A 16. század végére a korábbi Lê-korszak központosított állama A független Đại Việt gyakorlatilag két, egymással versengő katonai-politikai hatalom terévé vált. A déli terjeszkedés története nem érthető meg csupán a mai országhatárok felől: a folyamat egyszerre volt dinasztikus hatalmi projekt, paraszti migráció, kereskedelmi hálózatépítés és a korábban Csampa, illetve khmer fennhatóság alatt álló területek fokozatos átalakulása. A 16–18. századi Nguyễn főurak (vietnámiul chúa Nguyễn) idővel a mai Közép- és Dél-Vietnám területén hoztak létre saját hatalmi központot; az ő örökösük, Nguyễn Ánh 1802-ben alapította meg a császári Nguyễn-dinasztiát, amelynek neve így két, egymással összefüggő, de nem azonos korszakot takar. A fejezet ezért megkülönbözteti a 16–18. századi Nguyễn főúri rendszert a 19. századi császári dinasztiától. A Mekong-delta meghódításának, benépesítésének és vietnamizálódásának kérdése a mai napig vitatott historiográfiai és emlékezetpolitikai téma, ezért a szöveg különösen ügyel arra, hogy a dokumentált eseményeket, a krónikás állításokat, a becsléseket és a modern nemzeti értelmezéseket elkülönítse.
A Lê-dinasztia helyreállítása után a 16. század közepén a tényleges katonai hatalom a Lê-családot segítő két főúri ház, a Trịnh és a Nguyễn kezébe került. A vietnámi udvari krónikák szerint Nguyễn Kim (Nguyễn Kim) a Lê-restauráció egyik vezéralakja volt, halála után azonban veje, Trịnh Kiểm (Trịnh Kiểm) szerezte meg a döntő befolyást a Lê-udvar felett. Az 1558-as és 1570-es megbízatások során Nguyễn Hoàng (Nguyễn Hoàng) – Nguyễn Kim fia – a déli tartományok, Thuận Hóa (Thuận Hóa) és Quảng Nam (Quảng Nam) kormányzója lett. A krónikák ezt egyfajta udvari kiegyezésként és a Trịnh-háztól való távolságtartásként mutatják be, a modern történészek egy része viszont hangsúlyozza, hogy Nguyễn Hoàng távozásának okai, pontos hatalmi alkuja és a déli területek feletti tényleges ellenőrzésének kezdetei forrásszegény időszakra esnek.
A 17. század elejére a Lê császár nevében uralkodó Trịnh-ház a fővárosból, Thăng Longból (a mai Hanoi) ellenőrizte a Vörös-folyó deltáját és a hagyományos északi magterületeket. A Nguyễn-ház központja Phú Xuânban (Phú Xuân, a mai Huế) alakult ki, és a mai középső Vietnám partvidékét, valamint a fokozatosan megszerzett délebbi területeket irányította. Az európai kereskedők és hittérítők által Cochinchina néven emlegetett Nguyễn-területet a vietnámi források gyakran Đàng Trongnak (Đàng Trong, „belső régió”) nevezték, míg az északi Trịnh-terület neve Đàng Ngoài (Đàng Ngoài, „külső régió”) volt. Ez a kettős szerkezet nem jelentett két formálisan független államot, mert a Nguyễn főurak is a Lê-császár hűségére hivatkoztak, ám az adóztatás, a hadsereg, a külkereskedelem és a déli területszerzés gyakorlata egyre önállóbb hatalomgyakorlást mutat.
A két ház közötti fegyveres összecsapás 1627-től 1672-ig több nagy hadjáratot hozott. A hadműveletek fő iránya a keskeny parti sáv volt, ahol a Nguyễn-véderősségek, a Trịnh-folyami flották és a helyi erődítések határozták meg az erőviszonyokat. A hosszú konfliktusban egyik fél sem érte el a teljes győzelmet; a korszak katonai patthelyzete hozzájárult ahhoz, hogy a Nguyễn-ház figyelme a déli irányú terjeszkedésre és a tengeri kereskedelemre fordult. Ebben az összefüggésben a déli terjeszkedés nem kizárólag „vietnámi” etnikai projekt volt, hanem a Nguyễn főúri állam hatalmi, gazdasági és katonai túlélésének eszköze is.
A Csampa (Champa) területére irányuló vietnámi nyomás már a 15. században jelentős volt. A Lê-hadsereg 1471-ben foglalta el Vijaya stratégiai központját, ami Csampa királyságának további zsugorodását indította el. A 17. századi Nguyễn hatalom ezt a korábbi előretörést folytatta a középső partvidéken, ahol több, korábban Csampa fennhatósága alatt álló terület került vietnámi közigazgatás alá. A dátumszerűen rögzített hadjáratok mellett azonban a terjeszkedés nem lineáris folyamat volt: a Nguyễn-ellenőrzés sokáig kikötőkre, erődökre, adószedő helyekre és katonai telepekre támaszkodott, és nem feltétlenül jelentette a hegyvidéki vagy a part menti közösségek teljes mindennapi igazgatását.
A déli területek megszervezésében kiemelt szerepet játszottak a katonai telepek, a vietnámi forrásokban đồn điềnnek nevezett telepítvények. Ezek részben katonai utánpótlást biztosítottak, részben földművelő közösségeket hoztak létre olyan területeken, ahol a Nguyễn-administráció még nem volt képes sűrű hivatalnoki hálózatot fenntartani. A telepesek között a krónikák szerint katonák, földhöz juttatott parasztok, büntetésből délebbre áthelyezett személyek és a part menti falvakból érkező migránsok egyaránt előfordultak. A modern gazdaságtörténeti irodalomban vitatott, hogy a betelepítés milyen mértékben volt államilag tervezett, és milyen mértékben spontán, a szegénység, a földhiány és a földesúri adóterhek elől menekülő parasztok önálló döntése.
A Nguyễn-ház nemzetközi kapcsolatai szorosan összefüggtek ezzel a terjeszkedéssel. A Hội An (Hội An) kikötője a 17. században Délkelet-Ázsia egyik fontos kereskedővárosává vált, ahol japán, kínai, portugál, holland és más kereskedők fordultak meg. A Nguyễn-udvar a kereskedelemből származó jövedelmeket fegyverre, hajókra és igazgatásra fordította; az európai kézifegyverek és ágyútechnológiák iránti érdeklődés is ebben az időszakban erősödött. A portugál és holland források értékes, de részben elfogult beszámolókat hagytak hátra a Nguyễn-állam katonai és kereskedelmi képességéről. Ugyanakkor az európai „királyság” és „birodalom” kategóriák nem mindig feleltek meg a vietnámi hatalmi fogalmaknak, ezért az ilyen leírásokat óvatosan kell kezelni.
A Mekong-delta vietnámi jelenlétének kialakulása a kora újkor legnehezebben rekonstruálható folyamatai közé tartozik. A delta területe a 16–17. században nagyrészt a gyengülő khmer királyság fennhatósága alatt állt, de a térségben maláj, kínai, csam és különböző khmer nyelvű közösségek éltek, a folyóágak és ártéri földek pedig laza politikai kötésben kapcsolódtak a távolabbi khmer központokhoz. A vietnámi terjeszkedés itt nem egyetlen nagy hadjárat eredményeként, hanem több évtizedes, többszereplős folyamatként ment végbe.
A vietnámi udvari hagyományban fontos dátum 1623 körül a mai Ho Si Minh-város területén fekvő Prei Nokor térségében létesített vietnámi vám- és kereskedőtelep. A korszak egyes elbeszélései szerint a Nguyễn és a khmer udvar között létrejött házassági szövetség is segítette a vietnámi jelenlét elmélyítését; ezeknek a korai kapcsolatoknak a részletei azonban elsősorban későbbi vietnámi krónikákból ismertek, khmer oldalról kevés egykorú forrás áll rendelkezésre. A 17. század végén újabb csoportok érkeztek a Nguyễn-ellenőrzésű területekre: a Ming-dinasztia bukása után Kínából távozó, úgynevezett Minh Hương (Minh Hương) közösségek a mai Délkelet-Ázsia több kikötőjében is megtelepedtek, és a Mekong-delta kereskedelmében, majd mezőgazdasági benépesítésében is szerepet játszottak.
A 17–18. századi delta-történet kulcsfontosságú intézményi pillanata Nguyễn Hữu Cảnh (Nguyễn Hữu Cảnh) nevéhez fűződik. A vietnámi hivatalos hagyomány szerint 1698-ban hozta létre Gia Định (Gia Định) közigazgatási egységet, amelynek központja a korábbi Prei Nokor helyén kialakuló Saigon (a mai Ho Si Minh-város) lett. Ez az esemény a vietnámi állami közigazgatás első tartós megjelenését jelzi a delta keleti részén. Azt azonban nem szabad úgy olvasni, mintha 1698-ban a mai dél-vietnámi terület egyszerre vietnámi fennhatóság alá került volna: a közigazgatási határok, az adóztatás és a tényleges ellenőrzés hosszú ideig mozaikszerű maradt, a folyóágak közötti mocsaras, gyéren lakott térségekben pedig az állam jelenléte sokáig korlátozott volt.
A 18. században a Nguyễn-befolyás tovább terjeszkedett a delta nyugati és déli részei felé. A Mạc Cửu (Mạc Cửu) vezette kínai származású csoport a mai Hà Tiên (Hà Tiên) környékén hozott létre kereskedelmi központot, és a hagyományos elbeszélés szerint 1708 körül hűségesküt tett a Nguyễn-háznak, cserébe viszont széles helyi autonómiát élvezett. Az ilyen hűségeskük és adóviszonyok arra figyelmeztetnek, hogy a delta benépesülése nem egyszerűen „vietnámi hódítás” volt, hanem több helyi elit, menekültcsoport és kereskedőhálózat közötti alku is. A khmer udvar egyes területek feletti jogait gyakran nem nyílt háború, hanem diplomáciai engedmény, védelmi ígéret vagy a sziámi nyomással szembeni Nguyễn-támogatás fejében adta fel. A sziámi (thai) befolyás a 18. századi khmerek lakta területeken időnként ütközött a Nguyễn-terjeszkedéssel; a konfliktus azonban nem a mai nemzetállamok, hanem különböző udvari központok közötti vetélkedés volt.
A „déli irányú előrenyomulás” vietnámi fogalma, a nam tiến (nam tiến), a modern nemzeti történetírásban gyakran pozitív értelmű, a nemzeti terület megszilárdítását és a termékeny delta megszerzését hangsúlyozó kifejezéssé vált. A kritikai történetírás és a khmer történeti emlékezet viszont rámutat, hogy a folyamat a korábbi khmer és csam politikai keretek felszámolását, a helyi elitek alárendelését és a bennszülött lakosság fokozatos kisebbségi helyzetbe kerülését is jelentette. A kortárs szakirodalomban ezért a nam tiến fogalma vitatott: míg a vietnámi nemzeti narratíva gyakran egységes állami akaratot lát mögötte, a társadalom- és gazdaságtörténészek egy része hosszú, heterogén, részben önszerveződő migrációs és hatalmi folyamatként írja le. A tankönyvi álláspont szerint a kifejezést nem lehet sem semleges leíró kategóriaként, sem kizárólag „hódításként” használni; mindig jelezni kell, kinek a szempontjából és milyen bizonyítékok alapján beszélünk róla.
A Nguyễn-korszak déli területein a társadalom nem volt egységes „vietnámi” vagy „khmer” társadalom. A part menti sáv, a folyódelták és a hegyvidék különböző ökológiai és politikai viszonyai egymástól eltérő közösségeket alakítottak ki. A delta vietnámi betelepülői gyakran falvanként, rokonsági és templomi hálózatok mentén szerveződtek; a falusi önkormányzat, a közös földek és a családi kultuszok a Nguyễn-állam adószedő apparátusánál közvetlenebbül szabályozták a mindennapokat. A déli határvidékre vonatkozó forrásokban visszatérő elem a központi hatalomtól való nagyobb szabadság, a bőséges föld és az alacsonyabb népsűrűség, ami vonzotta a földhiánnyal küzdő északi és középső-vietnámi parasztokat.
A khmer lakosság a delta nyugati és déli részein, valamint a folyó menti területeken élt, gyakran a theraváda buddhista kolostorok köré szerveződött falvakban. A khmer közösségek egy része hosszú ideig megőrizte saját adózási és vallási intézményeit, még akkor is, ha a Nguyễn-közigazgatás fokozatosan rájuk terjesztette ki a népszámlálást és az adóösszeírásokat. A csam közösségek, amelyek a Csampa királyság összeomlása után részben a delta térségébe vándoroltak, muszlim vallási gyakorlatuk és hálózataik révén külön csoportot alkottak, és a korszakban többféle státuszban éltek: voltak köztük katonai szolgálatot teljesítők, kézművesek, halászközösségek és kereskedők. A kínai származású közösségek, különösen a Ming-párti menekültek és utódaik, elsősorban a kikötőkben és a piaci központokban játszottak meghatározó szerepet; a Nguyễn-udvar időnként külön közigazgatási és adózási kategóriákat alkalmazott rájuk.
A vallási térkép tehát nem homogén. A vietnámi telepesek között a buddhizmus mellett a helyi szellemkultuszok, a taoista elemek és a konfuciánus családi rituálék keveredtek. A katolikus missziók a 17. századtól jelen voltak a Nguyễn-területeken, de a hittérítők és a helyi hatóságok viszonya ingadozó volt. A delta egyes kikötőiben muzulmán, kínai vallási és khmer buddhista közösségek egymás mellett éltek, ami a térséget a vallási és kereskedelmi találkozások sajátos zónájává tette. A modern etnikai és vallási statisztikákhoz képest a korabeli identitások rugalmasabbak voltak: a kereskedelem, a házasság, a lakóhely-változtatás és a politikai hűségváltás gyakran újrarendezte a csoporthatárokat.
A Nguyễn-közigazgatás a déli területeken fokozatosan vietnámi mintájú hivatali rendszert vezetett be, ahol a földösszeírások és a falusi adónyilvántartások alapozták meg az adóztatást. A dokumentált tények köre azonban egyenetlen: a legjobban a kikötővárosok és a katonai központok levéltári nyomai ismertek, míg a mocsaras delta belső területeiről alig maradt fenn írott forrás. A régészeti kutatások – például Hội An és a környező folyóparti lelőhelyek, valamint a delta egykori csatornáinak és településeinek vizsgálata – részben pótolhatják ezt a hiányt, de az etnikai azonosítás sokszor bizonytalan. A korszak lakosságszámaira, az egyes közösségek arányaira és a betelepítés ütemére vonatkozó számok jórészt modern becslések, amelyeket a mai etnikai és területi viták is befolyásolhatnak.
A 18. század második felére a Nguyễn főúri rendszer a déli terjeszkedés során megerősödött ugyan, ám belső feszültségektől és külső kihívásoktól szenvedett. A központi hatalom és a helyi elitek közötti adóviták, a földesúri magánbirtokok növekedése, a paraszti adóterhek és a Trịnh-házzal való időszakos konfliktusok rombolták a legitimitást. A Nguyễn-uralom elleni elégedetlenség az 1770-es években a Tây Sơn (Tây Sơn) néven ismert felkelésben robbant ki, amely nem egyszerűen parasztlázadás, hanem hosszabb, sokszereplős katonai-politikai válság volt. A Tây Sơn erők idővel a Nguyễn főúri hatalmat megbuktatták, majd átmenetileg a Trịnh-ház befolyását is visszaszorították, és a Lê-korszak utolsó szakaszában az ország újraegyesítésének irányába hatottak.
A Nguyễn-ház túlélő tagjai közül Nguyễn Ánh (Nguyễn Ánh) hosszú éveken át tartó küzdelemben, sziámi támogatással és időszakos francia katonai-tanácsadói segítséggel szerezte vissza a déli területeket. 1802-ben, a Tây Sơn-korszak lezárása után vette fel a Gia Long (Gia Long) uralkodói nevet, és megalapította a császári Nguyễn-dinasztiát, amelynek neve alatt Vietnám a 19. században ismét egységes birodalmi igazgatás alá került. Ez a fordulat azonban már a következő korszakhoz tartozik: a császári Nguyễn-állam nem egyszerűen a 16–18. századi déli főurak folytatása, hanem új központosító, bürokratikus és katonai projekt volt, amely a belső ellenfelekkel, a sziámi és kínai nyomással, majd a francia terjeszkedéssel nézett szembe.
A déli terjeszkedés öröksége tehát kettős. Egyrészt létrehozta a mai Dél-Vietnám vietnámi közigazgatási alapjait, a Mekong-delta rizstermelő vidékeit és a kikötővárosi hálózatokat. Másrészt a korábbi khmer, csam és más helyi közösségek számára a politikai alárendelődés, a földjeik feletti rendelkezés elvesztése és a későbbi etnikai-nemzeti konfliktusok kezdete lett. A 20–21. századi vietnámi, khmer és nyugati történeti emlékezet értelmezései ezt az időszakot eltérően hangsúlyozzák; a könyv ezért nem „győzelmi elbeszélésként”, hanem több szereplős, áldozatközpontú és forráskritikailag megalapozott folyamatként tárgyalja.
A 16–18. századi Nguyễn uralomra és a déli terjeszkedésre vonatkozó ismeretek több eltérő típusú forráson alapulnak, amelyek mindegyikének megvan a maga torzítása. A vietnámi udvari krónikák – köztük a Lê-korszak végét rögzítő hagyomány és a későbbi Nguyễn-kori összeállítások, például a 19. századi dinasztikus történeti munkák – a Lê- és Nguyễn-uralom legitimitását igyekeztek hangsúlyozni, ezért a területszerzést gyakran törvényes adományozásként, a főúri cselekményeket pedig az állami érdek részeként mutatják be. A khmer oldalról fennmaradt királyi krónikák későbbi másolatok, és a delta korai szakaszáról csak szűkszavú adatokat tartalmaznak; a csam források pedig töredékesek. Az európai kereskedői és hittérítői leírások értékesek a kikötők, a kereskedelem és a haditechnika szempontjából, ám szerzőik gyakran saját vallási, kereskedelmi vagy diplomáciai érdekeik szerint értelmezték a látottakat.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A Mekong-delta benépesítésének korai szakaszáról kevés egykorú írott forrás áll rendelkezésre, ezért a kronológia egyes elemei – például a házassági szövetségek, a korai vámállomások és a területátadások részletei – későbbi hagyományon alapulnak. A lakosságszámok, a vietnámi, khmer, kínai és csam lakosság arányai, valamint a betelepítés üteme nem ismert pontos statisztikaként; a modern becsléseket a mai etnikai és területi viták is terhelik. A régészeti feltárások – például a kikötővárosok, a kerámialeletek, a csatornák és a delta települései – segítenek ugyan a gazdasági és anyagi kultúra rekonstruálásában, de az etnikai hovatartozás régészeti meghatározása gyakran problematikus, mert a vietnámi, khmer, kínai és csam közösségek tárgyi kultúrája a kereskedelem és a mindennapi érintkezés során keveredett.
A nam tiến fogalma körüli vita szintén forráskritikai kérdés. A 20. századi vietnámi nemzeti történetírás gyakran visszavetítette a modern nemzetállami terület fogalmát, és a déli terjeszkedést a vietnámi állam szükségszerű, egységes nemzeti projektjeként mutatta be. A khmer történeti emlékezet és a posztkoloniális kritika viszont a területvesztést, a kényszert és a kisebbségivé válást hangsúlyozza. A mai egyetemi szakirodalomban terjedő álláspont szerint a folyamatban egyszerre volt jelen állami katonai terjeszkedés, magánföldesúri kezdeményezés, paraszti migráció, kereskedői hálózatépítés és diplomáciai alkuk; ezek arányát a jelenlegi források alapján nem lehet pontosan meghatározni.