A 17–18. századi Jáva és a szélesebb indonéz szigetvilág politikai térképe nem vezethető le a mai Indonézia határaiból. Amikor az előző alfejezetben A fűszerkereskedelem és az európaiak a holland Kelet-indiai Társaság (VOC) megjelenését tárgyalta, az már jelezte: a korabeli hatalmi viszonyokat a kikötővárosok, a mezőgazdasági belterületek, a fűszertermelő szigetek és a tengeri kereskedelmi útvonalak együttesen alakították. A jelen alfejezet ezt a képet teszi részletesebbé egy meghatározó szárazföldi állam, a Mataram Szultanátus, valamint a külső szigetek több fontos államalakulata – Banten, Makassar, Ternate, Tidore, Aceh és mások – példáján. A cél nem az, hogy valamiféle „elő-Indonézia” egységét feltételezzük, hanem az, hogy megértsük, milyen helyi hatalmi struktúrák működtek, és hogyan alakította ezeket a holland behatolás fokozatosan, de sohasem egyetlen irányító központból.
A 16. század utolsó harmadában Jáva keleti és középső részén olyan hatalmi vákuum keletkezett, amelyet a tengerparti muszlim államok és a szárazföldi agrárelitek közötti konfliktusok tettek tartóssá. Ebben a térben emelkedett fel a Mataram nevű állam, amelynek alapítója a hagyomány szerint Senapati (uralkodott kb. 1584–1601) volt. A nevéhez fűződő terjeszkedést a ma ismert javai krónikák – elsősorban a Babad Tanah Jawi („Jáva földjének krónikája”) – mitikus-dinasztikus keretbe ágyazzák, ezért Senapati pontos hódításait nehéz elkülöníteni a későbbi legitimációs elbeszéléstől. Dokumentált tényként kezelhető viszont, hogy a 17. század elejére Mataram a közép-jávai Kedu és Yogyakarta térségéből kiindulva ellenőrzése alá vonta a kelet-jávai Pasuruan és Surabaya környéki tengerparti területeket is.
A matarami hatalom legnagyobb kiterjedését Agung szultán (uralkodott 1613–1645) alatt érte el. Agung katonai és diplomáciai eszközökkel próbálta egyesíteni Jávát, de ez csak részben sikerült: a keleti tengerparti városok adófizetővé váltak, a nyugati Banten azonban független maradt. Agung 1628-ban és 1629-ben megostromolta a holland Bataviát (a mai Jakarta elődjét), de a VOC védői mindkétszer visszaverték a támadást. A kudarc nem csupán katonai vereség volt: a matarami hadsereg utánpótlási vonalai összeomlottak, a járványok és az éhínség pedig jelentős emberveszteséget okoztak, amit a holland források és a javai krónikák eltérő számokkal írnak le. A történészi konszenzus szerint a két ostrom Mataram hatalmát nem törte meg, de hosszú távon megnyitotta az utat a VOC fokozatos beavatkozása előtt.
Agung uralkodásának belső oldala legalább ilyen fontos. A matarami királyság nem volt centralizált bürokratikus állam a modern értelemben; hatalmát a kraton (királyi udvar) köré szerveződő lojalitási hálózatok, a tartományi bupati (kormányzó) réteg és a priyayi (arisztokrata hivatalnok) elit együtt tartotta fenn. A mezőgazdasági termelésből származó adók és a rizsföldek feletti ellenőrzés adták a királyi jövedelmek gerincét, míg a tengeri kereskedelemből származó bevételek a tengerparti városokon keresztül érkeztek. Ez a kettősség állandó feszültséget szült: a belső területek agrárelitjei gyakran ellenezték a kikötővárosok kereskedőrétegeinek befolyását.
Agung halála után a matarami udvari politika a trónutódlás körüli konfliktusokra összpontosult. Utódja, Amangkurat I (uralkodott 1646–1677) a központosítás érdekében erőszakkal lépett fel a tartományi elitekkel és a vallási vezetőkkel szemben. Ez a politika – amelyet a javai krónikák részben zsarnokságként, részben legitim rendteremtésként mutatnak be – hozzájárult a Trunojoyo-lázadáshoz (1674–1679). A lázadás vezetője, egy madurai nemesi származású hadúr, szövetségre lépett a keleti tengerparti területek és a makasszári kereskedők hálózataival, és átmenetileg elfoglalta a matarami udvar központját. A menekülő Amangkurat I 1677-ben meghalt, fia pedig Amangkurat II (uralkodott 1677–1703) a VOC katonai segítségét kérte a lázadás leveréséhez.
A holland segítségért cserébe Mataram területi és kereskedelmi engedményeket tett. Az 1677-es és az azt követő szerződések – amelyek szövegét a VOC levéltárai fennmaradt példányai alapján ismerjük – a pasisi (észak-jávai parti sáv) kikötővárosainak egy részét holland ellenőrzés alá helyezték, és a VOC monopóliumot kapott bizonyos árucikkek, például a rizs és a textil kereskedelmére. A Trunojoyo-lázadás leverése tehát nem egyszerűen a matarami hatalom helyreállítása volt, hanem a holland befolyás intézményesülése Jáva belpolitikájában. A lázadás áldozatait illetően a holland források és a javai krónikák eltérő nagyságrendeket említenek; a mai történészi becslések néhány tízezer és több mint százezer közötti halottat valószínűsítenek, de a pontos szám nem ismert.
A 18. század elején a matarami udvart újabb trónöröklési háborúk rázták meg. Az úgynevezett első javai örökösödési háborúban (1704–1708) és a második javai örökösödési háborúban (1719–1723) a hollandok mindig a nekik kedvező jelöltet támogatták, és minden katonai beavatkozás után újabb területi vagy kereskedelmi engedményt kaptak. E konfliktusok során vált egyértelművé, hogy Mataram már nem független szereplő, hanem olyan állam, amelynek örökösödése és külpolitikája holland jóváhagyástól függ. 1755-ben a giyanti szerződés végleg felosztotta a matarami területet: a Surakarta (Solo) központú Kasunanan és a Yogyakarta központú Szultánság lett a két fő utódállam. Mindkettő formálisan megtartotta uralkodóját és udvari szertartásrendjét, de a VOC befolyása a mindennapi közigazgatásra és a kereskedelemre egyre nagyobb lett. Ezt a folyamatot a holland források gyakran „rendteremtésként” írják le, míg a javai krónikák a hatalom széttöredezését és az idegen befolyás növekedését emelik ki.
A matarami és utódállami hatalom alapvető egysége a desa (falu) volt. A falu nem pusztán lakóhely, hanem adóbeszedési, öntözési és rendfenntartási közösség is, amelynek vezetője – a lurah vagy petinggi – a királyi adórendszer végrehajtójaként és a helyi közösség képviselőjeként egyszerre működött. A desa felett a tartományi bupati állt, aki nem fizetett hivatalnok volt a modern értelemben, hanem olyan területi úr, aki a királytól kapott földbirtok vagy adójog fejében katonai szolgálatot és adót szolgáltatott. A bupati réteg és a központi udvar közötti viszony folyamatos alkudozás tárgya volt: a központ igyekezett lojalitást biztosítani címekkel, házasságokkal és adójuttatásokkal, a bupati pedig igyekezett minél nagyobb önállóságot megőrizni.
A priyayi arisztokrácia a királyi udvarban és a tartományi közigazgatásban betöltött pozíciók révén közvetített a király és a paraszti termelők között. Ez a réteg nemcsak katonai-parancsnoki, hanem kulturális-szellemi szerepet is vitt: a 18. századi javai irodalom és udvari művészetek jelentős része ehhez a csoporthoz köthető. Ugyanakkor a priyayi kifejezés használata óvatosságot igényel: a 20. századi és mai szociológiai kategóriákat könnyen visszavetítjük a korabeli állapotokra, ami elfedheti a helyi és időbeli változatokat. Dokumentált tény, hogy a matarami udvar és a holland adminisztráció között létrejött egy olyan közvetítő réteg, amely a helyi adók és a kényszermunka begyűjtésében kulcsszerepet játszott, de ennek a rétegnek a pontos belső tagolódása forrásonként és régióként eltér.
A jávai társadalom vallási életét az iszlám terjedése és a korábbi hindu-buddhista hagyományok keveredése alakította. A vallási gyakorlatokban megkülönböztethetünk a szigorúbb ortodoxiát követő santri irányzatot és a helyi szokásokkal erősebben átszőtt, szinkretikus gyakorlatot, amelyet későbbi kutatók abangan névvel illettek. Fontos azonban hangsúlyozni: a santri–abangan szembeállítás a 20. századi antropológiai irodalom terméke, és nem feltétlenül írja le a 17–18. századi jávai vallási valóságot. A korabeli források – például a királyi rendeletek és a vallási vezetőknek címzett levelek – alapján annyi bizonyos, hogy a királyi udvar egyszerre támogatta az iszlám intézményeket és tartott fenn olyan rituálékat, amelyek a korábbi királyi kultuszokból eredtek. A vallási és hatalmi legitimáció összefonódása tehát nem egyszerű „iszlám versus hinduizmus” ellentét volt, hanem rétegzett, helyileg változó folyamat.
Miközben Jáván a matarami állam formálódott és hanyatlott, a külső szigeteken több olyan állam működött, amelyek gazdasága szorosabban kapcsolódott a tengeri kereskedelemhez, mint a mezőgazdasági adókhoz. Banten Nyugat-Jáván a 16. század elején alakult ki, és a 17. század közepéig az egyik legfontosabb kikötőváros volt a borskereskedelemben. A banteni szultánok igyekeztek egyensúlyozni a holland, az angol és a kínai kereskedők között, és jelentős hasznot húztak a vámokból. A VOC azonban fokozatosan kiszorította őket: egy 1682-es trónviszályba beavatkozva a hollandok elérték, hogy Banten hűséget fogadjon, és kizárólagos kereskedelmi jogokat adjon a társaságnak. Banten példája mutatja, hogy a holland behatolás nem kizárólag katonai hódítással, hanem a helyi trónviszályok kihasználásával és a kereskedelmi útvonalak ellenőrzésével történt.
A kelet-indonéziai fűszer-szigeteken Ternate és Tidore szultanátusok a szegfűszeg- és szerecsendió-termelés központjai voltak. A két szultánság hagyományosan rivalizált egymással, és a 16. században a portugál, majd a spanyol és holland kereskedők is igyekeztek kihasználni ezt a vetélkedést. A VOC a 17. század elején katonai erővel szerzett monopóliumot a fűszertermelésre, amit a hongitochten (büntetőexpedíciók) rendszerével tartott fenn: a társaság hajói elpusztították a nem engedélyezett ültetvényeket, és a helyi lakosságot kényszerítették a szerződéses feltételek betartására. Ez a gyakorlat dokumentáltan súlyos emberi szenvedést okozott, de a helyi államok – Ternate és Tidore – formálisan továbbra is működtek, és uralkodóik hol holland, hol spanyol, hol angol támogatást kerestek. A holland monopólium tehát nem szüntette meg a helyi hatalmi struktúrákat, hanem a saját érdekei szerint átalakította azokat.
Makassar (a mai Dél-Szulavészi Gowa–Tallo kettős királyság) a 17. század közepén a keleti szigetvilág legdinamikusabb kereskedőállama volt. Makassar nem termelt fűszert, de közvetítőként a Dél-Szulavézi-szigetek, a Maluku-szigetek és a jávai partvidék közötti kereskedelemben játszott kulcsszerepet. A hollandok számára éppen ez a közvetítő szerep volt elfogadhatatlan, mert aláásta a fűszerkereskedelem monopóliumát. Ezért indított a VOC a helyi szövetséges hollandbarát csoportokkal közösen háborút 1666-ban. A harcok 1669-re a Bongaya-szerződés aláírásával zárultak, amelyben Gowa kénytelen volt lemondani a fűszerkereskedelemmel kapcsolatos igényeiről, befogadni a holland erődöt, és korlátozni a tengeri kapcsolatait. A szerződés szövege fennmaradt, így a feltételek dokumentáltak. A háború áldozatainak száma becslés: a holland és makasszári források alapján több tízezer ember halt meg vagy menekült el, de a pontos nagyságrend vitatott.
Aceh Észak-Szumátrán a Malakkai-szoros ellenőrzése miatt vált stratégiai szereplővé. A 17. század elején Iszkandar Muda (uralkodott 1607–1636) alatt Aceh olyan tengeri hatalmat épített ki, amely flottájával a Maláj-félsziget több kikötőjét is megtámadta, és a borskereskedelemben jelentős részesedést szerzett. Aceh azonban nem tudta tartósan ellenőrizni a szoros teljes forgalmát, mert a hollandok Batavia központú tengeri hatalma és a helyi maláj államok szövetségei fokozatosan korlátozták. Aceh a 18. századra regionális hatalomból inkább a belső vallási és politikai központ szerepét erősítette, és a VOC-val való viszonya a konfliktus és az időszakos együttműködés között ingadozott. A belső acehi források – például a Hikayat Aceh – erősen dinasztikus-dicsőítő jellegűek, ezért az események rekonstrukciójában a holland és más európai forrásokkal való összevetés elengedhetetlen.
További jelentős államok voltak a borneói Banjarmasin (Dél-Kalimantan), amely a bors- és aranykereskedelemben vett részt, valamint a szumátrai Palembang és Jambi, amelyek a 17. században a hollandokkal kötött szerződésekkel próbálták megőrizni helyi autonómiájukat. Mindegyik esetben a minta hasonló: a helyi uralkodók kezdetben üzleti lehetőséget láttak a holland kereskedőkben, majd a VOC monopóliumtörekvéseivel szembesülve vagy katonai ellenállást, vagy alárendelt együttműködést választottak. A holland források ezt gyakran „rendetlenségből rend” történetként mesélik el, míg a helyi krónikák a hűség és a kényszer kettős nyelvén írnak. A történészi konszenzus szerint a holland behatolás nem egyszeri hódítás volt, hanem évtizedeken át tartó, egyenlőtlen tárgyalások, katonai akciók és helyi szövetségek sorozata.
A VOC nem volt a modern értelemben vett gyarmati állam: elsősorban kereskedelmi társaság volt, amely saját hadsereget, flottát és erődöket tartott fenn, és szerződéseket kötött helyi uralkodókkal. Ennek ellenére a holland jelenlét hatása a helyi hatalmi struktúrákra mélyreható volt. A katonai beavatkozások gyakran a trónviszályok egyik oldalának támogatásával kezdődtek, és mindig azzal végződtek, hogy a VOC kereskedelmi monopóliumokat, területi engedményeket vagy katonai bázisjogokat szerzett. A helyi uralkodók számára ez a kényszerű alku gyakran jobb alternatívának tűnt, mint a holland flotta és a zsoldosok elleni nyílt háború, de a hosszú távú következmény az volt, hogy a helyi államok politikai mozgástere drasztikusan beszűkült.
A gazdasági következmények sem voltak egyoldalúak. A holland monopóliumok egyes ágazatokban – például a szegfűszeg- és szerecsendió-kereskedelemben – valóban visszavetették a helyi közvetítő kereskedelmet, és sok termelőt kényszerítettek a hollandok által meghatározott árak elfogadására. Ugyanakkor a holland jelenlét új keresletet is teremtett bizonyos árucikkek iránt, és a kikötővárosok egy részében – Bataviában, Surabayában, Makassarban – a kereskedelem, a kézművesség és a szolgáltatások fellendültek. A haszon azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlott el: a hollandok és a szövetséges helyi elitek profitáltak, míg a paraszti termelők és a kényszermunkára fogott lakosság gyakran a vesztes oldalra került. A rabszolgaság intézménye – amely a korabeli tengeri kereskedelemben és a városi háztartásokban is jelen volt – a holland jelenléttel nem szűnt meg, sőt Batavia rabszolgapiaca a régió egyik legnagyobbika lett a 17–18. században. A rabszolgák száma és sorsa nehezen becsülhető, mert a fennmaradt források elsősorban a kereskedelmi tranzakciókra összpontosítanak, nem pedig az érintettek tapasztalataira.
A 18. század végére a VOC belső pénzügyi helyzete megromlott. A társaság 1799-ben hivatalosan is megszűnt, vagyonát pedig a holland állam vette át. Ez a fordulat nem jelenti azt, hogy a holland befolyás csökkent volna; éppen ellenkezőleg, a 19. században a holland gyarmati állam kiépülése a VOC által kialakított szerződéses, katonai és adózási mintákra épült. A matarami utódállamok, a külső szigetek szultánságai és a tengerparti városok hálózatai tehát nem egyszerűen „eltűntek” a holland hódításban, hanem beépültek egy új, centralizáltabb gyarmati rendszerbe, amely a későbbi fejezetek A VOC és a holland gyarmati állam témája lesz.
A 17–18. századi Mataram és a helyi államok történetének rekonstrukciója két, egymástól nagyon eltérő forráscsoportra támaszkodik. Az egyik a holland VOC levéltára, amely szerződéseket, hajónaplókat, katonai jelentéseket, kereskedelmi elszámolásokat és a helyi uralkodókkal folytatott levelezést tartalmaz. Ezek a források részletesek, időrendileg viszonylag pontosak, de értelemszerűen a holland kereskedelmi és katonai érdekek szempontjából íródtak. A másik csoport a javai, maláj, makasszári, acehi és más helyi nyelvű krónikák – például a Babad Tanah Jawi, a Babad Dipanegara, a Hikayat Aceh, valamint a makasszári és bugis kéziratok –, amelyek a dinasztiák legitimációját, a vallási eseményeket és a belső viszályokat beszélik el. Ezekben a mitikus elemek, a kronológiai pontatlanságok és a későbbi átiratok okozta torzulások jelentős bizonytalanságot visznek a történeti képbe.
A két forráscsoport összevetése teszi lehetővé a dokumentált tények és a rekonstrukciók megkülönböztetését. A szerződések aláírása, a katonai hadjáratok néhány főbb eseménye és a VOC kereskedelmi monopóliumainak bevezetése dokumentált ténynek tekinthető. Az áldozatszámok, a lakosságot érintő éhínségek, járványok és kényszermunka mértéke viszont becslés, amely a források eltérő érdekeltsége miatt széles sávban mozog. A holland források gyakran minimalizálják a saját erőszakukat, és a helyi ellenfeleket kaotikus vagy „lázadó” szerepben tüntetik fel; a helyi krónikák pedig a hollandokat hol idegen hódítóként, hol a trónviszályok egyik szereplőjeként ábrázolják. A történészi konszenzus szerint a holland behatolás erőszakos és egyenlőtlen folyamat volt, de a helyi elitek sem voltak passzív áldozatok: aktívan alkudoztak, szövetséget kötöttek és háborúztak, amikor érdekeik úgy kívánták.
A vallási és társadalmi kategóriák – így a santri, abangan, priyayi – használata kifejezetten problematikus, mert ezek a fogalmak nagy részben a 19–20. századi gyarmati és posztkoloniális kutatásokból származnak, és visszavetítésük a 17. századi állapotokra torzíthat. A jelen alfejezet ezért ezeket a kifejezéseket csak óvatosan, a korabeli forrásokkal való kapcsolatuk jelzésével használja, és hangsúlyozza, hogy a jávai társadalom vallási és rendi tagolódása időben és régiónként változott.