A függetlenség utáni Pápua Új-Guinea gazdaságtörténete szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott a természeti erőforrások kiaknázásával és az ebből fakadó társadalmi feszültségekkel. Az ország az 1970-es évek közepén politikai értelemben új államként lépett a világtérképre, gazdaságszerkezetét azonban már a gyarmati korszak is a nyersanyag-kitermelés és az exportra termelő mezőgazdasági ágazatok köré szervezte. A Bougainville és a polgárháború alfejezetben tárgyalt bougainville-i polgárháború nem csupán biztonságpolitikai válság volt, hanem a bányászati modell és a földtulajdonosi jogok közötti feszültség első nagy, országos léptékű kifejeződése. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan vált a bányászat és a cseppfolyósított földgáz (LNG) kitermelése a független állam fő bevételi forrásává, miként rendeződött – vagy éppen nem rendeződött – a földtulajdon kérdése, és milyen gazdasági egyenlőtlenségek, valamint társadalmi feszültségek kísérték ezt a folyamatot.
Pápua Új-Guinea ásványkincsei – elsősorban réz, arany, ezüst, nikkel és kobalt – már a gyarmati időszak végétől vonzották a külföldi tőkét. A függetlenség utáni kormányok tudatosan a nagy, tőkeintenzív bányaprojektekre építették az állami bevételek növelését és a devizabevételek biztosítását. A legkorábbi és legnagyobb hatású projekt a Bougainville-szigeti Panguna rézbánya volt, amely az 1970-es évek elején kezdte meg működését a Rio Tinto ausztrál-brit bányavállalat irányításával. A bánya a függetlenség időszakában az ország exportjának és állami bevételeinek meghatározó részét adta, ám a helyi földtulajdonosokkal való konfliktusok, a környezeti károk és a jövedelmek elosztása körüli viták az 1980-as évek végére fegyveres felkelésbe torkolltak, és a bánya 1989-ben bezárt. A bougainville-i válság részleteit a Bougainville és a polgárháború alfejezet tárgyalja; itt annyit szükséges rögzíteni, hogy a Panguna-tapasztalat alapvetően alakította át a bányászati politika és a földtulajdonosi részesedés későbbi keretét.
A Panguna bezárása után a kormányok újabb nagy projektekre támaszkodtak. Az Ok Tedi réz- és aranybánya a Nyugati tartományban, a Star-hegység közelében, az 1980-as évek közepén indult, és hamarosan az ország egyik legfontosabb exportbevételi forrásává vált. A bánya környezeti hatása azonban – különösen a Fly-folyó rendszerébe kerülő meddőanyag és üledék – nemzetközi és belföldi viták kereszttüzébe került. A folyó mentén élő közösségek halászati és mezőgazdasági megélhetése sérült, ami jogi eljárásokhoz és kompenzációs megállapodásokhoz vezetett. A bányát üzemeltető konzorcium és a kormány az 1990-es évek végén, illetve a 2000-es évek elején több lépésben szigorította a környezetvédelmi előírásokat, és növelte a helyi közösségek részesedését, azonban a károk hosszú távú hatása ma is vitatott. Az Ok Tedi ügye azt is megmutatta, hogy a bányászati bevételek és a környezeti költségek közötti mérleg gyakran aszimmetrikus: az állami költségvetés és a vállalati profit szempontjai mellett a helyi lakosság egészségügyi és megélhetési kárai sokáig alulsúlyozottak maradtak.
Az Porgera aranybánya az Enga tartományban található, és az 1990-es évek elejétől üzemelt. A bánya a világ egyik legnagyobb, még kitermelhető aranykészletével rendelkezik, és a kitermelés kezdete óta folyamatosan konfliktusokkal terhelt. A helyi földtulajdonosok, a tartományi kormány és a központi kormány közötti haszonmegosztási viták, valamint a bánya által okozott környezeti és társadalmi feszültségek – beleértve a betelepülő munkavállalók és a helyi közösségek közötti súrlódásokat – többször vezettek erőszakhoz és termeléskieséshez. A bánya tulajdonosi szerkezete az évtizedek során változott, és a 2020-as években is vita tárgya volt, hogy a helyi földtulajdonosok mekkora részesedést kapjanak a bevételekből. A Porgera esete jól illusztrálja, hogy az ásványkincs-kitermelésből származó jövedelmek elosztása nem pusztán technikai vagy pénzügyi kérdés, hanem a földhöz fűződő szokásjogi viszonyok, a politikai érdekérvényesítés és a nemzetközi tőkebefektetők közötti erőviszonyok függvénye.
Az Lihir aranybánya az Új-Írországtól északra fekvő Lihir-szigeten található, és az 1990-es évek végétől üzemel. Ez a projekt a tengeri szigetvilág gazdasági bekapcsolódását jelképezi, és a bányászati technológia – különösen a geotermikus energiát hasznosító feldolgozási eljárások – szempontjából is kiemelkedő. A Lihir-bánya viszonylag stabilabb működést mutatott, mint a szárazföldi társai, de a földtulajdonosi jogok és a helyi foglalkoztatás kérdése itt is visszatérő vitatéma. A sziget lakóinak hagyományos életformája, a halászat és a kertgazdálkodás, valamint a bánya által kínált bérmunka közötti átmenet feszültségekkel járt, és a kormány, illetve a vállalat által létrehozott fejlesztési alapok hatékonyságát a helyi közösségek egy része kritikusan ítéli meg.
A Ramu nikkel- és kobaltbánya a Madang tartományban található, és a 2010-es évek elején kezdte meg a termelést. A projekt a kínai befektetés egyik legfontosabb korai példája Pápua Új-Guineában: a China Metallurgical Group Corporation jelentős részesedést szerzett a konzorciumban. A bánya a tengeri zagytározója miatt vált nemzetközi és belföldi viták tárgyává, mivel a környezetvédő szervezetek és egyes helyi közösségek szerint a tengeri üledéklerakás károsítja a halállományt és a part menti ökoszisztémát. A bírósági eljárások és a civil tiltakozások ellenére a bánya működött, és a kínai finanszírozás, illetve az infrastrukturális fejlesztések – például a kikötő és az útépítések – a régió gazdasági szerkezetét is átalakították. A Ramu-projekt ugyanakkor rávilágított arra is, hogy a kínai hitelekkel és beruházásokkal kapcsolatos eladósodási kockázatok és a környezetvédelmi szabályozás gyengeségei szorosan összefüggenek.
A 2020-as években a Wafi-Golpu réz- és aranyprojekt előkészítése kapott kiemelt figyelmet. A tervezett bánya a Huon-félsziget közelében, a Morobe tartományban található, és a becslések szerint az ország egyik legnagyobb, még ki nem aknázott ásványvagyonát rejti. A projekt azonban évek óta húzódó tárgyalások, földtulajdonosi viták és környezetvédelmi aggályok miatt nem jutott el a kitermelési szakaszig. A Wafi-Golpu körüli egyeztetések jól mutatják a bányászati projektek engedélyezésének bonyolultságát: az állam, a tartományi és helyi kormányzat, a földtulajdonosok, a nemzetközi bányavállalatok és a pénzügyi befektetők közötti tárgyalások éveket vehetnek igénybe, és a végeredmény gyakran attól függ, hogy a felek miként értelmezik a földtulajdonosi jogokat és a haszonmegosztást.
A bányászati ágazat összességében a függetlenség óta az ország exportjának és állami bevételeinek jelentős hányadát adja, ám a bevételek volatilitása, a világpiaci áringadozások és a termelési zavarok miatt a költségvetés kiszámíthatósága gyenge. Az ásványkincs-kitermelésből származó jövedelmek a központi kormányzati bevételeken keresztül részben visszakerülnek a tartományokhoz, de a helyi közösségek gyakran úgy érzik, hogy a földjükből kitermelt vagyonból aránytalanul kevés jut vissza hozzájuk.
A bányászat mellett a 21. századi PNG gazdaság másik meghatározó pillérévé a cseppfolyósított földgáz (LNG) kitermelése és exportja vált. Az ország jelentős földgázkészletekkel rendelkezik, elsősorban a Felföld (Highlands) déli részén, a Hela, a Southern Highlands és a Western tartományokban. A gázmezők kiaknázásához szükséges infrastruktúra – a kutak, a csővezetékek és a cseppfolyósító üzemek – hatalmas beruházást igényelt, amelyet nemzetközi energiavállalatok konzorciumai finanszíroztak.
A legnagyobb projekt, a PNG LNG 2014-ben kezdte meg a termelést. A projektet az ExxonMobil vezette, és részt vett benne az ausztrál Oil Search, a japán JX Nippon, valamint a kormányzati érdekeltségű Kumul Petroleum is. A PNG LNG a Felföld gázmezőiről származó földgázt csővezetéken a Port Moresby melletti cseppfolyósító üzembe szállítja, ahol LNG-vé alakítják, majd tartályhajókon exportálják, elsősorban Japánba, Kínába és más ázsiai piacokra. A projekt az ország GDP-jének és exportjának jelentős részét adja, és a kormányzati bevételek egyik fő forrása lett. A PNG LNG elindulása egyúttal a makrogazdasági növekedés ugrásszerű felgyorsulásával járt, azonban a vártnál lassabban érkező adó- és osztalékbevételek, valamint a beruházási költségek miatt a projekt fiskális hozama a kezdeti években vitatott volt.
A Papua LNG projekt a TotalEnergies (korábban Total) vezetésével tervezett második nagy cseppfolyósítási beruházás, amely a meglévő PNG LNG infrastruktúrára épülne, és a 2020-as években a végső beruházási döntés előkészítése zajlott. A projekt a Gulf tartományban és a Central tartományban található gázmezőkre támaszkodna, és a tervek szerint a Port Moresby melletti LNG-terminál kapacitását bővítené. A Papua LNG körüli tárgyalásokat a földtulajdonosokkal kötött megállapodások, a környezeti hatásvizsgálatok és a kormányzati részesedés kérdései lassították. A projekt sorsa – különösen a 2020-as évek elejének energiapiaci bizonytalanságai és a globális klímapolitikai viták közepette – kérdésessé vált, és a beruházási döntés többször elhalasztódott.
Az LNG-projektek sajátos feszültsége, hogy a gázmezők a Felföld sűrűn lakott, törzsi területein találhatók, ahol a földtulajdonosi jogok rendkívül tagoltak. A csővezetékek és a kutak építése, valamint a termelésből származó jövedelmek elosztása a helyi közösségek, a tartományi kormányok és a központi állam közötti viták forrása volt. A Hela és a Southern Highlands tartományban a földtulajdonosok közötti konfliktusok, a kompenzációs követelések és a munkanélküliség miatt időnként fegyveres összecsapások is kialakultak. A PNG LNG projekt biztonsági kockázatai – különösen a 2010-es évek végén és a 2020-as évek elején – rávilágítottak arra, hogy a nagy infrastrukturális beruházások nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és biztonsági kérdések is.
Az LNG-projektek haszna a központi költségvetésben jelentkezik, de a földtulajdonosok és a helyi közösségek gyakran úgy érzik, hogy a kormányzati részesedésből nem jut elegendő forrás a tartományi fejlesztésekre. A kormány által létrehozott fejlesztési alapok – például a Sovereign Wealth Fund és a tartományi fejlesztési alapok – működését a civil szféra és a nemzetközi szervezetek részben átláthatatlannak és a helyi igényekre nem kellően reagálónak ítélték.
A természeti erőforrások kiaknázásának központi kérdése Pápua Új-Guineában a földtulajdon. Az ország szárazföldi területének túlnyomó többsége – a leggyakrabban idézett becslések szerint mintegy 95–97 százaléka – szokásjogi földtulajdonban (customary land) van, azaz a földet a közösségek és a klánok hagyományos jogaik alapján birtokolják, nem pedig az állam vagy magánszemélyek. Ez az arány nem hivatalos kataszteri adat, hanem becslés, mivel a földnyilvántartás hiányos, és a szokásjogi területek pontos lehatárolása gyakran vita tárgya. A szokásjogi földtulajdon azt jelenti, hogy a bányászati és gázipari projektekhez a befektetőknek nem elegendő az állammal szerződniük; a földtulajdonos közösségek beleegyezésére és részesedésére is szükség van. Ez a jogi helyzet egyedülálló módon alakítja a gazdasági tárgyalásokat, és magyarázza, miért olyan bonyolultak és elhúzódóak a nagyprojektek engedélyezési folyamatai.
A földtulajdonosi jogok rendezésére a kormányok különböző intézményeket hoztak létre. A bányászati törvény és az olaj- és gáztörvény értelmében a befektetőknek a földtulajdonosokkal kötött jóvátételi és haszonmegosztási megállapodásokat kell aláírniuk, amelyek meghatározzák a kompenzációt, a jogdíjakat, a foglalkoztatási és képzési kötelezettségeket, valamint a helyi infrastruktúra-fejlesztést. A földtulajdonosok gyakran földtulajdonosi társaságokat (landowner companies) hoznak létre, amelyek a közösség nevében vesznek részt a projektekben, és részesedést kapnak a vállalkozásból. A gyakorlatban azonban ezek a társaságok gyakran válnak belső viták színterévé, mivel a vezetők és a közösség tagjai között feszültség lehet a jövedelmek elosztásáról, a képviselet legitimitásáról és a pénzügyi átláthatóságról.
A földtulajdonosi jogok érvényesítése különösen nehéz a nagy kiterjedésű, több klánt érintő projekteknél, ahol a földhatárok nem egyértelműek, és a hagyományos viták – például a területi követelések, a házassági kapcsolatokból fakadó jogok vagy a leszármazási viták – bonyolítják a tárgyalásokat. A bányavállalatok és az állam számára ez azt jelenti, hogy a projekt kockázata nem csupán a világpiaci áringadozásokból vagy a technológiából fakad, hanem a földtulajdonosi közösségek belső politikai dinamikájából is. A Panguna-tapasztalat éppen ezt a kockázatot mutatta meg: a bánya körüli viták fokozatosan etnikai és politikai konfliktussá szélesedtek, és végül fegyveres felkeléshez vezettek.
A földtulajdonosi jogok megerősítésére irányuló jogi reformok – például a szokásjogi földek bejegyzése és a földtulajdonosi csoportok hivatalos elismertetése – lassan haladtak, és a közösségek egy része bizalmatlan az állami nyilvántartással szemben, mert attól tart, hogy a földjük feletti ellenőrzést elveszíthetik. A földkérdés így nem csupán gazdasági, hanem politikai és identitáspolitikai kérdés is: a földhöz való kötődés a helyi közösségek önazonosságának és túlélésének alapja.
A bányászat és az LNG-projektek gyors növekedése ellenére Pápua Új-Guinea a világ egyik legnagyobb belső egyenlőtlenséggel küzdő országa. Az ásványi és szénhidrogén-exportból származó bevételek a GDP és az állami költségvetés jelentős részét adják, de a jövedelmek elosztása rendkívül egyenetlen. A fővárosban, Port Moresbyben és a bányászati központokban koncentrálódó jövedelmek mellett a vidéki lakosság nagy része továbbra is önellátó mezőgazdaságból, halászatból és kisüzemi kertgazdálkodásból él, és alig részesül a modern gazdasági növekedésből.
A nemzetközi szervezetek becslései szerint a szegénységi mutatók – bár az adatok módszertana és megbízhatósága vitatott – a 2010-es években is magasak maradtak. A Gini-együttható értékét a Világbank és más források gyakran 0,4 felettire becsülik, ami a jövedelmek jelentős koncentrációját jelzi. Az adatok azonban bizonytalanok, mivel a vidéki háztartások jövedelmét a hivatalos statisztikák gyakran alulbecsülik, és a szokásjogi földeken megtermelt javak nem minden esetben kerülnek be a nemzeti számlákba. Az egyenlőtlenség nem csupán jövedelmi, hanem területi is: a Felföld tartományai, a tengerparti régiók és a szigetek között éles különbségek vannak az infrastruktúra, az egészségügyi ellátás, az oktatás és a biztonság terén.
A szakirodalom a forrásexporttól való függőség gyakori következményeként említi a forrásátkot (resource curse) és a holland kórt (dutch disease). Pápua Új-Guinea esetében a bányászati és LNG-projektekből származó devizabevételek felértékelhetik a nemzeti valutát, ami rontja a nem erőforrás-alapú exportágazatok – például a kakaó, a kávé, a pálmaolaj és a kopra – versenyképességét. A mezőgazdasági ágazat, amely a lakosság nagyobb részének ad megélhetést, így viszonylagosan háttérbe szorulhat, miközben a bányászat és az energiaipar a GDP-t növeli. A forrásátok másik eleme a költségvetési bevételek ciklikussága: a világpiaci árak esésekor az állami bevételek hirtelen visszaesnek, ami a közszolgáltatások finanszírozását és a fejlesztési kiadásokat destabilizálja.
A munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – rendkívül magas, bár a pontos adatok ellenőrzése nehéz, mivel a formális munkaerőpiac szűk, és a lakosság nagy része informális tevékenységekből él. A nagyprojektek által kínált munkahelyek száma korlátozott, és gyakran betanított vagy szakképzetlen munkakörökre korlátozódik, miközben a szakképzett munkaerőt külföldről – elsősorban Ausztráliából, a Fülöp-szigetekről és Kínából – hozzák be. A helyi foglalkoztatási elvárások és a tényleges lehetőségek közötti szakadék a földtulajdonosi közösségek és a kormány közötti feszültségek visszatérő eleme.
A gazdasági növekedés és a társadalmi béke közötti kapcsolat Pápua Új-Guineában feszült. A bányászati és LNG-projektek által generált jövedelmek nem csökkentették, hanem egyes esetekben felerősítették a társadalmi feszültségeket. A leggyakrabban említett jelenségek közé tartozik a városi bűnözés és a fiatalok által elkövetett erőszak. Port Moresby, Lae és más nagyvárosok utcai bűnözése – a helyi szóhasználatban gyakran „raskol” bandákhoz köthető – a 2000-es évek óta nemzetközi hírűvé vált, és a városi középosztály, valamint a külföldi üzleti közösség biztonságérzetét jelentősen rontja. A bűnözés okai között a gyors urbanizációt, a fiatalok munkanélküliségét, a hagyományos közösségi kontroll gyengülését és a rendőrség alacsony kapacitását szokták említeni. A városi erőszak ugyanakkor nem homogén jelenség: a statisztikák gyakran aluljelentettek, és a média által közvetített kép nem mindig tükrözi a valós kockázatok térbeli és társadalmi eloszlását.
A vidéki területeken, különösen a Felföldön, a törzsi és klánok közötti konfliktusok továbbra is rendszeresek. A hagyományos viták – föld, nők, jóvátétel – mellett az 1990-es évek óta egyre nagyobb szerepet kapnak a választási versengéshez kötődő erőszak és a lőfegyverek elterjedése. A Felföld egyes részein a konfliktusok tömeges lakóhelyelhagyáshoz, a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez és a humanitárius helyzet romlásához vezettek. A kormány és a nemzetközi szervezetek békéltetési és lefegyverzési programjai csak korlátozott eredményt értek el. A bányászati projektek – például a PNG LNG gázmezői – egyes régiókban a források elosztása körüli vitákkal tovább élezték a meglévő törzsi feszültségeket.
A nemi alapú erőszak mértéke Pápua Új-Guineában a rendelkezésre álló becslések szerint az egyik legmagasabb a világon. A családon belüli erőszak, a nemi erőszak és a boszorkányvádakkal kapcsolatos támadások súlyos társadalmi válságot jeleznek. A boszorkányvádak – amelyek gyakran nőket érnek – különösen brutális cselekményekhez vezettek, és a civil társadalmi szervezetek, valamint az ENSZ emberi jogi mechanizmusai többször felszólították a kormányt a védelem megerősítésére és a tettesek felelősségre vonására. A nemi alapú erőszak összefügg a gazdasági kiszolgáltatottsággal, a nők alacsony iskolázottságával és a jogérvényesítés gyengeségével, de a jelenség mélyebb társadalmi normákban és a férfiak közötti státuszversengésben is gyökerezik.
Az egészségügyi és oktatási mutatók alacsony szintje szintén a gazdasági növekedés és a társadalmi fejlettség közötti szakadékot jelzi. A csecsemőhalandóság és az anyai halálozás aránya – bár az 1990-es évek óta javult – a csendes-óceáni szigetvilágon belül is magas maradt. Az oktatás terén a beiskolázási arányok az alapfokon emelkedtek, de a középfokú és felsőfokú oktatás hozzáférhetősége továbbra is korlátozott, és a vidéki iskolák felszereltsége, tanárhiánya súlyos problémát jelent. A COVID-19-világjárvány a 2020-as évek elején tovább terhelte az egészségügyi rendszert, és a járvány gazdasági hatásai – a bányászati és LNG-bevételek csökkenése, a lezárások és a nemzetközi kereskedelmi zavarok – rávilágítottak az erőforrás-alapú gazdaság sebezhetőségére.
A belső migráció a vidéki területekről a városokba – különösen Port Moresbybe és Lae-ba – a városi nyomornegyedek növekedését és a közszolgáltatások túlterheltségét okozza. A városokban a hagyományos közösségi hálózatok felbomlanak, és a hivatalos munkaerőpiac nem képes felszívni a fiatal, képzetlen munkaerőt. A városi szegénység és a bűnözés közötti összefüggés vitatott, de a társadalmi feszültségek érzékelése széles körben elterjedt, és a politikai elitek gyakran használják a bűnözés elleni fellépés ígéretét választási eszközként.
Az alfejezetben bemutatott folyamatok elemzése több forráscsoportra támaszkodik. A makrogazdasági adatok – GDP, export, költségvetési bevételek – elsődlegesen a Pápua Új-Guinea-i Bank (Bank of Papua New Guinea), a Vám- és Adóhivatal (Internal Revenue Commission), a Nemzeti Statisztikai Hivatal (National Statistical Office), valamint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) publikációiban érhetők el. A bányászati és LNG-projektek termelési, pénzügyi és foglalkoztatási adatait elsősorban a vállalati jelentések, a tőzsdei bejelentések és a kormányzati engedélyezési dokumentumok tartalmazzák. Ezek a források azonban gyakran eltérő módszertannal számolnak, és a befektetői jelentések érdekeltek lehetnek a projektek jövedelmezőségének hangsúlyozásában.
A földtulajdon arányára vonatkozó 95–97 százalékos érték széles körben idézett becslés, amely nem hivatalos kataszteri felmérésből származik. A szokásjogi földek pontos lehatárolása, a földtulajdonosi csoportok tagságának meghatározása és a földviták jogi rendezése folyamatos bizonytalanságot jelent. A földtulajdonosi társaságok működésére vonatkozóan kevés átfogó, független adat áll rendelkezésre.
A társadalmi feszültségek – bűnözés, törzsi erőszak, nemi alapú erőszak – statisztikái gyakran aluljelentettek, mivel az áldozatok a rendőrségi bejelentéstől való félelem, a jogrendszerrel szembeni bizalmatlanság vagy a földrajzi távolság miatt nem fordulnak hatósághoz. A nemzetközi szervezetek és a civil szervezetek becslései eltérő időszakokra és módszertanokra épülnek, ezért a pontos összehasonlítás nehéz. A nemi alapú erőszak magas arányát jelző adatok esetében a kutatók hangsúlyozzák, hogy a kérdőíves felmérések módszertani érzékenysége és a kulturális kontextus befolyásolja a válaszadást.
A forrásátok és a holland kór jelenségének Pápua Új-Guineára való alkalmazása tudományos vita tárgya. Egyes elemzők szerint az ország esetében a forrásátok klasszikus tünetei – a valuta felértékelődése, a mezőgazdaság hanyatlása, a korrupció – részben megfigyelhetők, míg mások hangsúlyozzák, hogy a szigetvilág gazdasági szerkezete, a szokásjogi földtulajdon és a politikai rendszer sajátosságai miatt az általános modellek csak korlátozottan alkalmazhatók. A vitában az is szerepel, hogy a bányászati és LNG-projektekből származó bevételek elosztásának átláthatósága és a helyi közösségek részesedése mennyire javítható a meglévő jogi keretek között.
A 2020-as évek eseményeire – például a Wafi-Golpu tárgyalások állására, a Papua LNG beruházási döntésére vagy a COVID-19 utáni gazdasági fellendülésre – vonatkozóan a nyilvánosan elérhető információk gyorsan változhatnak, és a hivatalos közlések gyakran eltérnek a független elemzők értékeléseitől. Ezért az ilyen fejleményeknél a tankönyv az ellenőrzött, stabil forrásokra támaszkodik, és kerüli a nem megerősített állítások tényként való közlését.