A 17. század elején a holland kereskedők nem területi birodalmat akartak építeni, hanem a fűszerkereskedelem hasznát kívánták megszerezni. A Holland Kelet-indiai Társaság (hollandul Verenigde Oostindische Compagnie, rövidítve VOC, 1602–1799) azonban néhány évtized alatt a szigetvilág meghatározó katonai és politikai szereplőjévé vált. Ez az átalakulás nem egy előre megtervezett gyarmatosítási program eredménye volt, hanem a kereskedelmi monopólium fenntartására irányuló kényszerek, a helyi hatalmi viszonyok és a holland–portugál–angol versengés kölcsönhatásából következett. A fejezet azt vizsgálja, hogyan épült ki a VOC uralma, milyen szerepet játszott Batavia (a mai Jakarta elődje), hogyan viszonyult a társaság a helyi elitekhez, és milyen formákat öltött a kényszermunka. Az alfejezet a Mataram és a helyi államok című részhez kapcsolódik, ahol a szigetvilág 17. századi államalakulatait és a fűszerkereskedelem korábbi szerkezetét tárgyaltuk.
A VOC-ot 1602-ben a holland parlament, a Staten-Generaal hozta létre, hat kisebb holland kereskedelmi társaság egyesítésével. A társaság kereskedelmi monopóliumot kapott a Jóreménység fokától keletre fekvő területekre, valamint jogot arra, hogy nevében szerződéseket kössön, hadsereget és flottát tartson fenn, erődöket emeljen és pénzt veressen. A modell alapvetően nem a közvetlen uralomra épült: a VOC elsősorban a fűszerek – különösen a szegfűszeg, a szerecsendió és a bors – felvásárlását és európai értékesítését akarta ellenőrizni, a lehető legalacsonyabb beszerzési áron. Ennek érdekében a társaság katonai eszközökkel is fellépett a konkurens európai hatalmak és azon helyi uralkodók ellen, akik nem fogadták el a monopóliumot.
A VOC első évtizedeiben a társaság kereskedelmi telepeket (faktóriákat) hozott létre a fűszertermelő szigeteken, és hosszú távú szerződéseket kötött helyi elitekkel. A szerződésekben gyakran szerepelt, hogy a helyi uralkodó kizárólag a VOC-nak adhatja el a fűszereket, cserébe katonai védelemért, pénzért vagy presztízstárgyakért. A gyakorlatban ezek a szerződések rendkívül egyenlőtlenek voltak: a VOC a maga értelmezése szerint hajtotta be a feltételeket, és a helyi felek gyakran a szerződés aláírásakor nem ismerték pontosan a következményeket. A kortárs holland források „szerződéses kapcsolatként” írták le a viszonyt, ám a modern történetírás egy része ezt a formális egyenlőség látszatát keltő kényszerű alávetésként értelmezi.
A társaság központja kezdetben a Maluku-szigeteken, Ambonon volt, de a vezetés hamar felismerte, hogy a kereskedelmi hálózat irányításához a szigetvilág nyugati részén, a fő hajózási útvonalak közelében kell állandó közigazgatási és katonai központot kialakítani. 1619-ben Jan Pieterszoon Coen főkormányzó (hollandul gouverneur-generaal) elfoglalta a nyugat-jávai Jayakarta nevű kikötővárost, lerombolta, és a helyén megalapította Bataviát. A város neve a hollandok által idealizált germán törzsre, a batávokra utalt, és a társaság ázsiai birodalmának adminisztratív, katonai és kereskedelmi központjává vált.
Batavia alapítása (1619) nem egyszerű városépítés volt, hanem a holland hatalom térbeli megjelenítése. A várost a holland mintájú csatornarendszerrel, erődített fallal és kőépületekkel tervezték meg, ami éles ellentétben állt a környező jávai településekkel. A város lakossága a 17. században rendkívül heterogén volt: holland tisztviselők és katonák mellett kínai kereskedők, jávai és balinéz rabszolgák, valamint a szigetvilág különböző részeiről érkezett munkások éltek itt. A kínai közösség a kezdetektől kulcsszerepet játszott a belkereskedelemben, a kézművesiparban és az adószedésben, de jogilag elkülönült kategóriát alkotott, és időről időre diszkriminációval, sőt erőszakkal szembesült.
A főkormányzó Bataviából irányította a VOC ázsiai területeit, de hatalma korántsem volt abszolút. A társaság amszterdami igazgatótanácsa, a Heren XVII („Tizenhét Úr”) határozta meg a hosszú távú stratégiát, és a főkormányzó rendszeres jelentéseket küldött. A helyi igazgatás a faktóriák, rezidensek és katonai parancsnokok hálózatán keresztül működött. A társaság nem törekedett a teljes lakosság közvetlen irányítására: ott, ahol a helyi hatalmi viszonyok lehetővé tették, a közvetett uralom (indirekt rule) elvét alkalmazta. A helyi uralkodó – szultán, susuhunan vagy más cím viselője – formálisan megőrizte pozícióját, de szerződéssel köteles volt a VOC érdekeit szolgálni: katonai segítséget nyújtani, meghatározott terményeket beszolgáltatni, és a társaság rezidensének tanácsait elfogadni.
Batavia azonban nemcsak a közvetett uralom központja volt, hanem a közvetlen holland közigazgatás mintaterülete is. A város környékén, az Ommelanden („környező területek”) elnevezésű térségben a társaság földtulajdont szerzett, és holland mintára szervezte meg az adózást, a bíráskodást és a földhasználatot. Ez a terület a későbbi gyarmati állam magját képezte: itt jött létre először az a hivatalnokréteg, amely a földbirtok-nyilvántartást, a szerződések nyilvántartását és a lakosság nyilvántartását kezelte. A gyarmati állam tehát nem a 19. században, hanem már a VOC időszakában kezdett kialakulni, bár területi kiterjedése és intézményi sűrűsége korlátozott volt.
A VOC uralma szorosan összefonódott a katonai erőszakkal. A társaság hadserege zsoldosokból, holland tengerészekből és helyi, gyakran kényszerített katonákból állt. A 17. században a legfontosabb katonai célpont a fűszertermelő szigetek ellenőrzése volt. A Banda-szigeteken a szerecsendió- és szegfűszeg-termelés monopóliumának biztosítása érdekében a VOC 1621-ben Coen vezetésével tömeges erőszakot alkalmazott: a holland források szerint a szigetek lakosságának nagy részét megölték, elhurcolták vagy elűzték, és a területet holland ültetvényeseknek osztották ki, akik rabszolgákkal műveltették a földeket. A modern történészi megítélés szerint ez a hadjárat a gyarmati népirtás korai példája, bár a kifejezés használatáról történészi vita folyik, mivel az események forrásai hiányosak és a korabeli holland beszámolók részrehajlóak. A VOC hivatalos narratívája „rendteremtésként” igazolta a hadjáratot, a helyi lakosság szempontjából viszont a közösségek megsemmisítését jelentette.
A fűszertermelő szigeteken a VOC ültetvényes rendszert alakított ki, ahol a termelést holland felügyelet alatt, rabszolgák és kényszermunkások végezték. Azokon a szigeteken, ahol a termelés meghaladta a társaság által megcélzott mennyiséget, a VOC időnként terméskorlátozást rendelt el, és katonai erővel pusztította el a felesleges fűszerültetvényeket. Ez a politika a helyi termelők számára katasztrofális volt, mivel megfosztotta őket a megélhetésüktől, és a társaságtól való teljes függőségbe kényszerítette őket. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a 17–18. századi fűszerkereskedelem holland ellenőrzése a Maluku-szigetek gazdaságának és társadalmának mélyreható átalakulását okozta, de a pontos gazdasági hatásról és a lakosság pusztulásának mértékéről nincsenek megbízható statisztikák.
A VOC a 17. század közepétől egyre inkább beavatkozott a jávai államok belviszályaiba is. A Matarami Szultanátus utódlási harcaiban a társaság katonai támogatást nyújtott, cserébe területi engedményeket és kereskedelmi kiváltságokat szerzett. Az 1670-es évektől a VOC gyakorlatilag vazallusává tette a matarami uralkodókat: a szultán formálisan megtartotta címét, de a tényleges hatalom Batavia kezébe került. Ez a folyamat a 18. században tetőzött, amikor a jávai államok felbomlottak, és a VOC közvetlen közigazgatást vezetett be egyes területeken. A közvetett uralom tehát nem jelentett stabilitást: ahol a helyi elitek ellenálltak vagy gyengék voltak, a társaság katonai erővel és adminisztratív eszközökkel vette át az irányítást.
A VOC uralma nem képzelhető el a helyi elitek együttműködése nélkül. A bupati (jávai területi vezető) réteg, a tengerparti kereskedőarisztokrácia és a vallási vezetők egy része elfogadta a társaság fennhatóságát, mert pozíciójának megtartását remélte tőle. A VOC cserébe megerősítette hatalmukat a helyi társadalom felett, részesedést adott a kereskedelemből, és katonai védelmet nyújtott riválisaikkal szemben. Ez a patronázsrendszer azonban rendkívül ingatag volt: a helyi elitek szükség szerint váltogatták a szövetségeket, és a társaság hatalmának gyengülésekor fellázadtak.
A 18. században a VOC egyre inkább adóbérleti rendszert alkalmazott. A társaság a helyi adók beszedését – különösen a piaci illetékek, a só- és ópiumkereskedelem, valamint a földadó bizonyos formáit – magánvállalkozóknak, gyakran kínai vagy arab közvetítőknek adta bérbe. A bérlők érdekeltek voltak a minél nagyobb bevétel elérésében, ami a paraszti lakosság fokozott kizsákmányolásához vezetett. A rendszer a holland tisztviselők korrupcióját is táplálta, mivel a bérleti díjak és a tényleges bevételek közötti különbséget gyakran elhallgatták. A modern történetírás vitatja, hogy ez a rendszer mennyiben volt a VOC hanyatlásának oka: egyesek szerint a társaság belső korrupciója és az adóbérlet kíméletlensége aláásta a legitimitást, mások szerint a VOC már a 17. század végén strukturális pénzügyi nehézségekkel küzdött.
A helyi elitek tehát nem egységes csoportként viszonyultak a VOC-hoz. Egyesek kollaboránsként működtek, és anyagi előnyöket húztak a rendszerből; mások rejtett ellenállást folytattak, lassították a holland utasítások végrehajtását, vagy titokban a rivális hatalmakkal tárgyaltak. A 18. század végére a jávai nemesség egy része komoly elégedetlenséget halmozott fel, ami a 19. század elején, már a holland állami gyarmat időszakában, nyílt felkelésekhez vezetett (például a Diponegoro-felkelés, 1825–1830). Ez a folytonosság azt mutatja, hogy a VOC időszakában kialakult együttműködési és ellenállási minták a későbbi gyarmati rendszerben is meghatározóak maradtak.
A VOC gyarmati államának egyik legsötétebb vonása a kényszermunka és a rabszolgaság intézményesítése volt. A társaság ültetvényein, erődépítkezésein, hajórakodóin és háztartásaiban rabszolgák dolgoztak, akiket a szigetvilág különböző részeiről, valamint Indiából és Kelet-Afrikából hurcoltak Bataviába és más központokba. A rabszolgák jogilag tulajdonnak minősültek, és a holland források gyakran áruként tartották őket nyilván. A rabszolgák számáról nincsenek megbízható összesítések; a történészi becslések szerint Batavia lakosságának akár fele is rabszolga lehetett a 17–18. században, de ez a számadat vitatott, mivel a népszámlálások hiányosak és a kategóriák nem egységesek.
A corvée (kényszermunka) a helyi lakosságot terhelte. A VOC a jávai és más területek uralkodóival kötött szerződésekben gyakran kikötötte, hogy a lakosság meghatározott időszakokban ingyenmunkát köteles végezni a társaság számára – például utak, hidak, raktárak építésénél vagy a fűszerszállítmányok rakodásánál. A helyi elitek ezt a kötelezettséget gyakran továbbterhelték a parasztokra, így a kényszermunka a társadalmi egyenlőtlenségeket is elmélyítette. A holland adminisztráció a corvée-t „hagyományos” jávai intézményként kezelte, ami a modern történészek szerint részben a hollandok által konstruált ideológia volt: a helyi munkaszolgáltatás formái valóban léteztek a gyarmatosítás előtt, de a VOC rendszerében a kényszer intenzitása és kíméletlensége messze meghaladta a korábbi gyakorlatot.
A társadalmi hierarchiát a VOC nem számolta fel, hanem beépítette a saját igazgatásába. A városokban a hollandok mellett a kínaiak, a mardijkerek (felszabadított rabszolgák vagy vegyes származású keresztények) és a különböző „keleti” csoportok saját jogi státusszal rendelkeztek. A falusi társadalomban a hagyományos vezetők, a bupatik és a vallási elöljárók őrizték pozíciójukat, de hatalmuk már nem a helyi közösségtől, hanem a VOC-tól származott. A gyarmati állam tehát nem egyszerűen rátelepedett a régi rendre, hanem újraalkotta azt a saját ellenőrzési igényei szerint. Az etnikai és vallási kategóriák a holland adminisztrációban fokozatosan megszilárdultak, ami a későbbi gyarmati társadalom egyik alapvető jellemzőjévé vált.
A VOC a 18. század második felében egyre súlyosabb pénzügyi nehézségekkel küzdött. A fűszermonopólium jövedelmezősége csökkent, mert a termékek iránti kereslet Európában átalakult, és a konkurens hatalmak – elsősorban a britek – alternatív termelőterületeket vontak be. A társaság katonai kiadásai nőttek, a korrupció elharapózott, és a jávai háborúk, különösen a Bantam és Mataram elleni hadjáratok, felemésztették a tartalékokat. A 18. század végére a VOC adóssága elérte azt a szintet, amelyet a holland állam már nem tudott figyelmen kívül hagyni.
1780–1784 között a negyedik angol–holland háború tovább gyengítette a társaságot: a brit flotta számos VOC-telepet foglalt el, és a kereskedelmi útvonalak megszakadtak. A háború után a holland kormány vizsgálóbizottságot hozott létre, és 1795-ben, a francia forradalmi háborúk idején, a Holland Kelet-indiai Társaságot állami felügyelet alá helyezték. 1799-ben a társaságot formálisan is feloszlatták, vagyonát és adósságait a holland állam vette át. Ezzel kezdetét vette a gyarmati állam új szakasza, amelyben a területi igazgatás már nem egy kereskedelmi vállalat, hanem a holland állam közvetlen feladata lett.
Az átmenet azonban nem volt éles cezúra. A VOC által kiépített intézmények – Batavia adminisztrációja, a rezidensi rendszer, a közvetett uralom, a kényszermunka és az adóbérlet – tovább éltek a 19. században, bár fokozatosan átalakultak. A napóleoni háborúk idején Herman Willem Daendels főkormányzó (1808–1811) megkísérelte a gyarmati igazgatás központosítását, és a Nagy Postaút építésével – amelyhez tömeges kényszermunkát vett igénybe – demonstrálta az állam növekvő beavatkozási képességét. Ezt az időszakot a későbbi gyarmati historiográfia gyakran a „holland gyarmati állam kiépítésének” korszakaként emlegeti, de a modern történetírás hangsúlyozza, hogy a VOC öröksége – a kereskedelemből származó bevétel, a katonai erőszak és a helyi elitekkel való szövetség – már a 17. században megalapozta ezt az államot.
A VOC időszakának története viszonylag jól dokumentált, de a források egyoldalúak. A holland források – a társaság levelezése, hajónaplók, igazgatótanácsi jegyzőkönyvek, periratok és Batavia városi nyilvántartásai – rendkívül gazdagok, és ma a hágai és jakartai levéltárakban kutathatók. Ezek azonban a holland tisztviselők szempontjából íródtak, és a helyi lakosság tapasztalatait csak közvetve, gyakran torzítva tükrözik. A helyi források – jávai, maláj, makasszari krónikák és feliratok – szintén léteznek, de sok esetben udvari megrendelésre készültek, és a VOC-kapcsolatokat az uralkodói legitimáció szempontjából mutatják be. A régészeti leletek, különösen Batavia és a fűszertermelő szigetek ásatásai, fontos kiegészítő adatokat szolgáltatnak, de a mindennapi életre vonatkozó kérdésekben korlátozottak.
Az alfejezetben szereplő számadatok – például a rabszolgák aránya Batavia lakosságában, a Banda-szigeteki áldozatok száma vagy a VOC bevételi mutatói – becslések, amelyek a források hiányossága miatt vitatottak. A történészek egyetértenek abban, hogy a VOC erőszakos monopóliumot épített, és hogy a kényszermunka és a rabszolgaság rendszerszintű volt. Vita folyik azonban arról, hogy a társaság mennyiben volt „modern” vállalat vagy a korai modern állam előfutára, illetve hogy a helyi elitek együttműködése mennyiben önkéntes vagy kikényszerített volt. A „gyarmati népirtás” kifejezés a Banda-szigetek esetében történészi vitatott fogalom: egyes kutatók szerint a 17. századi hadjárat megfelel a modern jogi definíciónak, mások szerint a kifejezés visszavetítése anakronisztikus.
A holland gyarmati állam kiépülésének periodizációja is értelmezési kérdés. A hagyományos gyarmati történetírás a VOC-korszakot a „kereskedelmi társaság” időszakaként különíti el a 19. századi állami gyarmattól. A modern posztkoloniális történetírás ezzel szemben hangsúlyozza a folytonosságot: a VOC már a 17. században területi hatalmat gyakorolt, adót szedett, és katonai erővel irányította a lakosságot. A könyv ezt az utóbbi megközelítést követi, miközben jelzi, hogy a gyarmati állam intézményi sűrűsége és a közvetlen uralom mértéke a 19. században jelentősen megnőtt.