Bougainville konfliktusa Pápua Új-Guinea függetlenségének első évtizedeiben vált az ország legsúlyosabb belső válságává. Az 1988 és 1998 közötti időszakot a nemzetközi szakirodalom gyakran Bougainville-i polgárháborúként vagy Bougainville-i válságként említi, ám a megnevezés maga is vitatott: egyes szereplők és kutatók szecessziós háborúként, mások bányászati konfliktusként vagy a központi állam és egy periféria közötti erőszakos vitaként írják le. A fejezet előzménye, A függetlenség és az államépítés már jelezte, hogy a bougainville-i rézbányászat körüli feszültségek már a függetlenség idején jelen voltak. Ez az alfejezet a konfliktus gyökereit, lefolyását, a békefolyamatot és a 2020-as évekbeli politikai helyzetet tárgyalja, különös figyelemmel a helyi közösségek, a bányavállalat, a pápua új-guineai állam és a nemzetközi közvetítők eltérő nézőpontjaira.
Bougainville szigete földrajzilag a Salamon-szigetek láncához tartozik, lakossága melanéziai, nyelvileg és kulturálisan közelebb áll a Salamon-szigetekhez, mint Pápua Új-Guinea többi részéhez. A sziget a gyarmati korban német, majd ausztrál igazgatás alatt állt, és az 1975-ös függetlenségi tárgyalások során egyes helyi vezetők már felvetették a különválás lehetőségét. A sziget ásványkincsei, különösen a Panguna térségében található hatalmas rézérc-lelőhely, azonban a központi kormányzat számára stratégiai jelentőségűvé tették a területet.
A Panguna bányát 1972-ben, még a függetlenség előtt nyitotta meg a Bougainville Copper Limited (BCL), egy konzorcium, amelyben a Rio Tinto ausztrál bányavállalat és a pápua új-guineai állam volt a fő részvényes. A bánya a világ egyik legnagyobb nyílt színi rézbányájaként működött, és a kitermelt réz, arany és ezüst a pápua új-guineai exportbevételek jelentős részét adta. A bányászat azonban súlyos társadalmi és környezeti következményekkel járt: a külszíni fejtés hatalmas területeket tett tönkre, a meddőhányók és a vegyi anyagok szennyezték a folyókat, a helyi földtulajdonosok pedig úgy érezték, hogy a bevételekből alig részesülnek. A hagyományos földjogok és a közösségi tulajdonrendszer ütközött a modern bányászati koncessziókkal, amelyeket a gyarmati és posztkoloniális állam egyaránt kikényszerített.
A helyi panaszok nem csupán gazdasági természetűek voltak. A bánya működése megváltoztatta a társadalmi hierarchiát, felerősítette a generációs és nemzedéki feszültségeket, és sértette a földhöz kötődő kulturális identitást. A földtulajdonosok egy része már az 1970-es években követelte a bánya bezárását vagy a jövedelmek jelentős újraelosztását. A függetlenségi tárgyalásokon a bougainville-i vezetők egy csoportja a saját államiság lehetőségét is felvetette, de végül a Pápua Új-Guineán belüli tartományi autonómia ígéretével csillapították a feszültséget. A tartományi kormányzat azonban korlátozott hatáskörrel és elégtelen pénzügyi forrásokkal rendelkezett, így a sérelmek nem oldódtak meg.
1988 novemberében földtulajdonosok egy csoportja, Francis Ona vezetésével, szabotázsakciókat hajtott végre a Panguna bánya infrastruktúrája ellen. Ona és követői követelték a bánya bezárását, a földtulajdonosoknak járó kártérítés kifizetését, valamint Bougainville nagyobb önrendelkezését. A szabotázsakciók gyorsan eszkalálódtak: a Bougainville Forradalmi Hadsereg (Bougainville Revolutionary Army, BRA) néven ismert fegyveres csoport támadásokat intézett a bánya ellen, és 1989 májusára a bánya működése leállt. A BCL és a pápua új-guineai kormány a bánya újraindítását követelte, de a helyi ellenállás ezt megakadályozta.
A pápua új-guineai kormány kezdetben rendőri erőket, majd katonai egységeket vezényelt a szigetre. A Pápua Új-Guineai Védelmi Erők (Papua New Guinea Defence Force, PNGDF) beavatkozása súlyos emberi jogi jogsértésekkel járt: a helyi lakosság elleni erőszak, a falvak felgyújtása és a civilek elleni támadások dokumentált esetei a konfliktus radikalizálódásához vezettek. A BRA egyre inkább szecessziós követeléseket fogalmazott meg, és 1990 májusában egyoldalúan kikiáltotta a Bougainville-i Köztársaságot. A függetlenségi nyilatkozatot azonban egyetlen állam sem ismerte el, és a pápua új-guineai kormány a sziget elleni teljes tengeri blokádot rendelt el.
A blokád célja a BRA utánpótlásának elvágása volt, de gyakorlatilag a teljes civil lakosságot sújtotta. A szigetre nem jutott be elegendő élelmiszer, gyógyszer, üzemanyag és más alapvető ellátmány. A humanitárius válság gyorsan kialakult, és a helyzet a következő években tovább romlott.
A tengeri blokád és a szárazföldi harcok együttes hatása Bougainville-en súlyos humanitárius katasztrófát idézett elő. A helyi egészségügyi ellátórendszer összeomlott, a malária, a tuberkulózis és más fertőző betegségek terjedtek, a gyermekhalandóság emelkedett. A becslések szerint a konfliktus teljes időtartama alatt 10 000 és 20 000 közöttire tehető a halálos áldozatok száma, de ezek a számok bizonytalanok, és a halálozások jelentős része nem közvetlen harci cselekmény, hanem a blokád okozta éhezés és betegségek következménye volt. Az emberi jogi szervezetek, köztük az Amnesty International és a Human Rights Watch, dokumentálták a pápua új-guineai biztonsági erők és a BRA által elkövetett jogsértéseket, beleértve a civil lakosság elleni erőszakot, a kínzást és a lakóhelyük elhagyására kényszerítést.
A konfliktus nem csupán a pápua új-guineai állam és a BRA között zajlott, hanem belső megosztottságot is szült a bougainville-i társadalomban. A BRA mellett megalakult a Bougainville-i Ellenállási Erők (Bougainville Resistance Force, BRF) nevű fegyveres csoport, amely a pápua új-guineai kormánnyal szövetségben harcolt a BRA ellen. A két csoport közötti harcok gyakran személyes bosszúhadjáratokká fajultak, és a helyi közösségek közötti bizalom súlyosan megsérült. A konfliktus során a lakosság jelentős része elmenekült, sokan a sziget belső területeire, mások a szomszédos Salamon-szigetekre.
A nők és az egyházak szerepe a béke iránti kezdeményezésekben már ebben az időszakban megmutatkozott. A helyi női szervezetek, valamint a katolikus és más keresztény egyházak képviselői többször próbáltak tárgyalásokat kezdeményezni a felek között, és a lakosság humanitárius segélyezésében is részt vettek. A nők különösen fontos szerepet játszottak a közösségi szintű békekezdeményezésekben, de a hivatalos békefolyamatba való bevonásuk hosszú ideig korlátozott maradt.
A konfliktus rendezésére irányuló első komolyabb kísérletek 1994-ben kezdődtek, amikor a pápua új-guineai kormány és a BRA képviselői tűzszüneti tárgyalásokat folytattak. A tárgyalások azonban többször megszakadtak, és a harci cselekmények kiújultak. A nemzetközi közösség, különösen Ausztrália és Új-Zéland, valamint az ENSZ és a Melanesian Spearhead Group regionális szervezet fokozatosan bekapcsolódott a közvetítésbe.
1997 júliusában a felek aláírták a Burnham-i tűzszünetet (Burnham Truce), amelyet új-zélandi közvetítéssel sikerült elérni. Ezt követte 1998 áprilisában a Lincoln-egyezmény (Lincoln Agreement), amely a fegyverletétel és a politikai rendezés kereteit rögzítette. A tárgyalások eredményeként 2001 augusztusában megszületett a Bougainville-i Békemegállapodás (Bougainville Peace Agreement), amely a konfliktus lezárásának alapdokumentuma lett. A megállapodás három fő pilléren nyugodott: az autonómia megteremtésén, a fegyverek begyűjtésén és leszerelésén, valamint egy jövőbeni, a függetlenségről szóló népszavazás lehetőségén.
A békemegállapodás aláírása után a végrehajtás lassan haladt. A fegyverek begyűjtése fokozatosan történt, és a BRA valamint a BRF harcosainak leszerelése évekig tartott. A megállapodás értelmében Bougainville autonóm régióvá vált Pápua Új-Guineán belül, de a tényleges hatáskörök és a pénzügyi források körül továbbra is viták voltak.
2005-ben megalakult az Autonóm Bougainville Kormány (Autonomous Bougainville Government, ABG), amelynek első elnöke Joseph Kabui, majd halála után John Momis lett. Az autonóm kormányzat hatásköre kiterjedt a helyi közigazgatásra, az oktatásra, az egészségügyre és a természeti erőforrások kezelésére, de a külügy, a védelem és a pénzügyi szabályozás továbbra is a pápua új-guineai központi kormány kezében maradt. Az ABG pénzügyi helyzete szűkös volt, és nagymértékben függött a Port Moresby-től érkező támogatásoktól.
A Panguna bánya újranyitásának kérdése az autonómia időszakában is vitatott maradt. A bányavállalat és a központi kormány egy része a bánya újraindítását szorgalmazta, míg a helyi földtulajdonosok és a civil társadalom egy része a környezeti károk és a múltbeli sérelmek miatt ellenezte. A bánya újranyitásához szükséges beruházások és a tulajdonosi struktúra tisztázása is akadályokba ütközött.
A békemegállapodásban előirányzott népszavazásra végül 2019. november 23. és december 7. között került sor. A népszavazáson a bougainville-i szavazók túlnyomó többsége, 97,7 százaléka a függetlenség mellett voksolt, magas részvétel mellett. A szavazás eredménye egyértelmű jelzés volt a bougainville-i társadalom nagy részének függetlenségi törekvésére, ugyanakkor a népszavazás nem volt kötelező érvényű: a békemegállapodás értelmében a végső döntést a pápua új-guineai parlamentnek kell meghoznia. A szavazás eredménye tehát politikai felhatalmazást adott az autonóm kormányzatnak a tárgyalásokhoz, de nem jelentett automatikus államalapítást.
A népszavazás lebonyolítása békés körülmények között zajlott, és a nemzetközi megfigyelők hitelesnek minősítették a folyamatot. Az eredmény megerősítette a bougainville-i identitás és az önrendelkezés iránti igényt, de egyúttal rámutatott a folyamat lassúságára és a pápua új-guineai politikai elit óvatosságára is.
A 2019-es népszavazás óta a bougainville-i függetlenség ügye a pápua új-guineai politika egyik központi kérdésévé vált. A ratifikációs tárgyalások az ABG és a Port Moresby-i kormány között lassan haladtak, és a 2020-as évek közepére még nem született végleges megállapodás a népszavazás eredményének jogi elismeréséről vagy a függetlenség feltételeiről. A pápua új-guineai parlamentben a bougainville-i ügy megosztja a politikai erőket: egyes pártok támogatják a népszavazás eredményének tiszteletben tartását, míg mások a nemzeti egység megőrzését és a fokozatos autonómiabővítést szorgalmazzák.
A gazdasági kihívások továbbra is meghatározóak. A Panguna bánya újranyitásának kérdése 2026-ban is nyitott: a bányavállalat és a beruházók érdeklődése időnként megélénkül, de a helyi földtulajdonosok közötti megosztottság, a környezeti rehabilitáció költségei és a politikai bizonytalanság akadályozza a döntést. A bougainville-i gazdaság nagyrészt mezőgazdasági és halászati tevékenységre, valamint a pápua új-guineai állami támogatásokra támaszkodik, és a fiatalok munkanélkülisége magas.
A biztonsági helyzet a békemegállapodás végrehajtása óta jelentősen javult, de a fegyveres erőszak teljesen nem szűnt meg. A leszerelési program eredményeként a BRA és a BRF harcosainak nagy része leadta fegyverét, ám a fiatalok egy része továbbra is részt vesz kisebb bűncselekményekben és helyi konfliktusokban. A nők és a civil társadalom szerepe a béke fenntartásában továbbra is fontos, és a női szervezetek továbbra is követelik a döntéshozatalban való nagyobb részvételt.
A regionális és nemzetközi szereplők közül Ausztrália és Új-Zéland továbbra is támogatja a békefolyamatot, és technikai segítséget nyújt az ABG-nek. A Melanesian Spearhead Group és az ENSZ is figyelemmel kíséri a fejleményeket. A 2020-as évek közepén a bougainville-i függetlenség kérdése a melanéziai regionális politika egyik próbaköve: a sziget sorsa hatással lehet a Salamon-szigetek és más melanéziai területek önrendelkezési törekvéseire is.
A könyv lezárásának időpontjában (2026) a bougainville-i politikai helyzet bizonytalan: a függetlenség jogi elismerése még nem történt meg, a ratifikációs tárgyalások folynak, és a végeredmény nem jelezhető előre. A konfliktus emlékezete és a béke fenntartása továbbra is törékeny, de a 2001-es békemegállapodás és a 2019-es népszavazás együttesen egy olyan intézményes keretet hoztak létre, amely lehetővé teszi a vitás kérdések erőszakmentes rendezését.
A Bougainville-i konfliktus tanulmányozásához rendelkezésre álló elsődleges források közé tartoznak a békemegállapodások szövegei, a pápua új-guineai parlament és az ABG dokumentumai, a bányavállalat éves jelentései, valamint a konfliktus során keletkezett újságcikkek és emberi jogi jelentések. A helyi lakosok tanúvallomásai és a női szervezetek beszámolói különösen fontosak az áldozatok tapasztalatainak megértéséhez, de ezek gyakran szóbeli források, és rögzítésük esetleges.
A másodlagos szakirodalomban a konfliktus értelmezése vitatott. Egyes kutatók a bányászati jövedelmek elosztása körüli küzdelmet, mások a melanéziai identitás és a gyarmati határok közötti feszültséget, megint mások a posztkoloniális állam gyengeségét helyezik előtérbe. A konfliktus „polgárháborúként” való megnevezése sem semleges: a pápua új-guineai kormány hivatalos diskurzusában sokáig a „rend helyreállításaként” jelent meg, míg a bougainville-i szereplők „függetlenségi harcnak” tekintették.
Az áldozatszámokkal kapcsolatban a legnagyobb bizonytalanság: a 10 000–20 000 halottra vonatkozó becslések eltérő módszertanon alapulnak, és a blokád okozta halálozások pontos mértékét nehéz elkülöníteni a harci cselekmények áldozataitól. A bányavállalat és a helyi földtulajdonosok közötti kártérítési viták is lezáratlanok, és a 2019-es népszavazás eredményének jogi értelmezése továbbra is politikai vita tárgya.