A 20. század első évtizedeinek Holland Kelet-Indiájában a nacionalizmus kialakulása nem egyetlen párt vagy ideológia fokozatos diadala, hanem egymással versengő, gyakran egymást átfedő szervezeti hálózatok története. Az előző alfejezetben tárgyalt gyarmati gazdaság (A Cultuurstelsel és a gyarmati gazdaság) átalakította a társadalmi terepet: az ültetvényes exportgazdaság, a városi munkásság, a holland igazgatás és az iskolahálózat új rétegeket hozott létre, amelyek már nem csupán a helyi arisztokráciák vagy a falu törvényei szerint éltek. A holland gyarmati politika az 1900-as évek elején az úgynevezett etikus politika (hollandul ethische politiek) jegyében oktatási, egészségügyi és öntözési programokat indított. A reformok indítéka összetett volt: a holland közvélemény egy része a 19. századi kényszerművelés jövedelmei után erkölcsi adósságot (hollandul eereschuld) emlegetett, a gyarmati igazgatásnak pedig szüksége volt olcsó, hollandul beszélő és írástudó helyi tisztviselőkre. Az oktatás azonban a lakosság csekély részét érte el, és a holland nyelvű iskolákból kikerülő fiatalok egyszerre váltak a gyarmati állam alkalmazottaivá és a vele való kritikus párbeszéd résztvevőivé.
A politikai nyilvánosság kialakulását a nyomtatott maláj nyelvű sajtó, a vasúti és kikötői munkások sztrájkjai, a reformista iszlám tanulókörök és a holland etnikai jogrend korlátai együttesen alakították. A „nemzeti ébredés” tehát nem magától értetődő folyamat volt, hanem egy olyan nyitott mező, amelyben a jávai kulturális elit, a muszlim kereskedők, a baloldali munkások, a holland iskolázású diákok és a szekuláris értelmiség különböző módon fogalmazta meg a gyarmati uralommal szembeni elégedetlenséget.
A 19. század végén és a 20. század elején a holland Kelet-Indiában a városiasodás, a hajózási és vasúti összeköttetések, valamint az exportgazdaság munkaerőigénye új társadalmi kapcsolatokat hozott létre. A maláj közvetítőnyelv (a későbbi indonéz nyelv alapja) a szigetvilág kikötővárosaiban már évszázadok óta a kereskedelem eszköze volt, ám a 20. század elején a sajtó és az iskolai oktatás révén politikai nyilvánosságot is teremtett. A holland gyarmati jog három fő kategóriába sorolta a lakosságot: európaiak, „idegen keletiek” (hollandul Vreemde Oosterlingen, főként kínaiak és arabok) és „belföldiek” (inlanders). Ez a jogi tagolás a politikai szervezkedés lehetőségeit is meghatározta, mert az egyesülési és gyülekezési szabadságot etnikai és jogi alapon korlátozták.
Az etikus politika oktatási intézményei közül kiemelkedett a bataviai orvosképző, a STOVIA (School tot Opleiding van Inlandsche Artsen), valamint a holland nyelvű tanítóképzők és hivatalnokképzők. Ezekből az iskolákból olyan fiatalok kerültek ki, akik hollandul olvastak, ismerték a holland politikai vitákat, de helyi nyelvükön és közösségeikben is otthonosan mozogtak. Ők alkották a későbbi szervezetek magját. A gyarmati állam azonban nem akart széles körű politikai emancipációt: az oktatás a gyarmati igazgatás alsóbb szintjeinek utánpótlását szolgálta, a holland nyelvű iskoláztatás pedig a lakosság töredékére terjedt ki.
A sajtó szerepe gyorsan növekedett. A maláj nyelvű lapok, a holland nyelvű gyarmati újságok és a kínai közösség kiadványai egyaránt teret adtak a gyarmati viszonyok bírálatának, noha a cenzúra és a sajtórendészet állandó fenyegetést jelentett. Az olvasóközönség kis létszáma ellenére a nyomtatott szó közvetítette azokat a fogalmakat – „haladás”, „nemzet”, „önkormányzat”, „igazságosság” –, amelyek köré a szervezetek programjai épültek.
A Budi Utomo (jávaiul: „nemes törekvés”) megalakulását 1908. május 20-ára teszik Bataviában. A szervezet a STOVIA hallgatói köréből indult ki, Wahidin Sudirohusodo jávai orvos ösztönzésére. Az alapítók fiatal, holland nyelvű képzésben részesült jávai értelmiségiek voltak, akik tanulókörök, ösztöndíjak és népművelő előadások révén kívánták emelni a jávai és madurai lakosság műveltségi szintjét. A Budi Utomo nem követelt függetlenséget; vezetése az első kongresszus után az idősebb jávai arisztokrácia kezébe került, és tevékenysége a holland gyarmati keretek elfogadásán alapult.
A szervezet tagsága elsősorban Jáván és Madurán szerveződött, és a jávai hivatalnoki, tanítói és orvosi réteghez kötődött. A kortársak és a későbbi történetírás is vitatja, hogy a Budi Utomo mennyiben tekinthető „nemzeti” szervezetnek: kulturális programja jávai középréteget célzott, nem a szigetvilág egészét. A függetlenség utáni Indonézia 1948-tól a nemzeti ébredés napjaként (Hari Kebangkitan Nasional) ünnepli május 20-át, ami a Budi Utomót a hivatalos nemzeti emlékezetben az indonéz nacionalizmus kezdőpontjává emelte. A történészi értékelés ezt az emlékezetpolitikai állítást árnyalja: a Budi Utomo valóban az első modern egyesület volt, de nem volt össz-szigetvilági, nem követelt függetlenséget, és tagsága is szűk maradt.
A Budi Utomo kulturális elitizmusával szemben az 1912-ben alapított Indische Partij már kifejezetten politikai pártként lépett fel. Alapítói – Ernest Douwes Dekker, Cipto Mangunkusumo és Suwardi Suryaningrat – a „Kelet-Indiát a kelet-indiaiaknak” jelszóval a gyarmati társadalom minden ott született csoportját, származástól függetlenül, egyetlen politikai közösségbe akarták vonni. Ez a program ellentmondott a holland jog etnikai kategóriáinak, és előremutatott az „indonéz nemzet” későbbi eszméje felé. A holland hatóságok 1913-ban betiltották a pártot, alapítóit pedig száműzték. Az Indische Partij élettartama rövid volt, de a későbbi nacionalista gondolkodás számára fontos előzményt jelentett: itt fogalmazódott meg élesen, hogy a politikai közösség határa nem az etnikai származás, hanem a gyarmati területen való közös sors.
A Sarekat Islam (Iszlám Szövetség) 1912-ben vált országos szervezetté, de gyökerei az 1911-ben Surakartában alapított Sarekat Dagang Islam (Iszlám Kereskedőszövetség) mozgalmához nyúlnak vissza. Az alapítás a batikkereskedők és más helyi piaci szereplők sérelmeiből indult ki, akik a gyarmati gazdaság közvetítői rendszerében úgy élték meg, hogy a kínai kereskedőhálózatok egy része a holland behozatali és felvásárlási láncokban kedvezőbb helyzetbe került. Ezt a tapasztalatot a mozgalom a vallási közösség nyelvén fogalmazta meg, és gyorsan túllépett a kereskedői körökön.
A szervezet vezetője, H. O. S. Cokroaminoto (hollandos írással Tjokroaminoto) a törvényes kereteket hangsúlyozta, és a Sarekat Islamot a helyi lakosság gazdasági önsegélyező, vallási-erkölcsi tömegmozgalmaként mutatta be. A taglétszám gyorsan növekedett: a korabeli becslések 1913-ra több százezer, 1914–1915-re egyes számítások szerint akár másfél–kétmillió tagot említenek, ám ezek a helyi szervezetek önbevallásán alapulnak, és a későbbi történetírás inkább nagyságrendként kezeli őket. A Sarekat Islam vonzereje abban állt, hogy a gyarmati adók, a földbérletek, a piaci verseny és a helyi hivatalnokokkal szembeni sérelmek széles rétegei találtak benne érdekképviseletre.
A szervezet azonban heterogén maradt. Vezetői a fokozatos reformokat és a holland hatóságokkal való óvatos együttműködést keresték, helyi csoportjai viszont időnként bérlőmozgalmakat, adómegtagadásokat és helyi konfliktusokat szerveztek. Az iszlám sem jelentett egységes politikai irányt: az 1912-ben alapított modernista Muhammadiyah elsősorban iskolákat, kórházakat és jótékonysági intézményeket hozott létre, míg a Sarekat Islam a piaci tömegmozgalom eszközeivel dolgozott. Baloldali aktivisták – köztük Semaun és Darsono – az 1910-es évek végétől a Sarekat Islamon belül is teret nyertek, a szervezet belső feszültségeit politikai irányvitává alakítva. 1921-ben a központi vezetés a kettős tagság tilalmával kiszorította a baloldalt; a kivált erők Sarekat Rakyat néven, majd a kommunista párttal szoros kapcsolatban szerveződtek tovább. A Sarekat Islam ezzel elvesztette korábbi tömegbázisának jelentős részét, bár szervezeti hálózata továbbra is fontos maradt a muszlim politika számára.
A kínai közösséggel szembeni feszültségek a Sarekat Islam retorikájában időnként éles formát öltöttek, ám ezek nem vezethetők le valamiféle állandó etnikai ellentétből. A gyarmati gazdaság közvetítői szerepekbe kényszerítette a kínai kereskedőhálózatok egy részét, és a versenyhelyzetből fakadó sérelmek etnikai határvonalak mentén fogalmazódtak meg, noha a strukturális ok a holland adó-, hitel- és piaci rendszer volt. A történeti elemzés ezért a Sarekat Islam antikínai elemeit a gyarmati gazdasági rend kontextusában értelmezi, nem pedig a közösségek kollektív tulajdonságaként.
A holland és indo-európai szocialisták 1914-ben Surabayában hozták létre az Indische Sociaal-Democratische Vereeniging (ISDV) nevű szervezetet. Az ISDV kezdetben főként holland és kínai munkások körében tevékenykedett, de az 1910-es évek második felétől indonéz vasutasok, kikötőmunkások és értelmiségiek is csatlakoztak. 1920. május 23-án a szervezet Partai Komunis Indonesia (PKI) néven alakult újjá; első elnöke Semaun, alelnöke Darsono lett. A PKI programja a gyarmati uralom radikális felszámolását, a külföldi tőke ültetvényeinek és gyárainak társadalmasítását, valamint a munkásság politikai hatalmát hirdette; ezzel a korabeli szervezetek közül a legélesebb antikoloniális álláspontot képviselte.
A holland gyarmati hatóságok a mozgalmat rendészeti és ideológiai fenyegetésként kezelték. Az 1923-as vasutassztrájkok után több vezetőt letartóztattak, Semaun elhagyta az országot. A Kommunista Internacionálé irányvonalának megfelelően a PKI egy része 1926-tól fegyveres felkelésre készült. 1926 novemberében Banten térségében (Nyugat-Jáva), 1927 elején pedig Nyugat-Szumátrán törtek ki felkelések. A holland gyarmati hadsereg és rendőrség néhány hónap alatt leverte azokat; a letartóztatottak ezreit politikai fogolytáborba, a távoli Boven Digoelba (holland Új-Guinea) szállították. A halálos áldozatok számát a források eltérően adják meg, és a felkelés helyi résztvevőinek motivációi sem írhatók le csupán a pártközpont döntéseiből.
A felkelés leverése után a PKI-t betiltották, a radikális baloldal hosszú időre meggyengült. A holland hatóságok a történteket „kommunista rendzavarásnak” minősítették, és ezzel igazolták a gyarmati elnyomás szigorítását; a későbbi indonéz történetírás egy része viszont a felkelést a nemzeti függetlenségi harc korai állomásaként értékelte. A két értelmezés közötti vita máig része a korszak emlékezetének. Fontos elkülöníteni ezt a gyarmati korszakbeli PKI-t a függetlenség utáni, 1965 előtti Indonéz Kommunista Párttól: bár szervezeti folytonosság létezett, a két korszak politikai környezete, tömegbázisa és nemzetközi helyzete alapvetően eltért.
Az 1920-as években a holland nyelvű felsőbb iskolák diákjai etnikai alapon szerveződő ifjúsági egyesületeket hoztak létre, például a Jong Java, a Jong Sumatranen Bond vagy a Jong Ambon. Ezek a szervezetek eleinte kulturális öntevékenységet végeztek – nyelvőrzést, sportot, ismeretterjesztést –, de az évtized második felében egyre inkább a közös politikai identitás kérdései felé fordultak. 1928. október 28-án a Bataviában tartott második ifjúsági kongresszus résztvevői elfogadták a Sumpah Pemuda (Ifjúsági eskü) három tételét: egy haza, Indonézia; egy nemzet, az indonéz nemzet; egy nyelv, az indonéz nyelv.
A döntés szimbolikus jelentősége abban rejlett, hogy a résztvevők a jávai helyett a maláj alapú közvetítőnyelvet emelték a leendő nemzeti nyelv rangjára. Ez a választás gyakorlati és politikai kompromisszum volt: a maláj nyelvet a szigetvilág kikötővárosaiban és kereskedelmi csomópontjaiban széles körben megértették, és nem kötődött a legnagyobb etnikai csoport, a jávaiak kulturális dominanciájához. A Sumpah Pemuda résztvevői ugyanakkor a gyarmati társadalom szűk, iskolázott rétegét képviselték; az eskü nem járt tömegmozgalommal, és a holland Kelet-India lakosságának nagy része akkor még nem azonosult az „Indonézia” politikai fogalmával. A függetlenség utáni állami emlékezetpolitika később a nemzeti egység alapító pillanatává emelte az eseményt, és a Sumpah Pemuda szövegét az iskolai emlékezet részévé tette. A történészi elemzés ezt a kanonizációt a nemzetépítés eszközeként, nem pedig az 1928-as társadalmi valóság leírásaként értelmezi.
1929 végén a holland hatóságok letartóztatták Sukarnót és több PNI-vezetőt. Az 1930-as perben Sukarno politikai beszédet mondott, amely Indonesia Menggugat (Indonézia vádat emel) címmel vált ismertté; a szöveg a függetlenségi mozgalom későbbi ikonikus dokumentuma lett, bár hosszú ideig illegálisan vagy kéziratos formában terjedt. A bíróság elítélte Sukarnót, aki 1931-ben szabadult, de a PNI ekkorra felbomlott. Sukarno a Partindo nevű utódszervezetben tevékenykedett tovább, míg a holland hatóságok 1933-ban ismét letartóztatták: előbb Flores szigetére, Endehbe, később Szumátrára, Bengkuluba száműzték. A holland válasz egyértelművé tette, hogy a radikális, nem kooperáló nacionalizmust nem tűri a gyarmati állam.
A nem együttműködő nacionalizmus másik pólusát a hollandiai diaszpórában politizáló diákok képviselték. Az 1920-as évek elejétől a Perhimpunan Indonesia nevű egyesületükben az „Indonézia” nevet tették programmá, és a függetlenségi gondolatot a nemzetközi antikoloniális mozgalommal kapcsolták össze. A későbbi vezető politikusok, Mohammad Hatta és Sutan Sjahrir is itt szereztek politikai tapasztalatot. Visszatérésük után, 1934-ben a holland hatóságok letartóztatták őket, és Hattát, valamint Sjahrirt a Boven Digoel-i táborba, majd a Banda-szigeteki Banda Neirára száműzték. Ez a represszió a mozgalom csaknem valamennyi irányzatát érintette, a baloldaltól a szekuláris függetlenségiekig.
A radikális szervezkedés mellett a gyarmati törvényesség keretei között működő irányzat is létezett. A holland kormányzat 1918-ban életre hívta a Volksraad (Néptanács) elnevezésű tanácsadó testületet, amelyben a tagok egy részét kinevezték, más részét korlátozott választójog mellett választották. A Volksraadnak nem volt törvényhozó hatalma, csupán véleményt nyilváníthatott a gyarmati költségvetésről és jogszabálytervezetekről; a főkormányzó annak ajánlásait figyelmen kívül hagyhatta. Az indonéz képviselők közül egyesek, például Mohammad Husni Thamrin, a testületet fórumként használták a gyarmati kormányzat bírálatára, mások a fokozatos reformokban bíztak.
1936-ban Soetardjo Kartohadikoesoemo a Volksraadban petíciót terjesztett elő, amely tíz éven belül fokozatos önkormányzatot kért a Holland Királyság keretei között. A holland kormány 1938-ban a petíciót elutasította, arra hivatkozva, hogy a helyi lakosságot nem tartja felkészültnek a felelős önkormányzatra. Ez a döntés a mérsékelt irányzat hitelét is aláásta. 1939-ben több politikai szervezet GAPI (Gaboengan Politik Indonesia – Indonéziai Politikai Szövetség) néven koalíciót hozott létre, és „Indonesia Berparlemen” jelszóval valódi parlamentet követelt. A holland hatóságok a japán terjeszkedés árnyékában sem adtak érdemi alkotmányos engedményt, így a kooperációs út 1942-re zsákutcának bizonyult.
A nacionalista klubok mellett a korszak politizálódása a gyarmati társadalom más csoportjait is elérte. A női mozgalom a 20. század elején részben az oktatás ügyéből indult ki. Raden Ajeng Kartini jávai arisztokrata levelei – amelyek posztumusz, 1911-ben jelentek meg – a női művelődés hiányát és a házassági kényszerpályákat tették láthatóvá; bár Kartini nem alapított szervezetet, alakja később a női emancipáció szimbólumává vált. 1917-ben a Muhammadiyah keretében létrejött az Aisyiyah női szervezet, 1928 decemberében pedig nőszervezetek országos kongresszust tartottak, amely a nők oktatását, a házassági kor eltolását és a politikai képviseletet tűzte napirendre. A férfiak által vezetett nemzeti mozgalmak ezeket az ügyeket gyakran másodlagosnak tekintették, de a női szerveződés a gyarmati nyilvánosság tartós elemévé vált.
A munkásság szervezkedését a vasutasok, a kikötői és ültetvényi dolgozók sztrájkjai jelezték. A holland gyarmati jogrend a munkások gyülekezési és sztrájkjogát szigorúan korlátozta, a szervezőket gyakran büntetőjogi eszközökkel sújtotta. Az iszlám oktatási hálózatokban a hagyományos pesantren (bentlakásos vallási iskolák) és a modernista intézmények közötti vita szintén politikai jelentőséget kapott: a Nahdlatul Ulama 1926-ban a hagyományos iskolák és vallástudósok védelmében alakult meg, míg a Muhammadiyah a modern tanrendű iskolákat és egészségügyi intézményeket szervezte. A két szervezet közötti feszültségek és együttműködések a későbbi indonéz iszlám politika tartós szerkezetét rajzolták elő.
A gyarmati társadalom etnikai és jogi tagoltsága a szerveződést is meghatározta. A kínai közösségen belül a kínai nacionalista és reformista mozgalmak ugyanebben az időszakban szintén jelen voltak, de céljaik nem estek egybe az indonéz nacionalizmuséval; a két politikai mezőt a gyarmati kategóriák és a gazdasági közvetítői szerepek egyszerre kapcsolták össze és választották el. Az itt kialakult feszültségek nem vezethetők le a közösségek állítólagos „természetéből”, hanem a gyarmati gazdaság és jog hierarchiájából érthetők meg.
Az 1908 és 1942 közötti évtizedeket az indonéz történetírás gyakran „nemzeti ébredésnek” nevezi. Ez a kifejezés azonban utólagos keret: a korabeli szereplők nem egyetlen folyamatban gondolkodtak, hanem eltérő területi, etnikai, vallási és ideológiai koordináták között. A Budi Utomo a jávai kulturális elit, a Sarekat Islam a muszlim piaci és vidéki közösség, a PKI a gyarmati munkásság, az ifjúsági szervezetek a holland iskolázású diákság, a PNI pedig a szekuláris függetlenségi értelmiség köré szerveződött. Közös volt bennük a gyarmati egyenlőtlenségek bírálata, de az „Indonézia” mint egységes állam és nemzet mégis csak az 1920-as évek végétől vált az értelmiségi csoportok uralkodó programjává.
A holland elnyomás – börtönök, száműzetések, betiltott pártok, korlátozott sajtó – egyszerre gátolta a mozgalmakat és erősítette a gyarmati uralommal szembeni közös sérelmeket. A mérsékelt kooperáció kudarca, a Volksraad hatásköri korlátai és a holland kormány merevsége együtt növelték a radikális függetlenségi gondolat vonzerejét. Ugyanakkor a nemzeti egység korántsem volt megvalósult társadalmi tény: az etnikai, vallási és osztálykülönbségek, valamint a gyarmati jogrend fenntartotta belső határok a 20. század közepén is tovább éltek. Ezt a feszültségekkel terhelt hálózatot a japán megszállás 1942-ben alapvetően új helyzetbe hozta; annak következményeit a következő alfejezet tárgyalja (A japán megszállás és a függetlenség kikiáltása).
A korszak történetét elsősorban holland gyarmati iratokból, rendőrségi jelentésekből, bírósági jegyzőkönyvekből, a Volksraad üléseinek anyagaiból, mozgalmi sajtótermékekből, egyesületi jegyzőkönyvekből és későbbi résztvevői visszaemlékezésekből ismerjük. A holland közigazgatási források a mozgalmakat gyakran rendészeti és biztonsági problémaként keretezik, ezért a taglétszámokra, a szervezetek befolyására és a gyarmati rendszer stabilitására vonatkozó adataikat óvatosan kell olvasni. A mozgalmi sajtó viszont a támogatók számát és a szervezettséget hajlamos túlbecsülni.
A Sarekat Islam tagságára, az 1926–27-es felkelés áldozataira és a Boven Digoelba internáltak számára nincs megbízható, egységes statisztika; a rendelkezésre álló számok becslések, és az alkalmazott módszertől függően erősen eltérnek. A szervezetek közötti kapcsolatokat – különösen a Sarekat Islam, a PKI és a későbbi nacionalista pártok átfedéseit – a résztvevők későbbi visszaemlékezései gyakran a saját politikai utóéletük fényében színezik. A Budi Utomo és a Sumpah Pemuda köré szerveződő hivatalos emlékezet a függetlenség utáni állami ünnepekben szentesítette a „nemzeti ébredés” folytonos történetét; a történészi kutatás ezzel szemben hangsúlyozza, hogy e szervezetek tagsága, nyelve és földrajzi hatóköre sokkal szűkebb volt, mint amit a későbbi nemzeti keret sugall. A PKI korai történetét a hidegháború és az 1965 utáni indonéz állami történetírás is újraértelmezte, ezért a korabeli források és a későbbi ideológiai olvasatok szétválasztása különösen fontos.