Az 1979-es vietnámi katonai beavatkozás lezárta a demokratikus Kambodzsa rémuralmát, de egyszerre nyitott meg egy új, nemzetközi és belső konfliktusokkal terhelt korszakot. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan jött létre a Kambodzsai Népköztársaság, milyen humanitárius és katonai kihívásokkal kellett szembenéznie, és miért tartott tizenkét évig az az átmenet, amely az 1991-es párizsi békeegyezményhez vezetett. A A Khmer Rouge és a demokratikus Kambodzsa alfejezetben már láttuk, hogy a Pol Pot vezette rendszer 1975 és 1979 között a kambodzsai lakosság körülbelül negyedét pusztította el; itt most az ezt követő időszakot tárgyaljuk, amelyben a szereplők nagyrészt ugyanazok maradnak, de a hatalmi viszonyok és a nemzetközi keretek alapvetően átalakulnak.
Az 1978 végén megindított vietnámi offenzíva közvetlen előzményei a két ország közötti határkonfliktusok voltak. A demokratikus Kambodzsa hadserege 1977-től többször is betört vietnámi területre, falvakat támadott meg, és a vietnámi állami források szerint több ezer civil halálát okozta. Ezzel párhuzamosan a Khmer Rouge belső tisztogatásai elől számos párt- és katonai vezető menekült Vietnamba, köztük Heng Szamrin (Heng Samrin), aki korábban a keleti zóna parancsnokaként szolgált. A vietnámi vezetés ezekből a menekültekből hozta létre 1978 decemberében a Kambodzsai Nemzeti Egységfront nevű szervezetet, amelynek célja a demokratikus Kambodzsa megdöntése volt.
A vietnámi hadsereg 1978. december 25-én indított általános offenzívát. A mintegy 150 000–200 000 fősre becsült vietnámi haderő – amelyhez a Heng Szamrin vezette kambodzsai felkelők is csatlakoztak – gyorsan áttörte a Khmer Rouge védelmét, és 1979. január 7-én bevonult Phnom Penh-be. A Pol Pot, Ieng Sary, Nuon Chea és Khieu Szamphan fémjelezte vezetőség a thaiföldi határ irányába menekült, miközben a fővárosban és a vidéki területeken a harcok még hetekig folytatódtak. Január 10-én a felkelők kikiáltották a Kambodzsai Népköztársaságot (People’s Republic of Kampuchea, PRK), amelynek elnöke Heng Szamrin, miniszterelnöke pedig Pen Szovann lett; a párt a Kambodzsai Néppárt elődjének tekinthető Kambodzsai Forradalmi Néppárt irányítása alatt állt.
A beavatkozás megítélése a mai napig élesen vitatott. A vietnámi és a PRK hivatalos narratívája szerint a hadművelet a kambodzsai nép felszabadítása volt a népirtó rezsim alól, és a nemzetközi jog szerint humanitárius intervencióként igazolható. Ezzel szemben a Kínai Népköztársaság, az Egyesült Államok, a délkelet-ázsiai ASEAN-államok többsége és számos nyugati kormány „invázióként”, illetve a szovjet támogatású vietnámi terjeszkedés részeként értelmezte. A két álláspont nem pusztán terminológiai különbség volt: a hidegháborús szembenállás logikájában Vietnam szovjet szövetségesként, a Khmer Rouge pedig kínai támogatottként jelent meg, és ez hosszú évekre meghatározta, hogy a nemzetközi közösség kinek az oldalán ismeri el Kambodzsa képviseletét.
A PRK hatalomra kerülése után az ország állapota katasztrofális volt. A Khmer Rouge által lerombolt intézmények, a kényszerű városi kiürítés, a mezőgazdasági munk aerő hiánya és a vetőmag-tartalékok megsemmisülése miatt a rizstermelés 1979-ben az évtizedekkel korábbi szint töredékére esett vissza. Az új kormány és a vietnámi hatóságok segélyre szorultak, de a nemzetközi közösség politikai okokból késlekedett: a PRK-t a nyugati és a regionális államok többsége nem ismerte el, az ENSZ-ben pedig továbbra is a megbuktatott demokratikus Kambodzsa képviselte az országot.
Az 1979 nyarán és őszén kibontakozó éhínség Kambodzsa történetének egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája volt. A leggyakrabban idézett becslések szerint 1979–1980 folyamán 50 000 és 200 000 közötti ember halt meg éhezés, alultápláltság, malária, hasmenéses járványok és egyéb, a legyengült szervezetet támadó betegségek következtében. A pontos szám forrásonként jelentősen eltér, mivel a PRK statisztikai rendszere még nem működött, a vidéki halálozásokat gyakran nem regisztrálták, és a határ menti menekülttáborokban elhunytakat sem mindig számolták be a kambodzsai hatóságoknak. Az éhínség okai vitatottak: egyes elemzők a Khmer Rouge mezőgazdaság-politikájának hosszú távú pusztítását emelik ki, mások a vietnámi beavatkozás okozta zűrzavart, a nemzetközi segélyek késedelmét és a nyugati embargó hatásait hangsúlyozzák.
A humanitárius válság enyhítésében kulcsszerepet játszottak a nemzetközi szervezetek: a UNICEF, a Nemzetközi Vöröskereszt (ICRC), valamint számos nyugati és japán nem-kormányzati szervezet. A segélyszállítmányok eljuttatását bonyolította, hogy a PRK kormánya és a nyugati donorok között bizalmatlanság uralkodott; a donorok egy része attól tartott, hogy a segélyek a vietnámi megszálló erőkhöz kerülnek, a PRK pedig attól, hogy a segélycsatornákon keresztül a Khmer Rouge is hozzájuthat az élelemhez. Végül kompromisszumos megoldásként a Thai-kambodzsai határ menti menekülttáborokban és a belső területeken egyaránt működött segélyprogram, de a határ menti táborok – amelyekben a Khmer Rouge-frakció is jelen volt – ellátása különösen vitatott volt.
A vietnámi beavatkozás nem szüntette meg a fegyveres konfliktust, hanem átalakította azt. A Khmer Rouge a thaiföldi határ menti dzsungelekben rendezkedett be, és gerilla-háborút indított a PRK és a vietnámi csapatok ellen. A régi rendszer hadserege és pártapparátusa részben elmenekült, részben illegálisan maradt az ellenőrzött területeken; a nyugati országok és Kína támogatásával a gerillák folyamatosan támadták a közlekedési vonalakat, a hidakat, a malomépületeket és a kormányzati intézményeket. A harcok következtében a civil lakosság kettős szorításba került: egyszerre fenyegette a Khmer Rouge erőszaka és a kormányerők – gyakran vietnámi segítséggel végrehajtott – ellenintézkedései, valamint a hadszíntérré vált vidéki területek elaknásítása.
A nem kommunista ellenállás két fő irányzata is megszerveződött. Szihanuk herceg, aki 1970 előtt államfő volt, 1981-ben megalakította a FUNCINPEC nevű mozgalmat (Front Uni National pour un Cambodge Indépendant, Neutre, Pacifique et Coopératif), amely elsősorban a vidéki középosztályra, a menekültekre és a hagyományos monarchista érzelmű lakosságra támaszkodott. A Szon Szann (Son Sann) vezette KPNLF (Khmer People’s National Liberation Front) inkább a republikánus, antikommunista és buddhista nacionalista erőket tömörítette. 1982-ben a három ellenállási frakció – a Khmer Rouge, a FUNCINPEC és a KPNLF – Kínai Népköztársaság, az Egyesült Államok, Thaiföld és más nyugati országok nyomására létrehozta a Kambodzsai Ellenállási Koalíciót (Coalition Government of Democratic Kampuchea, CGDK), amelynek elnöke Szihanuk, alelnöke Khieu Szamphan, miniszterelnöke pedig Szon Szann lett. A koalíció formálisan három egyenlő félből állt, de a katonai erő és a fegyveres utánpótlás döntő része a Khmer Rouge kezében maradt.
A nemzetközi elismerés kérdése a hidegháborús logika egyik legszembetűnőbb példája volt. Az ENSZ-ben 1979-től 1990-ig nem a Phnom Penh-i kormány, hanem a demokratikus Kambodzsa küldöttsége foglalta el Kambodzsa helyét. Ezt a döntést a nyugati országok, Kína és a délkelet-ázsiai államok többsége azzal indokolta, hogy a vietnámi beavatkozás megsértette Kambodzsa szuverenitását. Ugyanakkor a képviseletet gyakorló frakció részben ugyanazokból a vezetőkből állt, akik a népirtásért felelős rezsimmagot alkották, ami éles bírálatokat váltott ki emberi jogi szervezetek és történészek részéről. A kérdés ma is a hidegháborús külpolitika morális kudarcaként jelenik meg a szakirodalom egy részében; más szerzők ugyanakkor a realista hatalmi logika következetes alkalmazásaként értelmezik.
A háború ellenére a PRK megkezdte az állami intézmények helyreállítását. A közigazgatás újjászervezése során a vietnámi tanácsadók szerepe meghatározó volt, de a helyi káderek többsége korábbi, a Khmer Rouge alatt üldözött tisztviselőkből, tanítókból és alacsony rangú párttagokból került ki. Az oktatási rendszer 1979 őszén részben újraindult, bár a tantermek, taneszközök és képzett tanárok hiánya miatt a minőség sokáig rendkívül alacsony maradt. Az egészségügyi hálózatot szinte a nulláról kellett újjáépíteni; a kórházak felszerelése és gyógyszerellátása éveken át kritikus volt.
A valláspolitika ellentmondásosan alakult. A Khmer Rouge által lerombolt vagy raktárként használt buddhista kolostorok egy részét fokozatosan újra megnyitották, és a szerzetesek visszatérhettek, de a kormányzat a buddhista intézményeket szoros állami ellenőrzés alatt tartotta, és az egyház csak az uralkodó párttal szoros együttműködésben működhetett. A katolikus közösségek és a hegyi népek vallási szertartásai korlátozások alá estek; a PRK a vietnámi minta alapján egységes állami egyházpolitikát próbált kialakítani, ami a gyakorlatban a vallási élet szabadságának jelentős csorbítását jelentette.
Gazdaságpolitikai szempontból a PRK kezdetben a kollektivizálást erőltette, de a paraszti ellenállás és a gyenge állami kapacitás miatt már az 1980-as évek elején engedményeket tett: a családi gazdálkodást elismerték, a helyi piacok működését részben engedélyezték. A mezőgazdasági termelés 1985–1986-ra megközelítette a háború előtti szintet, de a rizs önellátás csak az évtized végére vált stabilabbá. Az ipari termelés, a közlekedési infrastruktúra és a külkereskedelem azonban továbbra is a szovjet blokk segélyeitől és a vietnámi gazdasági támogatástól függött. Az 1980-as évek második felében a Szovjetunióban meginduló peresztrojka és a csökkenő szovjet támogatás a PRK-t is reformokra kényszerítette.
A PRK időszakát nem lehet „békés újjáépítésként” leírni. A kormányzat egypártrendszerben működött, a politikai ellenzéket elnyomta, és a vietnámi csapatok jelenléte biztosította a hatalom fenntartását. Ugyanakkor a korábbi népirtó rezsimhez képest a politikai gyilkosságok és a tömeges kivégzések száma lényegesen alacsonyabb volt. A mai kambodzsai történelmi emlékezetben a PRK megítélése kettős: egyesek az újrakezdés és a túlélés időszakaként tekintenek rá, mások a vietnámi megszálláshoz való kollaborációt és a szabadság korlátozását hangsúlyozzák.
Az 1980-as évek végére a nemzetközi és a belső feltételek egyaránt a tárgyalásos rendezés felé mutattak. A Szovjetunió csökkenő támogatása, a vietnámi gazdasági nehézségek és az 1989-ben bejelentett vietnámi csapatkivonás döntő fordulatot hozott. 1989 szeptemberében a vietnámi kormány hivatalosan bejelentette, hogy minden harcoló egységét kivonta Kambodzsából; a kivonulás tényét nemzetközi megfigyelők nem ellenőrizhették teljes körűen, és a kambodzsai ellenállási csoportok azt állították, hogy vietnámi tanácsadók és katonai szakértők továbbra is az országban maradtak. A PRK 1989-ben Kambodzsai Állam névre (State of Cambodia, SOC) változtatta megnevezését, és formalizálta a piacgazdasági nyitást.
A kivonulás után a polgárháború intenzitása nem csökkent azonnal. A Khmer Rouge továbbra is támadásokat intézett a kormányerők ellen, és a SOC hadserege sem tudta megtörni a gerillák ellenőrzése alatt álló területeket. A patthelyzet miatt a felek fokozatosan elfogadták a nemzetközi közvetítést. Az 1989–1991 között lezajlott tárgyalássorozatban Franciaország és Indonézia vállalt vezető szerepet, de a háttérben az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja is aktívan részt vett. A tárgyalások célja az volt, hogy mind a négy kambodzsai frakciót – a SOC-ot, a Khmer Rouge-t, a FUNCINPEC-et és a KPNLF-et – bevonják egy átmeneti politikai rendezésbe, és lehetővé tegyék a menekültek hazatérését, a lefegyverzést és a szabad választásokat.
A tárgyalások eredményeként 1991. október 23-án Párizsban aláírták a kambodzsai békeegyezményt (Paris Peace Agreements). Az aláírók között szerepelt a négy kambodzsai frakció, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, továbbá több regionális állam. Az egyezmény tűzszünetet írt elő, felszólította a feleket a fegyveres erők leszerelésére és a politikai erőszak beszüntetésére, és felhatalmazta az ENSZ Kambodzsai Átmeneti Hatóságát (United Nations Transitional Authority in Cambodia, UNTAC) a béke végrehajtásának ellenőrzésére. Az UNTAC mandátuma kiterjedt a közigazgatás felügyeletére, a választások megszervezésére, a menekültek repatriálására, a fegyveres erők lefegyverzésére és a korábbi politikai foglyok szabadon bocsátására.
A párizsi egyezmény kompromisszumos jellege a Khmer Rouge bevonása miatt sok kritikát kapott. A frakció vezetői, köztük Pol Pot és Ieng Sary, nem kerültek bíróság elé, sőt a megállapodás nem is foglalkozott a demokratikus Kambodzsa alatt elkövetett bűncselekmények elszámoltatásával. A nyugati diplomaták egy része azzal érvelt, hogy a béke érdekében szükséges volt a Khmer Rouge bevonása; emberi jogi szervezetek ugyanakkor attól tartottak, hogy a frakció újra megerősödhet. A következő évek eseményei – különösen az 1992–1993-as UNTAC-átmenet és az 1997-es fegyveres összecsapás – igazolták ezeket az aggodalmakat, de ezt már a Kambodzsa 1993–2026 alfejezet tárgyalja részletesen.
A párizsi békeegyezmény mindazonáltal lezárta a vietnámi megszállás és a hidegháborús regionális konfrontáció legsúlyosabb szakaszát. Az UNTAC 1992 elején kezdte meg működését, és bár a lefegyverzési program részben kudarcot vallott, az 1993-ban megtartott választásokon a kambodzsai lakosság többsége részt vett, és az ország alkotmányos monarchiává alakult. A vietnámi megszállás és az újjáépítés alfejezet keretében az 1991 utáni eseményeket csak előkészítésként érintjük; a következő egységben az UNTAC időszakának részletes elemzése következik.
Az 1979–1991 közötti időszakról szóló ismereteink forrásai erősen egyenetlenek. A vietnámi és a PRK kormányzati iratanyag egy része hozzáférhetővé vált, de a legtöbb katonai iratot még nem kutathatták; a Khmer Rouge belső iratai pedig részben elvesztek, részben a thaiföldi határ menti táborokban semmisültek meg. A nemzetközi szervezetek – ENSZ, UNICEF, ICRC, Amnesty International – jelentései és statisztikái fontos támpontot adnak, de ezeket is befolyásolta a hidegháborús politikai környezet: a nyugati szervezetek gyakran nem ismerték el a PRK-t, és a határ menti táborokra koncentráltak, míg a szovjet blokk adatai a vietnámi narratívát tükrözték.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatszámok terén mutatkozik. Az 1979-es éhínség halottainak száma 50 000 és 200 000 között mozog a szakirodalomban, de egyes becslések ennél magasabbak; a polgárháború éveiben elhunyt civilek összesítése még ennél is nehezebb. A vietnámi csapatok létszámát és a kivonulás teljességét illetően szintén egymásnak ellentmondó adatok állnak rendelkezésre. Az értelmezési viták közé tartozik a vietnámi beavatkozás minősítése (felszabadítás vagy invázió), a PRK elnyomó jellegének mértéke, valamint a nyugati és kínai támogatás szerepe a Khmer Rouge újjászerveződésében. Az ENSZ-ben fenntartott demokratikus kambodzsai képviselet ma is a hidegháborús külpolitikai döntések erkölcsi felelősségét feszegető vita tárgya.