A gyarmati kor előtti Új-Guinea társadalmai nem alkottak egységes „pápuai civilizációt”. A mai Pápua Új-Guinea területén élő közösségek a A népesség és a nyelvek című alfejezetben bemutatott nyelvi és környezeti sokféleséghez illeszkedve, egymástól eltérő gazdálkodási, rokonsági és politikai mintákat alakítottak ki. A sziget belsejében, a partvidékeken és a környező szigetvilágban más-más ökológiai feltételekhez igazodtak; közös vonásuk azonban, hogy a társadalmi integrációt elsősorban a rokonság és a személyes kapcsolatok, nem pedig központi államok és írott jogrend szervezték. A tengeri kapcsolatok a part menti közösségeket távoli szigetekkel és kereskedelmi hálózatokkal kötötték össze, miközben a hegyvidéki völgyek lakói hosszú távú csererendszereket építettek ki. Ez az alfejezet ezeket a formákat a maguk sokféleségében mutatja be, kerülve a gyarmati korszakban rögzült „törzsi” és „primitív” leegyszerűsítéseket.
A gyarmati kor előtti Új-Guineán a kertgazdálkodás (angol szakirodalomban horticulture) volt a legelterjedtebb termelési forma. Ez nem a modern értelemben vett nagyszabású szántóföldi gazdálkodást jelentette, hanem olyan, gyakran kézi eszközökkel végzett vegyes növénytermesztést, amelyet kis parcellákon, erdőirtásos-ugaros technikával vagy állandóbb, teraszos, öntözéses rendszerekben folytattak. A fő termények közé tartozott a taró (Colocasia), a jamgyökér (Dioscorea), a banán, a kenyérfa, a kókuszpálma és az alföldi mocsaras területeken a szágópálma, amely elsősorban a part menti és folyó menti közösségek keményítőforrása volt.
A legintenzívebb kertgazdálkodási rendszerek a hegyvidéki völgyekben, például a Wahgi-völgyben és a Hagen-hegyvidéken alakultak ki. Itt a lejtőkön teraszokat képeztek ki, a nedves talajvíz elvezetésére árkokat ástak, és a termékenységet komposztálással, trágyázással és vetésforgóval tartották fenn. A Kuk-mocsár (Kuk Swamp) régészeti lelőhelyén talált csatornarendszerek arra utalnak, hogy a térségben már időszámításunk előtt több ezer évvel is folyt vízgazdálkodásra épülő növénytermesztés; a pontos kronológia azonban vitatott, egyes értelmezések i. e. 7000–6000 körüli kezdetet feltételeznek, mások óvatosabbak. A helyi hagyományok és a későbbi megfigyelések mindenesetre azt mutatják, hogy a hegyvidéki kertek a közösségi élet központjai voltak, és a termések nem csupán élelmezési, hanem rituális és csereértékkel is bírtak.
A partvidéki és alföldi területeken a kertgazdálkodás kevésbé volt állandó jellegű. A szágófeldolgozás, a halászat, a kagyló- és rákgyűjtés, valamint a vadászat egészítette ki a kisebb kerteket; a települések egy része ezért időszakosan vagy félig letelepedett módon élt. A folyó menti népek kenukkal közlekedtek, és a mangroveerdők, lagúnák erőforrásait hasznosították. A hegyvidék és a partvidék közötti kereskedelmi cserékben éppen ezek az eltérő termelési módok teremtettek kölcsönös függőséget: a belső területek sót, obszidiánt, kagylóhéjat kaptak, cserébe disznót, madártollat és szárított halat adtak – bár a forgalom iránya és intenzitása térben és időben változott.
A növénytermesztés mellett a sertéstartás kiemelkedő szerepet játszott. A sertés nem csupán fehérjeforrás volt, hanem rituális és politikai értékhordozó is. A hegyvidéki társadalmakban a disznóvágások, a disznóhús szétosztása és a sertések cseréje a nagy társadalmi események – házasságkötések, gyászszertartások, konfliktusok rendezése – elmaradhatatlan eleme volt. A sertések száma és minősége a család vagy a közösség presztízsét jelezte. A gyarmati kor előtti sertéstartás mértékére vonatkozóan nincsenek pontos adatok; a becslések a későbbi megfigyelésekből és a régészeti csontleletekből indulnak ki, és minden számadat bizonytalan.
A munkamegosztás nem volt merev, de a legtöbb leírt közösségben felismerhető mintákat követett. A férfiak vállalták az erdőirtást, a kerítések építését, a vadászatot és a házépítést, míg a nők gyakran az ültetést, a gyomlálást, a betakarítást és a szágó feldolgozását végezték. A föld és a kertek használati joga szorosan kapcsolódott a rokonsági csoportokhoz: a földet általában közösségi tulajdonban tartották, de az egyes parcellákhoz és terményekhez családi vagy egyéni jogok kapcsolódtak. A nők munkája a termelésben alapvető volt, ám a nyilvános politikai döntéshozatalból sok helyen kiszorultak; ez a minta nem tekinthető az egész régióra érvényes „természetes” rendnek, hanem az egyes közösségek belső szabályainak eredménye volt.
A gyarmati kor előtti társadalmak alapegysége általában nem a falu vagy a területi állam volt, hanem a rokonsági csoport – klán, nemzetség, nagycsalád vagy ezek lazább szövetsége. Az egyén társadalmi helyét a leszármazás, a házasság és a kölcsönös kötelezettségek hálózata határozta meg. A leszármazási szabályok változatosak voltak: a Hagen-hegyvidék és több más hegyvidéki terület patrilineáris (apai ági) szerveződésű volt, míg a Trobriand-szigetek és a Massim térség egyes közösségei matrilineáris (anyai ági) elvet követtek. Léteztek olyan rendszerek is, amelyekben a föld és a rituális jogok más-más ágon öröklődtek, ami a kutatók szerint bonyolultabb, kettős vagy párhuzamos leszármazási mintákat hozott létre.
A házasság nem csupán két ember magánügye volt, hanem a csoportok közötti szövetségkötés eszköze. A legtöbb közösségben szigorú exogámia érvényesült: a házastársat a saját klánon vagy nemzetségen kívülről kellett választani. A házassági kapcsolatokat gyakran menyasszonyváltság (angolul bride price) kísérte, amelyet a vőlegény rokonsága fizetett a menyasszony családjának – disznóban, kagylópénzben, később bevezetett tárgyakban. A többnejűség elterjedt volt, különösen a befolyásos férfiak körében, mert a több feleség és a belőlük származó rokoni kapcsolatok növelték a munkavégző és szövetséges hálózatot. A házassági cserék hosszú távú kötelezettségeket keletkeztettek, és a nem teljesített váltások konfliktusok forrásává válhattak.
A politikai tekintély jellege a régióban alapvetően eltért a későbbi állami és gyarmati hierarchiáktól. Sok hegyvidéki és szigeti közösségben a vezetői szerep nem öröklött hivatal volt, hanem személyes teljesítményen, szónoki képességen, a cserekapcsolatok ügyes szervezésén és a javak újraelosztásán alapult. A szakirodalomban „big man” (nagyember) néven ismertté vált figura nem örökletes ranggal, hanem folyamatosan megszerzett és elismert presztízzsel rendelkezett; befolyása addig tartott, amíg követői elfogadták. Ez a modell elsősorban a melanéziai kutatások nyomán vált ismertté, és bár sok helyen valóban megfigyelték, a későbbi kutatások hangsúlyozták, hogy nem alkalmazható egyformán minden közösségre. Egyes tengerparti és szigeti társadalmakban, például a Massim térségben, örökletes rangú vezetőket vagy rituális főnököket is feljegyeztek, akiknek tekintélye a származáson és a természetfeletti hatalom közvetítésén nyugodott. A „big man” és az örökletes vezetők közötti különbség tehát fokozati volt, nem kizárólagos.
A rokonsági csoportok közötti kapcsolatokat nemcsak együttműködés, hanem versengés és erőszakos konfliktus is jellemezte. A gyarmati kor előtti időszakban gyakoriak voltak a kisléptékű összecsapások, a vérbosszúk és a rituális hadjáratok, amelyeket a 19–20. századi megfigyelők gyakran „törzsi háborúk”-ként írtak le. A kutatások szerint ezek az összecsapások általában korlátozott célokat követtek – földviták, házassági kötelezettségek, sérelmek megtorlása –, és a résztvevők száma, valamint a pusztítás mértéke jóval kisebb volt, mint a későbbi gyarmati vagy modern háborúké. Ugyanakkor az erőszak nem volt puszta rituális játék: emberéleteket követelt, és a közösségek hosszú távú biztonságérzetét is meghatározta. A békét gyakran cseretranzakciókkal, házassági szövetségekkel és szertartásos jóvátétellel állították helyre; ezek a mechanizmusok mutatják, hogy a csere és a rokonság nem csupán gazdasági, hanem politikai és jogi funkciót is betöltött.
A gyarmati kor előtti Új-Guinea egyik legjellegzetesebb vonása a csere rendkívüli társadalmi szerepe. A javak mozgása nem elsősorban piaci haszonszerzést szolgált, hanem szövetségeket, presztízst, rituális kötelezettségeket és konfliktusrendezést közvetített. A cserében részt vevő tárgyak – disznók, kagylópénz, obszidián, só, madártoll, festett fatáblák, agyagedények – értéke nem azonos a modern áru fogalmával; egy-egy tárgy története, eredete és az átadás körülményei növelték jelentőségét.
A legismertebb csererendszerek közé tartozik a kula a Trobriand-szigetek és a Massim térség tengeri közösségei között. A kula résztvevői kétféle, ellentétes irányban áramló értéktárgyat – vörös kagylónyakláncokat (soulava) és fehér kagylókarkötőket (mwali) – adtak át egymásnak szertartásos utazások során, amelyek kenukkal, gyakran több száz kilométeres távolságokat hidaltak át. A tárgyak nem használati cikkek voltak, hanem a presztízs és a partneri kapcsolatok hordozói: minél régebbi és minél több kézen átment egy nyaklánc, annál nagyobb volt a becsülete. A kula klasszikus leírása a 20. század eleji néprajzi irodalomhoz kötődik, és a későbbi kutatások kimutatták, hogy a rendszer nem volt annyira zárt és változatlan, mint ahogyan először ábrázolták; a gyarmati kor előtti és utáni átalakulások, valamint a helyi változatok jelentősek.
A hegyvidéki területeken a moka (a Hagen-hegyvidék Melpa nyelvű közösségeiben) és a tee (más nyugati-felföldi csoportoknál) rendszerei hasonló logikát követtek, de a disznók és a kagylópénzek tömeges, nyilvános átadására épültek. A moka során egy „big man” és követői nagy számú disznót, kagylót és más értéket gyűjtöttek össze, majd ünnepélyes keretek között átadták egy szövetséges csoportnak. A kapott javakat később – rendszerint nagyobb mennyiségben – viszonozni kellett, ami állandó versengést teremtett a presztízsért. A moka tehát nem egyszerű ajándékozás volt: a visszafizetési kötelezettség, a nyilvános szónoklatok és a közösség előtti elismerés révén politikai rangot és szövetségi hálózatokat hozott létre. A csere résztvevői nem anyagi gazdagodást vártak, hanem társadalmi tőkét; a rendszer működése az adósság és a viszonosság erkölcsi normáin nyugodott.
A part menti és szigeti kereskedelem más formákat is ölthetett. A hiri a Motu közösségek hosszú távú, vitorlás kenukkal végrehajtott kereskedelmi útjait jelölte a Pápua-öböl felé. A száraz évszakban a motu csoportok agyagedényeket, kagylóékszereket és más tárgyakat vittek a folyó menti településekre, ahol szágóra, kenura és szárított halra cserélték azokat. A hiri utak nemcsak gazdasági célt szolgáltak: a résztvevők rokoni és partneri kapcsolatokat újítottak meg, házasságokat készítettek elő, és híreket hoztak-vittek. A motu kereskedők a kedvezőtlen széljárás ellenére is útra keltek, ami a hajózási tudás és a társadalmi szerveződés magas szintjét mutatja.
A csererendszereknek regionális eltérései voltak. A Sepik folyó mentén, a partvidéken és a szigetek között az obszidián – elsősorban az Új-Britannián található Talasea-környéki lelőhelyekről –, a só, a kagyló és a madártoll nagy távolságokra utazott. A régészeti leletek szerint az obszidián már évezredekkel a gyarmati kor előtt eljutott a mai Pápua Új-Guinea távoli területeire, ami kiterjedt, bár feltehetően közvetítő láncokon keresztül működő cserehálózatokat feltételez. A hegyvidéki csereutak a partvidéki sót és kagylót hozták be, míg onnan madártollat, fát és más termékeket szállítottak le. A kereskedelmi kapcsolatokat nem szabad a mai nemzetközi kereskedelem mintájára elképzelni: a javak többnyire rövid szakaszokon, szomszédos közösségek közötti láncokon keresztül mozogtak, és minden átadás magában hordozta a kölcsönösség és a társadalmi kötelezettség elemét.
A mai Pápua Új-Guinea szigetvilága – Új-Britannia, Új-Írország, a Bismarck-szigetek, a Trobriand-szigetek, Bougainville és a környező kisebb szigetek – évszázadokkal az európaiak megjelenése előtt sűrű tengeri kapcsolatok színtere volt. A part menti és szigeti közösségek kitámasztós vagy kettős testű, vitorlával ellátott kenukat használtak, amelyekkel nemcsak a közeli partok, hanem nyílt tengeri szakaszok is áthidalhatók voltak. A navigáció a csillagok, a hullámzás, a madarak vonulása és a tapasztalati tudás alapján történt; ezt a tudást a közösségek generációról generációra adták át, gyakran rituális keretben.
A tengeri kapcsolatok régészeti bizonyítékai közé tartozik a már említett obszidián, amely a Talasea-környéki lelőhelyekről több száz kilométeres távolságra is eljutott, valamint a kerámia és a kagylóékszerek elterjedése. A Vitiaz-szoros és a Huon-öböl térségében a régészeti és nyelvészeti adatok arra utalnak, hogy a part menti közösségek rendszeresen érintkeztek a szigetekkel, és a Siassi-szigetek lakói közvetítő szerepet játszottak a partvidék és a nyílt tengeri szigetek között. A csere tárgyai, a házassági kapcsolatok és a rituális szövetségek sűrű hálót alkottak, amely a mai nemzeti határoktól függetlenül működött.
A tengeri kapcsolatok nyugat felé, a maluku-szigeteki fűszerkereskedelem irányába is mutattak, de ennek mértéke és jellege vitatott. Az európai források a 16. századtól kezdve beszámolnak arról, hogy a délkelet-ázsiai szigetvilág nyugati részén élő kereskedők – maláj, makasszári vagy más csoportok – olykor elérték az új-guineai partokat. Egyes történészek szerint ezek a kapcsolatok már a portugál és holland megjelenés előtt is léteztek, és a fűszerkereskedelem, a madártoll (különösen a paradicsommadár-tollak) iránti kereslet időnként felélénkült. Más kutatók óvatosabbak, és hangsúlyozzák, hogy a rendszeres nyugati irányú kereskedelem csak a 16–17. század után vált intenzívebbé. A gyarmati kor előtti tengeri kapcsolatok így nem írhatók le egyetlen, egyenletesen sűrű hálózatként; a partvidéki és szigeti közösségek beágyazottsága erősen változott, és a belső hegyvidékek többnyire kívül maradtak a tengeri csere közvetlen hatókörén.
A tengeri kereskedelemben és cserekapcsolatokban a rabszolgaság és a függőség különböző formái is előfordultak. A háborús foglyokat, adósokat vagy elrabolt személyeket egyes part menti és szigeti közösségekben szolgasorban tarthatták, és részben a cserében is megjelenhettek. A források azonban hézagosak, és a gyarmati korszak leírásai gyakran eltúlozták vagy félreértették a helyi viszonyokat; a rabszolgaság mértéke, jogi jellege és társadalmi szerepe ezért csak nagy bizonytalansággal rekonstruálható. Fontos, hogy ezt a jelenséget ne a későbbi atlanti rabszolgakereskedelem mintájára értelmezzük: itt a szolgaság általában a rokonsági hierarchiába illeszkedett, és nem ipari méretű kizsákmányolást jelentett.
A tengeri kapcsolatok nem csak javakat és embereket mozgattak; híreket, nyelvi hatásokat, technikai újításokat és rituális mintákat is közvetítettek. A part menti és szigeti nyelvekben kimutatható kölcsönzések, a kenuépítési technikák hasonlóságai és a cserepartnerség intézményei arra utalnak, hogy a közösségek hosszú távú kapcsolatban álltak egymással. Ennek ellenére a gyarmati kor előtti tengeri világ nem alkotott egységes kulturális övezetet: a Massim, a Huon-öböl, a Bismarck-szigetek és a Pápua-öböl térségei sajátos, egymástól jól megkülönböztethető hálózatokat hoztak létre, amelyeket a későbbi kutatás gyakran mesterségesen egy „melanéziai” kategóriába vont össze.
A gyarmati kor előtti társadalom, gazdálkodás és kereskedelem rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő bizonyító erővel bírnak. A régészeti leletek – mint a Kuk-mocsár csatornái, az obszidián elterjedése, a kagylóhalmok és a kerámialeletek – a termelési technikák és a csere távolsági kiterjedésének közvetlen bizonyítékai, de a társadalmi jelentéseket nem tárják fel. A nyelvészeti rekonstrukció a növénynevek, rokonsági kifejezések és tárgynevek elterjedéséből következtet a kapcsolatokra, ám a nyelvi rokonság nem azonos a kulturális egységgel. A későbbi európai beszámolók (16. századtól) fontos megfigyeléseket tartalmaznak, de erősen elfogultak, és gyakran a gyarmati terjeszkedés igazolására szolgáltak. A 20. századi néprajzi terepmunkák – Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásától a felföldi moka- és tee-rendszerek leírásáig – páratlanul részletes adatokat rögzítettek, de ezek már a gyarmati uralom, a missziók és a pénzgazdálkodás hatásai alatt álló társadalmakat figyelték meg, így a prekoloniális állapotokra való visszavetítésük módszertani kockázatot hordoz. A helyi oral history szintén értékes, de a szóbeli emlékezet a 19–20. századi változások során átalakult, és nem tekinthető a régebbi múlt pontos tükrének.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a mezőgazdasági kezdetek pontos kora, az édesburgonya (Ipomoea batatas) bevezetésének útja és időpontja, valamint annak hatása a hegyvidéki népességre. Az édesburgonya újvilági növény, amely csak a 16. század után jutott el Új-Guineára, feltehetően spanyol vagy portugál közvetítéssel, esetleg csendes-óceáni úton; a részletek vitatottak. Hasonlóképpen nyitott kérdés, hogy a „big man” modell mennyire általánosítható, és milyen regionális változatai voltak a politikai vezetésnek. A cserevolumenekre és a tengeri forgalom sűrűségére vonatkozó számok nem ismertek; a szakirodalomban közölt becslések eltérő kiindulópontokból származnak, ezért ebben az alfejezetben kerültük a hamis pontosságot. A gyarmati korszak kategorizálásai – mint a „törzs”, „klán” vagy „főnökség” – nem tükrözik hűen a helyi önértelmezéseket, és használatuk a mai kutatásban erősen vitatott.