A demokratizálódás és a civil társadalom megerősödése – ahogy az előző alfejezet bemutatta – Délkelet-Ázsia több országában nem szüntette meg a mélyen beágyazott vallási és etnikai feszültségeket; egyes esetekben éppen a politikai nyitás, a választási verseny vagy az állami erőszak új formái hozták felszínre a régi, elfojtott konfliktusokat. A jelen alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódnak össze az emberi jogi jogsértések, a vallási identitáspolitikák és a kisebbségi csoportok elleni erőszak a régió különböző államaiban. Négy összekapcsolódó esetet emel ki: a rohingja válságot Mianmarban, a pápua konfliktust Indonéziában, a mindanaói háborút a Fülöp-szigeteken, valamint a tágabb vallási feszültségeket – Thaiföld déli tartományaitól az indonéziai blaszfémia-vitákig. Mindezeket a nemzetközi jog és a „humanitárius beavatkozás” fogalmi keretében értelmezi, miközben – a könyv alapelvéhez híven – nem foglal állást a vitatott minősítésekben, hanem bemutatja azok használóit, bizonyítékait és ellentmondásait.
A rohingják – egy túlnyomórészt muszlim, az indoárja nyelvcsaládba tartozó rohingja nyelvet beszélő közösség – évszázadok óta élnek a mai Mianmar nyugati részén, a Bengáli-öböl partján fekvő Rakhine (korábbi angol nevén Arakan) államban. A gyarmati korszakban a brit India részeként a munkavándorlás és a rizsföldek művelése jelentős rohingja és más dél-ázsiai közösségeket vonzott a térségbe; a függetlenedés után a mianmari állam fokozatosan megvonta tőlük az állampolgárságot. Az 1982-es citizenship law (állampolgársági törvény) a rohingjákat hivatalosan nem ismerte el a „nemzeti fajok” egyikeként, így a többség hontalanná vált, mozgásszabadságát korlátozták, és alapvető jogaik – oktatás, egészségügy, szabad vallásgyakorlás – sérültek. A rohingják magukat őshonos közösségnek tekintik; a mianmari kormány és a bamar többség jelentős része viszont gyakran „bengáli bevándorlóként” hivatkozik rájuk, vitatva állampolgársági igényüket. Ez a vita nem csupán terminológiai: a „bengáli” megnevezés használata a mianmari állam részéről éppen az állampolgárság hiányát igyekszik hangsúlyozni.
A 2012-es rakhine-i zavargásokban – amelyeket a Ma Ba Tha buddhista nacionalista szervezet és más csoportok feszültségkeltése is táplált – több száz ember halt meg, többségében rohingják, és százezres nagyságrendű belső menekült keletkezett. A mianmari hadsereg, a Tatmadaw ekkor már műveleteket hajtott végre rohingja falvak ellen, amit az ENSZ akkori emberi jogi főbiztosa 2013-ban „az emberiesség elleni bűncselekmények elemeit hordozó” erőszakként jellemzett. A krízis 2017 augusztusában eszkalálódott, amikor az Arakan Rohingya Salvation Army (ARSA) nevű felfegyverzett csoport rendőrőrsökre támadt, a mianmari biztonsági erők pedig széles körű, katonai „clearance operations” elnevezésű akciókkal válaszoltak. Az ENSZ tényfeltáró missziója, a Independent International Fact-Finding Mission on Myanmar (IIFFMM) és számos emberi jogi szervezet – például az Amnesty International és a Human Rights Watch – dokumentálta falvak szisztematikus felégetését, tömeggyilkosságokat, nemi erőszakot és kínzást. Műholdfelvételek, tanúvallomások és földre érkezett vizsgálatok alapján a becslések szerint 2017 augusztusa és decembere között mintegy 740 000 rohingja menekült át Bangladesbe, ahol a mai napig a világ legnagyobb menekülttáboraiban élnek. A pontos halottak száma vitatott: az ENSZ tényfeltáró misszió „több ezer” halottról írt, míg egyes civil szervezetek ennél magasabb becsléseket közöltek; a mianmari kormány hivatalos adatai ennél jóval alacsonyabbak, és függetlenül nem ellenőrizhetők.
A minősítés körül éles nemzetközi vita bontakozott ki. Az IIFFMM 2018-as jelentése arra a következtetésre jutott, hogy a mianmari hadsereg „genocidális szándékkal” járt el a rohingják ellen, és a cselekmények „a népirtás egyezmény értelmében vett genocídium elemeit is mutatják”. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Michelle Bachelet 2018-ban „a népirtás tankönyvi példájáról” beszélt; az Egyesült Államok külügyminisztériuma 2022 márciusában hivatalosan népirtásnak minősítette a rohingják elleni erőszakot. Banglades ezzel szemben a „kényszerdeportálás”, az ENSZ egyes szervei az „etnikai tisztogatás” kifejezést használták; a mianmari kormány mindvégig tagadta a szisztematikus erőszakot, és „terroristaellenes műveletként” védte a hadsereg fellépését. A nemzetközi jogi eljárás súlyát mutatja, hogy Gambia 2019 novemberében keresetet nyújtott be Mianmar ellen a Nemzetközi Bíróságon (ICJ), arra hivatkozva, hogy Mianmar megsértette az 1948-as népirtás egyezményt. Az ICJ 2020 januárjában ideiglenes intézkedéseket rendelt el, felszólítva Mianmart a bizonyítékok megőrzésére és a rohingják védelmére; 2022 júliusában pedig elutasította Mianmar előzetes kifogásait, így az ügy érdemben folytatódott. Emellett a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2019-ben engedélyezte a vizsgálatot a rohingják Bangladesbe való átkényszerítése ügyében, mivel a deportálás határokon átnyúló bűncselekmény; Mianmar nem részes fele a Római Statútumnak, Banglades viszont igen. A jogi folyamatok azonban lassúak, és a 2021-es mianmari katonai puccs óta a junta még kevésbé működik együtt a nemzetközi szervekkel – a 2020-as évek friss fejleményei ellenőrzött források alapján folyamatosan követendők.
Indonézia legkeletibb tartományaiban – Pápua és Nyugat-Pápua – a gyarmati határok és a posztkoloniális államépítés sajátos öröksége feszül. A mai indonéz Pápua területe a holland gyarmati uralom alatt állt, és 1969-ben, az Act of Free Choice (szabad választás törvénye) keretében, egy a holland és az indonéz kormány által elfogadott eljárásban csatolták Indonéziához. A szavazást – amelyen csupán mintegy ezer kiválasztott törzsi vezető vett részt – a pápua függetlenségi mozgalmak és több független megfigyelő szerint nem tükrözte a lakosság valódi akaratát; az indonéz kormány viszont a területi integritás és a gyarmati határok folytonosságának elve alapján legitimnek tekinti a csatlakozást. Ez a vita a mai napig meghatározza a konfliktust.
A fegyveres ellenállás az 1960-as évek óta különböző csoportok formájában – leggyakrabban OPM (Organisasi Papua Merdeka, Szabad Pápua Mozgalom) néven – folytatódik. A küzdelemben az indonéz biztonsági erők, köztük a hadsereg (TNI) és a rendőrség, valamint a pápua gerillák állnak szemben egymással. Az emberi jogi helyzetet az Amnesty International és a Human Rights Watch évtizedek óta dokumentálja: a konfliktusban civilek tömegével vesztették életüket, az indonéz hadsereg részéről dokumentáltak iskolák és kórházak elleni támadásokat, nemi erőszakot, kínzást és tömeges belső kitelepítést. A becslések rendkívül bizonytalanok: a halottak számát egyes források több tízezerre teszik az 1960-as évek óta, mások csupán néhány ezerre, mivel a térség nehezen megközelíthető, a kormány korlátozza a független megfigyelők és újságírók beutazását, a helyi adatok pedig gyakran hiányosak. A belső menekültek száma szintén százezres nagyságrendű, de ezek az adatok is ellenőrzött források híján fenntartással kezelendők.
A konfliktusban a pápuai elit és a civil társadalom egy része önrendelkezési jogot követel, és a nyugat-pápua függetlenségi mozgalmak a Melanéz Spearhead Group és más csendes-óceáni szervezetek részéről is szimpátiát kapnak. Jakarta a pápua követeléseket a területi integritás elleni támadásként, a fegyveres csoportokat pedig szeparatista terroristákként kezeli; a kormány ugyanakkor hangsúlyozza a régió fejlesztésére szánt forrásokat és az autonómiát. A nemzetközi közösség megosztott: az indonéz kormány szuverenitását a legtöbb állam elismeri, de az ENSZ emberi jogi szervei és egyes nyugati parlamentek időről időre független vizsgálatot sürgetnek. A konfliktus azért is tanulságos, mert a rohingja válsággal ellentétben rendkívül alacsony a nemzetközi láthatósága: a távoli, nehezen megközelíthető, kis lélekszámú – körülbelül öt-hét milliós – pápua közösség szenvedése kevésbé mozgósítja a világ nyilvánosságát. Ez a „csendes konfliktus” arra figyelmeztet, hogy a humanitárius figyelem sem egyenletesen oszlik el a régióban.
A Fülöp-szigetek déli részén, Mindanao szigetén a katolikus többségű állam és a muszlim moro közösségek között több mint egy évszázada tartó feszültség húzódik. A spanyol gyarmati korszakban a moro szultanátusok ellenálltak a hódításnak; az amerikai gyarmati időszakban a keresztény betelepülők földfoglalásai és a tudatos asszimilációs politika mélyítette el a muszlim kisebbség – a lakosság mintegy 5–10 százaléka – marginalizációját. A második világháború utáni független Fülöp-szigetek elitje sem oldotta meg a déli régió gazdasági elmaradottságát, a földkérdést és az intézményes diszkriminációt.
Az 1970-es évek elején megalakult Moro National Liberation Front (MNLF) fegyveres harcot indított a moro autonómiáért; később a Moro Islamic Liberation Front (MILF) különvált, és a 2000-es évekig folytatott gerillaháborút. A konfliktusban a becslések szerint 150 000–200 000 ember halt meg az 1970-es évek óta, és több millióan váltak belső menekültté; a pontos adatok erősen vitatottak, mivel a különböző szakaszokban több fegyveres csoport és a kormány erői is érintettek voltak. A 2010-es évekre a békefolyamat jelentős eredményeket hozott: a Comprehensive Agreement on the Bangsamoro (CAB) 2014-es aláírása után 2018-ban elfogadták a Bangsamoro Organic Law-t, amely létrehozta a Bangsamoro Autonomous Region in Muslim Mindanao (BARMM) néven ismert autonóm régiót, felváltva a korábbi, kevésbé hatékony entitást. A megállapodás nyomán a MILF lefegyverzése részlegesen megtörtént, és átmeneti közigazgatás jött létre. A békefolyamat azonban törékeny: a 2017-es marawi ostrom, amelyet az ISIS-hez kötődő Maute csoport és az Abu Sayyaf egyes elemei hajtottak végre, öt hónapig tartott, romba döntötte a város központját, és több százezer embert kényszerített otthona elhagyására. A kormány katonai győzelme ellenére a radikális csoportok továbbra is jelen vannak a térségben, és a BARMM politikai intézményei még gyengék. A mindanaói eset azt mutatja, hogy a tárgyalásos rendezés, a helyi autonómia és a nemzetközi közvetítés – itt Malajzia és az Organization of Islamic Cooperation (OIC) játszott szerepet – képes lehet évtizedes háborúk lezárására, de a siker feltétele a folyamatos politikai befektetés, a gazdasági újjáépítés és a szembenálló felek közötti bizalom.
A rohingja, a pápua és a mindanaói konfliktusok nem kizárólag vallási háborúk; mégis a vallási identitás gyakran a politikai mobilizáció legláthatóbb eszköze. Mianmarban a buddhista nacionalizmus – amelynek legismertebb alakja Ashin Wirathu szerzetes és a Ma Ba Tha mozgalom – a muszlim kisebbségeket, elsősorban a rohingjákat tette meg belső ellenséggé, a bamar többség védelmének retorikájával. A 2012-es rakhine-i zavargások, a 2013-as meiktila-i erőszak (amikor buddhista csoportok muszlim negyedeket támadtak meg, több tucat halottat hagyva) és a 2014-es mandalayi zavargások azt mutatják, hogy a vallási feszültségek nem csupán a hadsereg és a civilek közötti erőszakot jelentik; a kollektív erőszak gyakran helyi közösségek között zajlik, gyakran állami hallgatólagos támogatással vagy a rendőrség tétlenségével kísérve. Ezt a jelenséget a nemzetközi emberi jogi szervezetek dokumentálták, és a mianmari bírósági eljárások csekély száma miatt büntetlenségi kultúráról beszéltek.
Thaiföld déli, többségében maláj muszlimok lakta tartományaiban – Pattani, Yala, Narathiwat – 2004 óta fegyveres felkelés zajlik a központi állam ellen. A konfliktus gyökerei a 19. század végi siámi annexióig és a thai asszimilációs politikáig nyúlnak vissza; az erőszakos cselekményekben – robbantások, gyilkosságok, iskolák felgyújtása – a becslések szerint 2004 és 2024 között több mint 7 000 ember halt meg. A kormány és a felkelő csoportok – amelyek közül a legjelentősebb a Barisan Revolusi Nasional (BRN) – között időszakos béketárgyalások kezdődtek, de tartós tűzszünet nem jött létre; a feszültséget a thai hadsereg fellépése, a rendkívüli jogrend és a muszlim közösségek diszkriminációja egyaránt táplálja. A konfliktus vallási dimenziója vitathatatlan, de a követelések alapja a nyelvi és kulturális autonómia, a politikai részvétel és a gazdasági elmaradottság felszámolása.
Indonéziában a Reformasi utáni demokratizálódás – lásd Indonézia 2014–2026 – új teret nyitott a vallási mozgalmaknak, de egyben a blaszfémia-törvény visszaélésszerű alkalmazásának és a kisebbségek elleni erőszaknak is. Az ahmadiyya közösség, a síita kisebbség és egyes keresztény gyülekezetek rendszeresen válnak támadások célpontjává; az iszlám fundamentalista szervezetek – mint az Front Pembela Islam (FPI) – nyomására a kormány gyakran inkább a korlátozás mellett dönt, mint a kisebbségi jogok védelme mellett. A 2002-es bali merénylet – amelyben 202 ember halt meg, többségében külföldi turisták – a dzsihadista terrorizmus regionális kiterjedtségét mutatta; a támadás óta az indonéz kormány terroristaellenes műveleteket hajt végre, de a radikalizálódás okait csak részben kezeli. Mindez arra figyelmeztet, hogy a vallási feszültségek mögött gyakran gazdasági egyenlőtlenségek, a fiatalok kilátástalansága és a politikai elitek identitásalapú mobilizációja húzódik meg.
A fenti konfliktusok kezelésében a nemzetközi jog eszközei korlátozott hatékonysággal érvényesülnek. A népirtás egyezmény (1948), a genfi egyezmények és az emberi jogi egyezmények kötelező keretet adnak, de a végrehajtás a tagállamok szuverenitásán múlik. Délkelet-Ázsia államai közül csak Kambodzsa és Kelet-Timor részes fele a Római Statútumnak, amely a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) joghatóságát megalapozza; a Fülöp-szigetek 2019-ben kilépett, Indonézia, Malajzia, Mianmar, Thaiföld, Vietnám, Laosz és Pápua Új-Guinea pedig soha nem csatlakozott. A Nemzetközi Bíróság (ICJ) azonban államok közötti vitákban akkor is eljárhat, ha az államok elfogadták a releváns egyezményt – mint Mianmar a népirtás egyezményt –, ahogy azt a Gambia kontra Mianmar ügy mutatja. Az ICJ eljárása hosszú évekig tarthat, és az ítélet végrehajtása is az ENSZ Biztonsági Tanácsán múlik, ahol Kína és Oroszország vétója gyakran megakadályozza a határozott fellépést.
A humanitárius beavatkozás fogalma és gyakorlata erősen vitatott. A kilencvenes években az ENSZ Biztonsági Tanácsa által engedélyezett kelet-timori intervenció (1999, INTERFET) – amelynek keretében ausztrál vezetésű erők vetettek véget az indonéz milíciák által elkövetett erőszaknak – a „felelősség védeni” (R2P) elv korai alkalmazásának példájaként hivatkozott eset. Ugyanakkor Kelet-Timor nem része a könyv 10 kiemelt államának, és az intervenció nem a délkelet-ázsiai konszenzuson, hanem a nemzetközi közösség nyomásán alapult. A 2008-as Nargis ciklon után Mianmar junta akadályozta a nemzetközi segélyek szabad bejutását, ami vitát váltott ki arról, hogy az R2P alkalmazható-e humanitárius katasztrófa esetén, ha a szuverén kormány elzárkózik a segítségtől. A katonai intervencióra végül nem került sor; az ASEAN „konstruktív elköteleződés” politikája a csendes diplomáciát helyezte előtérbe. Ez a kettősség – a nagyhatalmi érdekek szelektivitása, az ASEAN „non-interference” elvének merevsége és a civil áldozatok védelmének kudarca – arra utal, hogy a humanitárius beavatkozás lehetősége inkább politikai, mintsem jogi kérdés.
A nemzetközi bíróságok mellett a tényfeltáró missziók, az ENSZ emberi jogi mechanizmusai és a civil szervezetek jelentései játszanak kulcsszerepet az események dokumentálásában. A rohingja válságról az ENSZ IIFFMM mellett a Fortify Rights, az Amnesty International és a Human Rights Watch készített részletes jelentéseket, túlélők vallomásaira és műholdfelvételekre támaszkodva; ugyanez igaz a mindanaói konfliktusra és a Fülöp-szigeteki drogháborúra is, ahol az ICC vizsgálata 2021-ben indult, és a Fülöp-szigetek kilépése ellenére folyamatban van (ellenőrzési igény: a 2023 utáni eljárási lépések). A pápua konfliktus esetében azonban a hozzáférés hiánya és a nemzetközi figyelem gyengesége miatt a dokumentálás sokkal hiányosabb, ami megnehezíti a jogsértések bizonyítását és a felelősségre vonást.
Nem szabad megfeledkezni az emlékezetpolitikai vitákról sem: a mianmari állam a rohingják elleni erőszakot „terroristaellenes műveletként”, a rohingja aktivisták és a nemzetközi szervezetek viszont „népirtásként” értelmezik, és ez a szembenállás nem csupán a jogi minősítésről szól, hanem az áldozatok státuszáról és a jövőbeli politikai rendezés feltételeiről is. Hasonló vita zajlik a pápua konfliktusban az „önrendelkezés” és a „területi integritás” között, valamint a Fülöp-szigeteki drogháború kapcsán a „rendőrségi túlkapás” és az „állami öldöklés” kifejezésekről. E viták során a könyv álláspontja az, hogy a tényeket pontosan, a minősítéseket pedig attribúcióval kell bemutatni, és kerülni kell a nemzeti, vallási vagy hidegháborús oldalválasztást.
A rohingja válság dokumentáltsága viszonylag jó: az ENSZ tényfeltáró misszió jelentései, emberi jogi szervezetek anyagai, menekültinterjúk és műholdfelvételek alapján a katonai műveletek ténye, a tömeges menekülés és a szisztematikus erőszak jól alátámasztott; vitatott azonban az áldozatok pontos száma, a „genocidális szándék” jogi bizonyítása és a felelősök személyének megállapítása. A mianmari kormány hivatalos adatai és állításai függetlenül nem ellenőrizhetők, a junta a 2021-es hatalomátvétel óta korlátozza a nemzetközi jelenlétet.
A pápua konfliktus esetében a forrásbázis jelentős hiányosságokat mutat: a független megfigyelők beutazási tilalma, a távollévő médiafigyelem és a helyi civil társadalom korlátozott védelme miatt a becslések erősen szórnak. Az áldozatok számát, a belső menekültek nagyságát és a katonai műveletek részleteit csak fenntartással lehet közölni; a pápuai függetlenségi mozgalmak és az indonéz kormány eltérő narratívái szinte összebékíthetetlenek.
A mindanaói háborúban a békefolyamat dokumentumai – a MILF és a kormány közötti megállapodások, a Bangsamoro Organic Law szövege – nyilvánosak, de a konfliktus áldozatainak száma csak becslés, és a különböző szakaszokban eltérő források állnak rendelkezésre. A marawi ostrom részletei jól dokumentáltak, de a helyreállítás és a radikális csoportok jelenlegi ereje további kutatást igényel.
A vallási feszültségek vizsgálatakor különösen fontos a forráskritika: a média és a politikai szereplők gyakran vallási címkét ragasztanak olyan konfliktusokra, amelyekben a föld, a munkaerőpiac és a politikai hatalom legalább annyira meghatározó. A nemzetközi jogi eljárások – az ICJ, az ICC és az ENSZ mechanizmusai – dokumentumai hivatalos források, de azok értelmezése és a várható kimenetel erősen vitatott.
A 2020-as évek friss eseményeihez – a 2021-es mianmari puccs utáni polgárháború humanitárius következményei, a 2024-es bangladesi tiltakozások, a Fülöp-szigeteki drogháború vizsgálata, a pápua helyzet alakulása – a könyv csak ellenőrzött, stabil források alapján tud pontos adatokat közölni; ezek hiányában a bizonytalanságot jelölni kell.