A vietnámi háború a hidegháború egyik leghosszabb, legvéresebb és legösszetettebb konfliktusa volt. Ez az alfejezet az 1954-es genfi egyezmény utáni két Vietnám szembenállásától az 1975-ös újraegyesítésig követi az eseményeket, de nem kizárólag a nagyhatalmi és katonai narratívát hangsúlyozza. A háború ugyanis nemcsak az Amerikai Egyesült Államok és a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK, Észak-Vietnám) közötti összecsapás volt, hanem polgárháború, gerilla-hadviselés, nemzetközi proxyháború és humanitárius katasztrófa is. Az alfejezet bemutatja a déli és északi állam belső viszonyait, az amerikai beavatkozás fokozódását és kivonulását, a civil lakosság tapasztalatát, az 1975-ös újraegyesítést és a háború emlékezetének vitáit. A témakör kapcsolódik az Az első indokínai háború és Điện Biên Phủ alfejezethez, ahol a francia gyarmati uralom vége és a genfi rendezés szerepelt; az itt tárgyalt folyamatok pedig előzményét képezik A szocialista állam és a Đổi Mới alfejezetnek.
A genfi konferencia (1954) lezárta az első indokínai háborút, és ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén kettéosztotta Vietnámot. A megállapodás értelmében Észak-Vietnám területén a kommunista vezetésű Vietnámi Demokratikus Köztársaság (Việt Nam Dân chủ Cộng hòa) kapott elismerést, Ho Si Minh (Hồ Chí Minh) elnökletével; Dél-Vietnám pedig a Vietnámi Állam (Quốc gia Việt Nam) néven létező, korábban francia támogatással létrejött entitás maradt. A genfi egyezmény előírta, hogy 1956-ban országos választásokat kell tartani az újraegyesítés érdekében, de ezeket nem rendezték meg. A választások elmaradásában mindkét oldalnak szerepe volt: az északi vezetés attól tarthatott, hogy a választásokon a déli lakosság nagyobb száma miatt hátrányba kerül, a déli államfő, Ngo Dinh Diem (Ngô Đình Diệm) pedig 1955-ben népszavazással kikiáltotta a Vietnámi Köztársaságot (Việt Nam Cộng hòa), és amerikai támogatással megtagadta a választások megtartását. A dokumentált tény, hogy Diem 1955-ös népszavazása súlyos csalásokkal járt, de a választások elmaradásának felelőssége vitatott értelmezés: egyes történészek szerint az amerikai Eisenhower-kormányzat nyomása, mások szerint Diem saját hatalmi érdeke volt a döntő.
A két országrész berendezkedése alapvetően különbözött. Északon a kommunista párt (Vietnámi Munkáspárt, később Vietnámi Kommunista Párt) egypárti államot épített, földreformot hajtott végre, és megkezdte az ipari fejlesztést. A földreform során elkövetett erőszak mértéke máig vitatott; a vietnámi állami források később elismerték, hogy túlkapások történtek, és a párt 1956-ban bocsánatot kért. Délen Diem katolikus kisebbséghez tartozóként egyre tekintélyelvűbb rendszert épített ki: elnyomta a politikai ellenzéket, korlátozta a buddhista intézmények autonómiáját, és családtagjait, különösen testvérét, Ngo Dinh Nhu-t (Ngô Đình Nhu) juttatta kulcspozíciókba. A rezsim legitimitását tovább gyengítette, hogy a vidéki lakosság nagy része a gyarmati időszakból ismert földesúri rendszer fennmaradását tapasztalta, miközben a Diem-kormány a városi katolikus elitre támaszkodott.
Az 1954-es genfi egyezmény után mintegy 800 ezer – 1 millió ember, többségükben északi katolikusok, délre költözött, részben a kommunista uralomtól való félelem, részben az amerikai és dél-vietnámi propaganda hatására. Ezzel párhuzamosan kisebb számú ember, főként kommunista szimpatizánsok és a Việt Minh egykori harcosai, északra ment. A dokumentált tény a kétirányú migráció, a pontos létszámok becslések, és a mozgás okait illetően a kortárs értelmezések eltérnek: a hidegháborús nyugati narratíva a „szabadságba menekülést” hangsúlyozta, míg a vietnámi kommunista és a szovjet álláspont a „katolikus propaganda” szerepét emelte ki. A mai történészi konszenzus szerint mindkét mozgást a vallási, gazdasági és politikai félelmek keveréke motiválta.
Dél-Vietnám politikai instabilitása az 1960-as évek elejére kritikussá vált. Diem 1963-ban a buddhista többség tiltakozását erőszakkal próbálta elfojtani; a tiltakozások során több buddhista szerzetes nyilvánosan felgyújtotta magát. Ezek a képek bejárták a világsajtót, és aláásták a rezsim amerikai támogatását. 1963 novemberében egy amerikai hallgatólagos támogatással végrehajtott katonai puccs megbuktatta és megölte Diem-et. A puccs után Dél-Vietnámban katonai kormányok sora váltotta egymást, ami tovább növelte a bizonytalanságot. A dokumentált tény a puccs és Diem halála; az amerikai szerepvállalás mértéke vitatott, de a levéltári kutatások megerősítették, hogy a Kennedy-kormányzat tudott a puccs előkészületeiről, és nem tett hatékony lépéseket a megakadályozására.
A Diem-rezsim elnyomó politikája és a vidéki lakosság elégedetlensége termékeny talajt biztosított a kommunista vezetésű felkelés számára. 1960 decemberében jött létre a Nemzeti Felszabadítási Front (Mặt trận Dân tộc Giải phóng miền Nam Việt Nam), amelyet Észak-Vietnám támogatott, de formailag dél-vietnámi szervezetként határozta meg magát. Az amerikai és dél-vietnámi kormányzat a front fegyvereseit „Viet Cong”-nak nevezte (a „Việt Nam Cộng sản” rövidítéséből), ami a kommunista jelleg hangsúlyozását szolgálta; a front magát nemzeti felszabadító erőként határozta meg. A felkelők gerilla-hadviselést folytattak, falvakban építettek ki támogatói hálózatot, és terrortaktikákkal is éltek a kormányzati tisztviselők és a földbirtokosok ellen. Az erőszak mindkét oldalon dokumentált: a Viet Cong célzott gyilkosságokat hajtott végre, a dél-vietnámi hadsereg és az amerikai erők pedig tömeges letartóztatásokat, falvak áttelepítését és bombázásokat alkalmaztak.
Az Amerikai Egyesült Államok fokozatosan mélyült bele a konfliktusba. A hidegháborús logika, különösen a dominóelmélet – amely szerint ha Dél-Vietnám kommunistává válik, a szomszédos országok is sorra „elesnek” – erős ideológiai igazolást nyújtott a beavatkozáshoz. Az 1950-es évek végétől amerikai katonai tanácsadók képeztek ki dél-vietnámi egységeket, és támogatták a kormányzati hadműveleteket. 1961-re a tanácsadók száma már néhány ezerre rúgott. A Kennedy-kormányzat a „korlátozott háború” doktrínáját követte: növelte a pénzügyi és katonai segélyt, de nem küldött harcoló alakulatokat.
A fordulat 1964 augusztusában következett be a tonkini incidens néven ismertté vált eseménysorozattal. Az amerikai haditengerészet rombolói a Tonkini-öbölben járőröztek, és állításuk szerint észak-vietnámi torpedónaszádok támadást intéztek ellenük. Az első támadás (augusztus 2.) dokumentált, a második (augusztus 4.) azonban a mai történészi konszenzus szerint valószínűleg nem történt meg, vagy radarezüzenetek félreértelmezésén alapult. Az amerikai kongresszus ennek ellenére elfogadta a Tonkini-öböl határozatot, amely felhatalmazta Lyndon B. Johnson elnököt a katonai erő alkalmazására. Ez a dokumentált tény, de a határozat meghozatalának körülményei – különösen a második incidens hitelessége – a történetírásban vitatottak, és a később nyilvánosságra került Pentagon-iratok (Pentagon Papers) rámutattak a kormányzati kommunikáció manipulációira.
A bombázások 1965 februárjától rendszeressé váltak („Rolling Thunder” hadművelet), és ugyanebben az évben megérkeztek az első amerikai szárazföldi harci alakulatok is. Az amerikai csapatlétszám 1965 végén 184 ezer, 1968-ra pedig több mint 500 ezer főre nőtt. A háború amerikanizálódása nem hozta meg a várt áttörést. Az észak-vietnámi reguláris hadsereg (Vietnámi Néphadsereg) és a déli gerillák a dzsungelben, alagútrendszerekben és a falvak támogatásával harcoltak, míg az amerikai erők légi fölénye, tüzégi tüzereje és helikopteres mozgékonysága a nyílt ütközetekben érvényesült, de a gerilla-hadviselés ellen kevésbé volt hatékony.
Észak-Vietnámot a Szovjetunió és Kína is támogatta, bár a két kommunista nagyhatalom viszonya megromlott, és Vietnám ügyesen egyensúlyozott közöttük. A szovjet támogatás elsősorban légvédelmi rakétákat, harci repülőgépeket és kiképzést, míg Kína logisztikai segítséget, fegyvereket és önkéntes műszaki alakulatokat biztosított. Az észak-vietnámi vezetés a Ho Si Minh-ösvényen (Đường Trường Sơn) keresztül Laosz és Kambodzsa területén át juttatott el csapatokat és utánpótlást délre. Ez a dokumentált tény, és a későbbi titkos amerikai bombázások Laoszban és a kambodzsai hadműveletek ezt az utánpótlási vonalat célozták. A háború így nemzetközivé vált, és közvetlenül érintette a szomszédos országokat is – ez a folyamat előrevetíti a kambodzsai polgárháború és a Khmer Rouge hatalomra jutásának és a laoszi polgárháborúnak témáit.
A vietnámi háború egyik legtragikusabb vonása a civil lakosság tömeges szenvedése volt. A bombázások nem korlátozódtak a harcterekre: az amerikai légierő hatalmas területeket szórt meg bombákkal és gyújtóanyagokkal, különösen Észak-Vietnám ipari és közlekedési célpontjai, valamint a déli gerillaövezetek ellen. A pokolbomba (napalm) és a vegyi anyagok, köztük a Agent Orange (narancssárga színű lombtalanító szer) használata dokumentált tény. Az Agent Orange-t 1961 és 1971 között vetették be, elsősorban az erdők és termőföldek lombtalanítására, hogy megfosszák a gerillákat a takarástól. A becslések szerint mintegy 20 millió gallon vegyszert szórtak ki, elsősorban Dél-Vietnám erdős területeire. A dioxin-tartalmú szer hosszú távú egészségügyi hatása – veleszületett rendellenességek, rákos megbetegedések, bőrbetegségek – máig vitatott, de a tudományos konszenzus szerint a kitettség és a megbetegedések között ok-okozati összefüggés áll fenn. A vietnámi kormány becslései szerint több millió ember érintett, de a pontos számot a források hiánya és a módszertani nehézségek miatt nem lehet meghatározni. Az ügyben az amerikai veteránok és a vietnámi áldozatok egyaránt kártérítési pereket indítottak; a jogi eljárások eredményei vegyesek.
A háborús bűncselekmények mindkét oldalon dokumentáltak. Az amerikai részről a legismertebb eset az 1968. márciusi Mỹ Lai-i mészárlás, amikor amerikai katonák több száz, többségében nő, gyermek és idős civilt öltek meg a Quảng Ngãi tartománybeli faluban. A mészárlás tényét a hadsereg kezdetben elhallgatta, de 1969-ben a sajtó nyilvánosságra hozta. A felelősök közül csak egy tisztet, William Calley hadnagyot ítéltek el, akit később házi őrizetre enyhítettek. A dokumentált tény a tömeggyilkosság; az áldozatok pontos száma (általában 347 és 504 közé teszik) becslés, mert a falu lakosságát nem írták össze. A vietnámi oldal atrocitásai közé tartozik a Huế-i vérengzés (1968), amikor a Tet-offenzíva során a Viet Cong és az észak-vietnámi erők több ezer civilt és kormányzati tisztviselőt végeztek ki Huế városában. Az áldozatok számát 2 800 és 6 000 közé becsülik; a vietnámi kormány a háború után elismerte a gyilkosságokat, de a pontos adatok vitatottak.
A civil lakosság a háromoldalú erőszak – az amerikai és dél-vietnámi erők, a Viet Cong, valamint a kormányzati és gerilla-csoportok közötti leszámolások – kereszttüzébe került. A „stratégiai falvak” (ấp chiến lược) programja keretében a dél-vietnámi kormányzat erőszakkal telepített át vidéki közösségeket, hogy elvágja őket a gerilláktól. Ez a gyakorlat gyakran lerombolta a hagyományos falusi életet, és sokakat a felkelők karjaiba kergetett. A nők különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek: a háború alatt szexuális erőszak, kényszerű prostitúció és a családfenntartó elvesztése sújtotta őket. A háború emlékezetében a női tapasztalatok sokáig háttérbe szorultak, de a kortárs kutatások egyre hangsúlyosabban mutatják be a nők háborús szerepét, akár mint harcosok, akár mint a túlélés szervezői. A menekültek és belső elvándorlók száma milliós nagyságrendű volt; 1968-ra Dél-Vietnám lakosságának jelentős része városi táborokban vagy ideiglenes településeken élt. A vietnámi háború tehát nemcsak katonai konfliktus, hanem társadalmi katasztrófa is volt.
1968 januárjában az észak-vietnámi erők és a Viet Cong meglepetésszerű támadást indítottak Dél-Vietnám szinte valamennyi nagyobb városa és katonai létesítménye ellen. A Tet-offenzíva katonailag kudarcot vallott: a támadók nem tudták megtartani a megszállt városokat, és hatalmas veszteségeket szenvedtek. Ugyanakkor politikai és lélektani hatása óriási volt. Az amerikai közvélemény számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború nem áll közel a győzelemhez, annak ellenére, hogy a kormányzat korábban ezt állította. A televíziós közvetítések bemutatták a háború brutalitását, és megerősítették a háborúellenes mozgalmat az Egyesült Államokban. A történészi konszenzus szerint a Tet-offenzíva volt a fordulópont: nem a csatatéren, hanem az amerikai politikai akaratban.
Lyndon B. Johnson elnök 1968 márciusában bejelentette, hogy nem indul újra a választáson, és korlátozta a bombázásokat. A Párizsban megkezdett béketárgyalások azonban hosszú évekig elhúzódtak. Johnson utódja, Richard Nixon 1969-től a vietnamizálás (Vietnamization) politikáját hirdette meg: fokozatosan kivonják az amerikai csapatokat, miközben a dél-vietnámi hadsereget erősítik és modernizálják, hogy önállóan is képes legyen a harcra. A csapatlétszám 1969-től folyamatosan csökkent, és 1973-ra az amerikai harcoló alakulatok elhagyták az országot. A vietnamizálás azonban nem hozta meg a várt stabilitást: a dél-vietnámi hadsereg korrupcióval és alacsony morállal küzdött, és a kivonulás fokozatosan a déli állam ellehetetlenüléséhez vezetett.
A háború kiterjedt Kambodzsára és Laoszra is. 1970-ben Nixon elrendelte a kambodzsai „behatolást”, hogy megsemmisítse a Viet Cong ottani utánpótlási bázisait. Ez a dokumentált tény, de a művelet hatékonysága vitatott, és tovább destabilizálta Kambodzsát, elősegítve a polgárháború és a Khmer Rouge megerősödését (lásd A Khmer Rouge és a demokratikus Kambodzsa). Laoszban az amerikai légierő titkos bombázásokat hajtott végre; a bombázások mértéke csak később vált ismertté, és Laosz a világ egyik legtöbbet bombázott országa lett. A dokumentált tény a bombázások létezése, de a civil áldozatok pontos száma becslés, és a mai napig vita tárgya.
A párizsi béketárgyalások végül 1973 januárjában vezettek a párizsi békeegyezmény aláírásához. Az egyezmény értelmében tűzszünet lépett életbe, az amerikai csapatok kivonultak, és a hadifoglyokat kicserélték. A megállapodás azonban nem oldotta meg a politikai kérdést: Dél-Vietnámban két rivális hatalmi központ maradt, és a harcok hamarosan kiújultak. Az amerikai kormányzat ígéretet tett a dél-vietnámi kormány támogatására, de a Watergate-botrány és a kongresszusi ellenállás miatt a katonai segély folyósítása akadozott. A történészi megítélés szerint az amerikai kivonulás után a Dél-Vietnám feletti amerikai védőernyő megszűnése közvetlenül hozzájárult a déli állam összeomlásához.
1975 tavaszán az észak-vietnámi hadsereg nagyszabású offenzívát indított. A tavaszi offenzíva (Chiến dịch Mùa Xuân 1975) gyors előrenyomulást hozott: a vártnál csekélyebb ellenállásba ütközött, mivel a dél-vietnámi hadsereg összeomlott, és a kormányzat evakuálta a kulcspozíciókat. Április 30-án az észak-vietnámi erők bevonultak Saigonba, a dél-vietnámi kormány feltétel nélkül kapitulált, és az ország újraegyesült. Saigon eleste (a vietnámi kommunista narratívában „felszabadulás”) a háború végét jelentette. A várost hamarosan átnevezték Ho Si Minh-városra (Thành phố Hồ Chí Minh). Az újraegyesítés ténye dokumentált; a „felszabadulás” vagy „vereség” megnevezés azonban a mai napig emlékezetpolitikai állítás.
Az újraegyesítés után a kommunista kormányzat megkezdte a déli társadalom átalakítását. A korábbi kormányzati tisztviselőket, katonatiszteket és az amerikai kapcsolatokkal rendelkező személyeket „átnevelő táborokba” (trại học tập cải tạo) internálták. A táborokban uralkodó körülményeket, a fogva tartás hosszát és az áldozatok számát illetően a források eltérnek; a vietnámi kormány által közölt adatok alacsonyabbak, míg a nyugati és emigráns szervezetek becslései magasabbak. A dokumentált tény a táborok létezése és a fogva tartások, de a pontos áldozatszám vitatott. A gazdaság államosítása, a mezőgazdaság kollektivizálása és a magántulajdon felszámolása további társadalmi feszültségeket keltett, és hozzájárult a menekülthullámhoz.
A háború utáni menekültválság az egyik legnagyobb humanitárius katasztrófává vált a régióban. 1975 után mintegy 1,5–2 millió ember hagyta el Vietnámot, többségükben csónakokon a nyílt tengerre indulva; őket nevezték boat people-nek (thuyền nhân). A menekülők között voltak a régi elit tagjai, kínai származású vietnámiak, valamint egyszerű parasztok és halászok, akik a kommunista gazdaságpolitika és a politikai üldözés elől menekültek. A menekültek befogadása nemzetközi vitát váltott ki: az Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada és Nyugat-Európa országai jelentős számú embert fogadtak be, míg a délkelet-ázsiai országok – különösen Malajzia és Thaiföld – átmeneti táborokat létesítettek, és gyakran visszafordították a hajókat. A menekültek sorsa, a kalóztámadások, a hajótörések és az embercsempészet áldozatai dokumentáltak; a teljes veszteség becslése rendkívül bizonytalan, de a kutatók több tízezer halálos áldozatról beszélnek. A vietnámi diaszpóra azóta jelentős közösségeket alkot az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Franciaországban és más országokban, és emlékezete fontos szerepet játszik a háború utóéletében.
A vietnámi háború áldozatainak száma a mai napig becslés és vita tárgya. A leggyakrabban idézett adatok szerint az észak-vietnámi és Viet Cong katonai áldozatok száma 1,1 millió körül mozog, a dél-vietnámi katonai áldozatok mintegy 200–250 ezer főt tesznek ki, a civil áldozatok száma pedig 2 millió körülire becsülhető. Az amerikai katonai áldozatok száma 58 220 fő, a sebesülteké mintegy 300 ezer. Ezek az adatok különböző forrásokból származnak, és a módszertanuk eltérő; a vietnámi kormány becslései magasabbak, az amerikai hivatalos adatok alacsonyabbak lehetnek a civil áldozatok tekintetében. A háború alatt eltűnt személyek, a bombázások és a vegyi anyagok hosszú távú hatásai miatt a teljes halálos áldozat soha nem lesz pontosan megállapítható.
A háborús bűncselekmények megítélése összetett. Az amerikai erők által elkövetett jogsértések (Mỹ Lai, a vegyi anyagok bevetése, a civilek elleni bombázások) dokumentált tények, de az egyéni felelősség jogi úton csak ritkán érvényesült. A vietnámi oldal atrocitásai – a Huế-i vérengzés, a célzott merényletek, az elnyomás – szintén dokumentáltak, de a háború utáni vietnámi álláspont ezeket gyakran „háborús szükségszerűségként” keretezte. A nemzetközi jog szempontjából a háború során mindkét fél követett el olyan cselekményeket, amelyek a mai normák szerint háborús bűnnek minősülnének; a hidegháború idején azonban a nemzetközi bírósági eljárások nem voltak reálisak.
Az emlékezetpolitika jelentősen eltér Vietnámban és a nyugati országokban. Vietnámban a háborút „az amerikai háborúnak” vagy „az amerikaiak elleni ellenállási háborúnak” nevezik, és a kommunista párt legitimációjának alapját képezi. Az áldozatok emlékezete a hivatalos narratívában a nemzeti egység és a hősiesség jegyében jelenik meg, miközben a déli oldal és a menekültek tapasztalatai gyakran kiszorulnak a közbeszédből. Az Egyesült Államokban a „vietnámi háború” emlékezetét sokáig a veteránok szenvedése, a háborúellenes mozgalom és a politikai megosztottság uralta; a vietnámi civil áldozatok emlékezete csak később, a normalizáció és a diaszpóra révén kapott nagyobb figyelmet. A vietnámi diaszpóra emlékezete továbbra is erősen kötődik a déli állam elvesztéséhez és a kommunista uralom alatti szenvedéshez, ami feszültséget teremt a mai Vietnám hivatalos emlékezetével szemben.
A történészi értelmezések között továbbra is vita folyik arról, hogy a háború elkerülhető lett volna-e, és melyik fél felelőssége nagyobb. A hidegháborús „ortodox” iskola az amerikai beavatkozást hibának, a „revizionista” iskola pedig szükségesnek tartotta a kommunista terjeszkedés megállításához. A posztkoloniális és vietnámi történetírás a háborút a francia gyarmati uralom folytatásaként és a nemzeti felszabadító harc részeként értelmezi. A mai konszenzus inkább a többtényezős magyarázat felé hajlik: a konfliktus gyökerei a gyarmati örökségben, a hidegháborús szembenállásban, a vietnámi belső társadalmi és regionális feszültségekben, valamint a nagyhatalmi érdekekben egyaránt keresendők.
A vietnámi háború kutatása viszonylag gazdag forrásbázisra támaszkodik, de a források hozzáférhetősége és értelmezése egyenlőtlen. Az amerikai oldalról rendelkezésre állnak a kormányzati iratok, a Pentagon-iratok, a katonai jelentések, a veteránok visszaemlékezései és a sajtóanyagok. A vietnámi archívumok részlegesen nyitottak meg, és a kommunista párt belső iratai, a katonai parancsnokságok dokumentumai, valamint a helyi pártszervek jelentései fokozatosan válnak kutathatóvá. A dél-vietnámi kormányzati iratok egy része elveszett vagy az emigráns közösségek kezében van. A civil lakosság tapasztalatairól szóló források – interjúk, helyi krónikák, orális történeti gyűjtések – egyre bővülnek, de a vidéki területeken a dokumentáció hiányos.
A legnagyobb bizonytalanságok az áldozatszámok, a vegyi anyagok hosszú távú hatásai, a háborús bűncselekmények teljes köre és a déli oldal belső viszonyai körül vannak. A vitatott értelmezések közé tartozik a tonkini incidens megítélése, az amerikai beavatkozás jogszerűsége, a párizsi egyezmény betartása és a déli állam összeomlásának okai. A vietnámi kormány hivatalos történetírása a háborút a nemzeti felszabadítás diadalaként mutatja be, ami a tudományos elemzésben nem tekinthető semleges kiindulópontnak. A nyugati szakirodalom sem egységes: a hidegháborús paradigmák tovább élnek, és a vietnámi diaszpóra narratívái is befolyásolják a kutatást. A megbízható képhez ezért mindig többoldalú forráskritikára és a saját álláspont beazonosítására van szükség.