A mai Pápua Új-Guinea területe a világ egyik legnyelvileg és kulturálisan legsokszínűbb régiója, ám ennek a ténynek a történelmi értelmezése csak az utóbbi évtizedekben vált kritikaivá. A gyarmati kor előtti időszakot nem lehet a mai államhatárok felől megérteni: az Új-Guinea szigetét és a környező szigetvilágot magában foglaló térség népei több, egymással részben átfedő hálózatban éltek, és a nyelvi sokszínűségük sem egyetlen, homogén „törzsi” múlt emléke. Ez az alfejezet a régió benépesülésének két nagy hullámát, a nyelvi kategóriák természetét, a több mint 800 nyelv kérdését, valamint a gyarmati kor előtti népességi becslések bizonytalanságát mutatja be. A következő alfejezetek a társadalom, a gazdálkodás és a kereskedelem sajátosságaival foglalkoznak; itt a hangsúly a demográfiai és nyelvi alapokon van.
A mai Pápua Új-Guinea területének benépesülése két, időben és földrajzilag jól elkülöníthető folyamatra vezethető vissza. Az első hullám a pleisztocén végi, mintegy 50–60 ezer évvel ezelőtti megtelepedés, amely a Sahul-nak nevezett, akkoriban összefüggő kontinensre – a mai Ausztrália, Új-Guinea és Tasmania egyesült szárazföldjére – irányult. Ebből az időszakból származó régészeti lelőhelyek, például a Huon-félsziget és a felföldi völgyek környékén feltárt pattintott kőeszközök, valamint növényi maradványok arra utalnak, hogy a korai közösségek a partvidékekről fokozatosan a belső hegyvidékek felé is eljutottak. A pontos időrend régészeti becslés: egyes lelőhelyek korát 40–50 ezer évre, másokat 60 ezer évnél régebbre teszik, ám a dátumok módszertani okokból vitathatók. Tudományos konszenzus abban áll, hogy Új-Guinea benépesülése jóval korábbi, mint az ausztronéz nyelveket beszélő csoportok érkezése.
A második nagy hullámot az ausztronéz nyelvcsalád (angol: Austronesian language family) beszélői alkották. A nyelvészeti és régészeti rekonstrukciók szerint ez a csoport a mai Tajvan felől, a Csendes-óceán szigetvilágának irányából terjedt el, és a Lapita-kultúra (angol: Lapita culture) hordozóiként mintegy 3 000–3 500 évvel ezelőtt érkezett meg a melanéziai szigetvilágba, így Új-Guinea északi partvidékére és a közeli szigetekre is. A Lapita-hagyaték régészeti azonosítója a jellegzetes, fogazott mintájú kerámia, valamint az obszidiánnal folytatott távolsági csere nyomai. A betelepülés időpontja azonban nem egyetlen esemény, hanem több évszázados, fokozatos folyamat volt, és a régészeti radiokarbon dátumok – például a Bismarck-szigeteken végzett ásatásokból – bizonytalansági sávval szerepelnek. Dokumentált tény, hogy az ausztronéz nyelvek a part menti és szigeti övezetekben terjedtek el, míg a belső területek nyelvi térképét a korábbi, nem ausztronéz nyelvek uralták; ez a kettősség mindmáig meghatározza a régió nyelvi képét.
A földrajzi tagoltság döntő szerepet játszott abban, hogy a betelepülő csoportok nem egységesültek. Az Új-Guinea szigetét átszelő, 4 000 méter fölé emelkedő hegyvonulatok, a mély völgyek, a kiterjedt mocsarak és a sűrű trópusi erdők apró, viszonylag elszigetelt ökológiai fülkéket hoztak létre. Ez a természeti környezet nem tette lehetetlenné a kapcsolatot – a folyók, a tengerparti utak és a hegyi ösvények cserehálózatokat hordoztak –, de a közösségek méretét és a nyelvi hasadás ütemét alapvetően befolyásolta. A hegyvidéki völgyekben gyakran egymástól alig 10–20 kilométerre fekvő falvak külön nyelveket beszéltek, miközben a tengerparti kereskedő közösségek több nyelvet is használtak. Ez a minta nem „elmaradottság”, hanem a helyi társadalmi és ökológiai viszonyokhoz való alkalmazkodás.
A régóta bevett pápua nyelvek (angol: Papuan languages) kifejezés a nyelvtudomány egyik legfélrevezetőbb, mégis nehezen kiiktatható technikai fogalma. Szigorú nyelvészeti értelemben a pápua nyelvek nem alkotnak egyetlen, közös ősre visszavezethető nyelvcsaládot, mint például az ausztronéz vagy az indoeurópai nyelvek. A kifejezés a gyarmati korszakban és a 20. század eleji nyelvészeti osztályozásban alakult ki, és gyakorlatilag maradékkategória: mindazok a nyelvek, amelyek Új-Guinea és a környező szigetek térségében beszélhetők, de nem tartoznak az ausztronéz nyelvcsaládhoz. Ez a meghatározás tehát nem a nyelvek közös eredetét, hanem éppen annak hiányát jelöli.
A mai nyelvészeti szakirodalom a pápua nyelvek körében több tucat, egymással bizonyítottan rokonítható kisebb családot és számos, egyelőre rokoníthatatlannak tűnő izolátumot különböztet meg. A legnagyobb ilyen javasolt egység a Transz-Új-Guinea-i filogenetikai hipotézis (angol: Trans–New Guinea hypothesis), amely a sziget felföldjének és déli részének számos nyelvét egy közös makrocsaládba sorolná. Ez az elképzelés – amelyet főként Stephen Wurm és Malcolm Ross nyelvészeti munkái alapoztak meg – a névmási paradigmák, az alapszókincs és a morfológiai hasonlóságok alapján feltételez egy, a többi pápua nyelvtől elkülöníthető nagyobb csoportot. A hipotézis azonban a mai napig vitatott: a jóváhagyott rokonsági bizonyítékok egy része kölcsönzés vagy véletlen hasonlóság is lehet, és a kevésbé intenzíven kutatott nyelvek esetében az adatok hiányosak. Ezért a Transz-Új-Guinea-i egységet nem szabad bizonyított tényként, hanem egy befolyásos, de továbbra is tesztelés alatt álló tudományos értelmezésként kezelni.
A pápua nyelvek kategorizálásának problematikussága nem csupán filológiai kérdés. A gyarmati és misszionáriusi leírások gyakran a nyelvi sokféleséget a „törzsi széttagoltság” és a „civilizálatlanság” bizonyítékaként mutatták be, ami hozzájárult ahhoz a sztereotípiához, hogy a belső területek népei természetüknél fogva elszigeteltek és ellenségesek. A tényleges nyelvi helyzet azonban ennél jóval dinamikusabb: a legtöbb közösségben a többnyelvűség volt a norma, a cserekapcsolatok, a házassági szövetségek és a vallási rítusok során a beszélők rendszeresen használták más nyelvek elemeit is. A nyelvek száma tehát nem a közösségek közötti teljes elzártságot, hanem a társadalmi hálózatok sajátos, kis léptékű szerveződését tükrözi.
Miközben a hegyvidéki és belső területek nyelvi térképét a pápua nyelvek uralták, az Új-Guinea északi partvidéke, a Bismarck-szigetek, a Louisiade-szigetek és Bougainville térsége az ausztronéz nyelvcsalád óceániai alcsoportjába tartozó nyelvek hazája lett. Ide tartozik például a mai Port Moresby környékén beszélt motu nyelv és a kelet-új-britanniai tolai nyelv; mindkettő ausztronéz, és a gyarmati kor előtti tengeri kereskedelem fontos közvetítő nyelvei voltak. Az ausztronéz nyelvek beszélői nem egyszerűen „meghódították” a partvidéket, hanem hosszú időn át keveredtek a korábban ott élő pápua nyelvű közösségekkel. Ennek nyomai a mai nyelvekben is megfigyelhetők: az óceániai nyelvek egy része pápua nyelvekre jellemző hangtani és nyelvtani elemeket vett át, ami arra utal, hogy a két nyelvi környezet között tartós kétnyelvűség és nyelvcsere zajlott.
A tengeri hálózatok szerepét nem szabad alábecsülni. A part menti ausztronéz közösségek olyan távolsági cserekapcsolatokat tartottak fenn, amelyek a szigetvilág egészét behálózták: obszidiánt szállítottak a Bismarck-szigetekről, kagylót és teknőspáncélt a partvidékekről, madártollat a belső erdőkből. A csere nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és nyelvi folyamat is volt: a kereskedelmi útvonalak mentén kialakult közvetítő nyelvek és a többnyelvű kísérők biztosították, hogy a különböző nyelvű csoportok kommunikálni tudjanak. A motu kereskedők például – a későbbi gyarmati leírásokban hiri kereskedelmi utakként ismert hálózatban – rendszeresen hajóztak a part menti falvak között, és a kagyló- és cserépáru-cseréhez saját, kialakult tárgyalási nyelvet használtak. Ez a jelenség már a gyarmati kor előtti időszakban is létezett, bár a hiri motu mint önálló közvetítő nyelv fénykora a 19. század végére tehető, és a gyarmati igazgatás alatt intézményesült.
A Pápua Új-Guineára vonatkozó leggyakrabban idézett nyelvészeti adat szerint a mai állam területén több mint 800 nyelvet beszélnek; a legszélesebb körben használt nyelvészeti adatbázisok, például az Ethnologue mintegy 840 élő nyelvet tart számon a 2020-as évek elején, míg a Glottolog valamivel alacsonyabb számot ad, mert egyes változatokat nyelvjárásnak tekint. Ez a szám a világ egyik legmagasabb nyelvi sűrűségi mutatója: a mai ország területe mindössze 462 840 négyzetkilométer, tehát átlagosan nagyjából minden 550 négyzetkilométerre jut egy nyelv – a globális átlag többszöröse. A pontos szám azonban nem rögzíthető természettudományos pontossággal: attól függ, hogy a kutató hol húzza meg a határt a nyelv és a nyelvjárás között, és hogy a kihalófélben lévő, már csak néhány beszélővel rendelkező változatokat hogyan veszi számba. Ezért a „több mint 800” kifejezés a tudományos konszenzus által elfogadott nagyságrend, de nem egzakt mérés.
A nyelvi diverzitás okait több, egymást erősítő tényező magyarázza. Az első a geográfiai tagoltság: a hegyvonulatok, völgyek, folyók és mocsarak természetes határokat képeztek, amelyek lelassították a nyelvi újítások terjedését. A második a kis közösségi méret és a házassági endogámia: a legtöbb csoport néhány száz, legfeljebb néhány ezer főből állt, és a házasságokat jellemzően a saját nyelvközösségen belül vagy szövetséges, gyakran szomszédos csoportokkal kötötték. Ez a gyakorlat növelte a nyelvi hasadás valószínűségét, mert a kisebb beszélőközösségekben a nyelvi változások gyorsabban rögzülhettek. A harmadik ok a nyelvi csere és többnyelvűség: a cserehálózatok, a szertartásos kapcsolatok és a háborús szövetségek miatt a beszélők folyamatosan érintkeztek más nyelvekkel, ami nem egységesülést, hanem gyakran újabb nyelvi változatok kialakulását eredményezte.
Fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvi sokszínűség nem jelentett teljes elszigeteltséget. A hegyvidéki közösségek is ismerték a szomszédos völgyek lakóit, és a régészeti leletek – például a felföldi területeken talált tengeri kagylóékszerek – azt bizonyítják, hogy a tengerparti és a belső területek között rendszeres, több száz kilométeres cserekapcsolatok működtek. A nyelvi határok tehát nem voltak áthatolhatatlanok, de a közösségek identitásában, a rokonsági rendszerekben és a területi jogokban fontos szerepet játszottak. A wantok – tok piszin kifejezés, amely a „one talk”, azaz „egy nyelv” kifejezésből származik – fogalma a közös nyelvet beszélő, rendszerint rokonnak tekintett személyekre utal, és bár maga a szó a gyarmati kor utáni kreol nyelvben alakult ki, jól mutatja, hogy a nyelv a társadalmi szolidaritás egyik legfontosabb szervezőelve volt. Ezt a prekoloniális időszakra visszavetíteni annyiban lehet, hogy a nyelvi közösséghez tartozás már akkor is alapvető identitásképző tényező volt.
A gyarmati kor előtti Új-Guinea népességére vonatkozó ismereteink rendkívül bizonytalanok. A régióban nem készültek írott összeírások vagy adóösszeírások, és a legkorábbi európai megfigyelők – portugál, spanyol, holland, angol hajósok – csak a partvidék egyes pontjait látták, a belső területeket pedig egészen a 20. század első feléig gyakorlatilag ismeretlennek tekintették. A 19. század végi és 20. század eleji misszionáriusi és gyarmati becslések ezért a sziget teljes népességét gyakran néhány százezer főre, sőt olykor annál is kevesebbre tették; ezek az adatok a parti falvak megfigyelésén és a belső területekre vonatkozó spekuláción alapultak, ezért megbízhatóságuk csekély. Az 1930-as évek ausztrál expedíciói – például a Leahy testvérek aranykutató útjai – megdöbbenve tapasztalták, hogy a felföldi völgyekben több százezer ember él, akiknek létezéséről a gyarmati adminisztráció nem tudott. Ez a felfedezés dokumentált tény, és rávilágított a korábbi demográfiai becslések tévedésére.
A mai történeti demográfiai rekonstrukciók a 19. század végi össznépességet általában 500 ezer és 2 millió fő közé teszik, de a széles intervallum jól mutatja a bizonytalanságot. A népsűrűség térben rendkívül egyenlőtlen volt: a tengerparti kereskedő központok, a folyóvölgyek és a felföldi völgyek – például a Waghi-völgy, a Baliem-völgy és a Simbu-vidék – viszonylag sűrűn lakottak voltak, míg a meredek hegyoldalak, a magashegyi erdők és a kiterjedt mocsarak ritkán vagy egyáltalán nem voltak lakottak. A felföldi népsűrűség kérdése különösen fontos, mert a régészeti ásatások – például a Kuk-mocsárban feltárt, mintegy 9 000 éves árkok és ültetvénynyomok – arra utalnak, hogy a belső területeken már a holocénben intenzív mezőgazdasági tevékenység folyt. A kertművelés – taró, jamsz, banán, később az Amerikából behurcolt édesburgonya – lehetővé tette, hogy a felföldi völgyekben a környező partvidékhez képest is magasabb népsűrűség alakuljon ki. A édesburgonya (Ipomoea batatas) behurcolásának időpontja és demográfiai hatása azonban vita tárgya: egyes kutatók szerint a 16–17. századi spanyol vagy portugál közvetítéssel érkezett növény jelentős népességnövekedést és mezőgazdasági intenzifikációt hozott a felföldi társadalmakban, mások szerint a hatása mérsékeltebb volt, és a felföldi mezőgazdaság már korábban is el tudta tartani a sűrűbb népességet. Ez a vitatott értelmezés jól példázza, hogy a prekoloniális demográfiai viszonyokat nem lehet egyetlen okkal magyarázni.
A gyarmati kor előtti népesedési kérdésekhez hozzátartozik a járványok kérdése is. Az európai és ázsiai betegségek – himlő, kanyaró, influenza – behurcolásának időpontja bizonytalan, de a 19. századtól a partvidéki közösségekben dokumentáltan súlyos demográfiai visszaesést okoztak. A belső területeken ez a hatás később, a gyarmati behatolás kibontakozásával jelentkezett. A prekoloniális időszak népesedési modelljeit tehát nemcsak a régészeti adatok, hanem a későbbi járványtörténeti események is torzíthatják, ami még óvatosabbá teszi a korábbi össznépességre vonatkozó becsléseket.
A nyelvi és demográfiai sokféleség nem választható el a prekoloniális társadalmak szerveződésétől. A legtöbb közösségben a politikai és gazdasági élet alapegysége a klán (angol: clan) vagy annak kisebb, nemzetségi jellegű szegmense volt, amelyet a közös ősre való – gyakran mítoszi – hivatkozás, a közös földhasználat és a kölcsönös segítségnyújtás kötött össze. A klánok fölött azonban nem állt tartós, örökletes uralkodói hatalom; a vezetés jellemzően big man típusú volt, ami az antropológiai szakirodalomban olyan személyt jelöl, aki nem született kiváltságok, hanem személyes presztízs, bőkezűség, szónoki képesség és a cserekapcsolatok szervezése révén szerzett befolyást. Ez a modell – amelyet a melanéziai társadalmakra dolgoztak ki – azonban nem alkalmazható egységesen: egyes tengerparti és szigeti közösségekben örökletes főnökségek is kialakultak, például a Trobriand-szigetek és a kelet-új-britanniai térség egyes falvaiban.
A hatalmi viszonyok tehát erősen változóak voltak, és a közösségek közötti kapcsolatokat nem a mai állam- vagy nemzetfogalom, hanem a rokonsági, nyelvi és kereskedelmi hálózatok határozták meg. A nagy ember (tok piszin: bikman) fogalmának használatakor óvatosan kell eljárni: ez az antropológusok által alkotott összehasonlító kategória, amely leegyszerűsítheti a helyi viszonyokat. A prekoloniális közösségek valójában sokféle vezetési formát ismertek, és a gyarmati leírások gyakran európai mintákra vetítették vissza a „főnök” vagy „király” fogalmát, ami torzíthatja a történeti képet.
A nyelvi és kulturális sokszínűség tehát nem a társadalmi szerveződés hiányát, hanem annak sajátos, kis léptékű, hálózatos formáját tükrözi. A prekoloniális Új-Guinea népei nem „törzsek” voltak a gyarmati irodalom egyszerűsítő értelmében, hanem olyan közösségek, amelyek identitását a nyelv, a rokonság, a területi jogok és a cserekapcsolatok együttese alakította. Ez a megközelítés a későbbi, a gyarmati korra vonatkozó alfejezetekben is fontos lesz, mert a gyarmati hatalom éppen ezeket a hálózatokat próbálta merev, területileg rögzített közigazgatási egységekké alakítani, gyakran erőszakkal.
A prekoloniális Új-Guinea népességére és nyelveire vonatkozó ismereteink három, eltérő megbízhatóságú forráscsoportra támaszkodnak. Az első a nyelvészeti rekonstrukció: a jelenlegi nyelvek összehasonlítása alapján a kutatók nyelvcsaládokat, kölcsönzéseket és feltételezett ősi szókincset rekonstruálnak. Ez a módszer erős, de a „pápua nyelvek” esetében a rokonsági viszonyok rendkívül bizonytalanok, és a nagyobb csoportosítások – mint a Transz-Új-Guinea-i hipotézis – vita tárgyát képezik. A második a régészeti bizonyíték: a lelőhelyek, a kerámia, a kőeszközök és a növényi maradványok alapján lehet következtetni a betelepülés időpontjára, a mezőgazdaság kezdeteire és a cserehálózatokra. A radiokarbon dátumok becslések, és a feltárások egyenlőtlen földrajzi eloszlása miatt a kép torz lehet. A harmadik forráscsoport a gyarmati és misszionáriusi feljegyzések, amelyek a 16. századtól gyarapodnak, de a 19. századig szinte kizárólag a partvidékre korlátozódnak, és gyakran a helyi társadalmak félreértésén alapulnak. Ezek a források értékesek, de kritikával kezelendők.
A demográfiai becslések különösen bizonytalanok: nincs megbízható prekoloniális összeírás, és a korai európai megfigyelők alábecsülték a belső területeket. A leggyakrabban idézett nagyságrend – 500 ezer és 2 millió fő a 19. század végén – történeti demográfiai rekonstrukció, nem mért adat. A nyelvszámra vonatkozó adatok szintén bizonytalanok a nyelv és nyelvjárás közötti határ miatt. Az ausztronéz betelepülés időpontja régészeti és nyelvészeti becslés, amelyet az újabb leletek pontosíthatnak. Az édesburgonya behurcolásának demográfiai hatása vitatott értelmezés, és a járványtörténeti események miatt a prekoloniális népesedési modellek még inkább felülvizsgálatra szorulnak. Ebben az alfejezetben végig arra törekedtünk, hogy a biztos tényeket – például a két nagy betelepülési hullám létezését, a pápua nyelvek kategóriájának nem genetikai jellegét, a felföldi népsűrűség 20. századi felfedezését – megkülönböztessük a becslésektől és a vitatott hipotézisektől.