A gyarmati hódítás és a gyarmati állam működése A gyarmati modellek után a gazdasági örökség az a terület, ahol a gyarmati rendszer hatása a legtovább érzékelhető maradt. A 19–20. századi délkelet-ázsiai és bengáli gyarmati gazdaság nem volt egységes: a brit, francia, holland, spanyol és amerikai gyarmati berendezkedések eltérő intézményeket, termelési formákat és kereskedelmi kapcsolatokat hoztak létre. A közös minták mégis jól azonosíthatók: a termelés exportra orientálódott, az infrastruktúra a kikötők felé szerveződött, a munkaerőt gyakran kényszerrel vagy szerződéses rendszerben vonták be, a helyi élelmiszer-termelés pedig a világpiaci igényeknek rendelődött alá. Ez a szerkezet a függetlenség után is meghatározta a régió országainak gazdasági pályáját, noha az egyes államok eltérően próbáltak kitörni belőle.
A ültetvénygazdaság (angol nyelvű szakirodalomban plantation economy) olyan termelési forma, amelyben nagy földterületen, jellemzően egyetlen haszonnövényre szakosodva, exportra termelnek, és a munkaerőt bérmunkások vagy különféle kényszermunka-rendszerek biztosítják. Délkelet-Ázsiában ez a forma a 17–18. századi európai fűszerkereskedelemből nőtt ki, de tömegessé a 19. században vált. A holland Cultuurstelsel (művelési rendszer) Jáván 1830 és 1870 között a falusi földek egy részén exportnövény – elsősorban cukornád, kávé és indigó – termesztését írta elő; a parasztok ahelyett adóztak munkával, hogy pénzben fizettek volna. A dokumentált holland gyarmati iratok szerint a rendszer hatalmas exportbevételt hozott, de a helyi éhínségekhez és a paraszti terhek növekedéséhez is hozzájárult; a rendszer erkölcsi és gazdasági bírálata Holland-India belső vitáiban már a 19. század közepén megjelent.
A francia Indokínában a gyarmati kormányzat a 19–20. század fordulóján koncessziós rendszerben adott át nagybirtokosoknak és társaságoknak földet: kokinkinai rizsföldek, vörös talajú gumiültetvények Vietnámban és Kambodzsában, valamint tea- és kávéültetvények a hegyvidéki zónákban jöttek létre. A gumiültetvényeken dolgozó munkások jelentős része Đại Việt északi, szegény falvaiból toborzott szerződéses munkás volt; a munkakörülmények rosszak voltak, a betegségek és a balesetek gyakoriak, a fizetés pedig alacsony. A francia gyarmati statisztikák a termelés növekedését hangsúlyozták, de a halálozási és megbetegedési adatokat sokáig nem gyűjtötték megbízhatóan, így az ültetvények emberi költségét csak a későbbi bírósági iratok és visszaemlékezések alapján lehetett becsülni.
A brit Malájföldön a 19. század végén a kaucsukfa ültetvényes termesztése indult meg, és a 20. század elejére a Maláj-félsziget a világ egyik legnagyobb gumi- és ónexportőre lett. A gumitermelés ültetvényei tőkeintenzívek voltak, és nagyrészt Londonban bejegyzett társaságok tulajdonában álltak. A munkaerőt szerződéses munkások (angolul indentured labour, contract labour) biztosították: dél-indiai tamil munkások a gumiültetvényeken, kínai munkások az ónbányákban. A szerződéses munka a gyarmati törvények szerint formailag szabad volt, de a valóságban gyakran adóssággal, úti előleggel és büntető szankciókkal kötötték a munkást a munkáltatóhoz. Az egyesült maláj államokban és a szorosban létrejött munkaerő-piac tehát nem szerves helyi fejlődés, hanem a gyarmati gazdaság igényeire válaszul kialakított, erős állami szabályozással támogatott rendszer volt.
A Fülöp-szigeteken a spanyol gyarmati korszakban a hacienda-rendszer és a szerzetesrendi nagybirtokok a cukor, dohány és kókusz exporttermesztését szolgálták. Az amerikai uralom (1898–1946) idején a cukor- és dohányexport tovább bővült, és a Fülöp-szigetek gazdasága erősen kötődött az amerikai piachoz. A bengáli térségben a brit kelet-indiai társaság és később a brit korona indigo, juta és tea termesztését szervezte meg exportra. A bengáli juta feldolgozása kezdetben a helyi kézműipar kezében volt, de a 19. század végétől a gyáripari jutaipar Kalkutta környékére koncentrálódott; Kelet-Bengália, a későbbi Banglades területe elsősorban nyersanyag-termelő maradt, ami hosszú távon rögzítette a térség gazdasági függő helyzetét a feldolgozó központoktól.
Az ültetvénygazdaság tehát nem egyszerűen növénytermesztési forma, hanem társadalmi és jogi intézmény is volt: földtulajdoni, munkaerő- és kereskedelmi viszonyok rendszere. A helyi parasztság számára a gyarmati adórendszer és a készpénzben fizetendő adók bevezetése gyakran kényszerítette ki a bérmunkát vagy a pénztermelő növények termesztését. A nők munkája az ültetvényeken – például a tealevél-szedésben, gumiültetvényeken és feldolgozó üzemekben – hivatalosan kevéssé volt nyilvántartva, noha a termeléshez nélkülözhetetlen volt; a gyarmati statisztikák jellemzően a férfi keresőket rögzítették, ami torzította a munkaerő piacáról alkotott képet.
Az ültetvények mellett a gyarmati gazdaság másik pillére a nyersanyag-kitermelés (angolul extractive industry) volt: bányászat, erdőirtás, olajkitermelés és fémércek. A Maláj-félszigeten az ón bányászata már a gyarmati időszak előtt is ismert volt, de a 19. században a brit protektorátusokban nagyüzemi méretet öltött. Az ónbányák tulajdonosai európai cégek és kínai vállalkozók voltak; a munkaerő nagyrészt kínai bevándorlókból állt, akik kongsi-knak nevezett közösségi szervezetekben is működtek. A munkafeltételek a bányákban rendkívül veszélyesek voltak, a halálozási arány magas, a jövedelmek pedig egyenlőtlenek. A gyarmati hatóságok a bányászatot adókkal, földbérleti rendszerekkel és munkaerő-szabályozással támogatták, de a szociális védelem minimális volt.
Borneón és Szumátrán a kőolaj-kitermelés a 19–20. század fordulóján indult meg; a holland gyarmati kormány koncessziókat adott a Royal Dutch Shellhez és más társaságokhoz, a brit Burma északi részén pedig az olajmezők a Burmah Oil Company révén épültek ki. A kitermelés exportra irányult, a finomítói kapacitás és a technológia európai és amerikai kézben maradt. A bányászati és olajipari központok – például a szumátrai Palembang, a borneói Balikpapan vagy a burmai Yenangyaung – olyan enklávék voltak, amelyek alig kapcsolódtak a helyi gazdasághoz: gépeket, tőkét és szakembert importáltak, a terméket pedig exportálták. Ez a kettős gazdaság (dual economy) jelensége, amelyet a gyarmati gazdaságokban gyakran leírtak: modern, exportorientált szektor és hagyományos, helyi fogyasztásra termelő szektor párhuzamosan létezett, de a kettő között csekély volt a technológiai és jövedelmi kapcsolat.
A teak- és keményfa-kitermelés különösen Burma, Sziám (a mai Thaiföld) és francia Indokína erdős területeit érintette. A burmai teak kivitele a 19. század végétől a brit gyarmati gazdaság fontos bevételi forrása volt; a fa kitermelését gyakran kényszermunka (corvée labour) felhasználásával végezték, különösen az úthálózat és a folyami szállítás kiépítése során. A gyarmati erdőrendészeti törvények az erdőket állami tulajdonként kezelték, és a helyi közösségek hagyományos erdőhasználatát – gyűjtögetés, legeltetés, makkoltatás – korlátozták. Ez a folyamat a helyi megélhetést és a térség ökológiáját is átalakította: a természetes erdők helyét monokultúrás ültetvények vették át, ami a fajgazdagság csökkenéséhez és a talaj kimerüléséhez vezetett. A bányászati koncessziók hasonló jogi elv alapján sajátították ki a helyi földeket: a gyarmati állam a földet és az altalaj kincseit a korona vagy az állam tulajdonaként kezelte, és koncesszióba adta.
A nyersanyag-kitermelő szektor társadalmi hatása összetett volt. Egyrészt megteremtette a bérmunka új formáit: bányászok, favágók, olajipari munkások, rakodómunkások jelentek meg. Másrészt a munkavállalók gyakran szerződéses adósság, etnikai hierarchia és fegyelmi szabályok alatt éltek; a bányavidékeken gyakori volt a járvány, a lakhatási szegénység és az alkoholizmus. A városiasodás egy része is ezekhez az enklávékhoz kötődött: bányászvárosok, kikötővárosok és olajtelepek nőttek ki anélkül, hogy a mezőgazdasági hátország gazdagodott volna. A dokumentált gyarmati jelentések ezeket a központokat a modernizáció jeleként mutatták be, de a munkások saját írásai és a függetlenség utáni visszaemlékezések a kényszert, az eladósodást és a kiszolgáltatottságot helyezték előtérbe.
A gyarmati infrastruktúra – vasút, út, kikötő, híd, telefon- és távíróvonal – elsősorban az export logisztikáját szolgálta, nem a belső piac integrációját. A vasútvonalak jellemzően a termelő körzeteket kötötték össze a tengeri kikötőkkel, a hátország mélyebb régiói és a szomszédos országok közötti kapcsolatok másodlagosak maradtak. A brit Burmában a Rangun–Mandalay–Lashio vasút a rizs- és teak-export szállítására épült; a maláj vasút a félsziget nyugati oldalán futott, összekötve a bányavidékeket és az ültetvényeket a Penang, Port Swettenham (későbbi nevén Port Klang) és Szingapúr kikötőkkel. A franc ia Indokínában a Saigon–Hanoi vasút nemcsak gazdasági, hanem katonai közigazgatási célokat is szolgált: a gyarmati hadsereg mozgósítását és a parancsnokságok összeköttetését. A Fülöp-szigeteken az amerikai gyarmati kormányzat vasút- és úthálózatot épített, amely a cukor- és dohánytermelő vidékeket kötötte össze Manila kikötőjével. Bengáliában a brit vasúthálózat a gyapot-, juta-, rizs- és teaexport közlekedését segítette, és a kalkuttai kikötő kapacitását bővítette; a kelet-bengáli vasútvonalak – például a Darjeeling–Assam és a folyami hajózási rendszerek – a nyersanyagok elszállítására irányultak.
A kikötők a gyarmati gazdaság csomópontjai voltak. Szingapúr a brit fennhatóság alatt a Malacca-szoros forgalmának, a kínai és indiai kereskedelemnek a központjává vált; Rangun a burmai rizs, Saigon a francia kókusz- és rizs-, Haiphong az északi szén- és ásványkincs-export, Batavia (a mai Jakarta) és Surabaya a holland kelet-indiai szigetvilág termékeinek kikötője lett. A kikötővárosokban alakultak ki a gyarmati bankok, biztosítótársaságok, hajózási ügynökségek és feldolgozó létesítmények; itt éltek az európai adminisztrátorok, kereskedők és a kialakuló modern városi munkásréteg. A kikötői munkások, hajómunkások, raktári dolgozók és a környező nyomornegyedek lakói alkották a városi szegénységet, amelynek sztrájkjai a 20. század elején a nacionalista mozgalmak egyik társadalmi bázisát adták.
Az infrastruktúra kiépítése hatalmas emberi költséggel járt. A vasútépítéseknél, útkarbantartásnál és kikötőbővítéseknél a gyarmati államok gyakran kényszermunkát alkalmaztak: a francia Indokínában és a holland Kelet-Indiában a corvée rendszer tovább élt a gyarmati adminisztrációban, a brit területeken pedig a törvényi kényszer és a paraszti közmunka változatai fordultak elő. A munkások baleseti halálozása, a trópusi betegségek – malária, kolera, tífusz – terjedése a vasútépítő táborokban dokumentált, bár a halálozási statisztikák gyakran hiányosak. A második világháború alatt a hírhedt burmai vasút (Death Railway) építésénél a japán hadsereg által a hadifoglyokkal és helyi civilekkel végzett kényszermunka már a gyarmati időszak után következett be, de a régió vasútépítési tapasztalatai és a gyarmati kényszermunka hagyománya fontos előzményként értelmezhető; a két időszakot azonban nem szabad összemosni, mert a jogi és politikai felelősség eltérő.
A vasút- és kikötőhálózat ma is meghatározza a régió térszerkezetét. A gyarmati időszakban létrehozott kikötővárosok – Szingapúr, Jakarta, Surabaya, Manila, Saigon (ma Ho Si Minh-város) – a függetlenség után is a gazdasági élet központjai maradtak, míg a belső területek sokáig perifériálisnak számítottak. A vasútvonalak pedig sok helyen a mai napig a gyarmati nyomvonalon futnak, és a határon átnyúló kapcsolatok hiánya miatt a regionális kereskedelem gyengébb, mint a tengerentúli export. Ez a térbeli örökség a gyarmati gazdaság exportorientációjának egyik legmaradandóbb következménye.
A gyarmati gazdaságok jellemzője a monokultúra (monoculture) vagy néhány exporttermékre épülő szűk specializáció volt. A burmai rizs, a maláj gumi és ón, a jávai cukor és kávé, a Fülöp-szigeteki cukor és kókusz, a bengáli juta mind világpiaci ártól függő áruvá vált. Ez a szerkezet sebezhetővé tette a gyarmati területeket a világpiaci áringadozásokkal szemben. Az 1930-as nagy gazdasági világválság idején a nyersanyag- és ültetvény-export ára összeomlott, a jövedelmek visszaestek, a bérek csökkentek, a paraszti adósság nőtt. A robbanás jelei sok helyen sztrájkokban, bérleti díjakért folyó tiltakozásokban és földfoglalásokban jelentkeztek. A dokumentált gyarmati jelentések szerint a válság súlyosan érintette a burmai rizsföldek bérlőit, a maláj gumiültetvényeken dolgozó tamil munkásokat és a jávai parasztokat; ezek a tapasztalatok hozzájárultak a nacionalista és baloldali mozgalmak megerősödéséhez.
A gyarmati kereskedelempolitika az anyaország javára torzította a cserearányokat. A gyarmatok jellemzően nyersanyagot exportáltak, és feldolgozott ipari termékeket, gépeket, textíliát importáltak az anyaországból. A tarifarendszerek és a preferenciális megállapodások – például a brit birodalmi rendszerben az ottawai konferencia (1932) utáni imperial preference – a birodalmon belüli kereskedelmet támogatták, ami a gyarmati iparosodást visszafogta. A holland, francia és spanyol gyarmatokon is hasonló elv érvényesült: a nyersanyag-export és az anyaországi feldolgozóipar közötti munkamegosztás fenntartása. A feldolgozóipar fejlesztésének hiányát a gyarmati kormányzatok nem pusztán piaci okokból hagyták fenn, hanem adó-, tarifa- és jogi szabályozással aktívan is nehezítették; ezt a gyarmati iratokban dokumentált döntések, például iparengedélyek korlátozása, alátámasztják.
A gazdasági függőség (economic dependency) fogalma a 20. század második felében alakult ki a függéselmélet (dependency theory) képviselőinél; ezt a gyarmati múltra visszatekintve is alkalmazták. Az elmélet szerint a periféria országai azért maradnak szegények, mert a világgazdasági központok nyersanyag-exportőrként használják őket. A történészek között vita van arról, hogy a gyarmati gazdaság mennyiben hozott nettó jövedelmet a gyarmatnak és mennyiben az anyaországnak. A gyarmati statisztikai kimutatások gyakran csak az export értékét és a kormányzati bevételeket rögzítették, a helyi fogyasztás, az ingyenes munka és a környezeti kár értékét nem számolták be. A mai kritikus gazdaságtörténeti elemzések ezért a fejlődési mutatókat újraértelmezik: a vasút és kikötő megépítése nem feltétlenül jelentett helyi jólétet, ha a bevételek európai cégekhez áramlottak, és a helyi lakosság adókból finanszírozta az építkezést.
Ugyanakkor a gyarmati gazdaság nem volt teljesen zárt és változatlan rendszer. A helyi kereskedők, kínai és indiai közvetítők, valamint a gyarmati bürokrácia alsóbb szintjein dolgozó helyi elitek részesültek a kereskedelemből. A kínai diaszpóra a maláj ónbányákban, a folyami kereskedelemben, a szigetvilági kiskereskedelemben és a rizsszállításban vállalkozóként vagy közvetítőként működött. Az indiai kereskedők Burmában, a bengáli városokban és a Maláj-félszigeten a textil, a rizs és a pénzpiac szereplői voltak. Ez a réteg gyakran a gyarmati gazdaság haszonélvezője, máskor annak áldozata vagy a helyi etnikai feszültségek céltáblája lett; a gyarmati törvények őket is alacsonyabb jogállásba sorolták, de gazdasági mozgásterük nagyobb volt, mint a földhöz kötött parasztoké.
A gyarmati gazdaság alapvetően átrendezte a régió társadalmi szerkezetét. A földtulajdon viszonyai megváltoztak: a gyarmati állam a földet állami tulajdonnak nyilvánította, és nagybirtokosoknak, vállalatoknak vagy egyéni telepeseknek adta el vagy bérbe. A hagyományos közös földhasználat, a faluközösségi jogok és a nemzetségi területek sok helyen elveszítették jogi védelmüket. Jáván a Cultuurstelsel alatt a falusi földek jelentős része cukorültetvénynek adott otthont, a parasztok pedig munkásbérletbe szorultak; a rendszer eltörlése után a magánbirtokosok és a bérleti rendszer alakult ki, de a földnélküliek aránya magas maradt. A bengáli tartós bérleti rendszer, a zamindari és a ryotwari változatai a földadó beszedését az állam helyett közvetítőknek adták, ami a paraszti eladósodást és a földek elárverezését fokozta; a társadalmi következmények a 20. századi bengáli parasztmozgalmak egyik oka voltak.
A bérmunka terjedése új osztályviszonyokat hozott létre: ültetvényi munkások, bányászok, vasúti és kikötői munkások, városi szolgák és hivatalnokok. A munkások szervezett fellépése – sztrájk, szakszervezeti mozgalom – a 20. század elején erősödött meg. A gyarmati hatóságok a sztrájkokat gyakran rendőri erővel, kitoloncolással vagy a munkásszállók ellenőrzésével fojtották el. A nacionalista és baloldali mozgalmak a munkáspanaszokat politikai követelésekké fordították. A gyarmati gazdaság tehát nemcsak termelt, hanem politikai ellenállást is keltett.
Az etnikai munkamegosztás az egyik legmélyebb öröksége a gyarmati gazdaságnak. A brit Malájföldön az ónexport a kínai bányamunkások, a gumiültetvények a tamil szerveződésű munkások, a rizstermesztés pedig a maláj parasztok munkájára épült. A gyarmati adminisztráció a származás szerinti besorolást intézményesítette: a népszámlálások, a munkaközvetítés és a jogi szabályozás etnikai kategóriákba sorolta a lakosságot. Ez a plural society (J. S. Furnivall által leírt kifejezés, amely a gyarmati Délkelet-Ázsiára vonatkozott) olyan társadalmi szerkezetet jelent, ahol a különböző etnikai csoportok a piacon találkoznak, de külön laknak, külön iskolába járnak, és nem alakul ki közös politikai közösség. Furnivall értelmezése a gyarmati időszakra vonatkozott; a mai kutatások vitatják, mennyire írja le pontosan a gyarmati valóságot, és mennyire idealizálja a gyarmati előtti társadalmat. A gyarmati etnikai kategorizálás következménye azonban dokumentált: az etnikai hovatartozás élethosszig tartó gazdasági és politikai esélyeket határozott meg, és öröklődött a független államokba.
A nők helyzetét a gyarmati gazdaság többféleképpen alakította. Az ültetvényeken és bányákban a női munka olcsóbb volt, mint a férfi, és gyakran kiegészítő jövedelemként tartották számon. A gyarmati adórendszer a háztartásokat férfi fejének adóztatta, ami a nőket jogilag függő helyzetbe hozta. Ugyanakkor a piaci lehetőségek egyes nőknek – különösen a városi kiskereskedelemben, a textiliparban és a szolgáltatásokban – önálló keresetet biztosítottak. A gyarmati oktatás korlátozottan terjedt ki a nőkre, de a missziós iskolák és a reformmozgalmak révén új műveltségű női elitek is kialakultak. A nők munkája és a háztartási gazdaság közötti viszony a gyarmati statisztikákban alig látszik, ezért a női munkáról szóló történeti ismereteink többnyire későbbi visszaemlékezéseken és a függetlenség utáni szociológiai felméréseken alapulnak.
Az oktatás a gyarmati gazdaság működtetéséhez szükséges írástudó réteget képezte: hivatalnokokat, tolmácsokat, tanítókat, egészségügyi dolgozókat. A gyarmati iskolarendszer azonban szűk volt, és az európai, valamint a helyi nyelvek hierarchiáját tükrözte. A felsőbb iskolák inkább az anyaországi intézmények mintáját követték, és a helyi elitek gyermekeit fogadták be. A nyugati iskolázottság új elitrétege – ügyvédek, tanárok, orvosok, újságírók – a nacionalista mozgalmak vezetői közül került ki. Ez az elit a gyarmati gazdaság formális szabályait ismerte, de gyakran kiszorult a valódi hatalomból; a feszültség a gyarmati rendszer elleni politikai mozgósítás egyik hajtóereje lett.
A függetlenség után a gyarmati gazdasági szerkezet nem tűnt el. A 20. század második felében a régió országai exportfüggőek maradtak, és a feldolgozóipar hiánya miatt továbbra is nyersanyag- és mezőgazdasági termékekkel léptek a világpiacra. A kormányok különböző stratégiákkal próbáltak kitörni ebből: az importhelyettesítő iparosítás (import-substitution industrialisation) az 1950–1960-as években, majd az exportorientált iparosítás az 1970–1990-es években. A gyarmati földbirtokviszonyok átalakítása, a földreform, az ültetvények államosítása, a bányászati koncessziók felülvizsgálata sok országban politikai konfliktust okozott. Malajziában az 1969-es zavargások után bevezetett New Economic Policy (NEP) a gyarmati örökségként értelmezett etnikai munkamegosztást és jövedelmi egyenlőtlenséget próbálta korrigálni A malajziai politika; Indonéziában a holland vállalatok államosítása és az 1960-as évek állami irányítása más utat kívánt nyitni. A bengáli térségben a jutaipar és a gyarmati földbirtokrendszer felszámolása a pakisztáni és a bangladesi gazdaságpolitika központi kérdése lett.
A gyarmati gazdaság örökségének értékelése a történetírásban és a közéleti vitákban ma is erősen megosztott. Az egyik álláspont szerint a gyarmati modernizáció – vasút, kikötők, bányászat, növénykultúrák – a régiót bekapcsolta a világgazdaságba, és alapot teremtett a későbbi növekedéshez. A másik álláspont szerint a gyarmati gazdaság nettó veszteséget okozott a helyi társadalmaknak: az erőforrásokat az anyaországhoz irányította, a helyi feldolgozóipart tönkretette, a munkaerőt kizsákmányolta, és a társadalmi egyenlőtlenségeket etnikai törésvonalakkal rögzítette. A vitában döntő, hogy milyen mutatókat használunk: a gyarmati GDP- és exportadatokat, az emberi jóléti mutatókat, a környezeti károkat, a női munkát és a kényszermunkát is figyelembe véve más kép rajzolódik ki. A gyarmati statisztikák ebből a szempontból nem semleges források: a kormányzatok saját teljesítményüket kívánták igazolni, ezért a negatív hatásokat alábecsülték.
A függéselmélet és a posztkoloniális gazdaságtörténet más-más hangsúlyokat képvisel. A függéselmélet a világpiaci hierarchiát, a posztkoloniális kritika a gyarmati kategóriák továbbélését és a tudás hatalmát hangsúlyozza. A mai történészek között konszenzus van abban, hogy a gyarmati gazdaság exportorientált, nyersanyag-kitermelő jellege, az etnikai munkamegosztás intézményesítése és a földtulajdon átalakítása dokumentált folyamat. Vita folyik viszont arról, hogy ezek a folyamatok mennyiben magyarázzák a jelenlegi egyenlőtlenségeket, és milyen szerepet játszottak a gyarmati előtti intézmények a későbbi fejlődésben. A két világháború közötti időszakból származó gazdasági adatok is töredékesek, és a gyarmati adminisztrációk statisztikai gyakorlata országonként eltérő volt, ami az összehasonlítást tovább nehezíti.
A gyarmati gazdaság örökségéről szóló ismereteink különböző forrástípusokon alapulnak. A gyarmati statisztikai évkönyvek, költségvetési jelentések és kereskedelmi mérlegek az export, az adóbevételek és a kormányzati kiadások alakulását rögzítik, de ezek az adatok a gyarmati adminisztráció saját kategóriáit és érdekeit tükrözik: a helyi háztartási munkát, a női munkát, a nem monetizált termelést és a kényszermunkát többnyire nem tartalmazták. A vállalati archívumok – ültetvénytársaságok, bányavállalatok, hajózási és banki iratok – a termelés és a nyereség oldaláról adnak képet, de a munkások életkörülményeiről, baleseti és halálozási adatairól gyakran hallgatnak. A gyarmati bírósági iratok, munkaügyi felügyeletek és egészségügyi jelentések a visszaélések, járványok és munkaügyi viták egyes eseteit dokumentálják, de nem reprezentatív minták. A misszionárius jelentések, helyi újságok, szakszervezeti iratok és visszaemlékezések ellenpontozzák a hivatalos képet, de ezek is elfogultak, és gyakran csak a későbbi időszakból állnak rendelkezésre.
A statisztikai becslések bizonytalansága különösen nagy a munkaerő-áramlás, a halálozás, a női munka és a környezeti károk terén. A gyarmati népszámlálások az etnikai besorolást változó kritériumok alapján végezték, így a kínai, indiai, maláj, bengáli vagy más kategóriák időben nem összehasonlíthatók. A kényszermunka áldozatainak száma a vasút- és útépítéseknél csak hozzávetőlegesen ismert; egyes nemzeti történetírások a saját áldozataikat hangsúlyozzák, mások a gyarmati fejlődési eredményeket emelik ki. A 2020-as évek történészi vitáiban mindkét megközelítés jelen van, de a forráskritikai álláspont az, hogy a gyarmati modernizáció és az azt kísérő erőszak egyaránt dokumentált, és nem zárják ki egymást.
A mai Délkelet-Ázsia és Banglades gazdasági egyenlőtlenségeinek, földtulajdon-viszonyainak és etnikai munkamegosztásának a gyarmati időszakhoz való kapcsolása tudományos vita tárgya. A történeti kutatásban használt konvergencia- és függőségi modellek eltérő eredményre jutnak attól függően, hogy milyen idő intervallumot és milyen mutatókat választanak. Ami bizonyítottnak tekinthető, az a gyarmati gazdaság szerkezeti jellemzőinek tovább élése: az exportorientáció, a kikötővárosi központúság, a feldolgozóipar késői megjelenése és a földtulajdoni egyenlőtlenségek az 1950-es években is meghatározóak voltak. A pontos ok–okozati súlyok megítélése azonban továbbra is nyitott kérdés, és a nemzeti emlékezetpolitikákban gyakran leegyszerűsítve jelenik meg.