintén jogi és politikatudományi vita tárgya; az alfejezet ezért nem ad saját minősítést, hanem az érveket ismerteti. Különös forráskritikai óvatosság szükséges a 2025–2026-ra vonatkozó állításoknál, mivel ezek ellenőrzésére a kézirat lezárásáig korlátozottan volt lehetőség; az itt közölt adatok csak a korábbi trendek kivetítését jelentik.