A Malacca-szoros forgalmának ismertetése után a kelet-ázsiai tengeri rend másik legélesebb vitája a Déli-kínai-tenger (South China Sea) körül összpontosul. A térség nem csupán a szigetek tulajdonjogáról szól: a hajózási útvonalak, a halászati erőforrások, a feltételezett szénhidrogénkészletek és a nagyhatalmi katonai jelenlét egyszerre fonódik össze benne. A fejezet ezt a vitát a A Malacca-szoros és a tengeri kereskedelem szakaszban bemutatott tengeri biztonsági logika folytatásaként tárgyalja, de a Déli-kínai-tenger esetében a konfliktus sui generis jellegére is rámutat.
A térségben a világ tengeri kereskedelmének jelentős része halad át, a partjai mentén pedig olyan államok fekszenek, mint Kína, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Brunei és Tajvan. A vitatott képződmények – a Paracel-szigetek (Paracel Islands / Xisha / Hoàng Sa), a Spratly-szigetek (Spratly Islands / Nansha / Trường Sa) és további zátonyok, mint a Scarborough-zátony (Scarborough Shoal / Huangyan / Panatag) – apró korallszirtek, homokpadok és sziklák, amelyek önmagukban alig lakhatók, mégis stratégiai és jogi jelentőségük rendkívüli.
A Déli-kínai-tenger a Csendes-óceán nyugati peremén, a délkelet-ázsiai szárazföld és a Fülöp-szigetek, Borneó, valamint a Maláj-félsziget között fekszik. Északon a Tajvani-szoros, keleten a Fülöp-szigetek, délen Borneó, nyugaton Vietnam és a Maláj-félsziget határolja. Területén számos apró sziget, zátony és tenger alatti képződmény található, amelyek a partoktól távol, gyakran a nyílt tengeren helyezkednek el.
A szigetcsoportok közül a Paracel-szigetek a tenger északi részén, a vietnámi partoktól keletre, a kínai Hajnan-szigettől délre fekszik. A Spratly-szigetek a tenger középpontjától délre, szétszórt apró zátonyok és szigetecskék együttese, amelynek egyes elemeit Kína, Tajvan, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei is igényli. A Scarborough-zátony a Fülöp-szigeteki Luzon-szigettől nyugatra, a Paracel- és Spratly-szigetek között található.
A vitát tápláló erőforrások közé tartozik a halállomány: a Déli-kínai-tenger trópusi vizei gazdag élővilágot tartanak fenn, és a környező országok part menti közösségei számára létfontosságúak. A tengerfenék alatt feltételezett kőolaj- és földgázkészletek nagysága vitatott; az amerikai Energiaügyi Információs Hivatal (EIA) 2010-es évekbeli becslései szerint a térségben több milliárd hordónyi olaj és jelentős földgázkészlet rejtőzhet, de a pontos mennyiséget a geológiai bizonytalanság és a kutatási adatok hiánya miatt nehéz megbecsülni. A becslések eltérőek, és a vitatott területeken a tényleges kitermelés korlátozott.
A hajózási útvonal szintén kiemelt jelentőségű: a kelet-ázsiai gazdaságok – Japán, Dél-Korea, Tajvan, Kína – energia- és nyersanyagimportjának jelentős része a Malacca-szoroson és a Déli-kínai-tengeren át érkezik, ami a tengeri szabadságot nagyhatalmi biztonsági kérdéssé teszi.
A mai területi viták gyökerei a 20. század közepére nyúlnak vissza, de a szigetek korábbi, gyarmati kori térképei és adminisztrációi is szerepet játszanak az érvelésben. A Paracel-szigeteket a francia gyarmati Indokína igazgatása a 19. század végétől a saját befolyási övezetéhez tartozónak tekintette, és a második világháború előtt francia erők is tartózkodtak ott. A Spratly-k egyes zátonyait francia, brit és német hajók is felmérték, de állandó igazgatásuk nem alakult ki.
A második világháború idején japán csapatok szállták meg a térséget. A háború utáni rendezés, az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés lemondott Japán dél-kínai-tengeri igényeiről, ám a szigetek hovatartozását nem jelölte ki egyetlen államnak sem, ami jogi űrt hagyott. A Kínai Köztársaság (Tajvan) és később a Kínai Népköztársaság egyaránt a „kilenc szaggatott vonal” (nine-dash line) térképére hivatkozik, amelyet először a Kínai Köztársaság 1947-ben tett közzé, és amely a dél-kínai-tengeri vizek nagy részét Kínához tartozóként ábrázolja. A Kínai Népköztársaság ezt a vonalat 2009-ben az ENSZ-nek benyújtott jegyzékében is megjelenítette, de a térkép jogi természete és a vonalak pontos alapja máig vitatott. Kína a vonalat történelmi jogainak bizonyítékaként értelmezi, míg a környező államok és számos nemzetközi jogász szerint az nincs összhangban a tengerjogi renddel.
A Paracel-szigeteket 1974-ben a kínai haditengerészet fegyveres összecsapásban elfoglalta a dél-vietnámi erőktől, és azóta Kína tényleges ellenőrzése alatt áll. Vietnam – mind a mai Vietnámi Szocialista Köztársaság, mind annak elődállamai – a szigetekre saját történelmi jogaira hivatkozva igényt tart, és a kínai jelenlétet jogellenes megszállásnak nevezi. A Spratly-szigetek egyes képződményeit az 1970-es évektől kezdve fokozatosan szállták meg a térség államai: Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Tajvan kisebb helyőrségeket létesített, Kína pedig 1988-ban a Johnson South-zátonynál (Chigua-zátony) vívott összecsapásban szerzett meg egy újabb területet. 1995-ben a Fülöp-szigeteki hatóságok felfedezték, hogy Kína katonai építményt emelt a Mischief-zátonyon (Meiji-zátony), ami a vita eszkalációjához vezetett.
A Fülöp-szigetek a Spratly-k egy részét – az úgynevezett Kalayaan-szigetcsoportot (Kalayaan Island Group) – és a Scarborough-zátonyt igényli, érvelése szerint a területek a Fülöp-szigeteki kontinentális talapzaton vagy kizárólagos gazdasági övezetben fekszenek. Malajzia a Spratly-k déli részének több zátonyára, Brunei a Louisa-zátonyra és a környező vizekre tart igényt. Tajvan a Kínai Népköztársasággal azonos történelmi érvelést használ, de külön kormányzati entitásként saját álláspontot képvisel. Indonézia nem igényel Spratly- vagy Paracel-szigeteket, ám a Natuna-szigetek körüli vizek és a kínai kilenc szaggatott vonal átfedése miatt halászati és tengerjogi vitába keveredett Kínával.
A területi igények tehát nem monolitikusak: mindegyik fél más-más történelmi, földrajzi és jogi érvet használ, ami megnehezíti az egységes tárgyalási keret kialakítását.
A tengerjogi viták legfontosabb nemzetközi kerete az 1982-es Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezménye (United Nations Convention on the Law of the Sea, UNCLOS), amelyhez a térség államai – köztük Kína, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Indonézia – is csatlakoztak. Az egyezmény 12 tengeri mérföldes parti tengert, 200 tengeri mérföldes kizárólagos gazdasági övezetet (exclusive economic zone, EEZ) és a tengerfenékre kiterjedő jogokat biztosít a parti államoknak. A 121. cikk szerint a szigetek generálhatnak EEZ-t és kontinentális talapzatot, de a „sziklák”, amelyek nem alkalmasak emberi tartózkodásra vagy saját gazdasági élet fenntartására, nem.
A Fülöp-szigetek 2013-ban választottbírósági eljárást kezdeményezett Kína ellen a hágai Állandó Választottbíróság (Permanent Court of Arbitration) előtt, azt kérve, hogy a testület vizsgálja meg a kínai igények jogszerűségét az UNCLOS alapján. Kína nem vett részt az eljárásban, és előre bejelentette, hogy a döntést nem ismeri el. A bíróság 2016. július 12-én kihirdetett döntése a Fülöp-szigetek javára foglalt állást: megállapította, hogy Kína nem rendelkezik a kilenc szaggatott vonalon belüli „történelmi jogokkal”, mert az ilyen jogok az UNCLOS hatálybalépésével megszűntek, és hogy a Spratly-k vitatott képződményei nem minősülnek olyan szigeteknek, amelyek EEZ-t generálnának; a Scarborough-zátony is csupán szikla. A döntés továbbá kimondta, hogy Kína megsértette a Fülöp-szigetek halászati jogait és a tengeri környezet védelmére vonatkozó kötelezettségeit.
Kína a döntést „érvénytelennek” és „jogalap nélkülinek” nevezte, Tajvan pedig elutasította. A Fülöp-szigetek és több nyugati kormány a döntést a jogállamiság győzelmeként üdvözölte, míg a kínai külügyminisztérium azt hangsúlyozta, hogy a választottbíróságnak nincs joghatósága a szuverenitási kérdésekben. A döntés jogilag nem kikényszeríthető, mivel Kína nem járult hozzá az eljáráshoz, mégis fontos hivatkozási ponttá vált a nemzetközi vitában, és megerősítette az UNCLOS-alapú érvelést a környező államok körében.
A Déli-kínai-tenger konfliktusát a 2010-es évek közepétől a mesterséges szigetépítés (land reclamation) nagymértékű kiterjesztése és a katonai infrastruktúra kiépítése jellemzi. Kína 2013 végétől kezdve a Spratly-szigetek általa ellenőrzött zátonyain – köztük a Fiery Cross-zátonyon (Yongshu-zátony), a Subi-zátonyon (Zhubi-zátony) és a Mischief-zátonyon – nagyszabású feltöltési munkálatokat végzett. Műholdfelvételek alapján 2015-re több száz hektárnyi új területet hoztak létre, majd repülőtereket, kikötőket, radarrendszereket és légvédelmi eszközöket telepítettek. Kína ezeket a létesítményeket részben polgári célúnak – például kutatás-mentési és meteorológiai állomásoknak – nevezi, de a katonai elemek jelenléte nem vitatott. A Fülöp-szigetek, Vietnam, az Egyesült Államok és más államok a mesterséges szigetek építését a status quo egyoldalú megváltoztatásaként és a térség „militarizálásaként” ítélik el; Kína viszont saját szuverenitása védelmének és a tengeri biztonság fenntartásának részeként hivatkozik rá.
A többi igénylő állam is megerősítette a megszállt képződményeken lévő állásait: Vietnam, Malajzia és a Fülöp-szigetek kisebb létesítményeket tart fenn a Spratly-kon, Tajvan a Itu Aba-szigeten (Taiping-sziget) működtet repülőteret. A Paracel-szigeteken Kína már korábban kiépített katonai és polgári infrastruktúrát.
Az Egyesült Államok 2015 óta rendszeres szabadságjogi hajózási műveleteket (freedom of navigation operation, FONOP) hajt végre a Déli-kínai-tengeren, hogy megkérdőjelezze Kína túlzott tengeri igényeit – például a kínai parti tenger túlzott kiterjesztését a mesterséges szigetek körül. A kínai haditengerészet és parti őrség ezeket a műveleteket provokációnak tekinti, és szoros megfigyelés alatt tartja. A 2016-os hágai döntést követően a feszültség időlegesen csökkent, de a 2020-as évek elejétől újra kiéleződött.
2023-tól a Fülöp-szigetek és Kína között rendszeressé váltak a parti őrségi összecsapások a Second Thomas-zátonynál (Ren’ai-zátony), ahol a Fülöp-szigetek egy rozoga partra futott hadihajót tart fenn helyőrségként. A kínai parti őrség vízágyúzással és manőverezéssel akadályozta a filippínó utánpótlás-szállítást, a Fülöp-szigetek pedig a kínai fellépést az erőszak eszkalációjának nevezte. A 2024–2025 közötti események gyorsan változtak, és a pontos részletek ellenőrzött forrásokból követendők nyomon; a fejezet lezárásáig a két ország között nem alakult ki tartós deeszkalációs mechanizmus.
A Déli-kínai-tenger halászati erőforrásai a térség lakosságának élelmiszer-biztonsága és megélhetése szempontjából kiemelkedőek, ám az állományok túlhalászottak. A kínai halászhajók nagy számban és gyakran a vitatott vizeken is tevékenykednek; a kínai parti őrség védelmezi ezeket a hajókat, amit a Fülöp-szigetek és Vietnam az illegális halászat támogatásaként értékel. 2012-ben a Scarborough-zátonynál kínai és filippínó halászhajók és parti őrségi egységek közötti patthelyzet alakult ki, amelynek nyomán a Fülöp-szigetek elvesztette tényleges hozzáférését a zátonyhoz, és a kínai jelenlét állandósult. 2020-ban a kínai halászhajók környezetvédelmi aggályokat is felvető tevékenysége miatt a Fülöp-szigetek tiltakozott.
A halászati vita mögött a part menti közösségek napi megélhetése áll: a vietnámi, filippínó, malajziai és indonéz halászok gyakran a hagyományos halászterületeik eléréséért küzdenek, miközben a fegyveres és félkatonai erők egyre inkább korlátozzák mozgásukat. A halászok letartóztatása, bírságolása és a felszerelés elkobzása mindennapos gyakorlattá vált a vitatott térségben, ami a humanitárius és emberi jogi szervezetek szerint a kiszolgáltatott közösségeket sújtja leginkább.
A feltételezett kőolaj- és földgázkészletek a területi viták gazdasági tétjét növelik. A kínai állami olajvállalatok szeizmikus kutatásokat végeztek a tengerfenéken, és próbafúrásokat is indítottak a vitatott vizeken. Vietnam saját partjaihoz közel – a nem vitatott vizeken – gázmezőket üzemeltet, de a kínai tiltakozások miatt több közös fejlesztési projekt megakadt. A Fülöp-szigetek 2023-ban kísérleti tárgyalásokat kezdett Kínával a potenciális közös energiafejlesztésről, amely azonban a szuverenitási viták miatt nem vezetett gyors eredményre. A közös fejlesztési egyezmények a térségben korábban is gyakran kudarcba fulladtak, mert a felek nem tudták összeegyeztetni a jogi érveiket.
A mesterséges szigetépítés és a tengeri tevékenységek környezeti hatásai is vitatottak: a korallzátonyok károsodása, a halállományok csökkenése és az élőhelyek pusztulása nemzetközi környezetvédelmi szervezetek és a környező államok tiltakozását váltotta ki. Kína azt állítja, hogy környezeti hatásvizsgálatokat végzett, és a létesítmények „ökológiai helyreállítási” célokat is szolgálnak, ám független tudományos ellenőrzésre korlátozott lehetőség nyílt. Az éghajlatváltozás következtében emelkedő tengerszint hosszabb távon a szigetek fizikai fennmaradását és ezzel a jogi minősítésüket is befolyásolhatja, ami a vita egy újabb bizonytalansági tényezője.
A Déli-kínai-tenger vitáját a regionális diplomácia és a nagyhatalmi versengés egyszerre alakítja. Az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) és Kína 2002-ben aláírta a Deklarációt a Magatartási Kódexről (Declaration on the Conduct of Parties in the South China Sea, DOC), amely a viták békés rendezésére és a status quo megőrzésére szólít fel, de nem jogilag kötelező. A fejlek azóta tárgyalnak egy kötelező erejű Magatartási Kódexről (Code of Conduct, COC), amelynek kidolgozása lassan halad. Az ASEAN tagállamai megosztottak: Kambodzsa és Laosz a kínai állásponthoz közel álló, óvatos hozzáállást képvisel, Vietnam és a Fülöp-szigetek határozottabb fellépést sürget, Malajzia és Brunei pedig pragmatikus, a vitákat többnyire bilaterális csatornákon kezelő politikát folytat. 2012-ben az ASEAN-külügyminiszteri értekezleten nem sikerült közös zárónyilatkozatot elfogadni a dél-kínai-tengeri konfliktus miatt, ami a szervezet egységének törékenységére mutatott rá.
A nagyhatalmak közül az Egyesült Államok a hajózási szabadságot és a Fülöp-szigetek jogi álláspontját támogatja, és szövetségeseivel – Japánnal, Ausztráliával – rendszeres közös hadgyakorlatokat tart. Japán és Dél-Korea a tengeri útvonalak védelmét, India pedig az indo-csendes-óceáni térség egyensúlyát hangsúlyozza. Az Európai Unió és több európai állam a 2016-os választottbírósági döntést támogatta, és aggodalmát fejezte ki a militarizáció miatt. Kína ezzel szemben a saját tengeri zónái védelmét és a külső hatalmak beavatkozásának elutasítását hangsúlyozza; a kínai hivatalos retorika szerint a feszültséget az Egyesült Államok „szabadságjogi műveletei” és a szövetségesek „provokációi” okozzák.
A Déli-kínai-tenger vitája így a hidegháború utáni nemzetközi rend egyik legfontosabb konfliktusgócává vált, ahol a területi igények, a jogi érvek, a katonai jelenlét és a nagyhatalmi rivalizálás összekapcsolódik. A regionális biztonság szempontjából a Malacca-szoros és a Déli-kínai-tenger együtt alkotja az indo-csendes-óceáni tengeri kereskedelem sérülékeny szűk keresztmetszetét.
Ez az alfejezet elsősorban az alábbi ellenőrizhető dokumentumtípusokra és a szakirodalom bevett álláspontjára támaszkodik: az ENSZ Tengerjogi Egyezményének szövege, a hágai Állandó Választottbíróság 2016. júliusi ítélete, a kínai külügyminisztérium 2009-es jegyzéke, az ASEAN 2002-es nyilatkozata, kormányzati nyilatkozatok, műholdfelvételek és nemzetközi szervezetek jelentései. A szöveg nem olvasott forrásra is hivatkozik, amikor általános szakirodalmi konszenzusra utal; a konkrét szerzők és kiadások felsorolásától e helyen az eltérő hivatkozási gyakorlatok miatt eltekintünk.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. A becsült olaj- és gázkészletek nagysága erősen vitatott, és a geológiai adatok részben titkosítottak. Az áldozatok, letartóztatott halászok és incidensek számadatai országonként eltérőek, gyakran propagandisztikusak. A tárgyalások belső dokumentumai nem nyilvánosak, így a Magatartási Kódex tényleges állásáról csak hivatalos közleményekből és kiszivárogtatásokból lehet következtetni. A 2020-as évek közepén a helyzet gyorsan változik: a 2023–2026 közötti események pontos leírása csak ellenőrzött, friss forrásokból végezhető el, ezért e fejezet a közelmúlt eseményeinél szándékosan kerüli a túlzottan konkrét, lezárt narratívát.
A 2016-os választottbírósági döntés jogi értelmezése is viták tárgya: Kína és Tajvan szerint a bíróságnak nem volt joghatósága, a Fülöp-szigetek és támogatói szerint viszont a döntés az UNCLOS kötelező értelmezését adja. A „történelmi jogok” és a „szikla-sziget” besorolás jogvitája a tengerjog általánosabb értelmezési problémáit tükrözi, amelyben nincs egyértelmű nemzetközi konszenzus.