A Fülöp-szigetek és Pápua Új-Guinea vallási tája éles kontrasztot alkot a szigetvilág nyugati, döntően iszlám területeivel, amelyeket az előző alfejezet, Iszlám és pluralizmus, mutatott be. A keleti szigetvilágban a kereszténység – a Fülöp-szigeteken a spanyol gyarmati katolicizmus, Pápua Új-Guineában és Kelet-Indonéziában a 19–20. századi protestáns és katolikus missziók – vált intézményesült többségi vallássá. A gyarmati kor előtti lokális hitvilágok azonban nem tűntek el nyomtalanul: átértelmeződtek, beépültek a népi kereszténységbe, vagy új vallási mozgalmakban éltek tovább. Ez az alfejezet a spanyol katolicizmus fülöp-szigeteki kiépülését, a keleti szigetvilág missziós átalakulását, valamint a modernizáció és a vallási identitás kapcsolódó feszültségeit tárgyalja. A „törzsi vallás” kifejezést forráskritikusan kezeljük: a gyarmati és missziós beszámolók gyakran homogén „pogányságnak” ábrázolták a térség rendkívül sokszínű lokális hitvilágait, ezért az általánosítás helyett az egyes hagyományokra és azok átalakulására összpontosítunk.
A Fülöp-szigetek spanyol gyarmatosítása 1565-ben Miguel López de Legazpi expedíciójával kezdődött, és a következő évtizedekben a szigetcsoport nagy részére kiterjedt. A hódítással párhuzamosan a spanyol korona és a katolikus egyház szorosan együttműködött: a szerzetesrendek – az ágostonosok, a ferencesek, a jezsuiták, a domonkosok és a később megérkező rekoletek – a gyarmati közigazgatásnál gyakran hatékonyabban szervezték a vidéki társadalom átalakítását. A spanyol hatalom a reducción (spanyol: reducción, „összevonás”) politikájával a szétszórt településeket templom köré szervezett pueblo-kba (spanyol: falu) vonta össze, hogy a lakosságot adóztathatóvá, ellenőrizhetővé és hittérítésre alkalmasabbá tegye. Ez a folyamat dokumentált tény, de hatásai vitatottak: a telepek átrendezése járványokat, kényszermunkát és a korábbi közösségi kapcsolatok felbomlását is okozta, miközben az egyházi iskolák és a nyomtatott anyanyelvi katekizmusok új olvasáskultúrát hoztak létre.
A spanyol érkezés előtti Fülöp-szigeteki vallási viszonyok nem alkottak egységes rendszert. A közösségek anitismo néven ismert, szellemekre és ősökre irányuló gyakorlatai, valamint a babaylan (rítusszakértő, gyakran nő vagy női szerepben élő férfi) vezette szertartások a termékenységet, a gyógyítást és a közösségi rendet szolgálták. A katolikus hittérítés nem egyszerűen megszüntette ezeket, hanem részben beépítette: a népi katolicizmus (angol: folk Catholicism) a Mária-tisztelet, a szentek közbenjárása és a helyi szellemvilág iránti tisztelet elemeit olvasztotta össze. A 16–17. századi missziós jelentések az „idolátria” elleni küzdelemről tudósítottak, de a helyi közösségek a hivatalos liturgia mellett gyakran megtartották a régi rítusok egyes elemeit; a mai kutatás ezért a megtérést hosszú, alkufolyamat jellegű átalakulásként értelmezi, nem pedig hirtelen váltásként.
A katolikus egyház a spanyol gyarmati állam mellett a legnagyobb földbirtokossá és a vidéki mindennapok legfontosabb intézményévé vált. A plébános sok településen az egyetlen spanyol vagy spanyolul képzett tekintély volt, aki anyakönyvezett, adót szedett, oktatott és közvetített a gyarmati hatalom felé. Ez a hatalom a 19. században vált a fülöp-szigeteki nacionalizmus egyik fő célpontjává. A szekularizációs mozgalom filippínó papjai azt követelték, hogy a világi papság vegye át a szerzetesrendektől a plébániákat; a spanyol rendek ellenállása és az 1872-es Cavite-i lázadást követő kivégzések – a Gomburza néven ismert három filippínó pap (Mariano Gómez, José Burgos, Jacinto Zamora) – a modern nemzeti emlékezet mártírjai lettek. José Rizal és a propagandamozgalom egyházellenes írásai, majd az 1896-os forradalom és az 1898-as függetlenségi harc tovább formálta a katolikus egyházról alkotott képet: a radikálisabb nacionalisták a spanyol egyházat a gyarmati elnyomás jelképének látták, míg a vidéki közösségek többsége továbbra is a helyi plébánia köré szerveződött.
Az amerikai gyarmati korszak (1898–1946) állam és egyház szétválasztást vezetett be, de a katolicizmus társadalmi befolyása megmaradt, és a protestáns missziók – amerikai metodisták, presbiteriánusok, baptisták – is megjelentek, bár a lakosság kisebbségét érték el. A 20. század elején jöttek létre a független filippínó egyházak is: az Iglesia ni Cristo (1914) és a Philippine Independent Church (Aglipayan Church, 1902) a római katolikus hierarchiától való elszakadást és a nemzeti egyház eszméjét képviselték. Ezek a felekezetek a mai napig fontos szereplők a Fülöp-szigetek vallási és politikai életében, bár a római katolikus többség aránya a 21. század eleji becslések szerint a lakosság mintegy négyötödénél maradt; a pontos arány felmérésenként eltér, és az önbevallás nem tükrözi a népi vallásosság sokszínűségét.
A keleti szigetvilágban – a mai Kelet-Indonézia szigetein, a Maluku-szigeteken, Kis-Szunda-szigeteken, Sulawesi északi részén és Pápua szigetén – a kereszténység meghonosodása eltérő ütemben és eltérő intézményi keretek között ment végbe. A holland Kelet-indiai Társaság (VOC, Vereenigde Oostindische Compagnie) időszakában a kálvinizmus a gyarmati elit vallása volt, de a holland hatóságok a kereskedelem védelmében sokáig korlátozták a tömeges missziót, mert attól tartottak, hogy a vallási változás destabilizálja a helyi kereskedelmi hálózatokat. A 19. században, a holland gyarmati állam kiépülésével párhuzamosan, a protestáns missziós társaságok – köztük a Holland Missziós Társaság, a Rajnai Misszió és más európai protestáns szervezetek – intenzív hittérítésbe kezdtek. A katolikus egyház, amely a 16–17. századi portugál jelenlét óta jelen volt Kelet-Timorban és Floresen, a 19. század végétől új rendekkel, például a Jézus Szíve Misszionáriusokkal (Missionaries of the Sacred Heart) és a Mariannhill-misszionáriusokkal terjeszkedett a térségben.
Pápua Új-Guinea területén a missziók a 19. század közepén jelentek meg. Az 1871-ben a pápuai partvidéken letelepedő Londoni Missziós Társaság (London Missionary Society, LMS) és a német gyarmati rész (Német Új-Guinea) lutheránus Neuendettelsau Misszió (1886-tól) mellett a Jézus Szíve Misszionáriusok 1882-től katolikus állomásokat hoztak létre. A missziók nem csupán vallási tanítást közvetítettek: iskolákat, egészségügyi állomásokat és nyomdákat alapítottak, lefordították a Bibliát, és helyi nyelveket emeltek írásbeli használatba. A lutheránus misszió például a pápua-új-guineai Yabem, Kâte és más nyelveket tette meg a katekézis és az iskolai oktatás eszközévé, ami hozzájárult egy új, írott regionális identitás kialakulásához. A missziós és gyarmati igazgatás kapcsolata ugyanakkor dokumentáltan egyenlőtlen volt: a missziók gyakran a gyarmati rend fenntartását szolgáló „civilizációs” feladatot kaptak, és a helyi vezetőkkel kötött alkuk során átalakították a hatalmi viszonyokat.
A pápuai lokális vallási hagyományok rendkívül sokfélék, és nem alkotnak egységes „pápuai vallást”. A közösségek hiedelmei között közös motívum a szellemek (tok piszin: masalai), az ősök tisztelete, a termékenységi rítusok és a presztízsjavak cseréje. A felföldi társadalmakban a moka és a tee elnevezésű csereciklusok nemcsak gazdasági, hanem rituális és politikai jelentőséggel is bírtak: a disznóáldozatok, a gyöngykagylók és a szertartások a szövetségek megerősítését és a versengést szolgálták. A missziók megjelenése e hagyományokat nem törölte el, hanem fokozatosan átformálta: a disznóvágás és a házassági csere mellett megjelentek a keresztény ünnepek, a templomi közösségek és az iskolai fegyelem. A 20. század második felében a pünkösdista-karizmatikus mozgalom terjedése tovább színezte a képet, mert a pünkösdi gyógyító összejövetelek és a Szentlélek-élmények a lokális szellemvilág elleni küzdelem nyelvén is megfogalmazódtak.
A második világháború és a gyarmati rendszer vége után a missziós egyházak őshonos vezetésű nemzeti egyházakká alakultak. Pápua Új-Guineában az 1975-ös függetlenség alkotmánya a preambulumban „keresztény elveket” említ, de az ország hivatalosan nem államvallású, és a vallásszabadság alkotmányos védelem alatt áll. A 21. századi népszámlálási adatok szerint a lakosság túlnyomó többsége kereszténynek vallja magát, a pontos arány azonban felmérésenként és felekezeti besorolásonként eltér, és a gyakorlati vallásosság ennél jóval szinkretikusabb. A „törzsi vallások” hivatalos statisztikai kategóriája alá sorolt csoportok aránya kicsi, de a lokális hiedelmek és rítusok a keresztény ünnepek és a mindennapi gyakorlat részeként tovább élnek. A kelet-indonéziai protestáns és katolikus területeken hasonló folyamat zajlott: a holland missziók által létrehozott egyházak az indonéz állam által elismert Pancasila-vallási keretben működnek, amely az iszlám mellett a kereszténységet, a hinduizmust, a buddhizmust és a konfucianizmust ismeri el, de az őshonos vallások jogi helyzete továbbra is vita tárgya.
A Fülöp-szigeteken a katolikus egyház a 20. század második felében ismét központi politikai szereplővé vált, de ez a szerep már nem gyarmati, hanem posztkoloniális keretek között bontakozott ki. Az 1986-os People Power forradalomban – amely megbuktatta Ferdinand Marcos elnököt – a katolikus hierarchia, különösen Jaime Sin bíboros, nyilvánosan támogatta a békés ellenállást; az egyház rádióadói és plébániai hálózata a tiltakozás logisztikai bázisát adták. Az 1987-es alkotmány az állam és az egyház szétválasztását rögzítette, de a katolikus egyház erkölcsi és politikai befolyása megmaradt. A reprodukciós jogok körüli vita, amely a 2012-es Responsible Parenthood and Reproductive Health Act elfogadásához vezetett, világosan mutatta az egyház és a szekuláris állam közötti feszültséget: a törvény támogatói a közegészségügyi és nőjogi érveket, az egyházi ellenzők a vallási meggyőződést és az élet védelmét helyezték előtérbe. A 2016–2022 közötti Rodrigo Duterte-elnökség alatt az elnök nyíltan bírálta a katolikus egyházat, de a lakosság vallási önazonossága nem rendült meg alapjaiban, ami a politikai és a vallási lojalitás különválását jelzi.
A Fülöp-szigeteki vallási identitást tovább árnyalják a független egyházak és a muszlim kisebbség. Az Iglesia ni Cristo és az Aglipayan Church saját politikai súllyal rendelkezik, mert szavazói tömbjük választási időszakban felértékelődik. Mindanao szigetén és a Sulu-szigetvilágban a muszlim közösségek és a keresztény telepesek közötti feszültség hosszú távú konfliktusokat táplált, amelyeket az Iszlám és pluralizmus alfejezet az iszlám és a pluralizmus keretében részletesen tárgyal. A katolikus többségi narratíva tehát nem fedi le a teljes társadalmat, és a „keresztény nemzet” retorikája a muszlim és őshonos kisebbségek felől vitatott.
Pápua Új-Guineában a pünkösdista-karizmatikus mozgalom az 1970-es évek óta robbanásszerűen terjedt, és a mai vallási táj egyik legdinamikusabb szereplőjévé vált. A pünkösdi gyülekezetek hangsúlyozzák a személyes megtérést, a gyógyulást és a „Szentlélek erejét”, ami a lokális szellemvilág iránti hagyományos érzékenységgel rezonál. Ugyanakkor a modern Pápua Új-Guineában komoly feszültséget okoznak a boszorkányvádak (tok piszin: sanguma): egyes közösségekben természeti katasztrófák, betegségek vagy balesetek után nőket és időseket vádolnak meg rontással, és az önbíráskodó erőszak emberéleteket követel. Az állam és a nagy keresztény egyházak elítélik a boszorkányvádakhoz kötődő erőszakot, de a jogérvényesítés a vidéki területeken gyenge, és a hagyományos hitvilág, a pünkösdi spiritualitás és a modern büntetőjog közötti ütközés ma is élő probléma. A missziós iskolák és egészségügyi központok továbbra is fontos állami funkciókat töltenek be, különösen a felföldi és szigeti területeken, ami a vallási intézmények modernizációs szerepét mutatja.
A migráció és a média tovább alakítja a vallási identitást. A Fülöp-szigeteki vendégmunkások (OFW, Overseas Filipino Workers) katolikus közösségei a világ számos országában hálózatot alkotnak, és a hazautalások mellett a vallási gyakorlatok – például a Santo Niño-tisztelet – globális terjedését is hozzák. Pápua Új-Guineában a bányászati és gázipari projektek, valamint a városokba irányuló belső migráció a lokális vallási hagyományok és a modern felekezeti struktúrák új keveredését idézi elő. A Fülöp-szigeteki és pápuai diaszpórákban a vallási intézmények gyakran az etnikai szolidaritás, a nyelvhasználat és a politikai mobilizáció terei is. A „törzsi vallás” kategória ilyen körülmények között már nem statikus múltat jelöl, hanem vitatott kulturális erőforrást: az őshonos identitás megerősítésére, a turizmusban való bemutatásra vagy a földjogi követelések alátámasztására is használják.
A Fülöp-szigeteki katolicizmus történetéhez elsődleges forrásként szolgálnak a spanyol missziós jelentések, krónikák és az egyházi anyakönyvek. A 16. századi leírások – például Miguel de Loarca vagy Juan de Plasencia beszámolói – dokumentálják a helyi vallási gyakorlatokat, de azok „idolátria” és „pogányság” kategóriái a megtérítés célját szolgálták, ezért a helyi hagyományokról adott képük torzíthat. A 19. századi szekularizációs vita és a forradalom időszakából már filippínó szerzők levelei, újságcikkei és periratai is fennmaradtak, amelyek segítenek a spanyol egyházi nézőpont ellensúlyozásában. A gyarmati korszak statisztikai adatai – például a plébániák száma, a megkereszteltek aránya – a közigazgatási felmérésekből származnak, de a teljességük és megbízhatóságuk egyenetlen.
A keleti szigetvilág és Pápua missziós történetét a missziós társaságok archívumai, levelezései és fényképei dokumentálják. A pápuai lokális vallásokról szóló ismeretek nagyrészt 20. századi etnográfiai terepmunkákból származnak, amelyek maguk is gyarmati, illetve posztkoloniális kutatói keretekben születtek; a „törzsi vallás” kategória a mai szakirodalomban vitatott, mert egységesíti a térség rendkívül változatos hitvilágait. A kargókultusz kifejezést a gyarmati korszakban alkották, és ma is vitatott: a kutatók egy része leértékelőnek tartja, és inkább millenarista mozgalmakról vagy új vallási mozgalmakról beszél, amelyek a második világháború utáni gazdasági és politikai sokkra adott kreatív válaszok voltak. A pápua új-guineai sanguma-vádakkal kapcsolatos adatok a rendőrségi statisztikák és a helyi szervezetek jelentései alapján ismertek, de a bejelentési hajlandóság alacsony, ezért a valós esetszám bizonytalan.
A kortárs vallási statisztikák – a Fülöp-szigeteki és a pápua-új-guineai népszámlálások, valamint az egyházi felmérések – módszertani okokból eltérnek. Az önbevallásos adatfelvétel nem képes mérni a népi vallásosságot, a kettős hovatartozást vagy a pünkösdi gyülekezetekhez való átjárást. A Fülöp-szigeteki katolikus arány esetében a felmérések mintegy 78–83% között szórnak, a pápua-új-guineai keresztény arány esetében pedig a népszámlálási érték a 90% fölött van, de a felekezeti bontás és a tényleges gyakorlat bizonytalan. A missziók hatásának értékelése is vitatott: egyes szerzők a missziós iskolákat és kórházakat a modernizáció és a nemzeti integráció előfeltételének tekintik, mások a kulturális erőszak és a gyarmati uralom kiterjesztésének eszközét látják bennük. A fejezet ezt a vitát nem zárja le, hanem a különböző értelmezéseket mutatja be.