A modern délkelet-ázsiai államok egyik legmaradandóbb feszültsége, hogy a gyarmati korszakból örökölt etnikai kategóriák és az újonnan létrejött nemzetállamok állampolgársági szabályai hogyan határozzák meg, ki tartozik a politikai közösséghez, és ki marad azon kívül. Az állampolgárság nem semleges jogi kategória: aki rendelkezik vele, az hozzáfér az oktatáshoz, a földtulajdonhoz, az egészségügyhöz, a szavazati joghoz és a szabad mozgáshoz; akitől megtagadják, az gyakran hontalanná válik, és kiszolgáltatott a diszkriminációnak, a kényszerű migrációnak és az állami erőszaknak. Ez az alfejezet négy olyan csoportot vizsgál – a rohingjákat, a kínai kisebbségeket, a pápuai népeket és a hegyi törzsnek nevezett közösségeket –, amelyek története különböző módokon, de egyaránt megmutatja az etnicitás, a területi ellenőrzés és a jogi hovatartozás összefonódását. A hangsúly nem az egyes csoportok „természetes” különállásán van, hanem azon, hogy a gyarmati és posztkoloniális államok hogyan termelték újra vagy alakították át ezeket a határokat.
A gyarmati kor előtti államokban a politikai közösséghez tartozás nem modern értelemben vett állampolgárságon alapult, hanem uralkodói alattvalói viszonyon, adófizetési kötelezettségen, vallási közösségen vagy lokális patronázs-hálózaton. A mai etnikai csoportok elődei gyakran nem alkottak élesen elkülönülő, névvel azonosított közösségeket; a hegyvidéki és síksági népek közötti határok átjárhatók voltak, a kereskedelem és a házasság pedig folyamatos kapcsolatot tartott fenn. A gyarmati hatalmak azonban adminisztratív és tudományos célból rögzítették az etnikai kategóriákat: népszámlálásokat végeztek, faji hierarchiákat állítottak fel, és bizonyos csoportokat „bennszülöttnek”, „idegennek” vagy „törzsinek” minősítettek. A brit Malajziában a lakosságot maláj, kínai és indiai kategóriákba sorolták, és a munkaerő-toborzás, az oktatás és a földtulajdon szabályozása e kategóriák szerint történt. A holland Kelet-Indiában az „európaiak”, a „idegen keletiek” (többek között a kínaiak) és a „bennszülöttek” eltérő jogállást kaptak. A spanyol Fülöp-szigeteken az „indio”, „mestizo” és „chino” megkülönböztetés határozta meg az adózást és a társadalmi mobilitást.
Ezek a gyarmati osztályozások nem puszta leírások voltak: intézményesítették a különbségeket, és gyakran megerősítették a sztereotípiákat. A függetlenség után az új nemzetállamok alkotmányai – jóllehet a nemzeti egység nevében – sokszor átvették vagy átalakították ezeket a kategóriákat, és a domináns etnikai-vallási csoportot tették meg a nemzet magjának. Malajzia alkotmánya például a malájok és más „bumiputera” (a föld fiai) csoportok számára különleges jogokat biztosít, Indonézia hivatalos mottója a „sokszínűség egysége” (Bhinneka Tunggal Ika), ám a gyakorlatban a jávai dominancia és a belső migráció okoz feszültséget, Mianmar 1982-es állampolgársági törvénye pedig intézményesítette a bamar többségi nemzet felsőbbrendűségét. Az állampolgárság így a nemzetépítés egyik legfontosabb eszközévé vált: aki megkapta, az a nemzet tagja lett; akitől megtagadták, az „idegenként” vagy „kisebbségként” a politikai közösség határán kívülre került.
A rohingja (rohingya) közösség a mianmari Rakhine állam (a volt brit Arakan tartomány) muszlim kisebbsége, amelynek története szorosan összefonódik a brit gyarmati migrációval és a függetlenség utáni nemzetépítéssel. A brit gyarmati hatóságok a 19. század végétől a 20. század első feléig indiai munkásokat, köztük bengáli muszlimokat telepítettek Arakanba a rizsföldek művelésére; a helyi buddhista lakosság és a bevándorolt muszlimok közötti feszültségek már a gyarmati időszakban kialakultak. A japán megszállás idején és a második világháború alatt etnikai alapú erőszakra is sor került, amely tovább mélyítette a bizalmatlanságot. A függetlenség után a rohingják fokozatosan kiszorultak az állampolgári közösségből: a Ne Win-kormány 1982-es állampolgársági törvénye a 135 elismert etnikai csoport közé nem vette fel a rohingjákat, és visszamenőlegesen megtagadta tőlük a teljes állampolgárságot; hontalanként, illetve „bengáli bevándorlóként” kezdték őket kezelni.
A rohingják helyzete a 2010-es évektől katasztrofálissá vált. 2012-ben Rakhine államban buddhista nacionalista csoportok és a helyi rohingja közösség között erőszakos összecsapások törtek ki, amelyek során több százan meghaltak, és mintegy 140 000 embert, többségében rohingját kényszerlakó táborokba zsúfoltak. 2017 augusztusában, miután az Arakan Rohingya Salvation Army (ARSA) nevű rohingja fegyveres csoport támadásokat hajtott végre mianmari rendőrőrsök ellen, a mianmari hadsereg (Tatmadaw) széles körű „tisztogató műveleteket” indított Rakhine államban. Az ENSZ tényfeltáró missziója és több nemzetközi emberi jogi szervezet szerint a hadsereg és a helyi buddhista milíciák szisztematikus gyilkosságokat, nemi erőszakot, falvak felgyújtását és a lakosság elűzését követték el; a jelentések „etnikai tisztogatás”, egyes megfogalmazások szerint „népirtási szándékú cselekmények” megállapítására jutottak. A mianmari állami álláspont ezzel szemben „terroristaellenes műveletnek” nevezte a történteket, és tagadta a szisztematikus erőszakot; a tények megállapítását nehezíti, hogy a helyszíni független megfigyelés hosszú ideig lehetetlen volt.
A 2017-es erőszak következtében – a nemzetközi becslések szerint – több mint 700 000 rohingja menekült Bangladesbe, ahol a Cox’s Bazar környéki táborokban ma is a világ egyik legnagyobb menekültkoncentrációja él. A rohingják így a világ legnagyobb hontalan csoportjává váltak: sem Mianmarban, sem Bangladesben nem rendelkeznek állampolgársággal, és visszatérésük feltételei a mianmari katonai junta 2021-es hatalomátvétele után még bizonytalanabbá váltak. A rohingja közösség belső nézeteltérései (például az ARSA szerepének megítélése) és a nemzetközi közösség megosztottsága tovább bonyolítja a megoldást. A mianmari polgárháború 2021 utáni kiszélesedése pedig újabb erőszakot hozott Rakhine államba is, ahol a rohingják mellett a helyi rakhine buddhisták is áldozatul esnek.
A délkelet-ázsiai kínai diaszpóra története évszázadokra nyúlik vissza, de a mai közösségek nagy része a 19. század végétől a 20. század közepéig tartó tömeges migráció eredménye. A gyarmati hatalmak gyakran kínai közvetítőket, kereskedőket és munkásokat alkalmaztak a bányászatban, az ültetvényeken és a városi kereskedelemben; a kínai bevándorlók így a gyarmati gazdaság fontos szereplőivé váltak. A függetlenség után a kínai közösségek helyzete országonként eltérően alakult, de közös vonásként jelenik meg a gyanakvás, a gazdasági sztereotípiák és a beolvadásra vagy kivándorlásra kényszerítés.
Thaiföldön a kínai bevándorlók és leszármazottaik viszonylag sikeresen asszimilálódtak: a thai állam a 20. században ösztönözte a kínai nevek thaiosítását, a thai nyelv használatát és a thai buddhista intézményekbe való betagozódást. Ennek ellenére a kínai származású thai állampolgárok – akik ma a thaiföldi lakosság jelentős részét teszik ki – sokáig korlátozottan férhettek hozzá bizonyos politikai pozíciókhoz, és a gazdasági sikerüket időnként irigység vagy ellenséges politikai retorika övezte. Indonéziában a holland gyarmati jogrendszerben a kínaiakat külön kategóriába sorolták, és gyakran a holland hatóságok és a bennszülött lakosság közötti közvetítő szerepre kényszerültek. A függetlenség után Sukarno alatt a kínai nyelvű oktatást és szervezeteket korlátozták, Suharto új rendje pedig 1967-től betiltotta a kínai nyelvű nyilvános megnyilvánulásokat, a kínai írásjelek használatát és a kínai kulturális ünnepeket. Az 1998-as ázsiai válság idején Jakarta és más városok kínai negyedeiben erőszakos zavargások törtek ki, amelyek során több százan meghaltak, és számos kínai tulajdonban lévő üzletet felgyújtottak; a támadások hátterében a gazdasági frusztráció és a kínaiak „gazdasági uralmának” sztereotípiája állt. Az 1998 utáni Reformasi időszakban a diszkriminatív törvények egy részét eltörölték, de a társadalmi előítéletek nem tűntek el.
Malajziában a kínai közösség a gyarmati migráció révén vált a társadalom egyik legnagyobb etnikai csoportjává, és 1957-ben a maláj állampolgárság megadása fejében elfogadta a maláj különleges jogokat rögzítő alkotmányos kompromisszumot. Az 1969-es etnikai zavargások után bevezetett Új Gazdaságpolitika (NEP) a maláj és más bumiputera csoportok gazdasági részesedését kívánta növelni kvótákkal és támogatásokkal; ennek következtében a kínai közösség tagjai az oktatásban, a felsőoktatási felvételiknél és a vállalkozások engedélyezésénél hátrányos megkülönböztetést tapasztaltak, miközben a kínai vállalkozások továbbra is meghatározók maradtak bizonyos szektorokban. A vietnámi háború utáni menekülthullámok során a vietnámi kínai közösség egy része – a „boat people” – elhagyta az országot: az 1978–1979-es kivándorlás hátterében a szocialista államosítás, a magánkereskedelem felszámolása és a kínai-vietnámi határkonfliktus állt. A Fülöp-szigeteken a kínai mesztic közösség a spanyol gyarmati időszakban jelentős gazdasági szerepre tett szert, és a 19. század végétől fokozatosan integrálódott a filippínó nemzeti közösségbe; a kortárs filippínó elit egy része kínai felmenőkkel rendelkezik, de ez nem szüntette meg a kínai közösségen belüli társadalmi rétegződést és a szegényebb tagok kirekesztettségét.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „kínai gazdasági dominancia” sztereotípiája történelmileg pontatlan és politikailag veszélyes: a kínai származású lakosság nem alkot homogén gazdasági osztályt, sokan közülük szegény munkások, kisiparosok vagy vidéki földművesek; a sikeres kínai üzletemberek aránya részben annak köszönhető, hogy a diszkrimináció bizonyos pályákról kiszorította őket, és a kereskedelem, a pénzügyek vagy a vállalkozás felé terelte őket. A kollektív vádaskodás és a „kínai veszély” retorikája a gyarmati osztályozások és a hidegháborús gyanakvás öröksége, amelyet a posztkoloniális nacionalista mozgalmak gyakran felhasználtak a gazdasági elégedetlenség elterelésére.
A pápuai népek – Melanézia őslakos közösségei – Nyugat-Pápua (Indonézia Pápua és Nyugat-Pápua tartományai) és Pápua Új-Guinea területén élnek, több száz nyelvet beszélnek, és történelmileg erősen tagolt, lokális identitású társadalmakat alkottak. A gyarmati korszakban Nyugat-Pápua holland fennhatóság alá került, míg Pápua Új-Guinea északi része német, déli része brit, majd a 20. század első felében ausztrál igazgatás alatt állt. A második világháború után a hollandok megpróbálták Nyugat-Pápuát önálló állammá fejleszteni, de Indonézia – a függetlenségi harc során szerzett területi igényekre hivatkozva – katonai nyomást gyakorolt. Az 1962-es ENSZ által közvetített New York-i megállapodás értelmében a terület 1963-ban indonéz igazgatás alá került, majd 1969-ben az „Act of Free Choice” (szabad választás aktusa) nevű eljárás során néhány száz, Indonézia által kiválasztott pápuai képviselő megszavazta az Indonéziához csatlakozást. Az eljárást azóta a pápuai függetlenségi mozgalom és több nemzetközi jogi szakértő vitatja: szerintük nem volt valódi népszavazás, és a pápuai lakosság önrendelkezési jogát megsértették.
Az indonéz uralom alatt a pápuaiak helyzete feszültségekkel terheltté vált. Az indonéz kormány a „transzmigrációs” program keretében jávai és más szigetekről származó telepeseket irányított Pápuába, hogy enyhítse a népsűrűséget és elősegítse a gazdasági fejlődést; ennek következtében a pápuai őslakosok aránya több városban és régióban csökkent, és a bevándorlók és a helyiek között verseny alakult ki a földért, a munkahelyekért és a politikai hatalomért. A pápuai függetlenségi mozgalom (Organisasi Papua Merdeka, OPM) fegyveres ellenállása az 1960-as évektől kisebb-nagyobb intenzitással zajlik; az indonéz hadsereg (TNI) műveletei során emberi jogi jogsértéseket – kínzást, gyilkosságokat, kényszerű eltűnéseket – dokumentáltak nemzetközi szervezetek. A jakartai kormány álláspontja szerint Pápua Indonézia szerves része, és a központi kormányzat nagy összegeket költ a térség fejlesztésére; a pápuai aktivisták ezzel szemben úgy vélik, hogy a fejlesztési projektek gyakran a kitermelő iparágakat (bányászat, olajpálma) szolgálják, és a haszon nem a helyi közösségeké. A 2019-es pápua-tüntetések – amelyeket egy rasszista indonéz közszereplő megjegyzése váltott ki – rávilágítottak a pápuaiak elleni előítéletekre és a rendőri erőszakra; a konfliktus továbbra is aktív, bár a nyílt háború mértéke változó.
Pápua Új-Guinea esetében a gyarmati örökség más formát öltött: az ausztrál igazgatás alatt a „törzsi” társadalmakat a fejlődés akadályának tekintették, és a gyarmati állam igyekezett egységes nemzeti identitást létrehozni. Az 1975-ös függetlenség után a pápuai-új-guineai állam a több száz nyelvi és etnikai csoportot egyetlen nemzeti állampolgárság alá vonta, de a gyakorlatban a „wantok” (a tokpisin nyelvben: „one talk”, azaz azonos nyelvet beszélő, rokonsági háló) kötődések erősebbek maradtak a nemzeti lojalitásnál. A 2019-es Bougainville-i népszavazás – amelyen a szavazók elsöprő többsége a függetlenséget támogatta – rámutatott arra, hogy a nemzetállami keretek nem mindig felelnek meg a helyi önrendelkezési igényeknek, és hogy az állampolgárság kérdése a régióban továbbra is nyitott.
A „hegyi törzsek” (hill tribes) kifejezés gyarmati eredetű, és gyakran leegyszerűsítve jelöli a délkelet-ázsiai szárazföldi magasföldek sokféle etnikai csoportját. A francia gyarmati korszakban Vietnámban a középső felvidék (Tây Nguyên) lakóit „montagnard”-nak (hegyi lakónak) nevezték, és a gyarmati közigazgatás külön jogi státuszt adott nekik. A vietnámi háború alatt az amerikai hadsereg és a dél-vietnámi kormány a hegyi közösségeket stratégiai szövetségesként kezelte, és a kommunista Észak-Vietnám elleni harcban felhasználta őket; a háború után sok hegyi törzsbeli családot üldöztek, mert az Egyesült Államok oldalán harcoltak, és ezrek menekültek Thaiföldre vagy az Egyesült Államokba. Ma a vietnámi kormány a „kisebbségi nemzetiségek” (Dân tộc thiểu số) kategóriát használja, és hivatalosan elismeri a hegyi csoportok kulturális jogait, de a földhasználati viták, a betelepítési programok és a politikai korlátozások feszültséget okoznak.
Laoszban a hmong és más hegyi közösségek a hidegháború alatt a CIA által támogatott „titkos háború” résztvevői voltak, és a Pathet Lao 1975-ös győzelme után tömeges üldöztetésnek voltak kitéve; sokan Thaiföldre, majd onnan az Egyesült Államokba menekültek. A laoszi állam továbbra is gyanakvással kezeli a hegyi kisebbségeket, és a hmongok egy része a mai napig elszigetelt, üldözött közösségként él az erdőkben. Thaiföldön a „hegyi törzsek” kategória a 20. század második felében vált hivatalos kategóriává, amikor a thai kormány a kommunista felkeléstől tartva integrálni és ellenőrizni akarta a határvidéki, gyakran állampolgárság nélküli hegyi közösségeket. A karen, hmong, lahu, akha és más csoportok közül sokan hontalanok maradtak, ami korlátozza a földhöz, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést; a thai állampolgársági törvények bonyolult bizonyítási eljárásokat írnak elő, és a gyakorlatban sok hegyi törzsbeli nem tudja igazolni a thai állampolgárságát.
Mianmarban a hegyi kisebbségek – karen, kacsin, san, csín és mások – a gyarmati időszakban jelentős autonómiát élveztek, és a függetlenségi tárgyalásokon a britek ígéretet tettek az etnikai alapú önrendelkezésre. Az 1948-as függetlenség után azonban a bamar dominanciájú központi kormányok fokozatosan felszámolták az autonóm státuszokat, ami a 20. század második felében több etnikai alapú fegyveres felkeléshez vezetett. A 2021-es katonai puccs után ezek a konfliktusok újra felerősödtek, és a kisebbségi fegyveres szervezetek egy része a demokratikus ellenzékkel szövetkezve harcol a junta ellen. A hegyi törzsek helyzete így nem csupán a diszkriminációról szól, hanem a területi ellenőrzésről és az erőforrásokhoz való hozzáférésről is: a hegyvidéki régiókban gyakran találhatók értékes ásványkincsek, fakitermelésre alkalmas erdők és vízenergia-potenciál, amelyek kiaknázásából a helyi közösségek gyakran kiszorulnak.
A négy vizsgált csoport – rohingják, kínai kisebbségek, pápuai népek és hegyi törzsek – története közös mintákat mutat, de jelentős eltéréseket is. Az első közös vonás a gyarmati kategorizáció öröksége: a mai állampolgársági viták gyakran a gyarmati népszámlálások és jogi kategóriák folytatásai. A második a nemzetépítés homogenizáló ereje: a függetlenség utáni államok a nemzeti egységet gyakran a többségi etnikai-vallási csoport mintájára képzelték el, és a kisebbségeket vagy asszimilációra, vagy kizárásra kényszerítették. A harmadik a területi dimenzió: az etnikai kisebbségi konfliktusok szinte mindig földrajzilag koncentrálódnak – rohingják Rakhine államra, pápuaiak Új-Guinea szigetére, hegyi törzsek a magasföldekre –, és a fegyveres ellenállás vagy az autonómia igénye gyakran ezekhez a területekhez kötődik. A negyedik a gazdasági erőforrások szerepe: a kisebbségek lakóhelyén található ásványkincsek, erdők vagy stratégiai útvonalak miatt a központi államok gyakran nem hajlandók valódi autonómiát adni.
Az önrendelkezés kérdése a nemzetközi jogban és a délkelet-ázsiai államok gyakorlatában is vitatott. A régió kormányai általában ellenzik a területi elszakadást, és az autonómiát vagy a decentralizációt részesítik előnyben; azonban az autonómia megvalósítása is ellentmondásos lehet. Az indonéz Aceh tartománynak 2005-ben adott különleges autonómia – amelyet a szunnita iszlám jog bevezetésének lehetőségével kötöttek össze – lezárta a fegyveres konfliktust, de továbbra is viták forrása a helyi politikai hatalom és a központi kormányzat viszonya. A Fülöp-szigeteki Mindanaón a muszlim többségű területek autonómiája a 2019-es Bangsamoro Organic Law elfogadásával új szakaszba lépett, de a békefolyamat még törékeny. Pápua esetében a jakartai kormány elutasítja a függetlenséget, és a 2001-es különleges autonómia törvény ellenére a pápuai aktivisták szerint a politikai jogok és a helyi erőforrások feletti ellenőrzés korlátozott maradt.
A diszkrimináció formái is eltérőek: a rohingják esetében a vallási-etnikai kirekesztés és a hontalanság a legszembetűnőbb; a kínai kisebbségeknél a gazdasági sztereotípiák és a kulturális asszimilációs nyomás; a pápuaiaknál a rasszizmus és a belső gyarmatosítás érzete; a hegyi törzseknél a „fejletlenség” narratívája és a területi marginalizáció. Mindezekben az esetekben az áldozatközpontú megközelítés azt jelenti, hogy a jogi szabályozás mellett a mindennapi tapasztalatokat – a menekülést, a kitelepítést, a kulturális veszteséget, a félelmet – is meg kell mutatni, anélkül, hogy a csoportokat homogén áldozatként ábrázolnánk. A rohingja közösségen belül is vannak politikai viták, a kínai közösség sem egységes, a pápuai törzsek közötti konfliktusok pedig néha súlyosabbak, mint az indonéz állammal szembeni ellenállás.
Az etnikai kisebbségek és állampolgárság történetének kutatása több forrástípusra támaszkodik. A gyarmati korszakból származó népszámlálási adatok, hivatalos jelentések, misszionáriusi beszámolók és kormányzati dokumentumok elsődleges forrásként szolgálnak, ám ezek gyakran a gyarmati hatalom etnikai kategóriáit tükrözik, és nem a helyi közösségek önmeghatározását. A posztkoloniális államok alkotmányai, állampolgársági törvényei és népszámlálásai jogi és statisztikai keretet adnak, de a statisztikai adatgyűjtés politikai okokból torzíthat: például Mianmar népszámlálásaiból a rohingják adatai gyakran hiányoznak vagy megbízhatatlanok, Pápua esetében pedig a transzmigránsok és a helyi lakosság arányáról szóló hivatalos és független becslések jelentősen eltérhetnek.
A 20–21. századi konfliktusok dokumentálása részben emberi jogi szervezetek (ENSZ, Amnesty International, Human Rights Watch), részben túlélők beszámolói, részben bírósági eljárások anyagai alapján történik. A rohingják elleni erőszak esetében az ENSZ tényfeltáró missziója és a Nemzetközi Bíróságon folyó ügyek fontos források, de a mianmari állami ellen-narratíva továbbra is tagadja a szisztematikus erőszakot. Az áldozatok száma minden esetben becslés: a 2017-es rohingja menekültek számát 700 000–800 000 közé teszik, de a pontos szám vitatott; a pápuai konfliktus halálos áldozatainak összesített száma pedig nem áll rendelkezésre megbízhatóan, mivel a hadsereg és a rendőrség műveleteit nem dokumentálják átfogóan. A hegyi törzsek esetében a hontalanság mértékére vonatkozó adatok országonként és évenként változnak, és a kormányzati statisztikák gyakran alulbecslik a nyilvántartás nélküli személyek számát.
A tudományos vita egyik kulcskérdése, hogy az etnicitást mennyire tekinthetjük a gyarmati korszak előtti „adott” realitásnak, és mennyire a gyarmati, illetve posztkoloniális állam által létrehozott kategóriának. A konstruktivista álláspont szerint a mai etnikai határok nagyrészt a gyarmati népszámlálások és a nemzetállami politikák termékei; a primordialista megközelítés ezzel szemben a hosszú történelmi folytonosságot hangsúlyozza. A könyv nem foglal egyoldalúan állást, de jelzi, hogy mindkét értelmezés jelen van a szakirodalomban. Az önrendelkezés jogi keretei is vitatottak: a nemzetközi jog a gyarmati helyzetekre és a súlyos emberi jogi sérelmekre korlátozza a szecessziós jogot, a délkelet-ázsiai államok pedig általában elutasítják a területi felosztást. Ez a feszültség a jövőben is meghatározó lesz.