A jelen alfejezet a Földrajzi keretek és éghajlat alfejezetben bemutatott földrajzi keretekre épül: a hegyvidékek, folyóvölgyek és tengerpartok nem csupán a megtelepedés, hanem a nyelvhatárok és a nyelvjárási térszerkezet alakulását is befolyásolták. Nyugat-Európa nyelvi térképe ma három nagy indoeurópai nyelvcsalád – a román, a germán és a kelta nyelvek –, valamint az ezekhez nem sorolható baszk nyelv együttes jelenlétét mutatja. A mai államnyelvek azonban viszonylag késői képződmények: sokáig dialektuskontinuumok, vallási és írott nyelvi hagyományok, dinasztikus és gyarmati kapcsolatok formálták a nyelvhasználatot. Az alfejezet ezért nem a mai országhatárokból indul ki, hanem a nyelvcsaládok kialakulását, a latin és görög írott örökséget, a nyelvjárási kontinuumokat, a nemzeti nyelvek standardizálódását, valamint a többnyelvűség és a nyelvpolitika történeti rétegeit tekinti át.
A történeti forrásokban a „nép” (latinul natio, gens, populus) és a nyelv korántsem mindig esik egybe. A kora középkori szerzők gyakran politikai vagy jogi közösségeket értettek gens alatt, nem feltétlenül közös nyelvű csoportot; a késő ókori és kora középkori „germán”, „kelta” vagy „római” megnevezések mögött sokszor kevert, többnyelvű csoportok álltak. A modern értelemben vett nemzeti nyelv fogalma csak a 15–19. századi államépítés, a nyomtatás, az iskoláztatás és a hivatalos nyelvpolitika révén vált magától értetődő kategóriává. A mai „francia”, „német”, „olasz” vagy „spanyol” nyelv egységét ezért nem szabad visszavetíteni a középkorba; a beszélt nyelvjárások és a kodifikált sztenderdek közötti különbség mindvégig fennállt.
A nyelvrokonság sem azonos a mai nemzeti hovatartozással. A román nyelvek (másként újlatin nyelvek) a köznyelvi latinból alakultak ki a Római Birodalom egykori területein. A germán nyelvek a római korban Germania Magna néven ismert területről és Skandináviából származó nyelvi hagyományok folytatói. A kelta nyelvek az ókorban jóval nagyobb területen – az Ibériai-félszigettől Anatóliáig – voltak jelen, ma azonban a Brit-szigetek és Breton-félsziget peremvidékeire szorultak vissza. A baszk nyelv esetében a rokonság máig nem ismert; a történeti nyelvészet konszenzusa szerint izolált nyelvként kell kezelni, tehát egyetlen ismert európai nyelvcsaládba sem sorolható be.
A román nyelvcsalád kialakulásának alapja a Római Birodalom nyugati felén beszélt vulgáris latin (sermo vulgaris), amely már az ókorban sem volt egységes. A feliratok és a késő ókori nyelvtani munkák arra utalnak, hogy a beszélt latin kiejtésben, szókincsben és mondatszerkezetben egyaránt eltért az irodalmi latin normától. A birodalom adminisztratív, katonai és kereskedelmi hálózata a latint a Földközi-tenger nyugati medencéjében, az Ibériai-félszigeten, Galliában és Itáliában is elterjesztette, de a helyi nyelvek – a kelta, az ibér, az etruszk és más nyelvi szubsztrátumok – hosszú ideig tovább éltek. A nyelvészeti rekonstrukció szerint e szubsztrátumnyelvek fonetikai és szókincsbeli nyomokat hagytak a későbbi újlatin nyelvjárásokban, ám e hatások pontos mértéke vitatott, mivel a források ritkán szólnak a hétköznapi beszédről.
A Nyugatrómai Birodalom 5. századi felbomlása után a latin írásbelisége – az egyház, a jog és az okleveles gyakorlat nyelveként – fennmaradt, a beszélt nyelvjárások pedig fokozatosan önálló nyelvváltozatokká alakultak. A legkorábbi összefüggő újlatin nyelvemlékek közé tartozik a strasbourgi eskü (842), amelyben a Karoling-örökösödési vitában részt vevő hadseregek „román” és „teuton” (ófelnémet) nyelven tett esküjét jegyezték le. A szöveg az ófrancia és az ófelnémet nyelvtörténet szempontjából is kulcsfontosságú, noha a fennmaradt másolat későbbi, és a lejegyzés körülményei vitatottak. Későbbi mérföldkövek: a cantilène de sainte Eulalie (9. század vége) az ófrancia, a Placiti cassinesi (960 körül) az olasz nyelvjárások, a Glosas Emilianenses és a Glosas Silenses (10–11. század) az ibériai újlatin változatok írásos megjelenésének korai nyomai. A portugál nyelvtörténet a Notícia de Fiadores (1175 körül) és a Testamento de Afonso II (1214) korai dokumentumait emeli ki, bár a datálások körül a szakirodalomban van eltérés.
A mai nyugat-európai román nyelvek a tudományos osztályozás szerint a következő nagy csoportokba rendezhetők:
A latin mint írott nyelv a román nyelvterületeken a kora újkorig, sőt a 18–19. századi tudományos életben is tovább élt. A latinitás egyszerre volt szakrális, jogi, tudományos és diplomáciai nyelv. A reneszánsz humanizmus a klasszikus latin normához való visszatérést hirdette, miközben a nemzeti nyelvek irodalmi presztízse fokozatosan nőtt. A görög nyelv a nyugat-európai régióban elsősorban a keleti kereskedelem, a bizánci diplomácia és a humanista műveltség révén volt jelen; a görög mindennapi nyelvként nem gyökerezett meg a régióban, de a teológiai, filozófiai és orvosi szakszókincsben máig meghatározó.
A mai Nyugat-Európában a germán nyelvek két fő vonulatát kell megkülönböztetni: a nyugati germán nyelveket, amelyekhez az angol, a német, a németalföldi változatok és a fríz tartozik, valamint a északi germán nyelveket, amelyek a régióban elsősorban a skandináv bevándorlás és a viking kori érintkezés révén hagytak nyomot. A germán nyelvi rekonstrukció alapja a feliratos emlékek, a kora középkori népnyelvi szövegek, valamint a latin krónikákban fennmaradt személy- és helynevek együttese.
Az ófelnémet és ószász írásbeliség a 8–11. században főként kolostori környezetben virágzott. A Hildebrandslied (9. századi másolat) az ófelnémet hősi költészet, a Heliand (9. század) pedig az ószász bibliai epika kiemelkedő emléke. A mai német nyelvterület a középkorban nem alkotott egységes nyelvi normát: az északnémet területeken az alnémet (niederdeutsch/Plattdeutsch) változatok, délen a felnémet (hochdeutsch) változatok éltek, amelyeket a 19. században megjelenő nyelvföldrajzi terminológia a második germán hangeltolódás (zweite Lautverschiebung) eltérő mértéke szerint választ el. E hangváltozási folyamat eredményeként jöttek létre többek között a déli machen, Apfel, Pfund típusú alakok az északibb maken, Appel, Pund típusokkal szemben; a folyamat időbeli és térbeli lefolyása azonban a nyelvtörténeti források szűkössége miatt csak hozzávetőlegesen rekonstruálható.
A modern német sztenderd kialakulása többrétegű folyamat. A késő középkori kancelláriai nyelvhasználat, különösen a szász kancellária és a császári kancellária írásgyakorlata, valamint a kelet-középnémet és keleti felnémet nyelvjárások közvetítő szerepe fontos volt. Luther Márton bibliafordítása (1522: Újszövetség; 1534: teljes biblia) nem teremtett egységes német nyelvet, de a nyomtatás és a protestáns felekezeti iskolázás révén széles körben terjesztette a kelet-középnémet alapú irodalmi változatot. A mai német helyesírási és nyelvtani norma a 18–19. századi lexikográfiai és irodalmi hagyományban, majd a 19. század végi hivatalos kodifikációban rögzült; a Duden 1880-as megjelenésétől kezdve fokozatosan vált a helyesírás meghatározó referenciamunkájává. A német nyelvű országok és régiók – Németország, Ausztria, Svájc, valamint a történelmi porosz és Habsburg területek – között mindmáig megmaradtak a sztenderd változatok közötti különbségek, például a szókincsben és a köznyelvi kiejtésben.
Az angol nyelv a britanniai angolszász betelepülés nyomán kialakult óangol (old English) folytatása. Az 5–6. századi germán betelepülők által beszélt változatok a nyugati germán csoportba tartoztak, és az óangolban már a 9–10. században jelentős irodalmi hagyomány alakult ki. A viking kori skandináv jelenlét, különösen az északkelet-angliai Danelaw területén, a szókincset és egyes nyelvtani szerkezeteket is befolyásolta; e hatás mértékét a nyelvészek a helynevek és a kora középkori jogi szövegek alapján becsülik, de a beszélt nyelvi kölcsönzés pontos kiterjedése vitatott. Az 1066-os normann hódítás után az angol udvar és egyház írott nyelve hosszú időre a latin és az anglo-normann francia lett; az angol a 14–15. században vált ismét az adminisztráció és az irodalom elsődleges nyelvévé. A középangol időszakában a francia és a latin kölcsönszavak tömegesen épültek be a szókincsbe, miközben a nyelvtani szerkezet fokozatosan egyszerűsödött. A modern angol sztenderd kialakulásában a londoni kancelláriai nyelvhasználat, a nyomtatás és a 18. századi normatív nyelvtanok játszottak szerepet; az angol a Brit Birodalom révén a 19–20. században globális közvetítő nyelvvé vált.
A kelta nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád egyik ágát alkotják, és a római hódítás előtt az Ibériai-félszigettől a Brit-szigeteken át Közép-Európáig jelentős területen voltak jelen. A római kori kelta nyelvhasználatról azonban kevés közvetlen nyelvi forrás maradt; a nyelvészet a hely- és személynevekből, valamint a klasszikus szerzők szórványos megjegyzéseiből következtet. A kontinentális kelta nyelvek az ókor végére és a kora középkorra nagyrészt kihaltak vagy beolvadtak a latin nyelvű tömbbe, miközben a szigeti kelta nyelvek tovább éltek.
A mai Nyugat-Európában a kelta nyelvek két alcsoportja érintett:
A kelta nyelvek modern helyzete tehát erősen eltérő: míg a walesi és az ír nyelv intézményes támogatást kap, a skóciai gael és a breton beszélőközössége csökkenő, a manx és a korni pedig revitalizációs projektek tárgya. A kelta nyelvű közösségek történetét a brit és francia államépítés, a gazdasági periférikus helyzet és az iskolai nyelvpolitika együtt formálta; a nyelvi hanyatlás okainak súlyozása azonban a kelta nyelvtörténetírásban is vitatott.
A baszk (euskara) nyelv a Pireneusok nyugati vidékén, a mai spanyol–francia határ két oldalán él. A történeti nyelvészet jelenlegi konszenzusa szerint a baszk izolált nyelv: nem mutatható ki bizonyított rokonsága az indoeurópai nyelvekkel, sem más ismert európai vagy Európán kívüli nyelvcsaláddal. A baszk nyelvtan és alapszókincs több rétegét a kutatók az ún. óeurópai vagy vaskori nyelvi szubsztrátumokkal hozzák összefüggésbe, de ezek a hipotézisek rekonstrukción alapulnak, és nem rendelkeznek közvetlen írott bizonyítékokkal a baszk korai alakjáról. A legkorábbi baszk nyelvemlékek nem összefüggő szövegek, hanem személy- és helynevek, valamint rövid feliratok; az első összefüggő baszk nyelvű nyomtatott könyv, Bernard Etxepare Linguae vasconum primitiae című verseskötete 1545-ben jelent meg.
A baszk nyelvterület a középkorban és a kora újkorban nem alkotott egységes politikai teret: a baszk nyelvű közösségek a navarrai, kasztíliai és francia királyi fennhatóság alatt éltek. A baszk nyelvjárások tagoltsága máig jelentős; a 20. század második felében kialakított egységes irodalmi baszk (euskara batua) az oktatás és a média nyelvévé vált, de a sztenderd és a helyi nyelvjárások viszonya a baszk nyelvterületen belül is vitatott. A spanyol államban a baszk nyelv a baszk autonóm közösségben és Navarra egy részén hivatalos; Franciaországban a baszk regionális nyelv, de a francia alkotmányos jogrend a regionális nyelveknek nem biztosít azonos státuszt a franciával. A baszk nyelv eredete és folyamatossága gyakran az identitáspolitikai viták tárgya is; a nyelvtörténeti tényeket ezért külön kell választani azoktól a narratíváktól, amelyek a baszkok „óeurópai” vagy „őslakos” jellegét politikai értelemben használják fel.
A régió nyelvi térképének megértéséhez elengedhetetlen a dialektuskontinuum fogalma. A nyelvjárások gyakran földrajzi láncolatot alkotnak: a szomszédos falvak és városok beszélői kölcsönösen megértik egymást, a távolabbi változatok közötti kölcsönös érthetőség azonban csökken. A román nyelvterületen például a nyugati ibériai nyelvjárásoktól a franciaországi oïl nyelvjárásokig terjedő átmenet a középkorban folytonos volt; a mai nemzeti határok mentén a 17–20. századi állami iskoláztatás, közigazgatás és tömegmédia hozott létre élesebb nyelvi határokat. Hasonló folyamat figyelhető meg a német nyelvterületen, ahol a helyi nyelvjárásokból a 19–20. században emelkedett ki a köznyelvi sztenderd, miközben a helyi változatok tovább éltek a családi és vidéki kommunikációban.
A nemzeti standardok kialakulása általában négy tényező együttjárásának eredménye volt:
A standardizáció tehát nem pusztán nyelvészeti, hanem hatalmi folyamat is volt. Az írott norma kiválasztása rendszerint egy-egy politikai vagy kulturális központ – Párizs, Firenze, Kasztília, London, a szász kancellária – nyelvhasználatát részesítette előnyben. A 19. századi nacionalizmus a nyelvet a „nemzeti közösség” legfontosabb ismérveként mutatta be, ezért a nyelvjárási sokféleséget gyakran az állami egység fenyegetéseként értelmezték. Ezt a kapcsolatot azonban a mai szociolingvisztika és történetírás kritikusan vizsgálja; a nemzeti nyelv és államhatár egybeesése a régióban is csak részben valósult meg.
A középkori és kora újkori Nyugat-Európa mindennapi többnyelvűsége természetes jelenség volt. A határvidékeken, kikötővárosokban, zarándokutak mentén és vásárvárosokban a kereskedők, kézművesek, diákok, katonák és egyházi értelmiségiek több nyelvváltozatot is használtak. A diglosszia – vagyis a magas presztízsű, gyakran írott nyelv és a hétköznapi beszélt nyelv egyidejű jelenléte – a latin–anyanyelv viszonyban a legerősebb; a kora újkorban a latin mellett a francia is a diplomácia és az elit érintkezés nyelve lett. A francia udvari és tudományos presztízs a 17–18. században egész Európában hatott, ezért a francia nyelv terjesztését a monarchia tudatosan támogatta. Az 1733-as rendelet és a 18. századi iskolaügyi intézkedések a francia adminisztráció nyelvének kiterjesztését szolgálták, bár hatásuk a vidéki lakosság körében sokáig korlátozott maradt.
A francia forradalom új szakaszt nyitott: a abbé Grégoire 1794-es jelentése a „patois”-nak nevezett regionális nyelvek felszámolását javasolta a köztársasági egység érdekében. A forradalmi nyelvpolitika azonban a gyakorlatban ellentmondásos volt: a forradalmi törvényeket gyakran le is fordították regionális nyelvekre, hogy eljussanak a vidéki lakossághoz. A 19. századi francia közoktatás, különösen a Jules Ferry-féle oktatási törvények (1881–1882) nyomán, a franciát kizárólagos iskolai nyelvvé tette, és a regionális nyelvek használatát büntette. E politika nyelvi és kulturális következményei ma is vitatottak: egyes értelmezések az állami modernizáció részének tekintik, mások a regionális nyelvi közösségek rovására történt kényszerasszimilációt hangsúlyozzák; a francia állam a 20. század végéig nem ismerte el a regionális nyelveket alkotmányos kategóriaként.
A spanyol nyelvpolitika a kasztíliai nyelv expanzióján alapult. A 15. század végétől a kasztíliai udvar és a gyarmati adminisztráció a kasztíliait tette a birodalmi központ nyelvévé; a Nebrija-féle nyelvtan (1492) a kasztíliai nyelv első nyomtatott grammatikái közé tartozik. A katalán, a baszk és a galiciai nyelv a 18–19. században fokozatosan kiszorult a hivatalos életből, különösen a Nueva Planta-dekrétumok (1707–1716) nyomán Katalóniában és Valenciában. A 19. századi katalán Renaixença irodalmi mozgalom és a 20. századi nyelvi normalizáció a katalán nyelv újjáélesztését célozta; a Franco-rendszer (1939–1975) azonban a spanyolon kívüli nyelvek nyilvános használatát erősen korlátozta. Az 1978-as spanyol alkotmány a kasztíliait államnyelvnek, a többi spanyolországi nyelvet az autonóm közösségekben társhivatalos nyelvnek nyilvánította. A nyelvi normalizáció mértéke és az oktatási nyelvi modellek azonban Spanyolországban mindmáig éles társadalmi és jogi viták tárgyát képezik.
Az Egyesült Királyságban a nyelvpolitika a 19. században az angol központosítást szolgálta, különösen a walesi oktatásban alkalmazott „Welsh Not” gyakorlata révén, amelynek részletei iskolánként változtak, és a kutatás szerint hatása a 19. század második felében volt a legerősebb. A 20. század végétől a walesi, a skóciai gael és az ír nyelvi rehabilitáció intézményesült; Walesben az 1993-as walesi nyelvi törvény, Skóciában a 2005-ös gael nyelvi törvény, Észak-Írországban pedig a 2022-es identitás- és nyelvtörvény hozott új jogi kereteket. Az angol mint globális nyelv szerepe ugyanakkor a brit nyelvpolitikát is sajátos helyzetbe hozza: az angol presztízsét a birodalmi örökség és a nemzetközi gazdasági integráció egyaránt növelte.
Svájcban a többnyelvűség az állami identitás részévé vált. A jelenlegi szövetségi alkotmány négy hivatalos nyelvet ismer el: a németet, a franciát, az olaszt és a romanst. A territorialitás elve szerint a nyelvi státuszt elsősorban a kantonokban és a nyelvi régiókban szabályozzák, nem pedig az egyéni nyelvválasztás alapján. Ez a rendszer a 19–20. századi politikai kompromisszumok eredménye, és nem magától értetődő hagyomány; a német–francia nyelvi megoszlás, valamint a romans és az olasz kisebbségi helyzet a svájci nyelvpolitikai viták állandó témája.
A nyugat-európai nyelvek világméretű elterjedése döntően az újkori gyarmatosításhoz kötődik. A spanyol és a portugál a 16. századtól az amerikai, afrikai és ázsiai gyarmati igazgatás nyelve lett; a francia Észak-Amerikában, a Karib-térségben és később Afrikában, az angol pedig Észak-Amerikában, Dél-Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában terjedt el. A gyarmati nyelvpolitika nem volt egységes: a spanyol gyarmati adminisztráció a kasztíliait az evangelizáció és a jog eszközeként használta, de a gyakorlatban az őshonos nyelvek is fennmaradtak; a brit gyarmati rendszer sokáig az angol mellett a helyi elitek nyelvét is alkalmazta, a 19. századtól azonban az angol nyelvű oktatás vált a közvetett uralom eszközévé. A francia gyarmati berendezkedés az asszimilációs modell jegyében a francia nyelv terjesztését a „civilizációs küldetés” részének tekintette – ezt a narratívát a mai posztkoloniális kutatás kritikusan kezeli.
A kreol nyelvek és a gyarmati kapcsolatokban létrejött kevert nyelvváltozatok a rabszolgatartó társadalmak és a migráció nyelvi következményei. A Karib-térségben és az Indiai-óceánon beszélt francia alapú kreolok, a spanyol és portugál alapú kreolok, valamint a különböző pidzsin változatok a rabszolgaság, az ültetvényes gazdaság és a kikötővárosi többnyelvűség körülményei között alakultak ki. A nyelvi hierarchia – amelyben az európai sztenderd nyelv volt a presztízsváltozat, a kreolok pedig alacsonyabb státuszúak – a gyarmati társadalmi rend leképeződése volt. A dekolonizáció után a volt gyarmatok nyelvpolitikája eltérő utakat követett: egyes államok megőrizték az európai nyelvet hivatalos nyelvként, mások afrikai vagy ázsiai nyelveket emeltek államnyelvvé, megint mások két- vagy többnyelvű hivatalos rendszert hoztak létre. A volt gyarmati országok és az egykori gyarmattartó államok közötti nyelvi kapcsolatok – például a frankofónia intézményes hálózata vagy a Nemzetközösség angol nyelvű kapcsolatai – a mai napig formálják a régió külső nyelvi hatásait.
A nyelvtörténeti áttekintés alapvetően három forrástípusra támaszkodik: írott nyelvemlékekre (feliratok, oklevelek, krónikák, bibliafordítások, nyomtatványok, hivatalos iratok), a történeti nyelvészeti rekonstrukcióra, valamint az új- és jelenkori népszámlálások, felmérések és nyelvhasználati adatokra. Az írott források keltezése és értelmezése gyakran bizonytalan; a legkorábbi újlatin és germán nyelvemlékeknél a fennmaradt másolat későbbi lehet, mint a feltételezett eredeti, és a lejegyző saját normája torzíthatja a beszélt változatot.
A beszélt nyelvjárások korai történetére vonatkozó állítások közül sok rekonstrukción alapul, nem pedig közvetlen megfigyelésen. A latin szubsztrátumhatások, a germán hangeltolódások időrendje, a kelta nyelvek ókori elterjedése és a baszk nyelv korai rétegei mind olyan területek, ahol a szakirodalomban eltérő modellek élnek. A nyelvi hanyatlás és nyelvváltás okai – különösen a kelta nyelvek és a franciaországi regionális nyelvek esetében – vitatottak: egyes kutatók a gazdasági-szerkezeti tényezőket, mások a tudatos állami nyelvpolitikát, megint mások a városiasodás és kivándorlás demográfiai hatását hangsúlyozzák. Az áldozati vagy diszkriminációs narratívák modern kategóriáit a korai időszakokra csak fenntartással lehet alkalmazni.
A mai nyelvi adatoknál eltér az anyanyelvi beszélők, a nyelvet értők, a nyelvet otthon használók és az iskolai nyelvhasználók száma. Az ír, walesi, katalán, baszk, galiciai, romans, breton és skóciai gael adatokat ezért nem elegendő egyetlen számként megadni; az adott népszámlálás kérdésfeltevését és a válaszadás módját is ismerni kell. A jelen alfejezetben szereplő folyamatok és példák a bevett nyelvtörténeti és nyelvpolitikai szakirodalom konszenzusán alapulnak, de a konkrét jogszabályok, népszámlálási adatok és helyi nyelvpolitikai viták értékelése további, ellenőrzött forrásokkal pontosítandó.