Az erdők, ültetvények, folyók és tüzek története nem a délkelet-ázsiai fejlődés peremterülete, hanem annak egyik legélesebb tükre. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált az erdőirtás, a pálmaolaj-termelés, a tőzegtüzek és a határokon átnyúló szmog, valamint a Mekong folyórendszerének átalakítása a régió gazdaságtörténetének és egyenlőtlenségi viszonyainak meghatározó elemévé. A kérdés azért is központi, mert a Szegénység, informalitás és városiasodás alfejezetben tárgyalt jövedelmi és városi különbségek szorosan összefüggenek azzal, hogy egyes térségekben a természeti erőforrások kiaknázása gyors növekedést, máshol azonban kisemmizést, eladósodást, kényszerű elvándorlást vagy éppen egészségkárosodást hozott. A szöveg ezért nemcsak a természet átalakulását, hanem a hatalom, a földhasználat és az éghajlatváltozás összekapcsolódását is bemutatja. A tárgyalás során megkülönböztetjük a dokumentált tényeket (például egyes gátak megépítését, erdőterületek csökkenését), a tudományos becsléseket (például a tőzegtüzek szén-dioxid-kibocsátását), a vitatott értelmezéseket (például a pálmaolaj-gazdaság fejlesztő vagy romboló hatását), valamint az emlékezetpolitikai és iparági álláspontokat.
A mai délkelet-ázsiai erdőirtás gyökerei részben a gyarmati erdőgazdálkodásig nyúlnak vissza. A holland, brit, francia és spanyol gyarmati államok nem egyszerűen „megőrizték” vagy „elpusztították” az erdőket: intézményesítették a faanyag kitermelését, és olyan területhasználati rendet vezettek be, amely a helyi közösségek korábbi erdőhasználatát gyakran illegálissá tette. A gyarmati erdészeti rendeletek, például a holland-indiai boschwezen (erdészeti igazgatás) vagy a brit-indiai és burmai erdőrezervátum-rendszer, a 19. század végétől a tíkfa (Tectona grandis) és más kereskedelmi fafajok állami ellenőrzésű kitermelésére épültek. Ez dokumentált tény: a gyarmati levéltárak és erdészeti jelentések egyértelműen mutatják, hogy a rezervátumok kijelöléséhez gyakran telepítettek ki helyi lakosokat, vagy vonták meg az erdei termékek, legelők és irtásföldek használatát. Ugyanakkor a gyarmati korszak erdőpusztításának mértéke régiónként eltérő, és a prekoloniális erdőborítottságra vonatkozó adatok bizonytalanok, mert a korabeli térképek és jelentések gyakran a mai fogalmaktól eltérően határozták meg az „erdőt”.
A gyarmati korszak után a független államok jelentős része nem szakított a központosított erdőhasználat örökségével, hanem azt a fejlesztő állam eszköztárába illesztette. Thaiföldön például a 20. század közepéig a tíkfa-kitermelés koncessziós rendszerben folytatódott, majd az erdőterületek gyors csökkenése és az 1988-as dél-thaiföldi földcsuszamlások után a bangkoki kormány 1989-ben országos fakitermelési tilalmat vezetett be. Ez utóbbi dokumentált esemény, és a thaiföldi erdőtörténetben gyakran hivatkozott fordulópont. A tilalom azonban nem állította meg az erdőirtást: a fa iránti kereslet részben a szomszédos Mianmar, Laosz és Kambodzsa felé tolódott, ahol a faipari koncessziók, a fegyveres csoportok és a katonai elitek összefonódása gyakran dokumentált. Kambodzsában különösen az 1990-es és 2000-es években vált a fakitermelés a politikai gazdaság központi elemévé; a koncessziós területek kijelölése, az illegális kivitel és a földfoglalások egymással összefüggő jelenségek voltak. A Global Forest Watch és más műholdas adatsorok szerint a kambodzsai és indonéz erdővesztés mértéke a 2000-es évek elején kiugró volt, ám a pontos számok az adatsorok módszertani különbségei miatt továbbra is vitatottak.
A függetlenségi faipar története tehát nem csupán a fák kivágásáról szól: a fakitermelési jogok, az utak, a feldolgozóüzemek és az exportengedélyek a politikai hatalom elosztásának eszközei voltak. Indonéziában Suharto elnök Orde Baru (Új Rend) kormányzata alatt a faipari koncessziók egy része a hadsereghez, kormányzati körökhöz és üzleti konglomerátumokhoz kapcsolódott. Ez a tény levéltári és oknyomozó újságírói forrásokból jól dokumentált, noha az egyes koncessziók pontos jogszerűségéről vagy a korrupció mértékéről máig viták folynak. A közösségi erdőgazdálkodás, a hagyományos talajváltó gazdálkodás és a nemzeti parkok kijelölése körüli konfliktusok minden országban más-más formát öltöttek; közös vonásuk, hogy a helyi lakosok gyakran úgy élték meg az állami erdővédelmet, mint saját megélhetésük korlátozását. Ezt az állítást a falusi terepmunkák és közösségi interjúk sokasága támasztja alá, de az arányok és az okozati láncok értékelése tudományos vita tárgya.
A délkelet-ázsiai táj egyik legjelentősebb átalakítója a pálmaolaj (malájul minyak sawit, indonézül minyak sawit vagy minyak kelapa sawit) termelésére használt olajpálma (Elaeis guineensis) ültetvényesítés. Az olajpálma Nyugat-Afrikából származik, de nagyüzemi termesztése a 20. század elején a gyarmati Szumátrán és a maláj félszigeten kezdődött el. A mai termelési szerkezet azonban a függetlenség utáni állami programok és a globális élelmiszer- és kozmetikaiipari kereslet eredménye. Malajziában a FELDA (Federal Land Development Authority, 1956) telepesprogramja a vidéki földnélküli maláj családok számára kínált pálmaolaj-ültetvényes parcellákat; ez a fejlesztési modell hozzájárult a vidéki szegénység csökkentéséhez, de egyben rögzítette a monokultúrás termelést és az állami irányítást. Indonéziában a pálmaolaj terjeszkedése az 1980-as évektől gyorsult fel, részben a transzmigrációs programok, részben a magántőke és a kínai–indonéz konglomerátumok koncessziói révén. A két ország ma a világ pálmaolaj-termelésének döntő hányadát adja; ez a dokumentált tény, noha a pontos arányok évről évre változnak, és a termelési adatok forrása, a pálmaolaj-ipari szövetségek, valamint a nemzetközi mezőgazdasági statisztikák között némi eltérés mutatkozik.
A pálmaolaj gazdaságtörténete egyszerre fejlődési és egyenlőtlenségi történet. A termelő országok kormányai és iparági szereplői a pálmaolajat a vidéki foglalkoztatás, az exportbevétel és a globális növényolaj-kereslet kielégítésének hatékony eszközeként mutatják be. Az iparági érvelés szerint az olajpálma hektáronként jóval nagyobb olajhozamot ad, mint a szója vagy a repce, tehát a növényi olaj iránti igény növekedését kisebb földterületen lehet kiszolgálni. Ezt az érvet a növényolaj-piacok elemzői gyakran elfogadják, de a környezetvédő szervezetek és számos társadalomtudós szerint a magas hozam nem szünteti meg a terjeszkedés ökológiai és társadalmi költségeit. Az ültetvények ugyanis gyakran erdőirtással jöttek létre, tőzeglápokat csapoltak le, és csökkentették a biodiverzitást, különösen az olyan fajok élőhelyét, mint a borneói és szumátrai orangután. A földhasználati konfliktusok gyakran érintettek adatközösségeket (a malajziai és indonéziai őshonos népek gyűjtőneve, helyi nyelvű megfelelőkkel, például orang asli, masyarakat adat), akik a szokásjogi földeket nem mindig tudták írásos tulajdonjoggal igazolni. A kisgazdák és a nagyvállalatok közötti viszony szintén kettős: egyes kisgazdák valóban részesültek a pálmaolaj-jövedelemből, míg mások függő helyzetbe kerültek a feldolgozóüzemek árképzésétől. A vitatott értelmezések tehát nem a pálmaolaj létezésére, hanem annak fejlesztési mérlegére vonatkoznak.
A fenntarthatósági kísérletek, például a RSPO (Roundtable on Sustainable Palm Oil, 2004) tanúsítási rendszere, a vita intézményesült formáját jelentik. A tanúsítás igyekszik szétválasztani a „fenntartható” pálmaolajat az erdőirtáshoz és tőzeglecsapoláshoz kötött termeléstől. A kritikusok szerint azonban a tanúsítás nem elég szigorú, és nem akadályozza meg a földfoglalásokat; az iparág egyes szereplői viszont a tanúsítás költségét és a piaci hozzáférés korlátozását kifogásolják. Az Európai Unió erdőirtásmentes termékekre vonatkozó rendelete (EUDR, 2023) a 2020-as évek közepén újabb vitákat gerjesztett a termelő országok és az EU között; a könyv lezárásának időpontjában, 2026-ban az alkalmazási határidők és a mentességek pontos állapota források hiányában óvatosan kezelendő. Az biztos, hogy a pálmaolaj-ültetvények története nem írható le sem a „zöld arany” egyoldalú dicséretével, sem a „pusztítás” leegyszerűsítő narratívájával: a termelés hasznai és terhei földrajzilag, osztályok és nemek szerint is egyenlőtlenül oszlanak el.
A pálmaolaj-ültetvények terjeszkedésének egyik legsúlyosabb következménye a tőzeglápok lecsapolása és az ebből fakadó tűzesetek. A tőzegláp olyan szerves anyagban gazdag, nedves talaj, amely természetes állapotában nagy mennyiségű szenet raktároz. Amikor a tőzeglápokat csatornákkal lecsapolják, a talaj megszárad, és könnyen meggyullad; a tűz nemcsak a felszíni növényzetet égeti el, hanem magában a tőzegben is lassan továbbterjed. Indonéziában, különösen Riau, Közép-Kalimantan és Dél-Szumátra tartományokban, valamint részben Malajzia borneói államaiban (Sarawak és Sabah) a tőzegtüzek az ültetvényesítés óta visszatérő jelenséggé váltak. A nagy tűzesemények, például az 1997–1998-as, a 2006-os, a 2013-as, a 2015-ös és a 2019-es időszakok tüzei dokumentált tények: műholdfelvételek, helyszíni jelentések, kormányzati rendkívüli állapotok és sajtóhírek egyaránt rögzítették őket. Az ilyen tüzek gyakran egybeestek az El Niño éveivel, amikor a száraz időjárás növelte a gyulladás kockázatát.
A tüzek következménye a határokon átnyúló füstköd (angolul transboundary haze; malájul jerebu, indonézül asap vagy kabut asap), amely Indonéziából Malajziába, Szingapúrba, Thaiföld déli részére és időnként a Fülöp-szigetekre is eljutott. A füstköd hatásai dokumentáltak: iskolabezárások, repülőtéri leállások, egészségügyi ellátások túlterhelése, a légúti megbetegedések emelkedése. A tűzesetek által érintett lakosság egészségügyi statisztikái azonban becslések, és az egyes tanulmányok eltérő módszerekkel számolnak; a legtöbb kutatás a szálló por (PM2,5) koncentrációjának és a kórházi felvételeknek az összefüggését vizsgálta, de a hosszú távú halálozási hatásokat nehéz pontosan számszerűsíteni. A tőzegtüzek szén-dioxid-kibocsátására vonatkozó tudományos becslések szintén széles sávban mozognak: egyes kutatók szerint a 2015-ös indonéziai tüzek csúcsidőszakaiban a napi kibocsátás meghaladhatta az Egyesült Államok teljes napi fosszilis energiahordozó-kibocsátását, de ez az összehasonlítás módszertani viták tárgya, nem pedig egyetlen „mért” érték.
A felelősség kérdése a tőzegtüzek esetében kényes, és a könyvnek kerülnie kell a kollektív bűnösség ábrázolását. A tüzek közvetlen kiváltói gyakran kisgazdák, vállalati alvállalkozók vagy egyéni földhasználók voltak, akik a tőzeges területeket mezőgazdasági művelés vagy ültetvénybővítés céljából felgyújtották. A strukturális ok azonban a tőzeglápok lecsapolásának államilag engedélyezett és vállalati tőkével finanszírozott gyakorlata volt: a csatornázás tette a talajt gyúlékonnyá. Az indonéz kormányzat és a helyi vállalatok felelősségét oknyomozó riportok, tudományos publikációk és nemzetközi szervezetek jelentései egyaránt dokumentálták, de a bíróságokon ritkán sikerült egyértelmű kártérítési felelősséget megállapítani. A füstköd miatt szomszédos országok (Szingapúr, Malajzia) kormányai többször nyomást gyakoroltak Indonéziára, de a határokon átnyúló felelősség jogi eszközei gyengék. Az ASEAN Transboundary Haze Pollution Agreement (2002) létrehozott egy regionális keretet, ám Indonézia – hosszas huzavona után – csak 2014-ben ratifikálta a megállapodást. Az egyezmény hatékonyságát a tudósok és civil szervezetek változóan ítélik meg, mert a végrehajtás nagymértékben tagállami hatáskörben maradt.
A szárazföldi Délkelet-Ázsia másik meghatározó környezeti átalakulása a Mekong (thaiul Mae Nam Khong, laosziul Nam Khong, vietnámiul Sông Cửu Long, khmerül Tonle Thom) folyórendszeréhez kötődik. A Mekong Dél-Kínából, a Tibeti-fennsíkról ered, áthalad Laosz, Thaiföld, Kambodzsa és Vietnám területén, és a Tonle Sap tó, valamint a Mekong-delta termékeny árterületein keresztül éri el a Dél-kínai-tengert. A folyó a világ egyik legnagyobb belvízi halászati rendszere; a halászat és a rizstermelés a medence lakosainak jelentős részét foglalkoztatja és élelmezi. A vízrendszer átalakítása ezért nem csupán energetikai vagy mérnöki kérdés, hanem társadalmi és élelmezésbiztonsági ügy is. A Mekong alsó szakaszán a 20. század második felétől épültek kisebb mellékfolyó-gátak, de a főmedren tervezett nagy vízerőművek a 2000-es évektől váltak nemzetközi viták tárgyává. Laosz kormánya kifejezetten a vízerőművek exportjára alapozott fejlesztési stratégiát hirdetett, amelyet a nemzetközi sajtó és a donorok gyakran „Délkelet-Ázsia akkumulátora” kifejezéssel írtak le. Ez a program dokumentált politikai cél, és a laoszi gazdasági növekedés egyik magyarázata.
A főmedri gátak közül a laoszi Xayaburi (Xayaburi, thaiul Sainyabuli) gát építése 2012-ben kezdődött, és az erőmű a 2010-es évek végén kezdett áramot termelni; ez dokumentált tény. A Don Sahong gát a kambodzsai határ közelében, a 2010-es évek közepén indult, és a halvándorlási útvonalakra gyakorolt hatása miatt vált vitatottá. A tervezett kambodzsai Sambor és Stung Treng gátak ügye még nyitottabb: a kambodzsai kormány 2020-ban – sajtóhírek szerint – bejelentette, hogy a főmedri gátakat egy évtizedre felfüggeszti, de a hosszú távú döntés bizonytalan. A kínai felső folyási vízerőmű-kaszkád, a Lancang (a Mekong kínai neve) gátjai a 2000-es évektől működnek, és a kínai állami vállalatok által épített létesítmények a folyó vízjárását már az alsó szakaszra is érzékelhető hatást gyakorolhatnak. Ugyanakkor a pontos ok-okozati összefüggés a kínai gátak víztározói és a távolabbi deltai jelenségek között tudományos vita tárgya, mert az éghajlatváltozás, a homokbányászat és a folyószabályozás is hat a vízhozamra és a hordalékra.
A Mekong-gátak körüli vita jól mutatja a fejlesztési és környezeti érvelések ütközését. Az építő kormányok, elsősorban Laosz és Kína, valamint a kivitelező vállalatok a gátakat tiszta energiának, áramexport-bevételnek, árvízszabályozásnak és regionális integrációnak tekintik. Ezzel szemben a halászok, a civil szervezetek, a nemzetközi folyószabályozási szakértők és több donor ország álláspontja szerint a főmedri gátak megzavarják a halak vándorlását, csökkentik a hordalék- és tápanyagutánpótlást, és veszélyeztetik a Tonle Sap árapályhoz hasonló vízjárását. A Mekong River Commission (MRC, 1995) a négy alsó medencei ország – Laosz, Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám – közös intézménye, de Kína nem teljes jogú tag, csak párbeszédpartnere; ez intézményi aszimmetriát okoz a döntéshozatalban. Az MRC előzetes bejelentési és egyeztetési eljárásait számos szakértő és civil szervezet elégtelennek tartja, mert a gátépítő tagállamok gyakran a nemzeti szuverenitásukra hivatkozva haladnak előre. A közösségi halászok tapasztalatait, a halfajok vonulási útvonalairól szóló helyi tudást a hivatalos környezeti hatástanulmányok gyakran alulreprezentálták; ezt a kritikát a civil társadalmi szervezetek és egyes kutatók dokumentálták, de a hivatalos eljárásokban való megjelenítése máig hiányos.
A Mekong-probléma nem egyedülálló a könyv tágabb régiójában. Banglades történetében a folyóvízi erőforrások elosztása a 20. század óta központi politikai és környezeti kérdés. A Gangesz–Brahmaputra–Meghna-delta az egyik legsűrűbben lakott és leginkább árvízveszélyes térség a világon. A Banglades és India közötti Gangesz-vízmegosztási szerződés (Ganges Water Sharing Treaty, 1996) hosszú távú keretet hozott létre, ám a Teesta folyó megosztásáról szóló tárgyalások a könyv lezárásáig, 2026-ig nem vezettek végleges megállapodáshoz. A 2026-ban lejáró Gangesz-szerződés megújításának állásáról a lezárás időpontjában ellenőrzött forrás hiányában csak annyi mondható, hogy a tárgyalások folytak. A tengeri árapály, a sósvíz behatolása, az árvízvédelmi töltések és a tengeri szint emelkedése mind befolyásolják a bangladesi mezőgazdaságot és élelmiszerbiztonságot; ezek dokumentált környezeti folyamatok, ám az egyes jelenségek (például a sósvíz behatolásának mértéke a Szundarbansz mangroveerdőben, vagy a folyóparti erózió sebessége) becslések, és az adatok gyakran eltérnek a nemzeti és nemzetközi intézmények között. A bangladesi példa azt mutatja, hogy a délkelet-ázsiai vízrendszerekhez hasonlóan a folyóvízi erőforrások elosztása nem természeti, hanem hatalmi, intézményi és emlékezetpolitikai kérdés is: a felső folyási országok és a deltavidék közötti érdekek ütközése, valamint a múltbeli koloniális örökség (például a brit időszak csatorna- és gátépítései) ma is formálja a vitákat.
Az erdőirtás, a pálmaolaj-ültetvények, a tőzegtüzek és a Mekong-gátak történetének rekonstrukciója többféle forrástípust igényel. Elsődleges források a gyarmati erdészeti jelentések, a nemzeti területrendezési és koncessziós dokumentumok, a kormányzati statisztikák, a műholdas távérzékelési adatok, a nemzetközi szerződések, a vállalati fenntarthatósági jelentések, valamint a helyi lakosokkal készült interjúk. A műholdas adatsorok (Landsat, MODIS, Sentinel) fontos szerepet játszanak az erdőtüzek és a felszínborítás változásának nyomon követésében, de a felhőzet, a felszínborítási kategóriák meghatározása és a tőzegterületek lehatárolása módszertani bizonytalanságot okoz. A FAO Forest Resources Assessment jelentései globálisan összehasonlítható adatokat közölnek, ám az erdő definíciója, a nemzeti adatszolgáltatás minősége és a becslési módszerek változásai miatt a hosszú távú trendek értelmezése vitatott. A tőzegtüzek kibocsátási becslései attól is függenek, hogy a kutatók milyen égésmélységet, talajnedvességet és szénsűrűséget feltételeznek. A Mekong-gátak hatásvizsgálataiban nagy szerepet kapnak a hidrológiai modellek, amelyek feltételezései befolyásolják a halászati és hordalékszállítási előrejelzéseket. A 2025–2026-os folyamatokra, például az EUDR alkalmazására, a Gangesz-szerződés megújítására vagy a kambodzsai főmedri gátak esetleges újraindítására vonatkozóan a könyv lezárásakor ellenőrzött forrás hiányában nem közölhetők lezárt tények.
A forráshiány különösen érinti a helyi közösségek történetét. A gyarmati és posztkoloniális levéltárak elsősorban az állami és vállalati döntések nyomait őrzik, míg a falusi erdőhasználat, a nők mezőgazdasági munkája, a halászcsaládok tudása és a kényszerű kitelepítések emlékezete gyakran szóbeli forrásokban, közösségi térképeken vagy éppen tiltakozó beadványokban maradt fenn. A történész ezeket a forrásokat csak kritikával, a hatalmi egyenlőtlenségeket figyelembe véve használhatja. A vitatott megnevezéseket, például a „környezeti igazságtalanság”, a „földfoglalás” vagy a „felelőtlen tűzhasználat” kifejezéseket a szöveg attribúcióval idézi, nem pedig szerzői álláspontként tünteti fel. Ugyanígy kerüli a könyv a „természeti katasztrófa” olyan használatát, amely elfedné a politikai és gazdasági döntések szerepét, valamint a „fenntartható fejlődés” olyan alkalmazását, amely vitán felül állónak tüntetné fel a növekedés és a természeti erőforrás-használat adott modelljét.
A fenti kérdések nem a számadatok visszamondását, hanem a folyamatok, az érvek és a források bizonytalanságainak összehasonlító megértését kérik. Az ökológiai válság története Délkelet-Ázsiában éppen azért tanulságos, mert nem vezethető le kizárólag a természet vagy kizárólag a piac működéséből: a döntések, intézmények, hatalmi viszonyok és mindennapi gyakorlatok együttes története.