Az 1945-ös augusztusi forradalom után a Viet Minh (Việt Minh) kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot, de a francia gyarmati hatalom visszatérési kísérlete 1946-ban fegyveres konfliktusba torkollott. Az első indokínai háború (1946–1954) nem csupán Vietnam, hanem az egész francia Indokína sorsát eldöntő, nyolc évig tartó háború volt; a francia vereség és az 1954-es genfi konferencia ideiglenesen kettéosztotta az országot, és előkészítette a későbbi vietnámi háborút. Ez az alfejezet a háború okait, menetét, a döntő Dien Bien Phu-i csatát és a genfi rendezés következményeit mutatja be, kapcsolódva az előző alfejezethez (A második világháború és az 1945-ös augusztusi forradalom), amelyben a japán megszállás és a Viet Minh hatalomátvétele szerepelt.
A második világháború után Franciaország igyekezett helyreállítani gyarmati uralmát Indokínában. A Viet Minh által vezetett Vietnámi Demokratikus Köztársaság (Việt Nam Dân chủ Cộng hòa) Ho Si Minh (Hồ Chí Minh) elnökletével próbált tárgyalni a franciákkal. Az 1946. március 6-i Ho–Sainteny-egyezmény elismerte a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot mint a Francia Unió tagállamát, de a francia erők továbbra is jelen voltak Észak-Vietnamban, és a részletek (így a déli terület sorsa, a vámunió, a francia katonai jelenlét) kidolgozatlansága konfliktusokhoz vezetett. A Fontainebleau-i konferencia (1946 nyara) nem hozott áttörést, és a szeptemberi modus vivendi is csak ideiglenes fegyvernyugvást biztosított.
A háború közvetlen kirobbanása a Haiphong-i incidenshez köthető. A francia haditengerészet 1946. november 23-án bombázta Haiphong (Hải Phòng) kikötővárost, miután a francia vámhivatali ellenőrzés és a vietnámi milícia között fegyveres összetűzésre került sor. A francia tüzérségi támadás a város negyedeit rombolta le; a halottak számát a becslések 2000 és 6000 között adják meg, a pontos szám máig vitatott. A bombázás után a két fél viszonya végleg megromlott. 1946. december 19-én a Viet Minh erők megtámadták a francia helyőrségeket Hanoiban (Hà Nội) és más városokban, és a hanoi idősek citadellájában a francia csapatok ellenállásba ütköztek. Ho Si Minh felhívást tett közzé a nemzeti ellenállásra: a háború nyíltan megkezdődött.
A francia hadvezetés azt feltételezte, hogy a vietnámi ellenállást néhány hét alatt leverik, mivel a francia expedíciós hadtest (Corps Expéditionnaire Français en Extrême-Orient, CEFEO) jól felszerelt, modern hadsereg volt. A Viet Minh ezzel szemben gerillaháborúba kezdett: kiürítették a nagyvárosokat, és vidéki bázisaikra támaszkodtak, különösen az északkeleti hegyvidéken, a Viet Bac (Việt Bắc) térségben. A háború első éveiben a francia erők ellenőrizték a városokat és a fő közlekedési útvonalakat, de a vidék nagy része a Viet Minh befolyása alá került.
Az első indokínai háború egyidejűleg volt gyarmati visszafoglaló háború és a hidegháború első nagy fegyveres konfliktusa Ázsiában. A francia oldalon a CEFEO katonái mellett jelentős számban harcoltak gyarmati csapatok (algériai, marokkói, szenegáli, vietnámi katonák), valamint a francia irányítás alatt álló Vietnámi Állam (Quốc gia Việt Nam) hadereje, amelyet Bao Dai (Bảo Đại) volt császár vezetett. A francia stratégia a gyarmati uralom fenntartására, a „pacifikációra” és a gazdasági ellenőrzés visszaszerzésére irányult.
A Viet Minh oldalán a politikai irányítást a kommunista Vietnámi Munkapárt (Đảng Lao động Việt Nam) látta el, de a mozgalom széles nemzeti koalíciót alkotott, amelyben nem kommunista nacionalisták, buddhista aktivisták, paraszti tömegek és értelmiségiek is részt vettek. A katonai vezető Vo Nguyen Giap (Võ Nguyên Giáp) tábornok volt, aki a gerillaharcot fokozatosan reguláris hadviseléssé fejlesztette. A Viet Minh erőssége a vidéki társadalmi bázis, a helyi milíciák hálózata és a logisztikai rugalmasság volt. A háború során a Viet Minh ellenőrzése alatt álló területeken földreformot hirdettek, ami növelte a paraszti támogatást, de később erőszakos túlkapásokhoz is vezetett.
A nemzetközi környezet 1949-től alapvetően megváltozott. A kínai kommunisták győzelme után a Kínai Népköztársaság fegyvereket, kiképzést és tanácsadókat biztosított a Viet Minhnek, a Szovjetunió pedig diplomáciai és anyagi támogatást nyújtott. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok – amely a második világháború alatt még Ho Si Minh mozgalmát is támogatta – a hidegháború logikája szerint a francia gyarmati háborút kezdte finanszírozni, 1950-től katonai segélyt nyújtva Franciaországnak. Az amerikai támogatás a francia háborús kiadások jelentős részét fedezte, de cserébe befolyást is szerzett a francia stratégiai döntésekre.
A háború első két évében a francia erők számos nagyobb offenzívát indítottak a Viet Bac felszámolására, de a gerillák elkerülték a döntő ütközeteket, és folyamatosan támadták a francia kommunikációs vonalakat. A francia hadsereg a városokban viszonylag biztos pozíciókkal rendelkezett, de a vidéki területeken a Viet Minh adószedési, besorozási és propagandatevékenysége erősödött. A francia „pacifikációs” műveletek során számos civil lakost érintő atrocitás történt: falvak felégetése, kínzás, kollektív büntetés. A Viet Minh is hajtott végre politikai gyilkosságokat és megtorlásokat a franciákkal együttműködőnek tartott személyek ellen.
A háború fordulópontja 1949–1950-ben következett be. A kínai határ menti tartományokban a Viet Minh erős bázisokat épített ki, és a Kínai Népköztársaságból érkező fegyverszállítmányok révén egyre jobban felszerelt egységeket tudott felállítani. Az 1950-es határmenti csatákban, különösen a Cao Bang-i (Cao Bằng) hadjárat során a Viet Minh megsemmisítette a francia erők nagy részét, visszafoglalta a kínai határvidéket, és megnyitotta az utánpótlási útvonalakat. A francia vereség azt mutatta, hogy a háború katonailag nem nyerhető meg hagyományos eszközökkel.
Az 1950-es kínai határmenti győzelem után a Viet Minh hadserege reguláris hadosztályokká szerveződött, és Giap tábornok nagyobb, hagyományos ütközetekre is vállalkozott. A francia parancsnokság eközben erődített védelmi vonalakat épített ki a Vörös-folyó deltájában, és próbálta megőrizni a kulcsfontosságú gazdasági területeket. Az Egyesült Államok fokozódó anyagi támogatása ellenére a francia hadsereg nem tudta megfordítani a háború menetét.
A francia közvélemény számára a háború egyre népszerűtlenebbé vált: a hosszú távollét, a magas áldozatszámok és a gyarmati konfliktus erkölcsi kérdései aláásták a háború támogatottságát. A francia kormányzat 1953-ban Henri Navarre tábornokot nevezte ki a CEFEO parancsnokává, akitől a háború „tiszteletreméltó befejezését” várták. Navarre terve az volt, hogy 1954 őszére megerősíti a francia erőket, a Viet Minh főerőit pedig egy nagy, eldöntő csatába csalja, ahol a francia tüzérség és légierő fölénye érvényesülhet.
A terv részeként a francia vezérkar úgy döntött, hogy egy távoli, hegyi völgyben, Dien Bien Phu (Điện Biên Phủ) térségében ejtőernyős támaszpontot létesít, hogy elzárja a Viet Minh Laosz felé vezető utánpótlási útvonalait, és kikényszerítse a csatát. A döntés kockázatos volt, mert a völgyet magas hegyek vették körül, és a francia parancsnokok abban bíztak, hogy a Viet Minh képtelen nehéztüzérséget feljuttatni a hegyekbe, valamint hogy a légi utánpótlás elegendő lesz.
A Viet Minh oldalán Giap tábornok hatalmas logisztikai erőfeszítéssel válaszolt. Több tízezer munkás és hordár kézzel, kerékpárral és igavonó állatokkal szállította az utánpótlást a hegyeken át. A Viet Minh nehéztüzérséget és légvédelmi ágyúkat vontatott fel a hegyekre, és álcázott tüzelőállásokat alakított ki. A francia hírszerzés alábecsülte a Viet Minh tüzérségi képességeit, ami végzetesnek bizonyult.
A csata 1954. március 13-án kezdődött. A Viet Minh tüzérség először a repülőteret és a francia tüzérségi állásokat tette működésképtelenné, majd rohamokkal foglalta el az egyes erődítményeket. A francia légi utánpótlás egyre nehezebbé vált, a repülőtér használhatatlanná tételével a sebesülteket sem tudták elszállítani, és az ellátást ejtőernyős ledobással próbálták pótolni, korlátozott sikerrel. A csata során a Viet Minh fokozatosan szorította össze a gyűrűt, és a francia erők folyamatosan veszítették el az erődítményeket.
Az ostrom 55 napig tartott. 1954. május 7-én a francia helyőrség megadta magát. A francia oldal halottainak száma a csata alatt körülbelül 2200 volt, a fogságba esettek száma pedig 11 700 körülire tehető. A foglyok közül sokan meghaltak a menetelés és a fogság során; a halálozási arányt 30–50% közé becsülik, bár a pontos szám vitatott. A Viet Minh oldalán a halottak számát 8000–10 000, a sebesültekét 15 000 körülire teszik. A csata a francia gyarmati uralom katonai végét jelentette Indokínában.
A Dien Bien Phu-i vereség felgyorsította a diplomáciai rendezést. Az 1954. április 26-án Genfben megnyílt konferencia résztvevői között ott volt Franciaország, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság, a Vietnámi Állam, Kambodzsa, Laosz, a Kínai Népköztársaság, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok (utóbbi megfigyelőként, aláírás nélkül). A tárgyalások közben a Dien Bien Phu-i helyőrség elesett, ami erősítette a Viet Minh tárgyalási pozícióját.
Az 1954. július 20–21-i genfi megállapodások tűzszünetet írtak elő, és ideiglenes katonai demarkációs vonalat húztak a Ben Hai folyó (sông Bến Hải) mentén, nagyjából a 17. szélességi foknál. A vonaltól északra a Viet Minh erői, délre a francia csapatok és a Vietnámi Állam erői maradtak. A megállapodás kimondta, hogy a demarkációs vonal nem politikai határ, és 1956 júliusára általános választásokat kell tartani az ország újraegyesítésére. A francia csapatok kivonultak Indokínából, Laosz és Kambodzsa függetlenségét is megerősítették.
A genfi megállapodásokat azonban nem írta alá az Amerikai Egyesült Államok és a Vietnámi Állam sem. Az amerikai kormány külön nyilatkozatban tudomásul vette az egyezményt, de nem kötelezte el magát a választások mellett. A déli oldalon Bao Dai helyzete meggyengült, és 1955-ben Ngo Dinh Diem (Ngô Đình Diệm) – amerikai támogatással – megbuktatta a volt császárt, kikiáltotta a Vietnámi Köztársaságot, és megtagadta az 1956-os választások megtartását arra hivatkozva, hogy északon nem lennének szabad választások. Az északi Vietnámi Demokratikus Köztársaság ezzel szemben követelte a választások megtartását. A kettéosztás így állandósult, és a két vietnámi állam egymással ellenséges viszonyban fejlődött tovább.
A megállapodás 300 napos szabad költözési időszakot biztosított. Ezalatt jelentős menekülthullám indult meg mindkét irányba: becslések szerint 800 000 – 1 millió ember, többségükben katolikusok, költözött délre (sokukat amerikai haditengerészeti hajók szállították az Operation Passage to Freedom keretében), míg körülbelül 100 000–130 000 ember északra távozott, gyakran a Viet Minh támogatói vagy a háború elől menekülők. A menekültek sorsa és a kétirányú migráció máig érzékeny emlékezeti téma.
Az első indokínai háború rendkívül súlyos emberi és anyagi veszteségeket okozott. A katonai halottak száma a vietnámi oldalon 250 000–300 000, a francia oldalon 75 000–90 000 közöttire becsülhető, de a civil áldozatoké ennél is magasabb, gyakran több százezerre tehető. A pontos számok bizonytalanok, mivel a háborús nyilvántartások hiányosak, és a becsléseket a politikai utóélet is befolyásolta.
A háború során mindkét fél követett el atrocitásokat. A francia erők részéről dokumentált a kínzás, a foglyok bántalmazása, a falvak elleni megtorló akciók és a civilek elleni erőszak. A Viet Minh oldalán a politikai ellenfelek és a földbirtokosok elleni erőszak, valamint a hadifoglyokkal való rossz bánásmód fordult elő. Az 1953–1956-os észak-vietnami földreform során elkövetett túlkapások – amelyeket később a Viet Minh vezetése is elismert – szintén a háborús időszak traumáihoz tartoznak. E cselekményeket egyénekhez és konkrét katonai-politikai döntésekhez kell kötni, nem pedig egyes népek vagy vallási közösségek kollektív bűneként ábrázolni.
A francia vereség következményei túlmutattak Vietnamon. A gyarmatbirodalom presztízsvesztése felgyorsította a dekolonizációt Észak-Afrikában, különösen Algériában, és megrendítette a francia politikai rendszer stabilitását. A genfi rendezés nyomán az Egyesült Államok fokozatosan átvette a déli Vietnámi Köztársaság támogatását, ami közvetlenül vezetett a második indokínai háborúhoz. Az első indokínai háború tehát a hidegháború ázsiai eszkalációjának nyitányaként is értelmezhető, ugyanakkor a vietnámi nemzeti felszabadító harc egyik döntő szakasza volt.
A fejezet elsődleges forrásai a francia hadsereg levéltári iratai, a Viet Minh belső katonai és politikai dokumentumai, a genfi konferencia jegyzőkönyvei, valamint korabeli sajtó- és filmhíradók. A másodlagos szakirodalomban a francia, angol és vietnámi történetírás eltérő hangsúlyai figyelhetők meg: a francia hagyomány sokáig a „kommunista agresszió” elleni küzdelmet emelte ki, a vietnámi hivatalos történetírás a nemzeti felszabadító háború győzelmét hangsúlyozza, míg a nemzetközi kutatások a gyarmati háború és a hidegháború összefonódását vizsgálják. A kötet e nézőpontokat nem tekinti automatikusan egyenrangúnak, de a tényszerű eseményeket igyekszik elválasztani az értelmezési vitáktól.
Különösen vitatott kérdések:
A kötet szerzője nem tekintette át valamennyi elsődleges levéltári forrást, ezért a részletes statisztikai adatokat ellenőrizni szükséges a hivatkozott szakirodalomban.