Az előző alfejezet, a Gazdasági csodák és válságok, rámutatott arra, hogy Délkelet-Ázsia és a tágabb Bengáli-öböl, illetve Melanézia térségének makrogazdasági növekedési mutatói mögött mély társadalmi és területi egyenlőtlenségek húzódnak. Ebben az alfejezetben a növekedés társadalmi földrajzát vizsgáljuk: a gyors városiasodást (urbanisation), az informális gazdaság (informal economy) kiterjedtségét és a szegénység szerkezetét. A kérdés nem az, hogy a régió országai „szegények-e” vagy sem, hanem az, hogy a gazdasági növekedés kinek és milyen áron hozott javulást, és miért maradt a szegénység – új formákban – a gyorsan növekvő nagyvárosok és a vidéki perifériák állandó kísérője. A városiasodás, az informalitás és a szegénység nem különálló jelenségek: egymást erősítő folyamatok, amelyek a gyarmati örökségtől a mai globális migrációig terjedő történelmi folytonosságban értelmezhetők.
A délkelet-ázsiai városok kialakulása és növekedése nem érthető meg a gyarmati korszak nélkül. A 19–20. századi gyarmati gazdaság a tengeri kereskedelem, a nyersanyag-kitermelés és a közigazgatás csomópontjaira épült; ennek következtében a mai nagyvárosok zöme egykori gyarmati kikötőváros vagy adminisztratív központ volt. Rangoon (ma Yangon), Saigon (ma Ho Si Minh-város), Manila, Batavia (ma Jakarta), George Town (Penang), Malacca és Szingapúr mind a gyarmati hatalom és a helyközi kereskedelem találkozásában növekedtek. A gyarmati városok területileg is leképezték a hierarchiákat: a kikötői negyedek, a kínai kereskedőnegyedek, az indiai munkásövezetek, az európai adminisztratív zónák és a „bennszülött” falvak élesen elkülönültek. A rasszista kategóriák – például a „bennszülött” (native) vagy „kínai” (Chinese) – a városi tér felosztását is meghatározták. Ez a térszerkezet a függetlenség után is tovább élt: a posztkoloniális államok gyakran a régi gyarmati központokat erősítették meg, ahelyett hogy kiegyensúlyozott városhálózatot építettek volna.
A függetlenség utáni városiasodás egyik legszembetűnőbb jellemzője a városi primátus (urban primacy): egyetlen nagyváros aránytalanul dominálja az ország városhálózatát, gazdaságát és politikai életét. Thaiföldön Bangkok, a Fülöp-szigeteken Manila (és a környező metropoliszrégió), Bangladesben Dhaka, Laoszban Vientiane, Kambodzsában Phnom Penh egyaránt ilyen centrum. A primátus oka részben a gyarmati közlekedési és közigazgatási hálózat sugaras szerkezete, részben a függetlenség utáni központosított államépítés, részben a vidéki befektetések elmaradása. Ezzel szemben Indonézia, Vietnám és Malajzia városhálózata többpólusúbb: Indonéziában Jakarta mellett Surabaya, Medan, Bandung, Makassar is fontos regionális központ; Vietnámban Hanoi és Ho Si Minh-város kettős pólus; Malajziában Kuala Lumpur mellett George Town, Johor Bahru és Kota Kinabalu is növekedési góc.
A városiasodás üteme a 20. század második felében gyorsult fel, de országonként jelentősen eltér. A zöld forradalom mezőgazdasági munkaerőt szabadított fel, ugyanakkor a földkoncentráció és a vidéki lehetőségek hiánya sokakat a városokba hajtott. A háborúk és a belső konfliktusok szintén urbanizációt generáltak: a vietnámi háború idején a dél-vietnámi városok – elsősorban Saigon – menekültek millióit szívták fel; Kambodzsában a 1970-es évek városi lakosságának kitelepítése után az 1980-as években indult újra a városba áramlás. Bangladesben a függetlenségi háború és az azt követő vidéki szegénység Dhaka robbanásszerű növekedéséhez vezetett. Pápua Új-Guineában a városiasodás üteme a régió átlagánál alacsonyabb maradt, de Port Moresby és Lae városi lakossága a hegyvidéki és part menti falvakból érkező belső migráció miatt gyorsan nő, jelentős informális településeket hozva létre.
A városi terjeszkedés jórészt informális formában történt. Az állami lakásprogramok – ahol léteztek – nem tartottak lépést a beáramló lakosság igényeivel. Ennek eredményeként a nagyvárosokban nyomornegyedek (slums), illetve informális települések (informal settlements) alakultak ki, gyakran mocsaras, ártéri vagy meredek, építésre alkalmatlan területeken. A nyomornegyed kifejezés maga is vitatott: az ENSZ lakhatási programja (UN-Habitat) pontosan definiálja a lakás minősége, a túlzsúfoltság, a biztonságos ivóvíz és a szanitáció hiánya alapján, ám a helyi közösségek és a kritikai városkutatás szerint a fogalom leegyszerűsítő, és a nemzetközi fejlesztéspolitika bélyegzőjeként is működik. A szövegben ezért a semlegesebb „informális település” kifejezést is használjuk.
A városi lakosság aránya a régió legtöbb országában ma már meghaladja a vidékét, de ez a statisztikai kép félrevezető lehet. A hivatalos városi definíciók országonként eltérnek, és sok „városi” besorolású település őriz vidéki jellegű gazdálkodási formákat. A városiasodás tehát nem egyszerűen a falvak kiüresedését és a nagyvárosok növekedését jelenti, hanem a városi és vidéki életmódok, foglalkozások és jövedelemforrások összefonódását is. A városi rurálissá válás és a vidéki urbanizáció – például a mezőgazdasági falvakban működő kisipari műhelyek vagy háztartási bedolgozó hálózatok – a régió fejlődésének jellegzetes vonása.
Az informális gazdaság fogalma az 1970-es években terjedt el a fejlesztési közgazdaságtanban, eredetileg a szabályozás, adózás és formális szerződések nélkül működő termelést és szolgáltatásokat jelölte. A kategória azonban vitatott: egyes kutatók szerint az informális szektor nem a formális gazdaság „elmaradott” párja, hanem annak szerves része, amely rugalmasan alkalmazkodik a szabályozási terhekhez, a tőkehiányhoz és a munkapiac kirekesztő jellegéhez. Mások szerint az informalitás éppen a formális gazdaság kizsákmányoló struktúrájának terméke, amelyben a nagyvállalatok alvállalkozói láncokon keresztül használják ki az olcsó, védtelen munkaerőt.
A régió országaiban az informális foglalkoztatás aránya a teljes munkaerő-állományon belül hagyományosan magas, bár pontos számok országonként és felmérési módszertanonként jelentősen eltérnek. A hivatalos munkaügyi statisztikák gyakran alulbecslik az informalitást, mert nem foglalkoznak a háztartási munkával, az alkalmi munkával és az adózatlan önfoglalkoztatással. A leggyakrabban idézett becslések szerint a foglalkoztatottak fele vagy annál is nagyobb hányada dolgozik informálisan, de ezek az arányok ellenőrzést igényelnek.
Az informális gazdaság formái rendkívül sokfélék. A városokban az utcai árusítás – étel, ital, ruhanemű, használt cikk –, a javítóműhelyek, a szemétgyűjtés és újrahasznosítás, a cipőtisztítás, a teherhordás, a motortaxi-szolgáltatások (az indonéz ojek, a vietnámi xe ôm, a thaiföldi motoros taxik) mind ebbe a körbe tartoznak. A vidéki térségekben a háztáji mezőgazdaság, a kisipari termelés, a falusi piacokon történő értékesítés és a napszámos munka gyakran ugyancsak informális. A háztartási alkalmazottak – zömében nők – különösen kiszolgáltatott csoportot alkotnak, mivel munkahelyük a magánszféra, ahol a munkajogi védelem alig érvényesíthető.
A gyarmati gyökerek itt is fontosak: a gyarmati gazdaság eleve kettős szerkezetet hozott létre, amelyben a modern, exportorientált ültetvényes és bányászati szektor mellett a „hagyományos” paraszti és kisipari szektor fennmaradt, de alárendelt szerepbe került. A függetlenség után az új nemzetállamok a formális, modern ipar és bürokrácia kiépítésére törekedtek, ám a lakosság nagy tömegei nem fértek be ebbe a szűk formális szektorba. Az informális gazdaság így nem egyszerűen a „fejletlenség” jele volt, hanem a posztkoloniális államok strukturális korlátaira adott túlélési válasz.
A városi informalitás szorosan összefügg a lakhatással és a földhasználattal. Az informális településeken élők gyakran nem rendelkeznek bejegyzett tulajdonnal, ezért kiszolgáltatottak a kilakoltatásoknak. A földfoglalások és az állami földfelvásárlások közötti konfliktusok a régió legtöbb nagyvárosában állandóak. A városfejlesztési projektek, az útépítések és a bevásárlóközpont-beruházások gyakran a legszegényebb lakosok elűzésével járnak; ezt a kritikai városkutatás „városi lakosság kiszorításaként” (displacement) tartja nyilván. Ugyanakkor az informális települések nemcsak nyomortanyák: sok esetben stabil közösségi hálózatokat, önsegélyező szerveződéseket és aktív érdekvédelmet is működtetnek.
A szegénység mérése Délkelet-Ázsiában egyszerre technikai és politikai kérdés. A leggyakrabban használt mutató a szegénységi küszöb (poverty line) alatt élők aránya, amely a háztartási jövedelem vagy fogyasztás alapján határozza meg a minimális szükséglet kielégítéséhez szükséges szintet. A Világbank nemzetközi szegénységi vonala – jelenleg napi 2,15 USD (2017. évi vásárlóerő-paritáson) – a szélsőséges szegénység globális összehasonlítására szolgál, de a régió országai saját nemzeti szegénységi küszöböket is alkalmaznak, amelyek jellemzően magasabbak. A módszertani bizonytalanságok jelentősek: a háztartási felmérések nem érik el a hajléktalanokat, a belső menekülteket és az ideiglenes szállásokon élőket; a fogyasztási adatok a családi kapcsolatokon belüli egyenlőtlenségeket nem mutatják; a nemzeti valuták árfolyam-ingadozása torzíthatja az összehasonlítást.
A Gini-együttható (Gini coefficient) a jövedelmi egyenlőtlenség leggyakoribb mérőszáma: 0 a teljes egyenlőséget, 1 a teljes egyenlőtlenséget jelöli. A régió országaiban a Gini-együttható értékei általában közepesek vagy magasak, de a pontos értékek országonként, évről évre és a felhasznált adatforrástól függően változnak. A hivatalos statisztikákat óvatosan kell kezelni: egyes kormányok a választási ciklusokban hajlamosak lehetnek a szegénységi mutatók javulását hangsúlyozni, míg a kritikus elemzők a mérési definíciók változtatásával próbálják meg leplezni a romló tendenciákat.
A régióban a szegénység az 1990-es évektől hosszabb távon csökkenő tendenciát mutatott a gyors gazdasági növekedésnek, a piaci reformoknak és a nemzetközi kereskedelem bővülésének köszönhetően. A csökkenés azonban nem volt egyenletes: a vidéki szegénység makacsabb, a városi szegénység új formái jelentek meg, és a jövedelmi egyenlőtlenségek sok országban növekedtek. A 2008-as globális pénzügyi válság és a 2020–2021-es COVID-19-világjárvány jelentős visszaeséseket okozott; a turizmus, az export és a hazautalások visszaesése több millió háztartást sodort vissza a szegénységbe. A járvány utáni helyreállás üteme országonként és társadalmi csoportonként egyenlőtlen maradt.
A szegénység etnikai és regionális dimenziói mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek. A gyarmati gazdaság örökségéről szóló A gyarmati gazdaság öröksége alfejezetben bemutatott kettős gazdaság és az etnikai munkamegosztás a függetlenség után is tovább élt. Malajziában a brit gyarmati politika a malájokat jórészt a mezőgazdaságban és a közigazgatásban, a kínaiakat a kereskedelemben és az ónbányászatban, az indiaiakat az ültetvényeken foglalkoztatta; a függetlenség utáni szegénység és jövedelmi különbségek ezen a mintán alapultak. A Etnikai kisebbségek és állampolgárság alfejezetben tárgyalt csoportok – a mianmari hegyi népek, a thaiföldi északi és északkeleti közösségek, az indonéz külső szigetek lakói, a pápuák, a Fülöp-szigetek muszlim és őslakos közösségei – gyakran a szegénységi statisztikák alsó sávjában helyezkednek el. Ennek okai nem az etnikai hovatartozásban, hanem a történelmi földfoglalásban, a természeti erőforrások egyenlőtlen elosztásában, a nyelvi és oktatási kirekesztésben, valamint a fegyveres konfliktusokban keresendők.
A nemi egyenlőtlenségek szintén átmetszik a szegénységet. A nők aránya az informális szektorban és a háztartási munkában magas, jövedelmük átlagosan alacsonyabb, és a tulajdonhoz, örökléshez való hozzáférésük korlátozottabb. A bangladesi ruházati ipar női munkavállalói, a Fülöp-szigetek háztartási alkalmazottai, az indonéz és a thaiföldi női bedolgozók példája mutatja, hogy a formálisnak tekintett iparágak mélyén is informális munkaviszonyok húzódnak. A nők elleni erőszak, a munkahelyi zaklatás és a reproduktív munka terheinek elosztása tovább árnyalja a szegénység képét.
A városi és vidéki szegénység arca eltérő. A vidéki szegénység gyakran a földnélküliséghez, a terméskieséshez, az öntözéshez és a piachoz való hozzáférés hiányához kötődik; a városi szegénység a lakhatási bizonytalansággal, a munkaerő-piaci kiszolgáltatottsággal, a magas élelmiszer- és energiaköltségekkel, a zsúfoltsággal és a közbiztonság hiányával jár együtt. A két szegénységforma gyakran összekapcsolódik a belső migráción keresztül: a faluról városba költözők hosszú ideig ingáznak a két szféra között, és a városi jövedelemből tartják el a vidéki háztartást.
A városi szegénység egyik leglátványosabb megjelenési formája a nyomornegyed (slum), azaz olyan sűrűn lakott városi terület, ahol a lakások nem felelnek meg az alapvető biztonsági, egészségügyi és szanitációs követelményeknek. Az ENSZ Habitat becslése szerint a világ városi lakosságának jelentős része él ilyen körülmények között, és Délkelet-Ázsia nagyvárosai ebből a szempontból kiemelt területnek számítanak. A pontos arányok azonban bizonytalanok, mert a definíciók országonként és városonként eltérnek, és a hivatalos felmérések a legszegényebb, gyakran állandó lakcím nélküli csoportokat nem érik el.
A városi szegények lakhatási helyzete szoros összefüggésben áll a környezeti kockázatokkal. Az informális települések gyakran folyópartokon, csatornák mentén, tengerparti sávokban, áradásveszélyes mélyedésekben vagy meredek hegyoldalakon jönnek létre, mert ezek a területek mások számára nem vonzóak, és a földfoglalás itt könnyebb. Bangladésben Dhaka külvárosainak egy része a tengeri szint emelkedése és a folyami áradások által fenyegetett alacsony területen fekszik; a tengeri ciklonok pedig a part menti szegény közösségeket sújtják a leginkább. A Fülöp-szigeteken Manila tengerparti kerületei rendszeresen ki vannak téve tájfunoknak és áradásoknak, és a legszegényebb háztartások gyakran a leginkább veszélyeztetett területeken élnek. Bangkokban a talajsüllyedés és a tengerszint-emelkedés hosszabb távon növeli az árvízkockázatot, amit a 2011-es nagy árvíz drámaian megmutatott. Jakarta esetében a talajsüllyedés és a tengerből való vízbetörés olyan mértékű, hogy az indonéz kormány új főváros építését határozta el a Borneó szigetén; a döntés – amelyről az indonéz fejezetben részletesebben esik szó – a városi környezeti krízis és az egyenlőtlenség összefonódásának egyik legismertebb példája.
A városi hősziget-jelenség, a légszennyezés, a forgalmi torlódások és a zöldterületek hiánya ugyancsak aránytalanul sújtja a szegényebb negyedeket. A magas hőmérséklet, a szmog és a zajterhelés egészségügyi következményei – légzőszervi betegségek, hőguta, alvászavar – a rosszabb minőségű lakásokban élők körében erősebben jelentkeznek. A klímaváltozás hatásai – a szélsőséges időjárási események gyakoribbá válása, a tengerszint emelkedése – tovább növelik a városi szegények kiszolgáltatottságát, miközben a szegény közösségeknek a legkisebb az alkalmazkodóképességük, mert hiányzik a biztosítás, a megtakarítás és a politikai érdekérvényesítés.
A környezeti igazságtalanság fogalma itt kap értelmet: a környezeti ártalmak – például a hulladéklerakók, a szennyező üzemek, a zajos közlekedési útvonalak – gyakran a legszegényebb és etnikailag kisebbségi negyedekbe települnek. A délkelet-ázsiai városokban a szeméttelepek mellett élő közösségek, a folyóparti nyomornegyedek lakói és a csatornák mentén húzódó informális házak lakóinak helyzete a környezeti igazságtalanság tipikus esete. A bangladesi, fülöp-szigeteki és indonéz városi szegények ráadásul gyakran az informális hulladékgyűjtésből élnek, ami egyszerre jelent megélhetést és súlyos egészségügyi kockázatot.
A lakhatás és a földhasználat kérdése a városi szegénység központi eleme. A kilakoltatások, a telek- és lakáscím hiánya, a bizonytalan jogi státusz megnehezíti a városi szegények számára a biztonságos lakhatást. A nagyvárosi ingatlanboom – különösen a 2000-es években – számos országban felhajtotta a telekárakat, ami a szegényebb bérlők kiszorulásához vezetett. Thaiföldön, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken és Vietnámban a városi szegények érdekvédő szervezetei lakhatási jogi mozgalmakat indítottak, amelyek a kilakoltatások ellen, a közművesítésért és a lakhatás jogi elismeréséért küzdenek. E mozgalmak eredményei vegyesek: egyes helyeken sikerült a közösségi tulajdonú lakások építése, máshol az állami hatóságok erővel léptek fel.
A szegénység, a városiasodás és az informalitás dinamikáját alapvetően meghatározza a belső vándorlás (internal migration) és a nemzetközi migráció (international migration). A faluról városba irányuló mozgás a régió történetének állandó folyamata, amely a gyarmati korban a kényszermobilitástól – rabszolgakereskedelem, szerződéses munkások – a szabad, de gazdasági kényszer által motivált vándorlásig terjedt. A függetlenség után a vidéki mezőgazdaság válsága, a földhiány, az örökösödési rendszerek feldarabolódása, a természeti katasztrófák és a fegyveres konfliktusok tovább ösztönözték a városba áramlást. Bangladesben a delta árvizei és a parti sósvíz-benyomulás, a Fülöp-szigeteken a földbirtokviszonyok és a tájfunok, Indonéziában a vulkánkitörések és a vidéki földnélküliség mind a migráció fontos kiváltói.
A belső vándorlás gyakran nem egyszeri, hanem körkörös vagy ingázó: a vidéki háztartások tagjai időszakosan városban dolgoznak, majd hazatérnek, és a városi jövedelem kiegészíti a mezőgazdasági termelést. A hazautalás (remittance) – a városban vagy külföldön dolgozó családtagok pénzküldése – így a vidéki háztartások létfenntartásának alapvető forrásává vált. A nemzetközi migráció ezt a mintát regionális léptékre emeli: filippínó vendégmunkások dolgoznak a Közel-Keleten, Kelet-Ázsiában, Európában és Amerikában; bangladesi, indonéz, mianmari, kambodzsai munkások Malajziában, Thaiföldön, Szingapúrban és a Dél-Koreai Köztársaságban. A hazautalások összege a régió több országában a GDP jelentős százalékát éri el – a pontos arányok azonban az évenként változó hivatalos becslések szerint ingadoznak, és a nem rögzített informális csatornákon érkező pénzforgalom miatt a valós érték ennél is magasabb lehet.
A migráció és a hazautalások csökkenthetik a szegénységet, de új egyenlőtlenségeket is teremtenek. A külföldön dolgozó családtagokat nélkülöző háztartások – például a női vendégmunkások által hátrahagyott gyermekek – sajátos társadalmi problémákkal szembesülnek. A migráció ráadásul nem mindenki számára elérhető: a legszegényebbek gyakran nem tudják megelőlegezni az utazás és a munkaközvetítés költségeit, így ők a belső vándorlásra vagy a helyi informális munkákra szorulnak. A menekültek és a belső menekültek (IDP-k) helyzete még bizonytalanabb: a mianmari polgárháború következtében otthonukat elhagyni kényszerülők, a Fülöp-szigetek Mindanao régiójában élő belső menekültek, valamint a Bangladesben élő rohingja menekültek – elsősorban Cox’s Bazar térségében – a városi és tábori szegénység legkiszolgáltatottabb csoportjait alkotják. Erről bővebben a Migráció, menekültek és diaszpóra alfejezetben lesz szó.
A vidéki területek és a városok közötti viszony az utóbbi évtizedekben megváltozott: a városi fogyasztás növekedése új piacot teremt a vidéki termelőknek, de a vidéki fiatalok elvándorlása munkaerőhiányt okoz a mezőgazdaságban, ami a termelés gépesítését vagy a földek parlaggá válását eredményezi. Pápua Új-Guineában a hegyvidéki falvakból a városokba, különösen Port Moresbybe és Laebe irányuló vándorlás a vidéki közösségek elöregedéséhez és a hagyományos földhasználati rendszerek meggyengüléséhez vezet, miközben a városokban a bevándorló csoportok gyakran etnikai alapon szerveződő informális településeken élnek.
A szegénység, az informalitás és a városiasodás kezelésére a régió kormányai és nemzetközi fejlesztési intézmények számos programot indítottak. A feltételes készpénztranszfer (conditional cash transfer) programok – például a Fülöp-szigeteken, de más országokban is – a szegény háztartásoknak rendszeres juttatást adnak, ha a gyermekek iskolába járnak és egészségügyi vizsgálatokon vesznek részt. A lakhatási programok – Thaiföldön a közösségi lakhatási kezdeményezések, Indonéziában az olcsó bérlakások építése, Vietnámban a munkásnegyedek fejlesztése – a városi szegények lakáshoz jutását célozzák. A mikrohitel (microcredit) programok – különösen a bangladesi Grameen Bank és Muhammad Yunus, valamint a hasonló intézmények – a legszegényebbek számára kis összegű, fedezet nélküli kölcsönöket biztosítanak, elsősorban nők bevonásával.
E programok hatékonysága azonban vitatott. A mikrohitel a korai lelkesedés után komoly kritikát kapott: egyes elemzések szerint a hitelcsapdák növelhetik az eladósodást, a csoportos kölcsöngaranciák társadalmi nyomást gyakorolhatnak, és a mikrohitel-intézmények profitérdekelt tevékenysége eltávolodott az eredeti szociális céloktól. A feltételes készpénztranszferek célzási hibái – a legszegényebbek kimaradása, a politikai klientelizmus, a bürokratikus költségek – ugyancsak csökkentik a hatékonyságot. A lakhatási programok gyakran nem érik el a leginkább rászorulókat, és a telektulajdonosi érdekekkel szemben alulmaradnak.
A városi szegényekkel szembeni állami fellépés nem ritkán büntető jellegű. A „városfejlesztés”, a „rendtartás” és a „tisztaság” jelszavaival a hatóságok többször felszámolták az utcai árusítóhelyeket, kilakoltatták az informális települések lakóit, és korlátozták a motortaxi-szolgáltatásokat. A kritikai társadalomtudomány ezt a jelenséget a szegények kriminalizálásaként írja le: az informális gazdaság és lakhatás résztvevőit szabálysértőkként kezelik, miközben a formális szektorba való belépés lehetőségei továbbra is korlátozottak. A járvány idején ez a feszültség felerősödött, mert a lezárások aránytalanul sújtották a napi jövedelemből élő informális munkásokat.
A közpolitikai viták alapkérdése, hogy a gazdasági növekedés önmagában elegendő-e a szegénység csökkentéséhez, vagy célzott újraelosztásra van szükség. A gyorsan növekvő országok – Vietnám, Indonézia, Banglades – esetében a növekedés valóban csökkentette a szegénységet, de a jövedelmi egyenlőtlenség nem feltétlenül mérséklődött. A növekedésbarát politika hívei szerint a piaci reformok és a kereskedelem bővülése a szegényeknek is hasznot hajt; a kritikusok szerint a növekedés által generált jövedelmek a vagyonos rétegeknél koncentrálódnak, és a szegények csak akkor részesülnek, ha az állam aktívan újraeloszt. A posztkoloniális kritika tovább megy: a „fejlesztés” diskurzusa maga is hatalmi viszonyokat termel, és a nemzetközi intézmények – Világbank, Ázsiai Fejlesztési Bank, bilaterális donorok – által támogatott programok gyakran a nyugati modernizációs elképzeléseket vetítik a helyi valóságra. Ez a kritika nem tagadja a szegénység tényét, de óvatosságra int a megoldások univerzális receptjeivel szemben.
Az alfejezet népszámlálási adatokból, háztartási költségvetési és munkaerő-felmérésekből, nemzetközi fejlesztési intézmények – elsősorban a Világbank, az ILO, az UNDP és az Ázsiai Fejlesztési Bank – adatbázisaiból, valamint városkutatási és környezeti szakirodalomból táplálkozik. Az itt bemutatott általános tendenciák a tudományos konszenzuson alapulnak, de a konkrét statisztikai értékek – a szegénységi ráták, a Gini-együtthatók, az informális foglalkoztatás arányai – származási évük és forrásuk szerint jelentősen eltérhetnek, ezért minden pontos számadatot ellenőrizni kell a legfrissebb hivatalos közlésekben.
A forrásokkal kapcsolatos legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A fenti bizonytalanságok nem teszik értelmetlenné a tárgyalt folyamatokat, de óvatosságra intenek: a szegénység, az informalitás és a városiasodás bemutatásakor a tendenciák és az összefüggések megbízhatóbb tudást nyújtanak, mint a pontos, de vitatható számok.