A délkelet-ázsiai térség a 2020-as évek közepén a nagyhatalmi versengés egyik legsűrűbb ütközőzónája: a tengeri útvonalak, a kikötők, a szorosok és a kisebb államok biztonsági döntései egyszerre tükrözik Kína és az Egyesült Államok vetélkedését, valamint a helyi államok saját politikai és gazdasági stratégiáit. Az előző alfejezetben tárgyalt dél-kínai-tengeri vita nem elszigetelt területi kérdés, hanem a regionális egyensúly egyik látható tünete. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki a jelenlegi nagyhatalmi jelenlét, milyen intézményes keretek között működik, és miért nem írható le a térség pusztán két külső hatalom sakktáblájaként. A helyi szereplők – az ASEAN-tagállamok, Banglades és Pápua Új-Guinea – nem passzív elszenvedői a nagyhatalmi nyomásnak, hanem saját érdekeik szerint egyensúlyoznak, szövetkeznek vagy éppen ellenállnak.
Az Egyesült Államok délkelet-ázsiai katonai jelenléte a második világháború és a dekolonizáció után vált intézményessé. Az 1954-es manilai egyezmény létrehozta a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetét (SEATO), amelybe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Ausztrália, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Pakisztán tartozott. A szervezet a hidegháborús „kommunista terjeszkedés” feltartóztatását szolgálta, de a térség államai közül csak a Fülöp-szigetek és Thaiföld csatlakozott; Indonézia, Malajzia, Burma és a semleges államok távol maradtak. A SEATO 1977-ben megszűnt, miután a vietnámi háború és az amerikai kivonulás megmutatta a katonai szövetség korlatait. A szervezet emlékezete ma is vitatott: egyes történészi értékelések szerint csupán az Egyesült Államok bilaterális szövetségeinek gyűjtőkerete volt, mások szerint a vietnámi beavatkozás legitimációját szolgálta.
A hidegháború alatt az Egyesült Államok a térségben elsősorban bilaterális védelmi szerződésekre épített. A Fülöp-szigetekkel 1951-ben kötött kölcsönös védelmi szerződés (MDT), Thaifölddel ugyanebben az évben aláírt Thanat–Rusk-közlemény és az 1954-es szerződéses keret, valamint a Dél-Koreával és Japánnal fennálló szövetségek alkották a „kerékagy és küllők” (hub-and-spokes) rendszert, amelyben Washington a központ, az ázsiai partnerek pedig kétoldalú kapcsolatban állnak vele, egymással viszont kevésbé. Ez a struktúra a hidegháború után is fennmaradt, és a 2010-es évektől a kínai kihívásra adott amerikai válasz alapjává vált.
Kína szerepe a hidegháború idején eltérő volt. A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után a délkelet-ázsiai államok többsége – különösen a nyugati szövetségesek – Tajpejt ismerte el Kína képviselőjeként, és kommunistaellenes belpolitikát folytatott. Peking az 1960-as években a maoista forradalmi retorikát és egyes gerillamozgalmakat támogatott, például a burmai kommunista felkelőket és a vietnámi háború északi oldalát. Az 1970-es évek elején azonban Kína és az Egyesült Államok közeledése, valamint a szovjet befolyás növekedése miatt több délkelet-ázsiai állam – Malajzia, a Fülöp-szigetek, Thaiföld – normalizálta kapcsolatait Pekinggel. Kína 1979-es vietnámi „büntető hadjárata” és a kambodzsai konfliktusban játszott szerepe azonban továbbra is bizalmatlanságot szült. A hidegháború végére Kína elsősorban gazdasági partnerként, nem katonai fenyegetésként jelent meg a régióban.
Az Egyesült Államok 2009–2010-től fokozatosan „visszatért” Ázsiába. Az Obama-kormányzat előbb „rebalance” (újraegyensúlyozás) néven hirdette meg a stratégiai súlypont áthelyezését a csendes-óceáni térségbe, majd 2011-től a „pivot to Asia” (Ázsia felé fordulás) kifejezést használták. A stratégia lényege a katonai jelenlét növelése, a szövetségesek megerősítése és a gazdasági kapcsolatok bővítése volt, elsődlegesen a kínai katonai modernizációra és a dél-kínai-tengeri aktivitásra válaszul. A hivatalos amerikai narratíva szerint a cél nem Kína elszigetelése, hanem a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” fenntartása; a kínai álláspont viszont ezt a saját biztonsági érdekei elleni beavatkozásként értelmezte.
Az Egyesült Államok 2026-ban is öt hivatalos védelmi szerződéses partnert tart a tágabb ázsiai térségben: Japánt, Dél-Koreát, a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet és Ausztráliát (az ANZUS révén, bár Új-Zéland nukleáris politikája miatt gyakorlatilag felfüggesztett). Délkelet-Ázsián belül a Fülöp-szigetekkel és Thaifölddel fennálló szövetség a legrégebbi. A Fülöp-szigetek esetében a 2014-es Enhanced Defense Cooperation Agreement (EDCA) lehetővé tette, hogy amerikai csapatok rotációs jelleggel használjanak meghatározott támaszpontokat, ami a dél-kínai-tengeri feszültség növekedésével vált fontossá. Thaiföld katonai kapcsolata ingadozó: a 2014-es thaiföldi puccs után az Egyesült Államok átmenetileg csökkentette a katonai együttműködést, de a kapcsolat 2017 után fokozatosan helyreállt. Szingapúr nem formális szövetséges, de stratégiai partnerségben áll az Egyesült Államokkal: a 2019-ben meghosszabbított 1990-es memorandum lehetővé teszi amerikai hajók és repülőgépek pihenő- és utánpótlás-használatát, Szingapúr pedig rendszeres közös hadgyakorlatoknak ad otthont. Malajzia és Indonézia nem szövetséges, de katonai kiképzési és beszerzési kapcsolatokat tart fenn Washingtonnal.
Az amerikai jelenlét nemcsak bilaterális, hanem minilaterális keretekben is bővült. A 2007-ben indult Négyszögű Biztonsági Párbeszéd (Quad) – az Egyesült Államok, Japán, India és Ausztrália – 2017 után intézményesült, bár Délkelet-Ázsia államai közül egyik sem tag. A Quad hivatalos célja a „szabad, nyitott és inkluzív Indo-csendes-óceáni térség” támogatása, de Kína ezt a bekerítés eszközének tekinti. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália 2021-ben bejelentett AUKUS biztonsági partnersége – amely nukleáris meghajtású tengeralattjáró-technológiát adna Ausztráliának – szintén a nagyhatalmi versengés keretébe illeszkedik, és Indonézia, Malajzia, valamint más ASEAN-tagállamok részéről vegyes fogadtatásra talált: egyesek a nukleáris proliferáció és a regionális stabilitás szempontjából aggályosnak tartják, mások a kínai nyomással szembeni ellensúlyként üdvözlik.
Kína a 2000-es évek eleje óta a délkelet-ázsiai államok első számú kereskedelmi partnerévé vált, és 2009–2010 óta Kína a legnagyobb kereskedelmi partner az ASEAN egészére vetítve is. Az ASEAN–Kína Szabadkereskedelmi Övezet (ACFTA) 2010-es teljes körű beindulása, majd a regionális átfogó gazdasági partnerség (RCEP) 2022-es hatálybalépése mélyítette a gazdasági összefonódást. A kínai infrastrukturális beruházások – a 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) keretében – kikötőket, vasutakat, erőműveket és ipari parkokat hoztak létre Laoszban, Kambodzsában, Mianmarban, Indonéziában, Malajziában és a Fülöp-szigeteken. A projektek finanszírozása gyakran kínai állami bankoktól származó hitelekkel történt, ami az adósságcsapda és a tulajdonosi függőség vitáit váltotta ki. Míg Kína a beruházásokat kölcsönösen előnyös fejlesztési együttműködésként mutatja be, kritikusai – köztük egyes délkelet-ázsiai civil szervezetek és nyugati elemzők – szerint a hitelek átláthatatlanok és egyes projektek fenntarthatatlanok. A tudományos konszenzus szerint a BRI hatása országonként és projektenként eltérő, ezért nem általánosítható sem kizárólag pozitív, sem kizárólag negatív jelenségként.
A katonai téren Kína a 2010-es években jelentős flotta- és légierő-fejlesztésbe kezdett, és a dél-kínai-tengeri vitatott zátonyokon mesterséges szigeteket épített, repülőtereket, rakétarendszereket és kikötői létesítményeket telepítve. Ezt a folyamatot az előző alfejezet részletesen tárgyalja. Kína a hivatalos álláspontja szerint a létesítmények védekező jellegűek és a navigáció biztonságát szolgálják, míg az Egyesült Államok és több ASEAN-tagállam – különösen a Fülöp-szigetek és Vietnám – militarizálásként értékeli. A 2016-os hágai választottbírósági döntés, amely elutasította Kína „történelmi jogokra” hivatkozó követelését a kilenc szaggatott vonalon belül, jogilag kötelező érvényű, de Peking nem ismerte el, és a döntést „politikai akciónak” minősítette. A döntés utáni időszakban Kína folytatta a zátonyok megerősítését, miközben tárgyalásokat kezdeményezett az ASEAN-nal egy magatartási kódexről (COC). A COC 2026-ban még nem lépett hatályba; a tárgyalások lassúsága és a megállapodás kötelező erejének kérdése továbbra is vita tárgya.
A délkelet-ázsiai államok nagy része kettős függőségben él: gazdaságilag Kínához, biztonságpolitikailag – eltérő mértékben – az Egyesült Államokhoz kötődik. Ezt a helyzetet a szakirodalom gyakran hedging (kockázatmegosztó egyensúlyozás) néven írja le: az államok egyszerre tartanak fenn jó kapcsolatokat mindkét nagyhatalommal, és kerülik a nyílt oldalválasztást. A hedging azonban nem egységes stratégia: Kambodzsa és Laosz erősen Kína felé hajlik, részben a kínai beruházásoktól és politikai támogatástól függve; Mianmar a 2021-es puccs után a katonai junta nemzetközi elszigeteltségében Peking és Moszkva felé fordult; a Fülöp-szigetek viszont – különösen a 2012-es scarborough-i incidens és a 2016-os választottbírósági döntés után – többször hangsúlyozta amerikai szövetségét, bár belpolitikai ciklusonként ingadozik. Vietnám hagyományosan óvatos: Kínával fennálló ideológiai rokonsága ellenére a tengeri vitákban határozott ellenállást tanúsít, és az Egyesült Államokkal való katonai kapcsolatait fokozatosan bővíti, de nem köt formális szövetséget.
Indonézia és Malajzia „szabad és aktív” külpolitikát hirdet, és általában elutasítják a nagyhatalmi tömbösödést. Indonézia különösen érzékeny a saját szigetvilági szuverenitására, és a Natuna-szigetek környéki kínai halászati aktivitást saját kizárólagos gazdasági övezetének megsértéseként kezeli, miközben Kínával jelentős kereskedelmi és beruházási kapcsolatokat ápol. Malajzia esetében a dél-kínai-tengeri viták mellett a kínai vasúti és kikötői projektek – például a keleti parti vasútvonal – politikai vita tárgyát képezik, és a kormányváltások időnként felülvizsgálják a szerződéseket. Szingapúr, bár kicsi, a térség egyik legfontosabb katonai logisztikai csomópontja, és mindkét nagyhatalommal szoros, de egyensúlyozott kapcsolatot tart fenn. Thaiföld hagyományosan az Egyesült Államok szerződéses szövetségese, de a 2014-es puccs után a katonai kormányzat Kínával is erősítette kapcsolatait, például kínai fegyvervásárlásokkal és közös hadgyakorlatokkal. Banglades és Pápua Új-Guinea kívül esik a dél-kínai-tengeri vita közvetlen földrajzi területén, de Banglades a Bengáli-öbölben növekvő kínai és indiai érdeklődéssel szembesül, Pápua Új-Guinea pedig a csendes-óceáni szigetvilágban válik a kínai infrastrukturális és halászati jelenlét, valamint az ausztrál-amerikai biztonsági együttműködés metszéspontjává.
A regionális államok dilemmája nem csupán a nagyhatalmak közötti választás, hanem a belső politikai stabilitás kérdése is. A kínai beruházások gyakran helyi elitcsoportokkal kötött megállapodásokon alapulnak, ami korrupciós vádakat és társadalmi tiltakozásokat vált ki. Ugyanakkor az amerikai katonai jelenlét emlékeztet a hidegháborús beavatkozásokra és a vietnámi háború pusztítására, ezért több országban belpolitikai érzékenység övezi. A 2016-os Fülöp-szigeteki elnökválasztáson győztes Rodrigo Duterte például nyíltan bírálta az Egyesült Államokat, és ideiglenesen közeledett Kínához, majd hivatali ideje végére a kapcsolat ismét hullámzott – ez jól mutatja, hogy a nagyhatalmi orientáció nem állandó, hanem belpolitikai ciklusok és személyes vezetői döntések függvénye is lehet.
A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) 1967-ben alakult öt alapító taggal – Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld – azzal a céllal, hogy a hidegháborús polarizáció és a belső konfliktusok (konfrontáció, szeparatizmus) közepette regionális párbeszédet és együttműködést teremtsen. Az ASEAN azóta a térség elsődleges multilaterális fórumává vált, és 1999-re valamennyi délkelet-ázsiai állam csatlakozott (kivéve Kelet-Timort, amely 2026-ban még tagjelölt). A szervezet alapelve a konszenzusos döntéshozatal, a belügyekbe való be nem avatkozás és a nemzeti szuverenitás tisztelete – ezeket gyakran „ASEAN-mód” (ASEAN Way) néven emlegetik. Ezek az elvek tették lehetővé, hogy a szervezet egyben tartsa a nagyon eltérő politikai rendszerű tagállamokat, de egyben korlátozzák is a közös fellépést.
Az ASEAN a nagyhatalmi versengés kezelésére több intézményes keretet hozott létre. Az ASEAN Regionális Fórum (ARF) 1994-ben indult, és a biztonsági párbeszéd legszélesebb platformja, amelyben Kína, az Egyesült Államok, Oroszország, India, Japán, az EU és mások is részt vesznek. A Kelet-ázsiai Csúcstalálkozó (EAS) 2005-től működik, és stratégiai kérdésekkel foglalkozik; az ASEAN Védelmi Miniszterek Találkozója Plusz (ADMM-Plus) 2010-től pedig a katonai együttműködés fóruma. Ezekben a testületekben az ASEAN elnököl és napirendet határoz meg, ami a „központiság” (ASEAN centrality) elvét fejezi ki: a délkelet-ázsiai államok maguk kívánják alakítani a regionális rend szabályait, nem pedig elszenvedni a nagyhatalmi diktátumot.
A gyakorlatban azonban az ASEAN központisága korlátozott. A szervezet nem rendelkezik közös haderővel vagy kötelező vitarendezési mechanizmussal, és a konszenzusos döntéshozatal miatt egyetlen tagállam is blokkolhatja a közös állásfoglalást. Kína a dél-kínai-tengeri kérdésben gyakran bilaterális tárgyalásokat szorgalmaz, ami megosztja a tagállamokat, és gyengíti az ASEAN egységes fellépését. A 2012-es Phnompenh-i ASEAN külügyminiszteri találkozón – amelyen Kambodzsa, Kína közeli partnere elnökölt – a szervezet történetében először nem sikerült közös zárónyilatkozatot kiadni a dél-kínai-tengeri vita miatt. Ez az eset rávilágított arra, hogy a kínai befolyás képes az ASEAN belső kohézióját is megbontani.
A 2021-es mianmari puccs tovább mélyítette az ASEAN válságát. A katonai junta hatalomátvétele után az ASEAN – szokatlan módon – kizárta Mianmar képviselőit a magas szintű találkozókról, és ötpontos konszenzust fogadott el, amely felszólította a juntát az erőszak beszüntetésére és a párbeszédre. A junta ezt nagyrészt figyelmen kívül hagyta, ami az ASEAN tekintélyét és a „be nem avatkozás” elvének érvényességét is próbára tette. A tagállamok megosztottak: Thaiföld és Kambodzsa pragmatikusabban viszonyult a juntához, míg Indonézia, Malajzia és Szingapúr határozottabb fellépést sürgetett. A mianmari válság azt mutatja, hogy az ASEAN nagyhatalmi versengésben betöltött közvetítő szerepe belső konfliktusok esetén is korlátozott.
A 2020-as évek közepére a délkelet-ázsiai nagyhatalmi versengés több új elemmel bővült. Az ukrajnai háború 2022-es kitörése óta az Egyesült Államok és szövetségesei a „szabályokon alapuló rend” védelmét hangsúlyozzák, míg Kína és Oroszország stratégiai partnersége szorosabbá vált. A délkelet-ázsiai államok többsége tartózkodott attól, hogy Oroszországot elítélje, és inkább a semlegesség és a gazdasági érdekek védelmét helyezte előtérbe. A háború rámutatott arra is, hogy a régió biztonsága nem választható el a globális nagyhatalmi viszonyoktól.
A tajvani feszültség növekedése – különösen 2022 augusztusa, amikor Kína nagyszabású katonai gyakorlatokat tartott a Tajvan körüli vizeken – közvetlenül érintette a délkelet-ázsiai tengeri útvonalakat. A Tajvan-szoros és a Dél-kínai-tenger a globális kereskedelem és az energiaellátás kulcscsatornái; egy esetleges konfliktus azonnali hatással lenne a Malacca-szoroson áthaladó hajóforgalomra, és ezzel a térség államainak gazdaságára. Egyes elemzők és kormányzati tervezők forgatókönyveket dolgoztak ki a tengeri szállítási útvonalak zavaraira; a délkelet-ázsiai államok hivatalos álláspontja többnyire a status quo fenntartását és a békés rendezést támogatja.
A technológiai verseny is a nagyhatalmi vetélkedés részévé vált. Az 5G-hálózatok kiépítésében Malajzia, Thaiföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek egyaránt tárgyalt kínai (Huawei, ZTE) és nem kínai szállítókkal; az Egyesült Államok nyomást gyakorolt a Huawei kizárására, de több ország – gazdasági megfontolásból – részben vagy egészben engedélyezte a kínai technológiát. A félvezető-ellátási láncokban Malajzia, Szingapúr és Vietnám jelentős szereplővé vált, ami mindkét nagyhatalom számára stratégiai fontosságúvá teszi a térséget. A 2023–2025 közötti időszakban az Egyesült Államok exportkorlátozásokat vezetett be a fejlett félvezetők Kínába irányuló szállítására, és több délkelet-ázsiai országban is kérte az átrakodási pontok ellenőrzését; ez a helyi gazdaságoknak lehetőséget és kockázatot is jelent.
A 2020-as évek közepe táján az Egyesült Államok és Kína közötti katonai egyensúly fokozatosan eltolódott a kínai képességek javára, különösen a közel-tengeri műveletekben. Az amerikai haditengerészet globális jelenléte és technológiai előnye még mindig jelentős, de a kínai flotta mérete és a part menti rakétarendszerek miatt a dél-kínai-tengeri beavatkozás költségei megnőttek. A szakértői értékelések szerint a nagyhatalmi versengés a következő évtizedben nem feltétlenül nyílt háborúban, hanem szürke zóna műveletekben – a tengeri milícia jelenlétében, halászati nyomásban, kibertámadásokban és dezinformációs kampányokban – fog lezajlani. A délkelet-ázsiai államok számára ez azt jelenti, hogy a hagyományos katonai szövetségek mellett a jogi, diplomáciai és gazdasági ellenálló képességet is fejleszteniük kell.
Ez az alfejezet elsősorban nyilvános kormányzati közleményekre, szerződésszövegekre, nemzetközi szervezetek dokumentumaira és másodlagos szakirodalomra támaszkodik. A szövetségi szerződések, a hivatalos ASEAN-dokumentumok és a választottbírósági döntés elsődleges forrásként hozzáférhetők; a katonai kiadásokra, a flotta méretére és a gazdasági függőségre vonatkozó adatok azonban becsléseken és eltérő módszertanokon alapulnak. A nagyhatalmi szándékok értelmezése – például hogy Kína „hegemóniára törekszik-e” vagy csupán „jogos biztonsági érdekeit védi” – a nemzetközi kapcsolatok elméleti vitáinak része, nem ténykérdés. A BRI projektek hatásáról készült értékelések gyakran érdekeltek, ezért a tudományos konszenzus csak annyiban áll fenn, hogy a hatás vegyes és kontextusfüggő.
A 2025–2026-os fejlemények – például a COC-tárgyalások állása, az amerikai elnökválasztás utáni politika, a mianmari válság vagy a dél-kínai-tengeri incidensek – gyorsan változhatnak, ezért ezeket a könyv lezárásakor ellenőrzött, friss forrásokból kell megerősíteni. A szöveg nem közöl konkrét, nem ellenőrzött számadatokat; ahol mennyiségi állítás szerepel, azt általánosított formában, a becslés jellegére utalva teszi. A használt másodlagos irodalomban a nyugati, a kínai és a délkelet-ázsiai szerzők értelmezései között jelentős eltérések vannak, különösen a „szabályokon alapuló rend” és a „szuverenitás” fogalmának értelmezésében. Ezért az alfejezet igyekszik az álláspontokat attribúcióval, egymás mellé helyezve bemutatni.