A gyarmati örökségek és államhatárok könyvfejezet megnyitásaként ez az alfejezet nem egyetlen ország, hanem a régió egészét érintő gyarmati igazgatási rendszereket hasonlítja össze. A korábbi országfejezetekben – Banglades és Mianmar brit, Laosz, Kambodzsa és Vietnám francia, Indonézia holland, a Fülöp-szigetek spanyol majd amerikai gyarmati múltjában – már részletesen bemutattuk az egyes gyarmati államok kialakulását és működését. Itt a kérdés nem az, hogy mi történt, hanem hogy milyen eltérő igazgatási módszereket, jogi hagyományokat és államfelfogásokat hoztak létre a gyarmati hatalmak, és ezek milyen tartós hatást gyakoroltak a függetlenség utáni államokra. A modellek megkülönböztetése segít megérteni, miért különbözik például a malajziai, a vietnámi, az indonéziai vagy a Fülöp-szigeteki állam szerkezete, noha mindegyik jelentős gyarmati uralom alatt állt.
A gyarmati igazgatás elsődleges választóvonala a közvetlen uralom (direct rule) és a közvetett uralom (indirect rule) közötti különbség. A közvetlen uralomban a gyarmati hatalom eltörli vagy jelentősen átalakítja a helyi politikai intézményeket, és a saját hivatalnokai révén kormányoz. A közvetett uralom ezzel szemben meghagyja a hagyományos uralkodókat, főnököket vagy törzsi vezetőket, és őket használja fel a gyarmati politika végrehajtására, cserébe bizonyos fokú belső autonómiáért és védelemért. A gyakorlatban a két modell ritkán jelent meg tiszta formájában; a legtöbb gyarmati rendszer valamilyen keveréket alkalmazott, és az időben, valamint a területi adottságok szerint is változott.
A délkelet-ázsiai gyarmati rendszerekre mindkét típusra találunk példákat, de eltérő hangsúlyokkal. A britek a Maláj-félszigeten és Borneón nagyrészt közvetett uralmat építettek ki a szultánokon keresztül, míg Burmát közvetlenül, India részeként kormányozták. A franciák Vietnámban közvetlen uralmat vezettek be, különösen délen, Kokinkínában, ahol a császári közigazgatást eltörölték, de Kambodzsában és Laoszban protektorátusként meghagyták a királyságokat. A hollandok Jáván közvetlenebb, a külső szigeteken – például Borneón és a Kis-Szunda-szigeteken – közvetettebb igazgatást alkalmaztak. A spanyolok a Fülöp-szigeteken a helyi datuk és barangay-főnökök rendszerére támaszkodtak, de a központi hatalmat a spanyol főkormányzó és az egyház gyakorolta. Az amerikaiak a spanyol uralom után a Fülöp-szigeteken először közvetlen katonai kormányzást vezettek be, majd fokozatosan kialakítottak egy választott törvényhozást és végül a Commonwealth (nemzetközösség) keretében autonómiát adtak.
A tipológia azonban nemcsak a hatalomgyakorlás módszerét, hanem az állam célját is tükrözi. A brit indirect rule elméleti alapja gyakran a helyi elitekkel való együttműködés volt, amely olcsóbb volt, mint a teljes körű bürokrácia kiépítése. A francia asszimilációs ideológia viszont arra törekedett, hogy a gyarmati alattvalókat – legalábbis elvileg – francia állampolgárokká nevelje, ami a közvetlen uralom és a kulturális beolvasztás irányába hatott. A holland gyarmati ideológia az úgynevezett etikai politika (Ethische Politiek) keretében a 20. század elején a jólét növelését hirdette, de a gyakorlatban a jogi és társadalmi hierarchiát fenntartotta. A spanyol gyarmatosítás középpontjában a katolikus hit terjesztése állt, ami az egyházat a gyarmati állam legfontosabb pillérévé tette. Az amerikai gyarmati retorika pedig a demokrácia és a modernizáció exportjára hivatkozott, miközben a gyakorlatban korlátozta a részvételt.
A brit gyarmati jelenlét Délkelet-Ázsiában a 18. század végétől, Penang megszerzésével (1786) kezdődött, és a 19. században a Maláj-félsziget egészére kiterjedt. A brit igazgatás alapvetően két jogi formát ötvözött. A Straits Settlements (Szoros-települések) – Penang, Malakka és Szingapúr – közvetlen brit koronauralom alatt álltak, ahol a brit jog és a bürokratikus intézmények érvényesültek. A félsziget belsejében található maláj szultánságokkal – Perak, Selangor, Negeri Sembilan és Pahang – a britek 1874-től kezdve egyenként kötöttek védelmi szerződéseket, létrehozva a szerződéses államok (Federated Malay States) rendszerét. E szerződésekben a szultánok formálisan megtartották trónjukat és az iszlám vallási ügyek irányítását, de a brit rezidensek – tanácsadóként – ellenőrizték az adókat, a vámokat, a bányászatot és a közigazgatást. 1909-ben a britek további szultánságokat vontak be (Nem szövetséges maláj államok: Kedah, Kelantan, Terengganu, Johor), ahol a rezidensi ellenőrzés lazább volt.
Burma ezzel szemben a Brit Indiához tartozott, és a közvetlen uralom mintapéldája volt. A brit kormányzás az indiai bürokratikus modellt ültette át: a burmai királyságot eltörölték, a buddhista egyházi hierarchiát megfosztották állami támogatásától, és a területet tartományokra osztották. A jogrend alapja a brit indiai törvénykönyv lett, a bürokrácia angol nyelvű és indiai mintájú volt. A közvetlen uralom hosszabb távon azt jelentette, hogy a burmai politikai intézmények nem maradtak meg, ami a függetlenség utáni nemzetépítést is befolyásolta.
A brit modell jellemzője volt a fokozatosság és a pragmatizmus. A britek nem egységes jogrendszert hoztak létre a Maláj-félszigeten, hanem a szultánságokban meghagyták az iszlám családjogi és vallási jogot, míg a kereskedelmi és büntetőjogban a brit common law érvényesült. Ez a jogi pluralizmus a függetlenség után is fennmaradt. Az igazgatásban a brit hivatalnokok mellett nagy számban alkalmaztak indiai, majd kínai munkavállalókat, ami hozzájárult a félsziget etnikai összetételének gyökeres átalakulásához. A brit oktatáspolitika a maláj elit számára angol nyelvű iskolákat hozott létre, de a többségi maláj lakosság alapfokú oktatása korlátozott maradt, ami a függetlenség idejére az elit és a tömegek közötti szakadékot mélyítette.
A brit gyarmati modell öröksége Malajziában a szövetségi államforma, a szultánok alkotmányos szerepe, a common law és az iszlám jog párhuzamossága, valamint a maláj-kínai-indiai etnikai egyensúly problémája. Mianmarban a közvetlen uralom nyomán erős központosított állam jött létre, de a brit gyarmati időszakban felgyorsult belső migráció – különösen az indiai munkaerő beáramlása – etnikai feszültségeket szült, amelyek a függetlenség utáni polgárháborúban robbantak ki.
A francia gyarmati ideológia alapvetően eltért a brit pragmatizmustól. A francia köztársaság egyetemességre törekvő eszméje a gyarmati területeken is a misszió civilizatrice (civilizációs küldetés) retorikájában jelent meg. Ennek jogi kifejeződése az asszimiláció doktrínája volt, amely szerint a gyarmati alattvalókat fokozatosan francia állampolgárokká kell nevelni, és a területet a francia anyaország részévé kell tenni. A gyakorlatban azonban az asszimiláció csak keveseket érintett, és a 20. század elejétől a francia gyarmati politika egyre inkább az asszociáció felé mozdult el, amely a helyi intézmények megtartását és a francia érdekekkel való együttműködést hangsúlyozta.
Francia Indokínában a közigazgatási szerkezet sokszínű volt. A legkorábban és legközvetlenebbül meghódított déli terület, Kokinkína (Nam Kỳ, ma Vietnám déli része) 1862-től francia gyarmat volt, ahol a vietnámi császári bürokráciát eltörölték, és közvetlen francia közigazgatást vezettek be. A középső és északi vietnámi területeket, Annamot (Trung Kỳ) és Tonkint (Bắc Kỳ) protektorátusként igazgatták, ahol a Nguyen-dinasztia császára formálisan megmaradt, de a francia rezidensségi rendszer ellenőrizte az adókat és a külügyeket. Kambodzsa és Laosz királyságai szintén protektorátusok voltak, ahol a monarchia megmaradt, de a francia főbiztos hatalma korlátozta az uralkodók mozgásterét.
A francia modell jellegzetessége a központosítás és a bürokratikus egységesítés volt. A gyarmati igazgatás csúcsán a főkormányzó (gouverneur général) állt, aki az összes terület fölött rendelkezett, és a francia minisztertanácsnak felelt. Az adórendszer, a vámok, a közmunkák és a rendőrség egységes keretek között működtek. A francia nyelv vált a közigazgatás, az oktatás és a kereskedelem nyelvévé, bár a lakosság többsége nem beszélte. Az oktatáspolitika kettős volt: a francia nyelvű elitképzés – például a hanoi és a párizsi egyetemekre küldött ösztöndíjasok – mély nyomot hagyott a vietnámi és a khmer értelmiségben, míg a falusi alapoktatás elmaradott maradt.
A francia gyarmati jog a francia polgári jogi hagyományt ültette át, de a helyi vallási és családjogi normákat is részben meghagyta. A büntetőjogban a francia büntető törvénykönyvet terjesztették ki, de a gyarmati rendőrség és a börtönrendszer rendkívül szigorú volt, és a politikai ellenállást keményen üldözte. A francia modell öröksége a függetlenség után a központosított, erős végrehajtó hatalmú állam, a francia jogi fogalomkészlet és a francia nyelvű elit volt. Vietnámban a francia uralom alatt kialakult a modern nemzeti tudat, de a gyarmati kizsákmányolás – az adók, a kényszermunka, a kivándorlás – mély társadalmi elégedetlenséget szült, amely a kommunista ellenállásban csúcsosodott ki.
A holland jelenlét Délkelet-Ázsiában a leghosszabb és gazdaságilag a leginkább profitvezérelt volt. A Vereenigde Oost-Indische Compagnie (VOC), azaz Holland Kelet-indiai Társaság 1602-től működött, és a fűszerkereskedelem monopóliumára épült. A VOC nem elsősorban területi hódításra, hanem kereskedelmi lerakatok, erődök és szerződések révén irányította a termelést és a kereskedelmet. A társaság azonban a 18. század végére csődbe ment, részben a korrupció, részben a fűszerárak esése miatt. 1800-ban a holland állam átvette a VOC birtokait, és létrehozta a Holland Kelet-Indiát (Nederlands-Indië) mint gyarmatot.
A holland gyarmati igazgatás Jáván a 19. században a Cultuurstelsel (kényszertermelési rendszer) révén vált hírhedtté. Ebben a rendszerben a jávai parasztoknak kötelező volt meghatározott területen exportcikkeket – kávét, cukrot, indigót – termeszteni a holland kincstár számára. A rendszer hatalmas jövedelmet hozott a holland államnak, de a jávai lakosság körében éhínséget és nyomort okozott. Az 1870-es évektől a liberális kritika hatására a kényszertermelést fokozatosan felváltotta a magántőke és az ültetvénygazdaság, de a holland ellenőrzés a vidéki lakosság fölött továbbra is szoros maradt.
A holland modell jellegzetessége a jogi pluralizmus és a rassz szerinti hierarchia volt. A holland jog az európaiakat és a gyarmati intézményeket szabályozta, míg a adatjog (adat law) a bennszülött lakosság családjogi, földtulajdoni és öröklési ügyeit rendezte, elvileg a helyi szokásjog alapján. A kínai közösség számára külön jogállás és önkormányzati szervek léteztek. A holland gyarmati társadalmat három fő kategóriára osztották: európaiak, kínaiak (vagy „idegen keletiek”) és bennszülöttek (inlanders). Ez a hierarchia a mindennapi életben is érvényesült: a lakóhely, a városi negyedek, az adóterhek és a jogvédelem szempontjából.
A holland igazgatás a külső szigeteken (Szumátra, Borneó, Celebesz, a Kis-Szunda-szigetek, Bali, Lombok) sokáig közvetett módon, helyi uralkodókkal kötött szerződések révén érvényesült. A 19. század végén és a 20. század elején azonban a hollandok katonai expedíciókkal – például a 1873–1913 közötti Aceh-háborúval – fokozatosan kiterjesztették a közvetlen uralmat. Ennek ellenére a holland közigazgatás soha nem érte el a francia vagy a brit bürokratikus sűrűséget: a lakosság nagy része a falu szintjén a hagyományos vezetők (bupati) alatt élt.
Az etikai politika, amelyet a holland kormány 1901-től hirdetett meg, a jóléti intézkedéseket, az oktatás bővítését és az infrastruktúra fejlesztését ígérte. Ennek nyomán jött létre egy szűk nyugati típusú oktatásban részesült indonéz elit, amely később a nacionalista mozgalom vezetője lett. Az etikai politika azonban nem szüntette meg a gyarmati kizsákmányolás alapstruktúráját, és a bennszülött lakosság politikai jogai szinte nem léteztek. A holland modell öröksége Indonéziában a központosított bürokrácia, a jogi pluralizmus, az etnikai hierarchia emléke, valamint a jávai túlsúly a központi államban a külső szigetek rovására. A függetlenség után az indonéz állam a holland közigazgatási határokat és a bürokratikus struktúrákat részben átvette, de a holland jog helyett a nemzeti jog egységesítésére törekedett.
A Fülöp-szigetek gyarmati múltja alapvetően különbözik a többi délkelet-ázsiai területétől, mert a spanyol gyarmatosítás elsődlegesen vallási célú volt, és rendkívül hosszan tartott: 1565-től 1898-ig. A spanyol gyarmati modell középpontjában a katolikus egyház állt, amely nemcsak a hit terjesztéséért, hanem az oktatásért, a földbirtokokért és a helyi közösségek felügyeletéért is felelős volt. A spanyol korona az egyházon keresztül érvényesítette hatalmát, és a szerzetesrendek – a domonkosok, a ferencesek, a jezsuiták, az ágostonosok – a gyarmati adminisztráció legfontosabb szereplőivé váltak.
A spanyol közigazgatás formailag a mexikói Új-Spanyolország alkirályságának alárendelt főkormányzóság (Capitanía General) volt, amelynek élén a Manilában székelő főkormányzó állt. A gyakorlatban a Fülöp-szigetek közvetlenül a spanyol koronától függött, mivel a Csendes-óceán átjárása hosszú és nehézkes volt. A helyi közigazgatás alapegysége a pueblo (község) volt, amelyet a szerzetesplébános és a helyi elitből kinevezett cabeza de barangay (falufőnök) irányított. A spanyolok a hódítás előtti barangay-rendszert megtartották, de a datuk (főnökök) hatalmát a spanyol bürokráciához láncolták.
A spanyol gyarmati gazdaság alapja az encomienda volt: a spanyol telepesek és intézmények adót és munkaszolgáltatást kaptak a rájuk bízott bennszülött közösségektől, cserébe a keresztény hit oktatásáért és védelemért. Az encomienda rendszert a 17. században formálisan eltörölték, de a földbirtokok – különösen a szerzetesrendek birtokai, a friar lands – a gyarmati kor végéig fennmaradtak, és a földnélküli parasztság elégedetlenségének egyik fő forrása voltak. A spanyolok a manilai gályakereskedelem révén Kína és Mexikó között közvetítettek, de a Fülöp-szigetek belső gazdasága alig fejlődött.
Az oktatás a spanyol modellben is kettős volt: a szerzetesrendek által fenntartott egyházi iskolák elsősorban a helyi elit fiainak adtak alapfokú képzést, míg a felsőoktatás – például a jezsuita Universidad de Santo Tomás – a filippínó kreol és mesztic elit számára volt elérhető. A spanyol nyelv soha nem vált a lakosság többségének nyelvévé, ellentétben a latin-amerikai gyarmatokkal. A spanyol gyarmati modell öröksége a Fülöp-szigeteken a katolicizmus, a spanyol eredetű jogi és közigazgatási fogalmak, a földkoncentráció és a kreol-mesztic elit dominanciája. Ugyanakkor a spanyol uralom alatt a modern értelemben vett nemzeti tudat nem alakult ki, mivel a szigetek lakossága etnikailag és nyelvileg rendkívül sokszínű maradt.
Az Egyesült Államok 1898-ban, a spanyol–amerikai háború eredményeként szerezte meg a Fülöp-szigeteket. Bár az amerikai kormány hivatalos retorikája szerint a cél a filippínó lakosság felkészítése volt az önkormányzatra – William McKinley elnök „jótékony asszimilációnak” nevezte –, a gyakorlatban az amerikai uralom először katonai megszállást jelentett. A filippínó nacionalisták, akik 1898-ban kikiáltották a függetlenséget, fegyveres ellenállásba kezdtek, és az 1899–1902-es Fülöp-szigeteki–amerikai háború rendkívül véres volt: a becslések szerint több százezer civil halt meg a harcok, az éhínség és a járványok következtében. Az amerikai hadsereg koncentrációs táborokat is létesített, és egyes vidékeket felperzselt.
Az amerikai gyarmati igazgatás a spanyol modellhez képest modernizáló jellegű volt, de szintén hierarchikus. A polgári kormányzást 1901-től kezdve fokozatosan építették ki: létrehozták a Fülöp-szigeteki Bizottságot, majd 1907-től egy választott alsóházat, a Fülöp-szigeteki Gyűlést. A választójog azonban szigorúan korlátozott volt: csak írni-olvasni tudó, bizonyos vagyonnal rendelkező férfiak szavazhattak, ami a lakosság töredékét jelentette. Az amerikaiak az angol nyelvet tették meg a közigazgatás és az oktatás nyelvévé, és nagy hangsúlyt fektettek a közegészségügyre, az út- és hídépítésre, valamint a közoktatásra. A közegészségügyi intézkedések – például a himlőoltás, a kolera- és a maláriaellenes kampányok – valóban csökkentették a halálozást, de a vidéki lakosság számára az amerikai orvosok és katonák behatolása gyakran kényszerítő jellegű volt.
Az amerikai modell sajátossága a fokozatos autonómia volt. 1916-ban a Jones-törvény ígéretet tett a függetlenségre, de a tényleges átmenet évtizedekig húzódott. 1935-ben létrejött a Commonwealth (Nemzetközösség), amely belső önkormányzatot kapott, de a külügy, a pénzügy és a védelem amerikai ellenőrzés alatt maradt. A második világháború és a japán megszállás késleltette a függetlenséget, amelyet végül 1946. július 4-én kiáltottak ki. Az amerikai gyarmati örökség a Fülöp-szigeteken az angol nyelv, a presidentiális (elnöki) politikai rendszer, az amerikai típusú alkotmány és jogrend, a szoros gazdasági és katonai függés az Egyesült Államoktól, valamint az amerikai katonai támaszpontok jelenléte. A filippínó elit – amelyet az amerikaiak hoztak hatalomba – hamarosan a földbirtokos oligarchia eszközévé vált, ami a szegénység és az egyenlőtlenség tartós fennmaradásához vezetett.
A gyarmati modellek összehasonlításánál először a jogi hagyományok különbsége emelkedik ki. A brit common law és a helyi iszlám vagy szokásjog párhuzamossága Malajziában és Bangladesben, a francia polgári jog és a központosított kódexek Vietnámban, a holland adatjog és a rassz szerinti jogi hierarchia Indonéziában, a spanyol egyházi jog és a kasztíliai törvények a Fülöp-szigeteken, valamint az amerikai alkotmányos jog és a common law exportja mind más-más állami struktúrákat alapoztak meg. A függetlenség után ezek a jogrendszerek nem tűntek el, hanem tovább éltek: az új államok részben átvették, részben módosították a gyarmati törvényeket.
A közigazgatás szerkezete szintén tartós hatást gyakorolt. A brit közvetett uralom Malajziában a szövetségi államformát és a szultánok alkotmányos szerepét erősítette, míg a burmai közvetlen uralom egy erősen központosított, de etnikailag megosztott államot hozott létre. A francia központosítás Vietnámban a szocialista állam központi irányításának kedvezett, de Kambodzsában és Laoszban a protektorátus intézménye a királyság megtartásával a monarchiát is átmentette a modern korba. A holland gyarmati bürokrácia Indonéziában a központosított államot, de a külső szigetekkel szembeni jávai dominanciát is megalapozta. A spanyol modell a Fülöp-szigeteken a gyenge központi államot és az erős egyházat hagyta hátra, míg az amerikai modell egy választott törvényhozást és elnöki rendszert hozott létre, de a helyi oligarchiák hatalmát is konzerválta.
A gyarmati modellek értékelése a tudományos irodalomban vitatott. A gyarmati levéltárakat és a hivatalos jelentéseket eleve a gyarmati adminisztrátorok szempontjából írták, ezért a helyi lakosság tapasztalatainak rekonstrukciója nehéz. Egyes történészek a gyarmati modernizáció bizonyos elemeit – az oktatási intézményeket, a vasutakat, a kórházakat, a jogi kodifikációt – hangsúlyozzák, míg mások – különösen a posztkoloniális kritika képviselői – arra mutatnak rá, hogy ezek az intézkedések elsősorban a gyarmati kizsákmányolás hatékonyabbá tételét szolgálták, és a bennszülött lakosság érdekeit csak annyiban vették figyelembe, amennyiben az a gyarmati uralmat erősítette. A mérlegeléshez hozzátartozik, hogy a gyarmati rendszerek soha nem voltak egységesek: a gyakorlatban a helyi viszonyok, a távoli fővárosok közötti kommunikáció nehézségei és a helyi elitek együttműködésének mértéke mind befolyásolta a modell tényleges működését.
A gyarmati modellek rekonstrukciója elsősorban gyarmati levéltári forrásokra, törvényszövegekre, szerződésekre, kormányzói jelentésekre és misszionáriusi beszámolókra támaszkodik. Ezek a források rendkívül értékesek a jogi és közigazgatási struktúrák dokumentálásában, de szisztematikusan elfogultak: a gyarmati adminisztráció szemszögéből íródtak, és gyakran alulreprezentálják a bennszülött lakosság tapasztalatait, ellenállását és a mindennapi élet valóságát. A helyi hangok – paraszti panaszok, falusi krónikák, szájhagyomány, a nacionalista mozgalmak röplapjai – sokkal töredékesebbek, és gyakran csak a gyarmati rendőrség vagy a bíróságok iratain keresztül maradtak fenn.
A statisztikai adatok – például a népszámlálások, az adóbejegyzések, az exportstatisztikák – szintén bizonytalanok. A gyarmati hivatalnokok a lakosságot gyakran pontatlanul, rassz szerinti kategóriákban rögzítették, ami a későbbi etnikai konfliktusok elemzését is megnehezíti. Az áldozatok számára vonatkozó becslések – például a Fülöp-szigeteki–amerikai háború civil áldozatai vagy a holland kényszertermelési rendszer következtében fellépő éhínségek – széles határok között mozognak, és a történeti vita tárgyát képezik. A munkaszolgálat, a rabszolgaság és a kényszertermelés emberi költségeit sok esetben csak becslésekből ismerjük, mivel a gyarmati hatóságok nem vezettek pontos nyilvántartást, vagy szándékosan megsemmisítették az iratokat.
A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy mennyiben beszélhetünk a gyarmati rendszerek „modernizációs” szerepéről. A kérdés nem ártatlan: a gyarmati igazolás retorikája maga is a civilizációs küldetésre hivatkozott, és a függetlenség utáni elitek egy része is átvette ezt a nyelvet. A mai történetírásban konszenzus van abban, hogy a gyarmati uralom elsődleges célja a gazdasági kizsákmányolás és a politikai ellenőrzés volt, de az intézményi örökség – iskolák, kórházak, jogrendszerek – ténylegesen létezett, és hatással volt a későbbi fejlődésre. Ennek mérlegelése azonban nem vezethet a gyarmati erőszak relativizálásához.