A 10. század végén a Vörös-folyó deltájában a kínai Tang-dinasztia összeomlása és a rövid életű helyi katonai kormányzatok után egy új, tartós politikai központ alakult ki. Miután az előző alfejezetben Az ókori Vietnám és a kínai uralom tárgyalta a kínai fennhatóság évszázadait, itt azt vizsgáljuk, hogyan szilárdult meg a független vietnámi állam, hogyan épült fel a Lý, Trần és Lê dinasztiák alatt a konfuciánus igazgatású Đại Việt, és milyen következményekkel járt a déli irányú terjeszkedés. A korszak nem egyszerűen a „függetlenség aranykora”, hanem olyan átalakulási folyamat, amelyben a buddhista királyságból fokozatosan konfuciánus bürokratikus állam lett, miközben a Vörös-folyó deltájában élő viet közösségek elitje kiterjesztette hatalmát a környező, elsősorban cham és khmer népességű területekre. Az itt használt „vietnámi” jelző korabeli forrásokban nem létezett: a kortársak a dinasztiára, a falura vagy a nyelvi közösségre hivatkoztak, a modern nemzetfogalom visszavetítése tehát félrevezető lenne.
A kínai uralom végét a Bạch Đằng folyó torkolatánál 938-ban aratott vietnámi győzelemhez szokás kötni, amelyet Ngô Quyền vezetett. A csata részleteit elsősorban későbbi vietnámi krónikák, mindenekelőtt a 13. századi Đại Việt sử lược és a 15. századi Đại Việt sử ký toàn thư őrizték meg; ezek szerint a vietnámi sereg a folyómederbe vert cölöpökkel csapdát állított a kínai flottának, és az apálykor fennakadt hajókat megsemmisítette. A győzelem ténye dokumentált, de a hősies elbeszélés már a későbbi dinasztikus emlékezet terméke. Ngô Quyền 939-ben felvette a királyi címet, és Cổ Loa városában rendezkedett be, ám 944-ben bekövetkezett halála után a központi hatalom szétesett, és a 12 hadúr kora néven ismert, több mint két évtizedes belső harc következett.
Az újraegyesítést Đinh Bộ Lĩnh hajtotta végre, aki 968-ban császárrá kiáltotta ki magát, és az országot Đại Cồ Việt néven szervezte újjá. A Đinh-dinasztia rövid életű volt: 979-ben Đinh Bộ Lĩnh és idősebb fia merénylet áldozata lett. A kiskorú örökös helyett a hadsereg és az udvar Lê Hoàn tábornokot emelte trónra, ezzel létrejött a korai Lê-dinasztia (980–1009). Lê Hoàn 981-ben visszaverte a kínai Song-dinasztia büntetőexpedícióját, ami tovább erősítette a tényleges függetlenséget, bár formálisan a vietnámi uralkodók gyakran elfogadták a kínai császár hűbéres címét. A 10. századi állam központja még a Vörös-folyó deltájának északi része és a mai Thanh Hóa környéke volt; a déli területek, valamint a hegyvidékek feletti ellenőrzés korlátozott maradt.
A korai Lê-dinasztia utolsó uralkodójának halála után az udvari elit Lý Công Uẩn tábornokot tette uralkodóvá, aki 1009-ben megalapította a Lý-dinasztiát (1009–1225). A dinasztiaalapító 1010-ben a fővárost a mai Hanoi helyén fekvő Thăng Longba („felszálló sárkány”) helyezte, ami egyszerre volt stratégiai és szimbolikus döntés: a város a delta közepén, a Vörös-folyó és mellékfolyói találkozásánál feküdt, és a kínai, valamint a déli kereskedelmi utak csomópontjában. A Lý-uralkodók fokozatosan kiépítették a központosított igazgatást: tartományi szinten kormányzókat neveztek ki, összeírták a falvakat, szabályozták az adókat és a férfiak katonai szolgálatát. 1054-ben Lý Thánh Tông az ország nevét Đại Việtre változtatta, amely a független állam önelnevezéseként évszázadokon át használatban maradt.
A Lý-korban a buddhizmus volt az udvari kultúra és a vallási élet meghatározó irányzata. Uralkodók és előkelők kolostorokat, sztúpákat és pagodákat alapítottak, a szerzetesek gyakran tanácsadóként vettek részt az államügyekben. Ugyanakkor a kínai mintát követő konfuciánus intézmények is megjelentek: 1070-ben felállították az Irodalom Templomát (Văn Miếu), ahol Konfuciuszt és tanítványait tisztelték, 1075-ben pedig először tartottak írásbeli hivatalnokvizsgát a hivatali utánpótlás kiválasztására. Ez a kettősség – a buddhista vallásosság és a konfuciánus bürokratikus gyakorlat – hosszú időre jellemezte a vietnámi államot. A korabeli feliratok és a későbbi krónikák alapján a vizsgák kezdetben szűk körűek voltak, és a hivatalok betöltésében még a családi kapcsolatok és a katonai érdemek játszották a fő szerepet.
A Lý-dinasztia külkapcsolatait a kínai Song-dinasztiával szembeni óvatos egyensúlypolitika jellemezte. 1075-ben, válaszul a kínai fenyegetésre, Lý Thường Kiệt tábornok megelőző hadjáratot indított a mai Dél-Kína területére, és több határ menti települést elfoglalt. A kínai ellentámadást 1077-ben a Như Nguyệt folyónál állították meg; a hadjárat végét a két fél megegyezése hozta el. Az eseményekhez kapcsolódik a „Nam quốc sơn hà” („A Déli Ország hegyei és folyói”) kezdetű költemény, amelyet a hagyomány Lý Thường Kiệtnek tulajdonít, és amely a kínai betolakodókkal szembeni önálló uralom jogosságát hirdeti. A szöveg szerzősége és keletkezési ideje azonban vitatott; egyes kutatók szerint csak a későbbi dinasztikus propagandában nyerte el mai formáját. A költeményt a 20. századi nemzeti mozgalom is felhasználta, ezért óvatosan kell kezelni, amikor a 11. századi állami ideológia bizonyítékaként idézik.
A 13. század elején a Lý-dinasztia belső válságba került, és 1225-ben Trần Cảnh, akihez a Lý-hercegnőt feleségül adták, átvette a trónt, megalapítva a Trần-dinasztiát (1225–1400). A Trần-uralom sajátos dinasztikus berendezkedést hozott: a családon belül a tényleges hatalom gyakran a „felső király” (visszavonult uralkodó) és az uralkodó unoka vagy rokon között oszlott meg, ami csökkentette az öröklési konfliktusokat, de időnként rivalizálást is szült. A Trần-időszakban a földbirtokos elit megerősödött, a faluközösségek önigazgatása tovább élt, és a buddhista kolostorok továbbra is jelentős birtokokkal rendelkeztek. A 13. század második feléből származó Đại Việt sử lược a legkorábbi fennmaradt vietnámi nyelven írt történeti munka, bár szövege kínai írásjegyekkel készült.
A Trần-kor legnagyobb külső kihívása a Mongol Birodalom terjeszkedése volt. A mongol csapatok először 1258-ban törtek be a Vörös-folyó deltájába, és ideiglenesen elfoglalták Thăng Longot, de a vietnámi udvar a déli területekre vonult vissza, és a mongolok az élelmezési nehézségek, valamint a trópusi klíma miatt hamarosan elhagyták az országot. A második invázió 1285-ben, a harmadik 1287–1288-ban következett, ezúttal a kínai Jüan-dinasztia seregeivel. A vietnámi védelem a gerilla-hadviselésre és a folyami flottára támaszkodott. Az 1288-as Bạch Đằng-i csata során – a krónikák szerint – ismét cölöpcsapdát alkalmaztak, és a vietnámi erők Trần Hưng Đạo herceg vezetésével megsemmisítették a kínai utánpótlási flottát. A mongolok kivonulása után a Trần-udvar helyreállította hatalmát, és a kínai császárral helyreállította a formális adófizető viszonyt. A győzelmek a későbbi vietnámi történetírásban a nemzeti ellenállás jelképévé váltak, ám a kortárs forrásokból az is kiolvasható, hogy a mongolok visszavonulásában a logisztikai kudarcok és a dél-kínai hátország problémái legalább akkora szerepet játszottak, mint a vietnámi katonai siker.
A Trần-dinasztia alatt a konfuciánus hivatalnokréteg fokozatosan növelte befolyását a buddhista arisztokráciával szemben. A 14. században a gazdasági válság, a földbirtokosok adóelkerülése és a járványok aláásták a dinasztia hatalmát. Az utolsó Trần-uralkodók alatt a paraszti lázongások és a katonai kudarcok egyre gyakoribbá váltak. Ebben a helyzetben Hồ Quý Ly, az udvar egyik magas rangú tisztviselője 1400-ban magához ragadta a trónt, és megalapította a rövid életű Hồ-dinasztiát. Hồ Quý Ly reformokat vezetett be: papírpénzt bocsátott ki, korlátozta a magánföldbirtokot, és szigorította a hivatalnokvizsgákat. Reformjai azonban nem tudták megakadályozni a Ming-dinasztia beavatkozását: Kína 1406-ban megszállta Đại Việt-et, a Hồ-dinasztiát megbuktatta, és 1407-től közvetlen kínai közigazgatást vezetett be.
A kínai uralom helyreállítását a vietnámi történeti emlékezet a „négy évszázad északi uralma” után a második kínai megszállásként tartja számon. A Ming-adminisztráció megkísérelte a kínai közigazgatási és adórendszer teljes bevezetését, a konfuciánus iskolák állami ellenőrzését, valamint a vietnámi könyvek és feliratok egy részének elpusztítását. A megszállással szembeni ellenállás vidéki felkelésekben tört felszínre, amelyek közül a legjelentősebb a Lam Sơn felkelés lett. A Thanh Hóa tartománybeli földbirtokos, Lê Lợi 1418-ban indította meg a felkelést, amelyhez fokozatosan csatlakoztak a helyi elitek és a paraszti közösségek. A hadjáratot és a diplomáciai tárgyalásokat Nguyễn Trãi – a későbbi híres tudós és államférfi – irányította. A felkelés sikeréhez hozzájárult a Ming-dinasztia belső nehézsége is: a kínai udvar a költséges délkeleti háború helyett a belső határvédelemre és a mongol fenyegetésre fordította figyelmét.
1427 végén a Ming-sereg kivonult, és 1428-ban Lê Lợi császárrá kiáltotta ki magát, megalapítva a későbbi Lê-dinasztiát (1428–1527, majd restaurálva 1533–1789). A függetlenség helyreállítását Nguyễn Trãi híres kiáltványa, a „Bình Ngô đại cáo” („Nagy kiáltvány a Ngô leveréséről”) hirdette meg, amely a kínai megszállás alóli felszabadulást és a Đại Việt önálló államiságának jogosságát indokolta. Ez a szöveg a későbbi nemzeti történetírás egyik alapdokumentuma lett, és a 20. századi függetlenségi mozgalom is előszeretettel idézte. A kiáltvány érvelése ugyanakkor a maga korában elsősorban a kínai császári udvarnak szólt, és a kínai kozmológia keretein belül maradt: a vietnámi uralkodó a „civilizált” déli ország uralkodójaként lépett fel, nem pedig a modern értelemben vett nemzeti szuverenitás képviselőjeként.
A Lê-dinasztia első évszázada folyamatos központosítást hozott. A csúcspontot Lê Thánh Tông (1460–1497) uralkodása jelentette, aki a vietnámi történetírás egyik leggyakrabban dicsért uralkodója. Reformjai a korabeli kínai Ming-modellt követték, de helyi sajátosságokkal. Lê Thánh Tông átszervezte a közigazgatást: az országot tartományokra, azon belül járásokra és falvakra osztotta, és szigorúan szabályozta a hivatalnokok kinevezését, fizetését és ellenőrzését. A hivatalnokvizsgákat rendszeressé tette, a vizsgatárgyak a konfuciánus klasszikusok, a történelem és a jog ismerete voltak. A vizsgarendszer a társadalmi mobilitás szűk, de valós csatornáját jelentette: a fiúgyermekek, ha tehetségesek voltak, családi háttértől függően bekerülhettek az állami hivatalnoki rétegbe. Ugyanakkor a tényleges hatalom továbbra is a földbirtokos elit és a királyi család kezében maradt.
Lê Thánh Tông 1483-ban kiadta a Hồng Đức törvénykönyvet (Quốc triều hình luật), amely a vietnámi jogfejlődés egyik legjelentősebb emléke. A törvénykönyv büntetőjogi, polgári és közigazgatási rendelkezéseket tartalmazott, és részletesen szabályozta a családi viszonyokat, a földtulajdont, az adósságot és az állami bürokrácia működését. A nők jogállása a törvénykönyvben ellentmondásos: egyes rendelkezések a női tulajdonjogot és öröklést ismerték el, mások viszont a patriarchális családmodellt erősítették, és a házasságtörést szigorúan büntették. A modern történetírás vitatja, hogy a törvénykönyv mennyiben tükrözte a tényleges gyakorlatot, és mennyiben volt ideáltípus.
A konfuciánus állam kiépítése nem számolta fel a buddhista és népi vallásosságot. A buddhista kolostorok továbbra is működtek, bár birtokaik egy részét a 15. századi reformok során elkobozták vagy megadóztatták. A falvakban a helyi védőszentek, ősök és természeti szellemek tisztelete tovább élt, gyakran összeolvadva a buddhista és konfuciánus rítusokkal. Az udvari elit hivatalos ideológiája konfuciánus volt, de a mindennapi vallásgyakorlat sokszínű maradt. A nők a háztartáson belül jelentős gazdasági szerepet játszottak, különösen a kereskedelemben és a kézművességben, bár a hivatalos konfuciánus normák a férfi közéleti dominanciát hirdették.
A 10–15. századi Đại Việt egyik legfontosabb folyamata a déli irányú terjeszkedés volt, amelyet a vietnámi történetírás hagyományosan nam tiến („déli előrenyomulás”) néven emleget. Ez a kifejezés a 19. századi nemzeti romantikában nyerte el pozitív, sorsszerű értelmét, ezért használata a korai időszakra vonatkozóan problematikus. A tényleges folyamat nem egyetlen terv, hanem katonai hódítások, dinasztikus házasságok, telepesáramlás és járványok által kiváltott demográfiai változások együttese volt.
A terjeszkedés elsődleges célpontja a tőle délre fekvő Champa királyság volt, amely a mai Közép-Vietnám partvidékén, a cham nép által lakott területeken helyezkedett el. Champa hindu és buddhista államai a 10–15. században is jelentős tengeri kereskedelmet folytattak, de katonailag nem tudtak tartósan ellenállni az északi szomszéd nyomásának. A Lý-dinasztia időnként büntetőhadjáratokat indított déli irányba, a Trần-korban pedig többször is összecsapásokra került sor. A döntő fordulat 1471-ben következett be, amikor Lê Thánh Tông serege elfoglalta Champa fővárosát, Vidzsaját (Vijaya), és annektálta a mai Quảng Nam és Quảng Ngãi környéki területeket. A fennmaradó Champa területi töredékek lassan felmorzsolódtak, bár a cham közösségek a mai Közép-Vietnámban és a Mekong-delta térségében tovább éltek, és közülük sokan az iszlámot vették fel a későbbi évszázadokban.
A vietnámi terjeszkedés értékelése a mai történettudományban vitatott. A vietnámi nemzeti történetírás a déli terjeszkedést a „déli irányú terjeszkedés” sikeres államépítő folyamataként ábrázolja, amelynek során a civilizáltabb állam meghódította a kevésbé szervezett területeket. A cham, valamint a posztkoloniális és egyes nyugati kutatók ezzel szemben hódításként, etnikai és kulturális felszámolásként írják le, rámutatva a cham népesség kényszerű asszimilációjára, kitelepítésére és a cham államiság megszűnésére. A régészeti és feliratos források alátámasztják, hogy a 15. századi hódítás súlyos csapást mért a cham politikai és vallási központokra, ugyanakkor a cham közösségek egy része megőrizte nyelvét, vallását és önálló identitását. A vita nem csupán történeti, hanem a mai vietnámi cham kisebbség jogai és a nemzeti emlékezet szempontjából is érzékeny kérdés.
A Mekong-delta irányába történő terjeszkedés a következő, A Nguyễn-dinasztia és a déli terjeszkedés alfejezetben tárgyalt későbbi folyamat része volt, de a 15. századi előzmények is jelzik, hogy a vietnámi állam hosszú távon a keleti partvidék mentén dél felé terjeszkedett. A hódításokkal párhuzamosan a vietnámi telepesek fokozatosan benépesítették a korábban cham vagy khmer fennhatóság alatt álló területeket, ami nyelvi és vallási átalakulást hozott. A telepesek és a helyi közösségek közötti kapcsolatok nem mindig erőszakosak voltak: házasságok, kereskedelem és kulturális kölcsönhatás is előfordult, ám a hatalmi aszimmetria egyértelműen a vietnámi állam javára billent.
A független Đại Việt társadalma alapvetően agrártársadalom volt, amelyben a rizstermelő faluközösségek alkották a lakosság nagy részét. A földtulajdon formái változatosak voltak: létezett állami föld, községi föld, magánbirtok és egyházi/kolostori birtok. A Lê-reformok a községi földek újraosztásával igyekeztek biztosítani a paraszti háztartások adózóképességét, de a gyakorlatban a tehetősebb földbirtokosok gyakran kijátszották a szabályokat. A 15. században a hivatalnokréteg egyre inkább összefonódott a földbirtokkal, ami hosszú távon a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett.
A gazdaságban a rizstermesztés mellett a halászat, a kézművesség és a kereskedelem is fontos szerepet játszott. A Vörös-folyó deltája és a partvidék kikötői részt vettek a regionális kereskedelemben, bár Đại Việt kevésbé volt tengeri hatalom, mint a délebbre fekvő Champa vagy a Maláj-szigetvilág államai. A kínai piacra irányuló kereskedelem – főként rizs, só, fa és egzotikus termékek – a független állam bevételeinek egyik forrása volt. A 15. századi konfuciánus állam ugyanakkor a kereskedőket alacsonyabb társadalmi státuszba sorolta, bár a gyakorlatban a kereskedői vagyon gyakran utat nyitott a hivatali karrier vagy a földvásárlás felé.
A vallási életben a buddhizmus, a konfucianizmus és a népi vallásosság egymás mellett élt. A buddhista királyság a Lý- és a Trần-korban virágzott, a 15. századi Lê-reformok pedig a konfuciánus államideológia megerősödését hozták. A hivatalos kultuszban a császár az ég és a föld közötti közvetítő szerepét töltötte be, és a dinasztikus ősök tisztelete kiemelt jelentőséget kapott. A falusi közösségekben a helyi szellemek és a védőszentek tisztelete a mindennapok részét képezte. A 15. század végére a konfuciánus hivatalnokréteg nyelvhasználatában és írásbeliségében a kínai írásjegyek (chữ Hán) domináltak, bár a beszélt nyelv a vietnámi maradt, és a 13. századtól fokozatosan kialakult a vietnámi nyelv kínai írásjegyekkel való átírása, a chữ Nôm. Ez az írásrendszer a 15. században már irodalmi művekben is megjelent, bár széles körű használata csak később terjedt el.
A 10–15. századi vietnámi történelem rekonstrukciója elsősorban vietnámi és kínai írott forrásokra támaszkodik, de ezek keletkezése és megbízhatósága egyenetlen. A legfontosabb vietnámi krónikák a 13. századi Đại Việt sử lược és a 15. századi Đại Việt sử ký toàn thư, amelyek azonban későbbi másolatokban maradtak fenn, és a korábbi időszakokra vonatkozóan gyakran legendás elemeket is tartalmaznak. A kínai dinasztikus történetek (Song shi, Yuan shi, Ming shilu) a kínai udvar szempontjából írják le az eseményeket, és elsősorban a diplomáciai és katonai kapcsolatokra összpontosítanak. A feliratok – különösen a buddhista kolostorok és a királyi alapítások sztéléi – fontos kiegészítő források, de számuk korlátozott, és az értelmezésük gyakran vitatott. A régészeti feltárások, például a Thăng Long-i császári palota 2002 utáni ásatásai új adatokat szolgáltattak a főváros szerkezetéről és a tárgyi kultúráról, de a társadalmi viszonyokról, a mindennapi életről és a nem elit csoportok tapasztalatairól továbbra is kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre.
A korszakkal kapcsolatos főbb viták közé tartozik a korai dinasztiák kronológiája és eseménytörténete, különösen a 10. századi átmenet. A Lý- és Trần-kori csaták leírása gyakran irodalmi konstrukció, amelyben a hősies ellenállás narratívája keveredik a tényleges hadműveletekkel. A „Nam quốc sơn hà” költemény szerzősége és datálása bizonytalan. A mongol háborúk sikerének értelmezése korántsem egységes: a vietnámi hagyomány a katonai győzelmet hangsúlyozza, míg egyes kutatók a mongolok logisztikai nehézségeit és a korabeli kínai belpolitikai válságokat is lényeges tényezőnek tartják. A déli terjeszkedés megítélése a leginkább vitatott: a cham források szűkössége miatt a cham közösségek saját perspektívája alig jelenik meg az írott anyagban, ami a források aszimmetriáját tükrözi. Az áldozatok száma, a kitelepítések mértéke és a kulturális felszámolás folyamata becslések és értelmezési keretek függvénye. A nők története ebben az időszakban további kutatásokat igényel, mivel a fennmaradt források elsősorban az elit férfiak cselekedeteit rögzítik.