A munkamigráció, a menekülthullámok és a diaszpóraközösségek története Délkelet-Ázsia modern kori fejlődésének egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor legkevésbé egységesen tárgyalt folyamata. A régió mai államait gyakran úgy tekintjük, mint határozott földrajzi és politikai határokkal rendelkező entitásokat, ám a mögöttük húzódó emberi tér folyamatosan átlépte ezeket a határokat: munkások, kereskedők, menekültek, diaszpórák és hontalanok mozgása kapcsolta össze a délkelet-ázsiai szigetvilágot, a Mekong-vidéket, a Bengáli-öböl térségét és a tágabb világot. E mozgások nem kizárólag a 20. század termékei: a gyarmati kor előtti államokban a tengeri kereskedelem és a kényszermigráció éppúgy jelen volt, mint a modern korban a munkaszerződések, a politikai üldözés vagy a fegyveres konfliktusok. A fejezet célja, hogy bemutassa a migráció típusait, a diaszpórák és a hazautalások szerepét, valamint a migrációs politikákat, miközben világossá teszi: a mai migrációs rendszerek csak a gyarmati és hidegháborús korszak intézményeinek, kényszerei és döntései felől érthetők meg.
A délkelet-ázsiai migrációt nem lehet egyetlen modellbe szorítani, mert az időben és térben is többféle formát öltött. A korai államok időszakában (i. sz. 1–15. század) a tengeri kereskedelem és a rabszolgamunka kapcsolta össze a szigetvilág kikötővárosait, a szárazföldi államokat és a tágabb Indiai-óceáni térséget. A kora újkorban (15–18. század) a maláj világ kereskedői, a kínai diaszpóra és a portugál, holland, spanyol jelenlét új migrációs útvonalakat és kényszermozgásokat hozott létre. A gyarmati korszakban (19. század – 1941/1945) a hatalmas ültetvények, bányák és kikötők iránti munkaerőigény a régió egyik legnagyobb belső és nemzetközi munkaerő-áramlását indította el. A második világháború és a dekolonizáció (1941–1957/1963) alatt a háborús erőszak, a nemzeti forradalmak és az államhatárok meghúzása tömeges menekülthullámokat váltott ki. A függetlenség és a hidegháború (1950–1990) évtizedeiben a politikai üldözés, a polgárháborúk és a gazdasági egyenlőtlenség tovább formálta a vándorlási mintákat. Végül a jelenkor (1990–2026) a globalizáció, az urbanizáció és a klímaváltozás új típusú migrációt hozott, miközben a régi gyarmati és hidegháborús struktúrák tovább élnek a hazautalásoktól a menekültügyi politikákig.
A migráció fogalma maga is történetileg változékony: a mai „munkamigráns” kategória nem azonos a gyarmati kor „szerződéses munkásával” (indentured labourer), a „menekült” kategória pedig csak a 20. század közepétől nyerte el mai nemzetközi jogi jelentését. A könyv ezért mindenütt igyekszik jelezni, hogy az egyes korszakokban milyen kategóriákat használtak, és azok milyen jogi, társadalmi és politikai következményekkel jártak.
A gyarmati korszakban a migráció leginkább a munkaerő szervezett, gyakran kényszer jellegű mozgatását jelentette. A brit Malaya (a mai Malajzia és Szingapúr elődterülete) ón- és gumiültetvényei, a holland kelet-indiai szigetvilág (a mai Indonézia) dohány- és kávéültetvényei, valamint a francia Indokína (a mai Vietnám, Laosz, Kambodzsa) kikötői és ültetvényei munkaerőt igényeltek. Ezt részben a régió belső migrációjával, részben a Kínából és Indiából érkező, szerződéses alapon alkalmazott munkásokkal elégítették ki. A kínai munkások többsége a szegény déli tartományokból, elsősorban Guandongból és Fu-jianból érkezett, akik a sinkheh (angol átírásban sinkheh, „új vendég”) kategóriában dolgoztak, gyakran előre eladósodott szerződésekkel. Az indiai munkások többsége a brit India keleti részeiről, elsősorban a mai Tamilnádu és Ándhra Prades területéről jött. A hollandok a mai Indonézia ültetvényeire kínai és helyi munkásokat egyaránt szerződtettek, de a jávai munkások Szumátrára, Borneóra és a keleti szigetekre történő áttelepítése is jelentős volt. Ezt a folyamatot a holland gyarmati adminisztráció a 19. század végétől szervezte koelie-ordinantie (kuli rendeletek) keretében, amelyek a munkaerőt röghöz kötötték, és a szökés vagy szerződésszegés esetére büntetőjogi következményeket írt elő.
A francia gyarmati Indokínában a coolie rendszer az ültetvényekre és az észak-vietnámi szénbányákba irányuló munkamigrációt jelentette. A francia adminisztráció a 20. század elején számos vietnámi munkást telepített át az északi sűrűn lakott területekről a déli rizsföldekre és a kambodzsai ültetvényekre. A Laoszba és Kambodzsába irányuló vietnámi munkamigráció a francia gyarmati gazdaság egyik jellegzetes vonása volt, és a későbbi etnikai feszültségek alapját is képezte. A gyarmati rendszer tehát nem egyszerűen „munkaerőhiányt” kezelt, hanem tudatosan szervezte a migrációt a termelési igények szerint, és ennek során etnikai, nyelvi és vallási hierarchiákat is létrehozott.
A kényszermigráció másik formája a rabszolgaság és a rabszolgakereskedelem volt. A korai modern korban a szigetvilágban a rabszolgák fő forrása a hadifoglyok, az adósszolgaság és a kalózok által elhurcolt emberek voltak. A holland és spanyol gyarmatokon a 19. század közepéig, illetve a moro és a maláj szultanátusokban a 19. század végéig a rabszolgamunka a gazdaság szerves részét képezte. A rabszolgaság eltörlése a gyarmati területeken fokozatosan történt, és a felszabadított rabszolgák egy része a gyarmati ültetvényekre áramlott munkavállalóként.
A gyarmati népszámlálások és a különböző nyilvántartások az etnikai kategóriákat gyakran faji alapon rögzítették. Ez a gyakorlat nem egyszerűen leképezte a társadalmi valóságot, hanem aktívan formálta is azt: a „kínai”, „indiai”, „maláj”, „jávai” vagy „hegyi törzsi” címkék a későbbi politikai és gazdasági konfliktusok újratermelőivé váltak. A mai nemzetállami identitások és kisebbségi jogok számos vitája e gyarmati osztályozásokból örökölt kategóriákból indul ki. Fontos hangsúlyozni: a gyarmati kori „törzsi” kategóriák nem azonosak a mai etnikai identitásokkal, és a gyarmati hatóságok által létrehozott adminisztratív kategóriák nem feltétlenül tükrözték a helyi közösségek önértelmezését.
A második világháború és a dekolonizáció drasztikusan átalakította a régió migrációs térképét. A japán megszállás (1941–1945) alatt a kényszermunka, a hadifoglyok és a civil lakosság tömeges mozgatása százezreket érintett. A hírhedt Burma–Thaiföld vasút építése során a japán hadsereg mintegy 60 ezer szövetséges hadifoglyot és legalább 200 ezer ázsiai kényszermunkát végzőt dolgoztatott; utóbbiak többsége maláj, burmai, thai, jávai és kínai munkás volt, akik közül több tízezren haltak meg. A halottak pontos száma máig vitatott, mert a japán források hiányosak, a helyi közösségek emlékezete pedig sokáig kimaradt a hivatalos nemzetközi emlékezetpolitikából. A kényszermunkások becsült száma és a halálozási arányok forrásonként eltérnek; a könyv nem ad meg egyetlen „végleges” számot, hanem a becslési sávokat és azok módszertani eltéréseit mutatja be.
A japán vereség utáni hatalmi vákuumban a dekolonizáció erőszakos konfliktusai tömeges menekülthullámokat váltottak ki. A holland–indonéz háború (1945–1949) alatt a hollandok és a náluk megszállt területek lakossága, valamint a kínai és eurázsiai közösségek tagjai közül sokan menekültek Szingapúrba, Ausztráliába és Hollandiába. A francia–vietnámi háború (1946–1954) alatt a vidéki lakosság tömegei menekültek a háborús zónákból a városokba, illetve a francia erők által ellenőrzött területekre. A genfi egyezmény (1954) után az észak-vietnámi katolikusok közül mintegy 600–800 ezer ember vándorolt délre, a délről északra tartók száma ennél jóval alacsonyabb volt. A pontos számok vitatottak, mert a francia, az észak-vietnámi és a dél-vietnámi források eltérő módszerekkel számoltak, és a háborús viszonyok között a nyilvántartás megbízhatatlan volt. A migráció vallási és politikai dimenziója összefonódott: a katolikus közösségek távozását a dél-vietnámi állam és az amerikai propaganda is használta, míg az észak-vietnámi kormányzat a „hűséges” lakosság elvándorlását igyekezett kis mértékűnek bemutatni.
A vietnámi háború (1955–1975) a régió történetének egyik legnagyobb menekültválságát okozta. A háború alatt a vidéki lakosság milliói váltak belső menekültté, a városok lakossága robbanásszerűen nőtt. A harcok intenzitásának fokozódásával, különösen az 1968-as Tet-offenzíva és az 1972-es húsvéti offenzíva után, a civil lakosság tömegesen hagyta el a vidéket. A háború utolsó szakaszában, 1975 tavaszán a dél-vietnámi kormányzat összeomlásakor a tengeri és légi evakuálás során mintegy 130 ezer ember hagyta el az országot, elsősorban amerikai állampolgárok és a dél-vietnámi elit tagjai. A számok itt is bizonytalanok, mert a nem hivatalos evakuálások és a későbbi, saját szervezésű menekülések nem minden esetben kerültek nyilvántartásba.
Az 1975 utáni vietnámi menekültválság a hidegháború egyik legnagyobb humanitárius katasztrófája volt. A Vietnámi Szocialista Köztársaság kormánya a háború után szigorú állami ellenőrzést vezetett be, a korábbi rezsimmel együttműködőket internálták, a magánvállalkozásokat felszámolták, a nagyvárosokból „új gazdasági övezetekbe” telepítettek át embereket. Az elvándorlás okai komplexek voltak: a politikai üldözés, a gazdasági nélkülözés, a családegyesítés és a háború utáni társadalmi bizonytalanság egyaránt szerepet játszott. A „boat people” (csónakos menekültek) 1978 és 1995 között becslések szerint mintegy 800 ezer és 1,5 millió közötti számban hagyták el Vietnámot hajóval, főként a Dél-kínai-tengeren át Hongkongba, Malajziába, Thaiföldre, Indonéziába és a Fülöp-szigetekre. A számok széles sávja a források eltérő minőségéből és abból fakad, hogy a menekültek egy része nem regisztrált befogadó országba, vagy a tengeren halt meg. A mentési műveletek és a táborok túlzsúfoltsága, a nemi erőszak, a kalóztámadások és az élelmiszerhiány dokumentált jelenségek. Az indokínai menekültválság kezelése az 1979-es genfi nemzetközi konferencia után vált intézményesülté, amely lehetővé tette a harmadik országba telepítést, elsősorban az Egyesült Államokba, Franciaországba, Ausztráliába és Kanadába. Az 1980-as évek végére a befogadó országok egyre inkább visszatoloncolási politikát alkalmaztak, miután a vietnámi gazdasági migrációt „nem politikai”, hanem „gazdasági” migrációnak kezdték minősíteni. A „gazdasági menekült” kategória bevezetése a nemzetközi menekültjogban máig vitatott, és éppen a délkelet-ázsiai eset kapcsán vált éles viták tárgyává. A vietnámi állam hivatalos álláspontja szerint a „boat people” jelenségét a nyugati propaganda és a korábbi rezsim kollaboránsai gerjesztették, míg a nemzetközi emberi jogi szervezetek a politikai üldözést és az életkörülmények romlását hangsúlyozták. E két narratíva közötti feszültség a menekültválság értelmezésében máig jelen van, és a könyv nem kíván egyiket sem igazságként, sem hazugságként kezelni; ehelyett bemutatja a mögöttes érdekeket és a bizonyítékok eltérő értelmezését.
A kambodzsai Khmer Rouge 1975–1979 közötti rémuralma alatt a lakosság tömeges, kényszerű áttelepítése és a határon túli menekülés egyszerre zajlott. A városok kiürítése során a fővárost, Phnompent 1975 áprilisában mintegy 2 millió lakosából gyakorlatilag teljesen kiürítették, a lakosokat vidéki munkatáborokba terelték. A határon át a thaiföldi táborokba menekülők száma az 1979-es vietnámi intervenció után nőtt meg ugrásszerűen. A thaiföldi határ mentén létrehozott UNBRO (United Nations Border Relief Operation) táborokban 1980 és 1993 között több százezer kambodzsai fordult meg; a pontos számok itt is becslésen alapulnak, mert a táborokba való be- és kiáramlás folyamatos volt, és a nyilvántartás sem volt egységes. A kambodzsai menekültválságban a „kényszerű repatriálás” és a „önkéntes hazatérés” határa gyakran elmosódott: az 1990-es évek elején az ENSZ által támogatott hazatelepítési programban részt vevők egy részét a thaiföldi hatóságok és a Khmer Rouge gerillái fenyegetése közepette szállították vissza. A hazatérők biztonsága és a reintegráció kérdése a kambodzsai béke utáni időszak egyik legnehezebb öröksége maradt.
A hidegháború vége és a gazdasági liberalizáció új lendületet adott a délkelet-ázsiai munkamigrációnak. A régió országai közötti jövedelemkülönbségek, valamint a munkaerő iránti kereslet főként a gyorsan iparosodó országokból érkezett. Thaiföld, Malajzia, Szingapúr és később Indonézia, Vietnám ipari és szolgáltató szektorai vonzották a szomszédos országok munkásait. A munkamigráció több irányban zajlott: a szárazföldi régióban a laoszi, mianmari (burmai), kambodzsai és vietnámi munkások Thaiföldre; a tengeri régióban a maláj, indonéz, filippínó és mianmari munkások Malajziába, Szingapúrba és a Perzsa-öböl térségébe. A filippínó munkamigráció a világ egyik legintézményesebb és legnagyobb arányú diaszpórájává vált: a Fülöp-szigetek kormánya az 1970-es évek óta aktívan exportál munkaerőt, elsősorban a Perzsa-öbölbe, Hongkongba, Japánba és a tengeri hajózásba. A filippínó tengerészek aránya a világ kereskedelmi flottájában máig meghatározó; a becslések szerint a globális tengerészek mintegy 25–30 százaléka filippínó. Ez a szám hozzávetőleges, és a hajózási szervezetek nyilvántartásai alapján folyamatosan változik.
A hazautalások (remittances) a régió számos országában a nemzeti jövedelem meghatározó elemévé váltak. A Fülöp-szigetek, Banglades, Vietnám, Indonézia és Mianmar esetében a hazautalások GDP-arányos értéke gyakran magasabb, mint a külföldi működőtőke beáramlása. A filippínó hazautalások 2020 előtt évente több mint 30 milliárd USD-t tettek ki; a COVID–19 világjárvány idején átmenetileg csökkentek, majd ismét emelkedni kezdtek. Ezt az adatot a könyv a Fülöp-szigeteki jegybank és a Világbank becslései alapján közli; a számok módszertanilag eltérhetnek attól függően, hogy a banki átutalásokat, a nem hivatalos küldeményeket és a természetbeni segélyeket miként veszik számításba. A bangladesi hazautalások 2020-ban mintegy 21 milliárd USD-t értek el; ez a szám a Banglades Bank és a Világbank forrásain alapul, de a tényleges összeg ennél magasabb lehet, mert a hundi (informális átutalási rendszer) jelentős része kívül esik a hivatalos statisztikákon. A hazautalások nem csupán gazdasági transzferek: társadalmi következményeik is sokrétűek, a vidéki háztartások jövedelembiztonságától a humántőke-felhalmozáson át a fogyasztói minták átalakulásáig. A hazautalások ugyanakkor nem váltják ki a fejlődést, és nem csökkentik automatikusan az egyenlőtlenséget; a források a képzett és a képzetlen munkások között eltérően oszlanak meg, és a hazautalásoktól való függőség a kibocsátó államok számára sebezhetőséget is jelent.
A munkamigráció intézményesülése során a régió államai különböző szabályozási modelleket vezettek be. A Fülöp-szigeteken a POEA (Philippine Overseas Employment Administration) 1982-től, majd utódintézménye, a DMW (Department of Migrant Workers) 2021-től szabályozza a toborzást, a szerződéseket és a védelmet. Malajzia és Szingapúr a bevándorló munkások számára kvótákat és munkáltatói engedélyeket ír elő, de a munkavállalói jogvédelem terén gyakran hiányos a végrehajtás. Thaiföld a szomszédos országok munkásai számára bilaterális egyezményeket kötött, például a mianmari, a laoszi és a kambodzsai munkaerő szabályozására. A szabályozás azonban gyakran nem tart lépést a tényleges migrációs gyakorlattal: a régióban továbbra is magas az irregularitás, azaz a nem dokumentált vagy a szerződés nélküli munkavállalás. Az irregularis munkások kiszolgáltatottak a munkaadói visszaélésekkel szemben, és a hatósági ellenőrzések során őrizetbe vétellel, kitoloncolással vagy zsarolással szembesülnek. A munkavállalók jogi védelme, a szerződések betartatása és a toborzási díjak szabályozása a civil szervezetek és a nemzetközi munkaügyi szervezetek állandó követelése, de a végrehajtás az államok többségében gyenge.
A munkamigráció nemi dimenziója különösen fontos: a háztartási alkalmazottak, az ápolási dolgozók és a szórakoztatóiparban dolgozók többsége nő. A filippínó, indonéz, mianmari és kambodzsai női munkások a Perzsa-öbölben, Hongkongban, Szingapúrban és Malajziában dolgoznak, gyakran a befogadó országok munkaügyi törvényeinek hatálya alól kivont domestic worker (háztartási alkalmazott) kategóriában. A női munkamigrációt övező vitákban a „kizsákmányolás” és a „szabadság” nem egymást kizáró kategóriák: a nők számára a migráció egyszerre jelenthet kitörési lehetőséget a patriarchális háztartásból és kényszert vagy kiszolgáltatottságot a munkahelyen. A nemzetközi emberi jogi dokumentumok és a civil szervezetek jelentései számos esetben dokumentálták a túlórák kényszerét, a fizikai és szexuális bántalmazást, az útlevél elkobzását és a munkabér visszatartását. A könyv ezeket a jelenségeket nem általánosítja valamennyi munkáltatóra vagy befogadó országra, hanem az intézményi és jogi keretek hiányosságaiból fakadó kockázatokként mutatja be.
A régió egyik legsúlyosabb, máig tartó menekültválsága a rohingja közösséget sújtja. A rohingják többsége a mianmari Rakhine államban (korábban Arakan) élő, többségében szunnita muszlim közösség, amelynek állampolgársági és etnikai elismerése a brit gyarmati korszak óta vitatott. Mianmar függetlensége (1948) után a rohingja közösség fokozatosan ki lett rekesztve az állampolgárságból; az 1982-es citizenship law (állampolgársági törvény) nem sorolta be őket a hivatalosan elismert etnikai csoportok közé, ami a hontalanság állapotát intézményesítette. A 2012-es rakhine-i erőszak, majd a 2016-os és különösen a 2017-es, a mianmari hadsereg által végrehajtott, a rohingja falvak elleni hadműveletek következtében mintegy 700–750 ezer rohingja menekült Bangladesbe. A szám a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és a bangladesi kormány nyilvántartásán alapul; a tényleges szám ennél magasabb lehet, mert a határon átkelők egy részét nem regisztrálták. A 2017-es erőszakot az ENSZ Tényfeltáró Küldöttsége és több nemzetközi szervezet etnikai tisztogatásként, illetve népirtásként minősítette; a könyv ezt a minősítést attribúcióval közli, és ismerteti a mianmari állami álláspontot, amely az erőszakot a „bengáli terroristák” elleni fellépésként írja le. A nemzetközi bíróságok előtt folyó eljárások (a Nemzetközi Bíróság, a Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatai) a minősítés jogi vitáját is magukban hordozzák; ezek eredménye a könyv lezárásakor (2026) még nem végleges.
A bangladesi rohingja táborok, elsősorban a Cox’s Bazar környéki menekülttelepek, a világ legnagyobb koncentrált menekülttelepei közé tartoznak. A táborok lakossága 2026-ra is meghaladja az egymilliót, beleértve a korábbi hullámokban érkezetteket és az újszülötteket. Az életkörülmények a túlzsúfoltság, az élelmiszer-ellátás bizonytalansága, az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés miatt súlyosak; a humanitárius szervezetek és a bangladesi kormány közötti feszültség a táborok irányításában rendszeres. A bangladesi kormányzat a rohingják hazatelepítését szorgalmazza Mianmarba, de a mianmari katonai junta és a jelenlegi polgárháború ezt lehetetlenné teszi. A bhasan char szigetre történő áthelyezés vitatott: a bangladesi hatóságok a túlzsúfoltság csökkentésével indokolják, a nemzetközi szervezetek egy része viszont a sziget árvizeknek való kitettségét és a lakók választási szabadságának hiányát kritizálja. A rohingja válság nem csupán humanitárius, hanem az állampolgárság, a nemzeti identitás és a szomszédos országok közötti biztonsági együttműködés kérdése is. A válságot a könyv a mianmari fejezetben részletesebben tárgyalja; e helyütt a migrációs és menekültügyi rendszerre gyakorolt hatására összpontosít.
A délkelet-ázsiai diaszpórák nem csupán gazdasági tényezők: politikai, kulturális és vallási szerepük is jelentős. A kínai diaszpóra a régió legnagyobb és történelmileg legrégebbi diaszpórája, amely a gyarmati korszak óta alakítja a kereskedelem, a városiasodás és a pénzügyi közvetítés rendszerét. A kínai közösségek helyzete országonként eltérő: Malajziában és Szingapúrban a kínai lakosság aránya magas (Malajziában mintegy 22–25 százalék, Szingapúrban mintegy 74 százalék), míg Thaiföldön a kínai származású lakosság a 20. század elején nagymértékben asszimilálódott, és ma a thai társadalom szerves részét alkotja. Indonéziában a kínai közösség aránya alacsony, de gazdasági szerepe kiemelkedő; a 20. század folyamán többször vált erőszakos támadások célpontjává, például 1965–66-ban és 1998-ban. A „kínai gazdasági dominancia” sztereotípiája a gyarmati időkre nyúlik vissza, amikor a holland és brit adminisztráció a kínaiakat közvetítő kereskedői szerepbe kényszerítette, és ezt a képet a politikai elitek időről időre mozgósították. A könyv ezt a sztereotípiát nem ismétli meg, hanem rávilágít arra, hogy a kínai közösségek maguk is rendkívül heterogének, és a gazdasági siker korántsem volt egyenletesen elosztva.
Az indiai diaszpóra Malajziában, Mianmarban, Szingapúrban és a Fülöp-szigeteken a gyarmati munkaerő-migráció öröksége. A malajziai indiai közösség, amelynek tagjai többségükben a gumiültetvényekre érkezett tamil munkások leszármazottai, a függetlenség utáni évtizedekben a maláj pozitív diszkriminációval szemben kisebbségi helyzetbe kerültek. A 2000-es években a malajziai indiai közösség egy része az utcai tüntetésekig terjedő tiltakozásba kezdett a kormányzat által elhanyagoltnak érzett érdekeikért; a 2007-es HINDRAF (Hindu Rights Action Force) tiltakozás a malajziai etnikai és vallási politika feszültségeire irányította a figyelmet. Az indiai diaszpóra a hazautalások révén Indiával is összeköttetésben áll, bár a kivándorlás mértéke a délkelet-ázsiai országokból Indiába jóval kisebb, mint a Perzsa-öbölbe.
A filippínó diaszpóra a legkiterjedtebb és legjobban dokumentált: a Fülöp-szigetek kormánya a világ egyik legnagyobb munkaerő-exportőreként a diaszpórát „modern hősökként” ünnepli, ugyanakkor a migráns munkások védelme és a családok szétszakadása állandó társadalmi vita tárgya. A filippínó diaszpóra politikai súlya a választásokon is érzékelhető: a külföldön élő filippínók szavazati jogát az 1987-es alkotmány biztosítja, és a diaszpóra szavazatai számos választás kimenetelében részt vettek. A hazautalások jelentős része a fogyasztásra, a lakáscélra és az oktatásra irányul; a diaszpóra „beruházási” hatása azonban vitatott, mert a hazautalások eloszlása egyenlőtlen, és a helyi intézmények gyengesége miatt a hosszú távú termelő beruházások csekélyek maradnak.
A bengáli diaszpóra Banglades szempontjából különösen fontos: a Közel-Keleten, Malajziában, Szingapúrban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban élő bengáli közösségek hazautalásai a bangladesi gazdaság egyik legstabilabb külső forrását jelentik. A diaszpóra politikai szerepe a bangladesi belpolitikában is megjelenik: az Awami Liga és a Bangladesz Nacionalista Párt egyaránt igyekszik mobilizálni a külföldön élő szavazókat, a külföldi munkásokkal szembeni visszaélések bemutatása pedig a média napirendjének állandó eleme. A 2024-es tömegtüntetések és Haszina Vazed távozása után a diaszpóra szerepe még inkább felértékelődött, mivel a külföldön élő bengáliak aktívan részt vettek a tiltakozások online szervezésében és a nemzetközi figyelem felkeltésében. Ezt a folyamatot a könyv a bangladesi fejezetben részletesen tárgyalja; itt csupán azt kell kiemelni, hogy a diaszpóra politikai mobilizációja a mai délkelet- és dél-ázsiai migrációs rendszer egyik új jelensége.
A délkelet-ázsiai államok migrációs politikái a 20. század második felétől a nemzetépítés, a gazdasági fejlesztés és a biztonságpolitika háromszögében formálódtak. A függetlenség utáni államok többsége a gyarmati korszakban meghúzott határokat örökölte, és a migrációt elsősorban a nemzeti állam területi integritását fenyegető tényezőként, nem pedig gazdasági erőforrásként kezelte. Ez a megközelítés a hidegháború alatt különösen erős volt, amikor a menekültek és a határon átkelő közösségek gyakran váltak a Kelet–Nyugat konfliktus biztonsági kérdésévé. A nemzeti identitás és az etnikai homogenitás eszméi, amelyek a nacionalista mozgalmakban gyökereztek, a migrációs politikákban is megjelentek: a bevándorlástól való félelem, az állampolgárság etnikai alapú meghatározása, valamint a kisebbségek diszkriminációja számos délkelet-ázsiai államban a 20. század folyamán intézményesült.
A hidegháború vége óta a régió államai részben piacbarátabb, részben biztonságiasítottabb migrációs politikákat vezettek be. Az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) keretében a munkaerő-mobilitás szabályozása a regionális integráció egyik céljává vált, de a tényleges végrehajtás lassú és egyenetlen. Az ASEAN 2015-ben bejelentett gazdasági közössége a képzett munkaerő szabadabb áramlását irányozta elő, ám a tagállamok a nemzeti kvótákat és a szakképzettségi elismerést továbbra is szigorúan szabályozzák. A képzetlen munkaerő mobilitása az ASEAN-on belül nem szabályozott; a legtöbb munkamigráns bilaterális egyezmények vagy nem hivatalos csatornákon keresztül mozog. A migrációs politikák így egyszerre tükrözik a regionális gazdasági integráció ígéretét és a nemzetállami ellenőrzés makacsul fennmaradó gyakorlatát.
A menekültügyi politikák terén a régió államainak hozzáállása rendkívül eltérő. Malajzia és Thaiföld nem részesei az 1951-es genfi menekültügyi konvenciónak, és nem rendelkeznek átfogó menekültügyi törvényi kerettel; a menekültek jogi helyzete az eseti kormányzati döntésektől és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával kötött informális egyezményektől függ. Ennek következtében a menekültek gyakran hontalanok vagy irregularis munkások, akik bármikor őrizetbe vehetők és kitoloncolhatók. Szingapúr ugyan gazdaságilag sikeres, de a menekültek befogadásában rendkívül korlátozó álláspontot képvisel. A Fülöp-szigetek és Banglades – noha nem a legfejlettebb országok – nagyobb számú menekültet fogadott be, mint a gazdagabb szomszédok: Banglades a rohingjákat, a Fülöp-szigetek pedig a vietnámi menekülteket és a későbbi, a tengeri úton érkezőket. A „nemzetközi tehermegosztás” retorikája a régióban különösen éles, amikor a befogadó országok a nyugati államokra hárítják a betelepítés költségeit, miközben a nyugati államok a régióban maradásra ösztönöznék a menekülteket.
A 2010-es évektől a migrációs politikák egyre inkább összekapcsolódtak a biztonságosítás (securitisation) fogalmával: a migrációt nem csupán munkaerőpiaci vagy humanitárius kérdésnek tekintik, hanem a terrorizmus, a szervezett bűnözés és a határellenőrzés problémájává minősítik. Ez a tendencia a 2015-ös andamáni-tengeri válság kapcsán mutatkozott meg drámaian: a mianmari és bangladesi rohingja és bengáli migránsok hajói hónapokig a tengeren rekedtek, amíg a maláj, thai és indonéz hatóságok megtagadták a partraszállást. A válság rámutatott arra, hogy a régió államai a migránsok mozgását a nemzetbiztonsági fenyegetés logikája szerint kezelik, és a humanitárius segítségnyújtás háttérbe szorul. A válság nyomán az ASEAN részleges együttműködést alakított ki a tengeri migráció kezelésére, de az intézményes mechanizmusok továbbra is gyengék, és az egyes államok közötti viszonyokban a migráció továbbra is feszültséget okoz.
A migráció, a menekültek és a diaszpórák történetére vonatkozó források mennyisége és minősége rendkívül egyenetlen. A gyarmati korszakból a holland, brit, francia, spanyol és amerikai archívumokban őrzött adminisztratív iratok, népszámlálások, szerződések és levelezések viszonylag részletes adatokat tartalmaznak, ám ezeket a gyarmati állam saját kategóriái szerint rögzítették, és gyakran a migránsok egyéni tapasztalatait alig tükrözik. A munkamigránsok, a nők, a menekültek és a hontalanok hangja az archívumokban csak elvétve jelenik meg; az orális történeti gyűjtések, a civil szervezetek jelentései és a későbbi emlékiratok teszik lehetővé a többszempontú bemutatást. A statisztikai adatok közül a hazautalások, a menekülttáborok lakossága és a diaszpórák létszáma esetében egyszerre több becslés létezik, amelyek a módszertani eltérések és az alulrögzítés miatt jelentősen különböznek. A 2017-es rohingja áldozatok száma, a filippínó diaszpóra jövedelme, a bangladesi hazautalások nem hivatalos hányada, valamint a vietnámi menekültek teljes létszáma mind olyan adatok, amelyeknél a könyv a fő becslési sávot és az eltérések okait közli, nem pedig egyetlen „pontos” számot. A 2020–2026 közötti, friss migrációs folyamatokra vonatkozó adatok ellenőrzése folyamatban van; ahol a források ellentmondásosak vagy hiányosak, a szöveg ezt kifejezetten jelzi.