A brit gyarmati jelenlét a Maláj-félszigeten nem egyetlen hódítással kezdődött, hanem a 18. század végétől fokozatosan, kereskedelmi hídfőkkel, szerződésekkel és a maláj államok belső válságaira építve. Az előző alfejezet Társadalom, iszlám és a maláj identitás bemutatta, hogy a maláj szultánságok a 18–19. század fordulóján egyszerre voltak a tengeri kereskedelem résztvevői és belső, dinasztikus feszültségekkel terhelt politikai alakulatok. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan jött létre a Straits Settlements (magyarul gyakran Szoros-menti Telepek vagy Tengerszoros Telepek) három kikötővárosa, és hogyan terjesztette ki a brit befolyást a félsziget maláj államaira a rezidensrendszer (resident system) révén. A hangsúly az igazgatási formákon, a szerződéses viszonyokon és azok gyakorlati következményein van, nem a gazdasági részleteken, amelyeket a következő alfejezet A gyarmati gazdaság tárgyal.
A brit jelenlét a Maláj-félsziget nyugati partvidékén a Brit Kelet-indiai Társaság (East India Company) kereskedelmi és haditengerészeti igényeiből nőtt ki. 1786-ban Francis Light, a Társaság egyik kereskedője megszerezte Penang szigetét a kedahi szultántól. A szigetért cserébe a szultán katonai védelmet remélt a sziámi és a szomszédos maláj államok nyomásával szemben; a britek azonban hamarosan arra hivatkoztak, hogy a védelem feltételei nem teljesültek, és a területet saját gyarmatukként kezelték. A kedahi udvar ezt később szerződésszegésként értelmezte, és a vita a 19. század folyamán többször felszínre tört. A brit gyarmati hivatalnokok viszont Penangot mint a bengáli–kínai kereskedelem hasznos állomását mutatták be. A sziget fő települése, George Town szabadkikötőként működött, és a 19. század elejére jelentős kínai, indiai, illetve maláj kereskedőnépességet vonzott.
A következő lépést Szingapúr (Singapore) alapítása jelentette 1819-ben. Sir Stamford Raffles, aki a Társaság bengáli kormányzatának szolgálatában állt, a Riau-szigeteki szultánság belső örökösödési vitáját kihasználva szerződést kötött egy helyi trónkövetelővel, és engedélyt szerzett egy brit kereskedelmi telep létrehozására a szigeten. A lépés nemzetközi jogi megítélése azonnal vitássá vált, mert a hollandok a Riau–Lingga szultánságot a maguk befolyási övezetének tekintették. Az 1824-es londoni angol–holland szerződés (Anglo-Dutch Treaty of London) végül rendezte az érdekszférákat: a britek lemondtak a szumátrai Bencoolen (Bengkulu) telepükről, cserébe a hollandok elismerték a brit fennhatóságot Malakka és Szingapúr felett, és lemondtak a Maláj-félszigetre vonatkozó igényeikről. A szerződés tehát nem egyszerűen két gyarmati hatalom területcseréje volt, hanem a tengeri Délkelet-Ázsia felosztásának egyik alapdokumentuma, amely tartósan elválasztotta a későbbi brit Malájföldet a holland Kelet-Indiától.
A három brit települést – Penangot, Malakkát és Szingapúrt – 1826-ban egyetlen közigazgatási egységbe, a Straits Settlementsbe vonták össze. A terület eleinte a Brit Kelet-indiai Társaság bengáli elnökségének irányítása alatt állt, ami azt jelezte, hogy a britek a Maláj-félsziget nyugati partvidékét elsősorban az indiai gyarmati rendszer kiterjesztéseként, nem pedig önálló gyarmatként kezelték. 1867-ben aztán a Straits Settlements koronagyarmat (Crown Colony) lett, közvetlenül a londoni gyarmatügyi minisztérium alá rendelve. Ez a változás egyszerre tükrözte a szingapúri kikötő növekvő stratégiai és gazdasági súlyát, valamint a helyi kereskedőközösségek elégedetlenségét a távoli indiai bürokráciával szemben. A koronagyarmati státus a dokumentált törvényhozási aktusok szerint stabil, közvetlen brit igazgatást hozott létre, amely szemben állt a későbbi maláj protektorátusok közvetett formájával.
A három kikötő szerepe eltérő volt. Malakka, a korábbi szultanátus központja, a 16–17. századi virágkor után már hanyatló kereskedőváros volt, de megőrizte a maláj tengeri kereskedelem és a helyi muszlim jogtudomány bizonyos intézményeit. Penang a 19. század első felében a térség legfontosabb brit kikötője volt, részben a Kínából érkező bevándorlók belépési pontjaként is szolgált. Szingapúr azonban az 1824-es szerződés után gyorsan maga mögé utasította a másik két települést, mert a Malacca-szoros déli kijáratánál fekvő szabadkikötő ideális átrakodóhelynek bizonyult a Kína és India közötti, valamint a szigetvilág felé irányuló kereskedelemben. A brit adminisztráció szándékosan nem vetett ki vámot a szingapúri áruforgalomra, ami elszívta a kereskedelmet a holland területekről és a maláj szultánságok kikötőiből is. Ez a folyamat a maláj tengeri kereskedőelit hanyatlásához és a térség gazdasági súlypontjának eltolódásához vezetett, amit a brit források gyakran egyszerűen „modernizációként” írtak le, a helyi közösségek szempontjából azonban hatalomvesztést és alkalmazkodási kényszert jelentett.
A koronagyarmati Straits Settlements élén a kormányzó (Governor) állt, akit London nevezett ki. A kormányzó mellett törvényhozó tanács (Legislative Council) működött, amelynek tagjait kezdetben szinte kizárólag gyarmati tisztviselők alkották; a helyi, nem európai lakosság képviselete csak a 20. század elejétől vált korlátozottan lehetségessé. Az igazgatás nyelve az angol volt, a pénzügyi és kereskedelmi intézményeket pedig a brit common law mintájára alakították ki. A családjogi, házassági és vallási ügyekben azonban a gyarmati hatóságok elismerték a helyi közösségek – elsősorban a muszlim, a hindu és a kínai – saját jogszokásait, amennyiben azok nem ütköztek a brit gyarmati rend alapelveivel. Ez a jogi pluralizmus a gyarmati állam működésének egyik jellegzetessége volt, de egyben a hierarchiát is fenntartotta: a brit jog elsőbbsége mindig biztosítva maradt, és a „helyi szokásjog” kategóriája gyakran a brit hivatalnokok által meghatározott, leegyszerűsített formában érvényesült.
A Straits Settlements városi társadalma etnikailag és vallásilag rendkívül összetett volt. A 19. század közepétől a kínai bevándorlók száma gyorsan növekedett, részben a dél-kínai társadalmi válságok, részben a bányák és ültetvények munkaerőigénye miatt. Szingapúrban és Penangban a kínai kereskedők és munkások különböző nyelvjárási, rokonsági és titkos társasági szervezetekbe (a brit forrásokban secret societies) tömörültek, amelyek egyszerre nyújtottak kölcsönös védelmet, hitelt és munkaközvetítést, ugyanakkor erőszakos konfliktusokba is keveredtek. A brit hatóságok eleinte a kapitan (kapitány) rendszeren keresztül próbálták ellenőrizni a kínai közösséget: egy-egy elismert közösségi vezető közvetített a gyarmati hivatal és a lakosság között. Az 1870-es évektől a titkos társaságokat fokozatosan betiltották, és a rendőri ellenőrzést kiterjesztették, ami a gyarmati állam erőszak-monopóliumának megerősödését jelezte. A kínai közösségek gazdasági szerepe – amint erre a későbbi tematikus fejezet is kitér – a gyarmati társadalom egyik legfontosabb, de gyakran leegyszerűsítően tárgyalt eleme.
Az indiai származású lakosság jelentős része a Brit Kelet-indiai Társaság és később a gyarmati állam által szervezett szerződéses munka (indentured labour) keretében érkezett, és a kikötőkben, ültetvényeken, vasútépítéseken dolgozott. A maláj lakosság a Straits Settlementsben számszerűen kisebbségbe került a bevándorlókkal szemben, ami már a 19. században kialakította a későbbi etnikai arányok vitáját. A gyarmati hivatalnokok az etnikai csoportokat faji kategóriákba rendezték, és gyakran a munkaerőpiac, a lakóhely és a jogállás szempontjából is elkülönítették őket. Ez a gyarmati rasszista hierarchia dokumentált része volt a rendszernek: az európaiak álltak a csúcson, alattuk a különböző ázsiai csoportok, akiket a britek különböző „alkalmassági” és „veszélyességi” sztereotípiákkal írtak le. A sztereotípiák nem a helyi valóságot tükrözték, hanem a gyarmati ellenőrzés és a munkaerő-szervezés igényeit szolgálták, mégis tartósan beépültek a későbbi maláj politikai gondolkodásba.
A Straits Settlements kereskedelmi sikere nem jelentette automatikusan a maláj államok fölötti politikai ellenőrzést. A 19. század közepén a félsziget nyugati partvidékén fekvő maláj szultanátusok – Perak, Selangor, Negeri Sembilan és Pahang – formálisan függetlenek voltak, de belső örökösödési és területi konfliktusok gyengítették őket. A brit figyelem elsősorban az ónbányászat fellendülése miatt fordult ezek felé az államok felé. A Perak északi részén fekvő Larut környéki ónlelőhelyeken kínai bányászcsoportok és maláj területi urak között fegyveres összecsapások törtek ki, amelyek zavarták a kitermelést és a kivitelt. A brit kereskedők és a Straits Settlements kormányzata pénzügyi és közbiztonsági érdekből egyre inkább beavatkozást sürgetett.
A beavatkozás jogi formáját az 1874. januári Pangkor Szerződés (Pangkor Treaty) adta meg. A szerződés szövege dokumentált; azt Perak szultánjának elismeréséért cserébe a brit kormányzat által kinevezett rezidens (residens) kinevezését írta elő. A rezidens hivatalos feladata az volt, hogy tanácsokkal lássa el a szultánt, és a szöveg szerint a szultánnak „minden ügyben, kivéve a maláj vallást és szokásokat” követnie kellett a rezidens tanácsát. Ez a formula a brit közvetett uralom (indirect rule) klasszikus mintájává vált, ám a gyakorlatban a rezidens hamarosan nem tanácsadóként, hanem tényleges döntéshozóként működött. A britek ellenőrizték az állam pénzügyeit, a rendőrséget, a földügyeket és a bányászati engedélyeket, miközben a szultán és az udvari arisztokrácia formális pozíciója megmaradt. A történészi szakirodalomban vitatott, hogy a Pangkor Szerződés mennyire volt őszinte kompromisszum, és mennyire fedte el a gyarmati kényszert; a brit hivatalos narratíva a „védelem és tanácsadás” nyelvét használta, míg a maláj elit egy része a szerződést a szuverenitás feladásának kezdeteként élte meg.
A rezidensrendszer gyorsan erőszakos konfliktust hozott. Perakban az első brit rezidens, J. W. W. Birch igyekezett a brit adó- és földszabályokat bevezetni, és a helyi adószedési gyakorlatokkal szemben fellépni; ez ellenállást váltott ki a maláj arisztokrácia egy részéből, akik a hagyományos hatalmukat és jövedelmeiket féltették. 1875 novemberében Birch-t meggyilkolták. A gyilkosság ténye dokumentált, de az indítékok értelmezése vitatott: a brit források gyakran „lázadásként” vagy „fanatikus ellenállásként” írták le, míg a maláj történeti emlékezet egyes irányzatai a gyarmati beavatkozás elleni jogos ellenállásként, illetve a helyi elitek érdekvédelmeként tartják számon. A britek katonai büntetőexpedícióval válaszoltak, a rezidensrendszert megerősítették, és a Perakkal szomszédos államokban is hasonló szerződéseket kényszerítettek ki. A megtorlás áldozatainak száma a brit katonai jelentésekben is bizonytalan, és a helyi emlékezetben gyakran alábecsültnek tartják.
Az 1870-es évek végétől a britek Selangorban, Negeri Sembilanben és Pahangban is rezidenseket neveztek ki. Ezek az államok formálisan brit protektorátusok lettek: az uralkodók megtartották trónjukat és bizonyos szertartási jogosítványaikat, de a kormányzati döntések a rezidens kezébe kerültek. A protektorátusi viszony tehát nem a mai értelemben vett függetlenség volt, hanem a gyarmati ellenőrzés közvetett formája, amely a brit adminisztratív költségeket csökkentette, és a helyi elitek számára korlátozott legitimációt hagyott. A rezidensrendszer bevezetése nem egységes ütemben zajlott: Perakban és Selangorban viszonylag korán, Pahangban később és erősebb ellenállással. A helyi viszonyok különbségei arra figyelmeztetnek, hogy a „brit Malájföld” nem egyetlen homogén gyarmati tér volt, hanem eltérő szerződéses hagyományokkal és hatalmi viszonyokkal rendelkező államok szövevényes együttese.
A rezidensrendszer első két évtizede után a brit kormányzat a négy nyugati parti államot – Perak, Selangor, Negeri Sembilan és Pahang – szorosabb adminisztratív egységbe vonta. Az 1895-ben aláírt, 1896-tól hatályos egyezmény hozta létre a Federated Malay States (FMS), magyarul Szövetséges Maláj Államok alakulatot. Az egyesítés célja a brit igazgatás racionalizálása volt: közös vasúthálózatot, közös bányászati és földügyi szabályozást, valamint egységes pénzügyi rendszert hoztak létre. A szövetség központi kormányzata a főbiztos (High Commissioner) alá tartozott, aki gyakran a Straits Settlements kormányzója volt, így a közvetlen gyarmat és a protektorátusok irányítása összekapcsolódott. Emellett egy rezidens-tábornok (Resident-General) felügyelte a tagállamok napi ügyeit, ami a gyakorlatban a szultánok hatalmának további leépítését jelentette.
Az FMS igazgatási szerkezete bonyolult kompromisszum volt. A szultánok formálisan továbbra is uralkodók maradtak, és a döntések elvileg az ő nevükben születtek; az egyes államokban a brit rezidensek működtek, akik a helyi tanácsok elé terjesztették az ügyeket. A valóságban azonban a brit tisztviselők készítették elő a költségvetést, irányították a rendőrséget és a közmunkákat, és a maláj uralkodók jóváhagyása gyakran formalitássá vált. A hivatalos brit diskurzus „paternalista modernizációról” beszélt, és azt hangsúlyozta, hogy a maláj államok megőrizték belső vallási és szokásjogi autonómiájukat. A későbbi posztkoloniális történetírás azonban rámutatott, hogy ez a „védelem” szelektív volt: a brit hatóságok beavatkoztak a földtulajdonba, az adórendszerbe, az oktatásba és a munkaerő-szervezésbe, miközben a maláj elit egy részét járadékokkal és hivatalokkal kötötték magukhoz.
A gazdasági nyitás az FMS-ben gyors átalakulást hozott. Az ónbányászat és a 20. század elejétől a gumiültetvények fellendülése nagy számú kínai és indiai munkást vonzott a nyugati parti államokba. A brit adminisztráció szándékosan támogatta a bevándorlást, mert az ültetvények és bányák munkaerőigényét a helyi maláj paraszti lakosság – részben a földhöz és a falusi életformához kötődő gazdálkodás miatt – nem tudta vagy nem akarta kielégíteni. Ennek következtében a maláj lakosság aránya a nyugati parti államokban csökkent, és kialakult az a többnemzetiségű társadalom, amely a későbbi Malájföld politikai konfliktusainak egyik alapja lett. A brit földtörvények egy része ugyanakkor maláj rezervátumokat hozott létre, hogy a maláj parasztok földjét formálisan védje az eladással szemben. Ez a védelem azonban kettős hatású volt: bizonyos területeken lassította a földvesztést, máshol viszont konzerválta a falusi gazdaság elszigeteltségét, és a malájokat a modern mezőgazdasági fejlődés peremére szorította. A brit adminisztrátorok körében maga a „védelem” értelme is vitatott volt: egyesek a maláj társadalom megőrzését, mások a munkaerőpiac stabilitását tartották elsődlegesnek.
Miközben a négy nyugati parti állam szövetségbe tömörült, a félsziget északi és déli részén fekvő maláj államok más utat jártak be. Johor a 19. század végén a maláj államok közül a legnagyobb önállóságot őrizte meg. Szultánja, Abu Bakar (uralk. 1862–1895) tudatosan modernizált: európai mintájú közigazgatást, oktatási rendszert és jogszabályokat vezetett be, miközben igyekezett megőrizni a szultánság szuverenitását. A brit kormányzat hosszú ideig nem nevezett ki rezidenst Johorba, részben mert Abu Bakar ügyesen egyensúlyozott a brit gazdasági igények és a maláj önállóság között. Csak 1914-ben, Abu Bakar utóda idején fogadta el Johor a brit tanácsadó jelenlétét, ami a gyakorlatban a rezidensrendszerhez hasonló helyzetet teremtett. A johori példa azt mutatja, hogy a brit uralom kiterjesztése nem mindenütt fegyveres hódítással, hanem hosszú diplomáciai nyomással és gazdasági függőséggel történt.
Az északi maláj államok – Kedah, Perlis, Kelantan és Terengganu – sokáig a sziámi udvar befolyása alatt álltak. A sziámi fennhatóság nem egységes volt: Kedah és Perlis felett a bangkoki udvar erősebb ellenőrzést gyakorolt, míg Kelantan és Terengganu nagyobb belső önállósággal rendelkezett. A brit kormányzat a 19. század végétől egyre inkább arra törekedett, hogy Sziám és a francia Indokína közötti pufferzóna rendezése során a maláj államok brit befolyás alá kerüljenek. Az 1909-es bangkoki szerződés (Anglo-Siamese Treaty of Bangkok) ezt a célt szentesítette: Sziám lemondott a négy északi maláj állam feletti fennhatóságáról, amelyek brit protektorátusokká váltak. Az 1909-es szerződés szövege dokumentált, de a helyi maláj lakosság és a sziámi udvar szempontjából a területváltozás hosszú távú sérelmeket hagyott: a maláj történeti emlékezetben a „felosztás” mozzanata, a thai történetírásban pedig a nagyhatalmi nyomás alatti kényszerű lemondás él tovább. A négy északi állam nem csatlakozott az FMS-hez, hanem nem szövetséges maláj államok (Unfederated Malay States) néven külön kategóriát alkotott. Ezekben a britek nem rezidenst, hanem tanácsadót (Adviser) neveztek ki, és az uralkodók formálisan nagyobb belső hatáskört őriztek meg; a gyakorlatban azonban a brit befolyás itt is fokozatosan kiterjedt a pénzügyekre és a közbiztonságra.
A szövetséges és nem szövetséges államok közötti különbség nem csupán jogi formalitás volt. Az FMS-ben a központosított brit adminisztráció erősebben behatolt a helyi társadalmakba, és a szultánok szerepe inkább szimbolikussá vált. A nem szövetséges államokban – különösen Johorban és Kelantanban – a helyi elitek nagyobb mozgásteret őriztek meg a vallási ügyek, a földbirtoklás és a mindennapi igazgatás terén. Ez a különbség a későbbi maláj nacionalizmusban is éreztette hatását: Johor és a keleti parti államok politikai hagyománya eltért a nyugati parti bányavidékek centralizáltabb, multietnikusabb társadalmától.
A rezidensrendszer a brit gyarmati igazgatás egyik legjellegzetesebb intézménye volt, és a történészi megítélése ma is megosztott. A 20. század eleji brit hivatalos irodalom – valamint a gyarmati szolgálat egyes emlékiratai – a rendszert mint a „rend” és a „fejlődés” biztosítékát mutatták be, hangsúlyozva, hogy a britek tiszteletben tartották a maláj vallást és szokásokat, és megvédték az uralkodókat a belső lázadásoktól. A második világháború után kialakult posztkoloniális történetírás ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy a „tanácsadás” a gyakorlatban kényszert jelentett, a maláj uralkodók hatalmának leépítése fokozatos volt, a gazdasági döntések pedig elsősorban a brit befektetői érdekeket szolgálták. E két álláspont nem egyszerűen ideológiai ellentét, hanem a források eltérő olvasatából is fakad: a brit rezidensi jelentések a döntéseket gyakran a helyi „egyetértéssel” hozottként mutatják be, míg a maláj udvari iratok és a későbbi visszaemlékezések a nyomásgyakorlás és a bizonytalanság élményét hangsúlyozzák.
A rezidensrendszer tényleges működését illetően a tudományos konszenzus abban áll, hogy a rezidens a legtöbb államban a pénzügyek, a rendőrség, a bányászat és a közmunkák területén döntő befolyással bírt, és hogy a szultánok „tanácsadott” státusa a 20. század elejére nagyrészt formálissá vált. Vita folyik ugyanakkor arról, hogy a rendszer mennyire volt előre megtervezett, és mennyire alakult ki eseti kényszerek nyomán. Egyes történészek a Pangkor Szerződésben látják a tervszerű közvetett uralom kezdetét, mások szerint a britek eleinte valóban tanácsadó szerepre gondoltak, és csak a helyi ellenállás, valamint a gazdasági igények hatására váltak gyarmati adminisztrátorokká. Az is vitatott, hogy a rezidensrendszer jobban vagy rosszabbul szolgálta-e a maláj lakosság érdekeit, mint a közvetlen koronagyarmati igazgatás; e kérdésben a mai napig nincs egységes álláspont, részben azért, mert a „jólét” és a „fejlődés” mérése maga is értékválasztást tükröz.
A rezidensrendszer egyik legfontosabb öröksége az úgynevezett maláj állam modern közigazgatási formájának létrejötte volt. A britek által kiépített hivatali apparátus, földnyilvántartás, rendőrség és oktatási intézmények a függetlenség után is alapját képezték a malajziai államszervezetnek. Ugyanakkor a rendszer a maláj arisztokrácia és a brit hivatalnokok között olyan együttműködési formákat alakított ki, amelyek a későbbi etnikai és osztályviszonyokat is meghatározták. A britek a maláj uralkodókat a „maláj jogok” védelmezőinek szerepkörébe helyezték, miközben a gazdasági modernizációt a kínai és indiai bevándorlókra építették. Ez a kettős szerkezet a maláj társadalomban azt az érzést erősítette, hogy a politikai hatalom és a gazdasági élet különböző etnikai dimenziókban mozog. Ennek a feszültségnek a részletes kibontása azonban a későbbi fejezetekre tartozik: a gyarmati gazdaság hatásait a A gyarmati gazdaság, a brit, francia, holland modellek összehasonlítását pedig a Brit, francia, holland, spanyol és amerikai gyarmati modellek alfejezet tárgyalja.
A Straits Settlements és a szerződéses államok története tehát nem egyszerűen a brit terjeszkedés krónikája. A három kikötő közvetlen koronagyarmatként a bevándorló-kereskedő társadalom, a szabad piac és a bürokratikus rend modelljét testesítette meg, míg a protektorátusok a maláj uralkodói legitimitás és a brit közigazgatási ellenőrzés bonyolult összefonódását mutatták. Ez a kettősség a későbbi Malájföld politikai szerkezetének egyik legfontosabb előzménye.
Az alfejezet elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik: a Pangkor Szerződés, az 1824-es londoni szerződés és az 1909-es bangkoki szerződés dokumentált szövege; a Straits Settlements kormányzói és törvényhozó tanácsi iratai; a brit rezidensek és tanácsadók hivatalos jelentései; valamint a maláj udvari levelezés és krónikák egyes darabjai. A rezidensi jelentések különösen fontosak, de egyszersmind problematikusak is: a brit hivatalnokok a helyi viszonyokat a maguk adminisztratív kategóriáival írták le, és gyakran saját döntéseiket igazoló módon szerkesztették az eseményeket. Ezért a helyi társadalom „belső” nézőpontjának rekonstruálásához a maláj nyelvű udvari források, a szóbeli hagyomány és a későbbi visszaemlékezések is szükségesek.
A történészi szakirodalomban a brit Malájföld igazgatásának legismertebb feldolgozásai közé tartoznak C. M. Turnbull, J. M. Gullick és Khoo Kay Kim munkái, valamint Barbara Watson Andaya és Leonard Y. Andaya átfogó kötete; ezeket a műveket azonban ebben a fejezetben csak másodlagos hivatkozásként, nem tételes idézetként használom. A maláj nyelvű helyi történetírás egyes irányzatai – különösen a nemzeti ébredés korszakának visszatekintő munkái – eltérő hangsúlyokkal, olykor a brit adminisztrációt egyoldalúan elítélő keretben tárgyalják a rezidensrendszert. Az áldozatokkal és a lakossági ellenállással kapcsolatos számadatok bizonytalanok: a brit katonai jelentések gyakran nem rögzítették pontosan a helyi halottak számát, a maláj emlékezet pedig sok esetben magasabb becsléseket őriz. A rezidensrendszer „közvetett” jellegének értékelése továbbra is vitatott értelmezési kérdés, nem pedig mérhető tény.