A nyugat-európai történelem földrajzi kereteit nem elegendő pusztán térképről leolvasni, mert a mai államhatároktól független természeti egységek – tengerek, hegységek, folyóvölgyek – hosszú időn át alakították a közlekedést, a mezőgazdaságot, a településhálózatot és a politikai határokat. Az előző alfejezetben – A „Nyugat-Európa” fogalma és a könyv határai – láttuk, hogy a régió lehatárolása történeti konstrukció; ebben az alfejezetben a természetföldrajzi egységeket vizsgáljuk meg, amelyek ennek a konstrukciónak az egyik alapját képezik. A tárgyalás során fontos megkülönböztetni a dokumentált természetföldrajzi tényeket – például a folyók folyásirányát vagy a hegyvonulatok fekvését – az olyan történeti értelmezésektől, mint a „természetes határok” tana vagy a természeti adottságoknak a népek „jellemére” gyakorolt hatása. Ez utóbbiak vitatott vagy elavult állítások, amelyeket a modern történetírás kritikával kezel.
A könyv tárgyalási területét nyugatról az Atlanti-óceán (Atlantic Ocean), északnyugatról az Északi-tenger (North Sea), délről a Földközi-tenger (Mediterranean Sea), északkeleti peremén pedig a Balti-tenger (Baltic Sea) határolja vagy érinti. Ezek a tengerfelületek nem csupán fizikai határok, hanem összekötő útvonalak is: a középkori és kora újkori kereskedelem, a hajós népek mozgása, a halászat és a gyarmati terjeszkedés egyaránt a tengeri távolságok és a part menti szelek ismeretére épült.
Az Atlanti-óceán a Brit-szigetek, Franciaország, az Ibériai-félsziget nyugati partvonalát és Írország egész nyugati oldalát érinti. Partvidéke erősen tagolt: a Bretagne-i-félsziget, a Vizcayai-öböl, a portugál és spanyol atlanti partvidék, valamint a Brit-szigetek nyugati fjordjai és öblei eltérő feltételeket kínáltak a kikötők és hajózási útvonalak számára. A Golf-áramlat enyhébbé teszi a nyugat-európai atlanti partvidék éghajlatát, ami a Brit-szigetek és Északnyugat-Franciaország mezőgazdasági lehetőségeit alapvetően befolyásolja. Ez az óceáni éghajlat viszonylag hűvös nyarat és enyhe telet, valamint egész éven át eloszló csapadékot eredményez, ami a legelőgazdálkodásnak és a szántóföldi művelésnek egyaránt kedvez.
Az Északi-tenger a Brit-szigetek és a kontinentális partvidék – a mai Németország, Hollandia, Belgium és Észak-Franciaország – közötti viszonylag sekély tenger. Árapálya erős, partvidéke lapos, mocsaras és gyakran változó; a középkorban és a kora újkorban a tengeri kereskedelem számára a homokpadok, a széljárás és a kikötővárosok – például London, Brugge, Antwerpen, Amszterdam és Hamburg – közötti kapcsolat volt meghatározó. Az Északi-tenger és a Balti-tenger közötti keskeny tengerszorosok – a dán szorosok – ellenőrzése évszázadokon át stratégiai kérdés volt, és ez a szomszédos Skandinávia történetébe vezet, amelyet a sorozat külön kötete tárgyal, de amelynek hatásai a német és a holland tengerparti városok gazdaságában is kimutathatók.
A Földközi-tenger a térség déli határát képezi, és a könyvben tárgyalt államok közül Spanyolország, Franciaország és Olaszország partvonalait hosszan érinti, a szigetvilág – a Baleári-szigetek, Korzika, Szardínia, Szicília – pedig átmeneti zónát alkot Nyugat-Európa és Észak-Afrika, illetve a keleti Mediterráneum között. A Földközi-tenger éghajlata forró, száraz nyárral és enyhe, csapadékos téllel jellemezhető; ez a mediterrán éghajlat alakította ki a klasszikus földközi-tengeri mezőgazdasági rendszert – búza, olajfa, szőlő –, amely a későbbi városiasodás és a kereskedelmi hálózatok alapját adta. A tenger partvidékének hegyes, tagolt jellege sok kis kikötőt és félszigetet hozott létre, amelyek a római korban, a középkori itáliai városállamokban és az ibériai királyságokban a tengeri hatalom alapját képezték.
A Balti-tenger a könyv törzsterületének északkeleti peremét érinti, elsősorban a német partvidék és a dán szigetek révén, de a nyugat-európai történelem szempontjából a balti térség gabona-, fa- és heringkereskedelme a késő középkori holland és angol városok számára is fontos volt. A Balti-tenger sótartalma alacsony, télen részben befagy, és a sekély, zárt medence miatt a hajózás feltételei eltértek az Atlanti-óceántól. A nyugat-európai kikötők és a balti kikötők közötti kereskedelmi útvonal a dán szorosokon át vezetett, ami miatt a szorosok vámja és ellenőrzése ismétlődő konfliktusforrássá vált. A Baltikum mint földrajzi-politikai régió a hidegháborús és a nemzeti történetírásban különböző jelentéseket hordoz, ezért a könyv ezt a fogalmat csak a tengeri térség leírására használja, nem a mai államok szerinti felosztásra.
A partvidékek tagoltsága és a tengeri útvonalak ellenőrzése erősen befolyásolta, hogy mely városok és régiók kapcsolódtak be a nagyobb kereskedelmi hálózatokba. A kikötővárosok – például Lisszabon, Porto, Sevilla, Barcelona, Marseille, Genova, Nápoly, London, Southampton, Hamburg – története nem választható el a mögöttes szárazföldi utaktól, amelyeket a folyóvölgyek és hágók biztosítottak. A következő két alszakasz ezeket a belső szerkezeteket tárgyalja.
A nyugat-európai térség felszíne rendkívül változatos, de néhány nagy szerkezeti vonal meghatározó szerepet játszik. Az Alpok (németül Alpen, franciául Alpes, olaszul Alpi) a kontinens legmagasabb és legkiterjedtebb hegysége, amely a mai Franciaország, Olaszország, Svájc, Ausztria és részben Németország területét érinti. Az Alpok nem egyetlen vonulat, hanem párhuzamos hegyvonulatokból, völgyekből és medencékből álló hegyrendszer; legmagasabb csúcsait a nyugati részén találjuk, ahol a Mont Blanc a tengerszint feletti magasság alapján a régió legmagasabb pontja. A hegység átjárhatósága történetileg korlátozott volt: a hágók – például a Brenner, a Szent Gotthárd, a Simplon, a Nagy Szent Bernát – nyáron és kora ősszel használhatók, télen a magas hó miatt a közlekedés csak a 19. századi vasúti alagutak megépítéséig gyakorlatilag leállt. Az Alpok így egyszerre volt választóvonal és összekötő térség: a középkori és kora újkori utazók, zarándokok, katonák és kereskedők a hágókon keresztül kapcsolták össze Itáliát a Rajna és a Duna vidékével, de a hegység belső völgyei – például Svájc területén – önálló közösségeket és regionális identitásokat is kialakítottak.
A Pireneusok (spanyolul Pirineos, franciául Pyrénées) az Ibériai-félsziget és a galliai területek közötti magas vonulat, amely a Vizcayai-öböltől a Földközi-tengerig húzódik. A hegység magassága és a szoros átjáróinak viszonylagos szűkössége miatt az ibériai királyságok és a francia királyság közötti közvetlen kapcsolat gyakran a parti sávokra – a baszk és a katalán tengerpartra –, valamint néhány hágóra korlátozódott. A Pireneusok így jobban elválasztott, mint az Alpok: a középkori és kora újkori politikai határok hosszú időn át viszonylag stabilan követték a vízválasztót, bár a határvonal pontos meghúzása a 17–19. századi szerződésekig vitatott maradt.
Az Appenninek (olaszul Appennini) az olasz félsziget gerincét alkotó középhegységi vonulat, amely a Ligur-tenger partjától a félsziget hosszában dél felé húzódik. Az Appenninek nem éri el az Alpok magasságát, de a félsziget belső területeit erősen tagolja, és megnehezíti a kelet–nyugati irányú közlekedést. A hegyvonulat keleti oldala meredekebben ereszkedik az Adriai-tenger felé, a nyugati oldala pedig lankásabb, ami a történeti városok többségét – Firenze, Róma, Nápoly – a nyugati partvidék közelébe vonzotta. Az Appenninek völgyei és medencéi eltérő mezőgazdasági és városi fejlődést tettek lehetővé: a belső, magasabban fekvő területeken a legelőváltó pásztorkodás, a tengerparti síkságokon a gabona- és kertkultúra terjedt el.
A középhegységi öv (németül Mittelgebirge) kifejezés a német nyelvű területek alacsonyabb, 500–1500 méter közötti hegységeire vonatkozik, de tágabb értelemben használhatjuk a francia és az ibériai középhegységekre is. A német nyelvterületen az Ardennek, a Rajnai-palahegység, a Fekete-erdő, a Cseh-erdő és a Harz alkotja azt a változatos, erdős, részben ércekben gazdag tájat, amely a középkori bányászat, üveg- és fémipar, valamint a városiasodás egyik sajátos színtere volt. Franciaországban a Francia-középhegység (Massif Central) az ország déli belső területét foglalja el, és a folyóvölgyek – például a Loire és a Rhône menti medencék – választják el a parti síkságoktól. Az Ibériai-félszigeten a Kasztíliai-hegység és a Belső-Katalóniai-hegyláncok hasonló szerepet játszanak: a fennsíkok és a hegyi völgyek eltérő éghajlatot és mezőgazdasági feltételeket hoznak létre, ami a regionális különbségek egyik természetföldrajzi háttere.
A hegységek és medencék közötti átmeneti zónák – például a Pó-síkság az Alpok és az Appenninek között, a Rajna-völgy a Vogézek és a Fekete-erdő között, vagy az Ebro-völgy a Pireneusok és az Ibériai-hegység között – sűrűn lakott, mezőgazdaságilag termékeny és kereskedelmileg élénk térségek voltak. A hegyvidéki területek ezzel szemben gyakran peremhelyzetűek maradtak, de a középkorban és a kora újkorban nem elszigeteltek voltak, hanem sajátos erőforrásokkal – fa, fém, legelő, vízenergia – rendelkeztek, és a vándorló állattartás, az erdőgazdálkodás, valamint a szezonális munkavállalás révén kapcsolódtak a síkvidéki gazdaságokhoz. A hegyi közösségek politikai autonómiája – például az alpesi völgyek parasztköztársaságai vagy a pireneusi völgyközösségek – a kora újkorban is fennmaradt, ami mutatja, hogy a természeti adottságok nem csupán korlátokat, hanem intézményi lehetőségeket is teremtettek.
A folyók a nyugat-európai történelemben kettős szerepet játszottak: egyszerre voltak közlekedési és kereskedelmi útvonalak, valamint határvonalak vagy határviták tárgyai. A könyv szempontjából hat folyó vízgyűjtője emelkedik ki: a Rajna, a Rhône, a Duna, a Pó, az Ebro és a Tejo.
A Rajna (németül Rhein, franciául Rhin, hollandul Rijn) az Alpok középső részéből, a svájci Graubünden kanton területéről indul, és a Boden-tavon, a Rajnai-palahegységen, majd a holland alföldön át az Északi-tengerbe torkollik. Vízgyűjtője a mai Svájc, Németország, Franciaország, Hollandia és kis részben Ausztria területét érinti. A Rajna már a római korban is fontos volt: a császárkorban a folyó egyes szakaszai a birodalom határát jelölték, és a folyó menti városok – például Köln, Mainz, Strasbourg – katonai és kereskedelmi központokként jöttek létre. A középkorban a Rajna a Német-római Birodalom egyik legfontosabb gazdasági tengelyévé vált: a folyó menti városok – Speyer, Worms, Basel, Utrecht – a kereskedelemből és a folyami vámokból gazdagodtak meg, bár a vámok a hajózás költségét is növelték. A 19. századtól a Rajna hajózhatóságát szisztematikusan fejlesztették, és a folyó a modern ipari Németország egyik fő szállítási útvonala lett.
A Rhône (franciául Rhône, németül Rhone) a svájci Alpokból, a Rhône-gleccserből ered, a Genfi-tavon át folyik, majd Franciaország délkeleti részén halad, és a Földközi-tengerbe torkollik. A Rhône völgye az Alpok és a Francia-középhegység közötti természetes folyosó, amely már az ókorban összekötötte a galliai belső területeket a mediterrán világgal. A folyó menti települések – Lyon, Avignon, Arles – a római korban és a középkorban is fontos kereskedelmi és kulturális központok voltak; Lyon a selyemkereskedelem révén a kora újkorban európai jelentőségű várossá vált. A Rhône alsó szakasza, a Camargue delta, a folyó hordalékából folyamatosan változó, nehezen hajózható terület, ami a tengeri kikötők – Marseille környéke – felé terelte a forgalmat.
A Duna (németül Donau, szlovákul Dunaj, magyarul Duna) a Fekete-erdőből ered, és Bécsen, Budapesten, majd a kelet-közép-európai és balkáni szakaszon át a Fekete-tengerbe torkollik. A Duna a könyvben tárgyalt területet elsősorban a német és osztrák szakaszán érinti, de vízgyűjtője egész Közép- és Délkelet-Európára kiterjed. A folyó a római korban a Rajna és a Duna közötti limes részét képezte, és a középkorban a keleti kereskedelem – a bor, a só, a gabona és a keleti áruk – egyik útvonala volt. Bécs, Regensburg, Passau és a későbbi Habsburg-örökös tartományok gazdasága szorosan kötődött a dunai hajózáshoz, amely a 19. századi gőzhajózás megjelenéséig a vízjárástól függő, bizonytalan közlekedési mód maradt.
A Pó (olaszul Po) az Alpok nyugati részéből ered, és a Pó-síkságon át, az Adriai-tengerbe torkollik. A Pó vízgyűjtője Észak-Itália legnagyobb és legtermékenyebb síkságát foglalja magában, amelyet az Alpok és az Appenninek felől érkező mellékfolyók – például a Ticino, az Adda, a Mincio – hordaléka töltött fel. A Pó-síkság a római kor óta sűrűn lakott mezőgazdasági terület, ahol a gabona, a rizs, a szőlő és a selyemhernyó-tenyésztés egyaránt meghonosodott. A folyó azonban gyakran áradt, és a meder eliszaposodása, valamint a folyószabályozás hiánya a középkori és kora újkori városok – Torino, Piacenza, Ferrara – számára komoly gondot okozott. A Pó völgye és a torkolatvidék – a velencei lagúna – eltérő környezeti feltételeket teremtett, ami hozzájárult a tengeri kereskedőváros, Velence és a szárazföldi mezőgazdasági városok közötti különbségekhez.
Az Ebro (spanyolul Ebro, katalánul Ebre) az Ibériai-félsziget északkeleti részének fő folyója, amely a Kantábriai-hegységből ered, és a Földközi-tengerbe torkollik. Vízgyűjtője a Pireneusok déli lejtőit és az Ibériai-hegység északi részét foglalja magában. Az Ebro völgye a római korban és a középkorban is fontos közlekedési folyosó volt a mediterrán partvidék és a belső fennsík között; a folyó menti városok – Zaragoza, Tarragona – a kereskedelem és a közigazgatás központjai voltak. Az Ebro vízjárása egyenetlen, nyáron alacsony vízállású, ami a hajózást korlátozta, ezért a folyó inkább a mezőgazdasági öntözés és a malmok energiaforrásaként játszott szerepet.
A Tejo (portugálul Tejo, spanyolul Tajo) az Ibériai-félsziget belsejéből, a keleti fennsíkról indul, és Lisszabonnál az Atlanti-óceánba torkollik. Vízgyűjtője a félsziget középső részét foglalja magában, és a folyó a spanyol–portugál határvidéken is áthalad. A Tejo torkolata Lisszabon kikötőjét hozta létre, amely a 15. századi portugál tengeri felfedezések egyik kiindulópontja lett. A folyó felső szakasza a szárazabb ibériai éghajlat miatt nyáron csekély vízhozamú, ezért a hajózás elsősorban a torkolatvidékre korlátozódott. A Tejo völgye és a torkolatvidék környezeti adottságai – a tápanyagban gazdag torkolati ökoszisztéma, a halászat és a kikötő – hozzájárultak Lisszabon és a portugál királyság megerősödéséhez.
A folyóvölgyek és a vízgyűjtők nem csupán közlekedési folyosók voltak, hanem a településhálózat, a mezőgazdasági rendszerek és a politikai hatalom szerkezetét is alakították. A folyami kereskedelemből származó vámok a középkori és kora újkori államok egyik fontos bevételi forrását jelentették, ugyanakkor a vámhelyek sokasodása a hajóforgalom lassulásához és a kereskedelmi útvonalak átrendeződéséhez vezetett. A folyókat gyakran politikai határként is használták – például a Rajna a francia–német viszonyban a 19. században többször vita tárgya volt –, de ez a határjelleg inkább történeti konstrukció, mint természeti adottság, mert a folyó mindkét partján élő közösségek gazdasági és kulturális kapcsolatai sokáig erősebbek voltak, mint a politikai elválasztás.
A természeti adottságok – éghajlat, domborzat, talaj, vízrajz – és a történelmi régiók kapcsolata csak részben határozható meg pontosan, és a modern történetírás óvatosan bánik a földrajzi determinizmus örökségével. Az viszont dokumentálható, hogy bizonyos mezőgazdasági termelési rendszerek, nyersanyaglelőhelyek és közlekedési folyosók hosszú időn át tartós regionális különbségeket hoztak létre.
A mediterrán térség – az Ibériai-félsziget déli és keleti partvidéke, a francia Földközi-tenger partvidéke, Itália nagy része – a klasszikus földközi-tengeri mezőgazdasági hármasra, azaz a búzára, az olajfára és a szőlőre épült. Ez a rendszer viszonylag magas kézimunkaigényű, de hosszú távon fenntartható volt, és városiasodott, kereskedői rétegeket eltartó társadalmakat hozott létre. A mediterrán partvidék városai – Barcelona, Marseille, Genova, Nápoly – a tengeri kereskedelemből és a hátország mezőgazdasági termékeinek feldolgozásából éltek. A száraz, forró nyár miatt a vízgazdálkodás – öntözőcsatornák, kutak, ciszternák – már a római korban és az iszlám uralom alatt is fejlett volt, és ennek öröksége az ibériai és dél-itáliai tájakon ma is érzékelhető.
Az atlanti éghajlatú területek – a Brit-szigetek, Északnyugat-Franciaország, a portugál atlanti partvidék – a hűvösebb, csapadékosabb éghajlat miatt a legelőgazdálkodásra és a szántóföldi művelésre egyaránt alkalmasak, de a gabona minősége és a terméshozam eltért a mediterrán térségtől. Itt a tejtermelés, a juhtenyésztés és a gyapjúfeldolgozás vált meghatározóvá, ami például Flandria (hollandul Vlaanderen, franciául Flandre) textiliparának és az angol gyapjúexportnak az alapja lett. A nedvesebb éghajlat a folyami hajózást is befolyásolta: a csapadékosabb években a folyók vízszintje magasabb, a hajózás biztonságosabb volt, míg a szárazabb időszakok – különösen a késő középkori és kora újkori kis jégkorszak hűvösebb, csapadékosabb, majd változékonyabb periódusai – hatással voltak a termésre és az árakra.
A hegyvidéki régiókban – az Alpokban, a Pireneusokban, az Appenninekben, a középhegységekben – a mezőgazdasági termelés korlátozott volt, ezért a hegyi közösségek gyakran kiegészítő tevékenységekre – állattartás, erdőirtás, szénégetés, bányászat, kézművesség, idénymunka – rendezkedtek be. A hegyvidéki völgyek viszonylagos elszigeteltsége nem jelentett teljes elzártságot: a vándorló pásztorok, a kereskedők és a zsoldosok – például a svájci kantonokból származó katonák – folyamatosan mozogtak a hegyek és a síkságok között. Az alpesi és pireneusi parasztközösségek önszerveződése – például a svájci esküközösségek vagy a pireneusi völgyek közgyűlései – a középkorban és a kora újkorban is megmaradt, amit a modern történetírás a hegyi környezet és a külső hatalmak közötti egyensúlyozás eredményeként értelmez, nem pedig a hegyi lakosok valamiféle állandó „szabadságszeretetének” bizonyítékaként.
A folyóvölgyek és a tengerparti síkságok sűrűn lakott, városiasodott térségeket hoztak létre, míg a hegyvidéki peremterületek ritkábban lakottak maradtak. Ez a településsűrűségbeli különbség a politikai hatalom eloszlását is befolyásolta: a sűrűn lakott, gazdag alföldi és folyó menti régiók – például a Pó-síkság, a Rajna-vidék, a francia Ile-de-France, a londoni medence – nagyobb adóalapot és több katonát tudtak kiállítani, míg a hegyvidéki és erdős területek gyakran a kisebb, autonóm közösségek vagy a határvidéki hatalmak területei maradtak. A regionális identitások – például a baszk, katalán, skót, walesi, breton vagy provence-i önazonosság – azonban nem vezethetők le közvetlenül a földrajzi adottságokból, mert a nyelvi, vallási, jogi és politikai hagyományok legalább ennyire meghatározóak voltak. A természeti feltételek kereteket adtak, de a régiók sorsát a történelmi szereplők döntései, az intézmények és a hatalmi viszonyok alakították.
A tengeri és folyami közlekedés fejlődése a kora újkorban és a 19. században fokozatosan átalakította a természeti adottságok jelentőségét. A vasút, a gőzhajó, majd a közút és a légiközlekedés csökkentette a hegyek és a távolságok akadályozó szerepét, miközben új központokat – például a szén- és vasérclelőhelyek közelében fekvő iparvárosokat – emelt fel. A modern térképezés és a statisztikai felmérések a 19. századtól kezdve pontosabb képet adtak a folyók vízhozamáról, a hegyek magasságáról és az éghajlati viszonyokról, ami a történeti rekonstrukciók számára is új forrásbázist teremtett.
A jelen alfejezet földrajzi állításai elsősorban a modern térképészeti és földrajzi felmérésekre, műholdas távérzékelésre és meteorológiai mérési sorokra támaszkodnak. A folyók vízgyűjtő határai, a hegyvonulatok magassági viszonyai és az éghajlati övek jelenlegi elhelyezkedése viszonylag stabil, dokumentált természettudományos tudás, de a történeti időszakokra vonatkozó rekonstrukciók – például a középkori éghajlat, a régi partvonalak vagy a folyók egykori vízjárása – régészeti, paleoökológiai, pollenanalitikai és írott forrásokra támaszkodnak, ezért becslési bizonytalansággal terheltek.
A történeti éghajlatváltozás kérdésében a jégfúrásokból, évgyűrűelemzésekből, üledékrétegekből és korabeli feljegyzésekből származó adatok együttes értelmezése a tudományos konszenzus alapja, de a regionális részletekben – például a középkori meleg időszak és a kis jégkorszak pontos időbeli lefolyásában – továbbra is viták vannak. Az ebben az alfejezetben említett természeti folyamatok – a Golf-áramlat hatása, a mediterrán éghajlat jellemzői, a folyók vízjárása – leírása a mai állapotot tükrözi, és nem állítható, hogy a múltbeli feltételek azonosak voltak a maiakkal.
A történelmi régiók és a természeti adottságok közötti összefüggések értelmezése vitatott: a 19. századi földrajzi determinizmus és a korai nemzeti történetírás gyakran a tájat használta a „néplélek” vagy a „nemzeti karakter” magyarázatára, amit a mai történettudomány elutasít. A „természetes határ” fogalma is konstrukció, amelyet a politikai szereplők a maguk céljaira használtak; a folyók és hegységek soha nem voltak önmagukban határok, csak akkor váltak azzá, amikor a hatalmi viszonyok és a szerződések annak tekintették őket.