A vallási térkép a nyugat-európai történelem egyik legmaradandóbb, ugyanakkor leginkább félreérthető képződménye. A mai államhatárok nem jelölik ki a középkori vagy kora újkori vallási viszonyokat, és a modern felekezeti önbesorolás sem vezethető le egyenesen a korábbi egyházi intézményekből. A „katolikus Dél” és a „protestáns Észak” leegyszerűsítő térképe csak kiindulópont lehet: a valóságot a határzónák, a vegyes felekezetű városok, a kivándorlás és a 20. századi bevándorlás folyamatosan alakította. Ez az alfejezet a régió vallási viszonyait történetileg rétegzett jelenségként mutatja be: először a nyugati kereszténység és az ortodoxia határvonalait, majd a reformáció felekezeti földrajzát, a zsidó és muszlim közösségek hosszú távú jelenlétét, végül a szekularizáció és a vallási pluralizmus mai regionális eltéréseit tárgyalja. A hangsúly a folyamatokon van, nem az egyes felekezetek teológiai önmeghatározásán, és mindvégig kerüljük a mai fogalmak visszavetítését: a 16. századi „protestáns” vagy a 13. századi „zsidó közösség” nem azonos a mai ön- vagy külső besorolással.
A kora középkortól a latin rítusú katolicizmus (Catholicism) vált a Nyugat-Európának nevezett terület meghatározó keresztény hagyományává. Ez nem jelentett egységes gyakorlatot: a helyi szentek, a liturgikus nyelvek (a latin mellett a helyi népnyelvek egyes imádságokban) és az egyházszervezeti hagyományok – például a kelta peremvidék kolostori hálózatai – jelentős belső változatosságot mutattak. A pápa, Róma püspökének primátusa csak fokozatosan, a gregorián reform (11. század) után vált a nyugati egyház intézményi középpontjává, és a középkori uralkodók gyakran versengtek a pápai hatalommal a helyi egyház feletti ellenőrzésért. A „Nyugat-Európa” fogalma ebben az értelemben részben vallási konstrukció: azt a területet jelölte, ahol a latin kereszténység intézményei és liturgiája meghatározóak voltak.
Az ortodoxia (Orthodoxia) határvonala a könyv által tárgyalt kilenc állam közül csak a délkeleti és keleti peremeken jelenik meg. A bizánci rítusú kereszténység a késő antikvitásban és a kora középkorban még jelen volt az Appennini-félsziget déli részein és Szicíliában, ahol a 11. századi normann hódítás után fokozatosan visszaszorult ugyan a latin rítus javára, de a görög kolostorok és az itáliai görög közösségek emléke sokáig fennmaradt. Az 1054-es kölcsönös egyházi kiátkozás – amelyet a történetírás hagyományosan a „nagy egyházszakadás” kezdeteként tart számon – nem húzott azonnal éles társadalmi határt, és a 11–12. században a görög és latin keresztények együttélése több itáliai és tengerparti városban továbbra is mindennapi gyakorlat maradt. A mai görög, szerb, román és orosz ortodox közösségek Nyugat-Európában elsősorban a 19–20. századi migráció, valamint a 21. századi bővítés utáni uniós mobilitás következményei; az ortodoxia jelenléte tehát részben régi peremvidéki örökség, részben modern bevándorlási jelenség.
Az egyházi intézményrendszer latin és görög ága közötti határ nem esik egybe a mai államhatárokkal. A pápai állam korai története Róma környékére koncentrálódott, de a középkori pápai hűbéres területek és a császári egyházi fejedelemségek bonyolult mozaikot alkottak. A vallási hovatartozás a 16. századig nem alkotott stabil politikai identitást; az uralkodók, a városi elit és a parasztság felekezeti önbesorolása a reformáció előtt a rítus és az egyházjog kérdése volt, nem a „nemzeti vallás” kategóriája.
A 16. századi reformáció (Reformation) nem egységes törésként, hanem több hullámban, városi és fejedelmi döntések, nyomdai terjesztés és társadalmi mozgalmak együtteseként rajzolta át a vallási térképet. A legfontosabb felekezeti mintázat észak–déli jellegű: a lutheri és a református irányzat elsősorban a Német-római Birodalom északi és középső fejedelmeiben, a Svájci Konföderáció városaiban, Skóciában, az Angol Királyságban, valamint a németalföldi területek északi részén nyert tartós támogatást, míg Dél-Európa – az Ibériai-félsziget, Itália, a francia királyság nagy része – döntően a római katolikus reform irányába mozdult el. Ez az észak–déli választóvonal azonban több ponton megtörik: Franciaországon belül a hugenotta (Huguenot) kisebbség főleg a déli és nyugati tartományokban koncentrálódott, míg a katolikus többség mellett a városi elit egy része a reformációval szimpatizált; a Svájci Konföderációban a református városok (Zürich, Genf) mellett a belső kantonok katolikusok maradtak; Írországban az angol reformációval szemben a katolicizmus vált a többségi identitás részévé.
Fontos hangsúlyozni, hogy a 16. századi emberek nem a mai „felekezeti identitás” kategóriáiban gondolkodtak. A reformáció és a katolikus megújulás (ellenreformáció) közötti határvonalak elsősorban a templomhasználat, az úrvacsora, a papság és a világi hatalom egyházi ellenőrzése körüli jogi és liturgikus vitákban rajzolódtak ki. A felekezeti határok gyakran egy-egy város, uradalom vagy fejedelemség belpolitikai konfliktusaiban dőltek el: az 1555-ös augsburgi vallásbéke elve – „akié a föld, azé a vallás” (cuius regio, eius religio) – a Német-római Birodalom fejedelmeinek jogává tette az evangélikus vagy katolikus felekezet kiválasztását, de a kálvinista (református) irányzatot ekkor még nem ismerte el. A 17. századi vallásháborúk, különösen a harmincéves háború (1618–1648), a felekezeti határok többszöri erőszakos átrendezését hozták; a westfáliai béke (1648) után a birodalmi vallási megosztottság intézményesült anélkül, hogy a felekezeti egyenetlenség megszűnt volna.
A reformáció földrajzának másik kulcsmozzanata az angol egyház különválása. Az 1530-as években VIII. Henrik pápai fennhatóságtól való elszakadása és az anglikán egyház (Church of England) létrejötte nem jelentett azonnal protestáns teológiai fordulatot; az angol reformáció a lutheri és református hatások, valamint a katolikus liturgia elemei között ingadozott, és a 16. század második felében, I. Erzsébet alatt alakult ki a középút, amelyet a későbbi történetírás „via media” néven emleget. Az anglikán egyház államegyházi jellege – a mindenkori uralkodó a legfőbb kormányzó – az Egyesült Királyságban máig fennmaradt, de a 18. századtól a nonkonformista (református, baptista, metodista) közösségek egyre jelentősebb felekezeti kisebbséget alkottak, különösen Walesben és az ipari városokban.
A katolikus–protestáns határ déli oldalán a spanyol és portugál monarchia a 16. században a római egyház támogatójaként lépett fel; a spanyol inkvizíció és a tömeges kivégzések, valamint az 1492-es zsidó, majd 1609–1614 közötti moriszkó kiűzés a vallási homogenitás politikai célját szolgálta. A mediterrán katolikus társadalmak vallási gyakorlatát a barokk kegyesség, a helyi szentek kultusza és a papság erős társadalmi jelenléte jellemezte, de ez nem jelentette a társadalmi feszültségek hiányát: a 18. századi felvilágosult abszolutista reformok (például a jezsuita rend 1759-es portugál, 1767-es spanyol kiűzése) a katolikus egyház politikai hatalmának csökkentését célozták.
A zsidó diaszpóra jelenléte a régióban a római kortól dokumentálható: az i. e. 1. – i. sz. 1. századból származó feliratok és zsinagógamaradványok Rómában, a galliai városokban és a hispániai kereskedelmi központokban bizonyítják a zsidó közösségek folyamatos létezését. A kereszténység államvallássá válása után a zsidó csoportok jogi helyzete fokozatosan romlott, de a középkori királyságokban és városokban a zsidó hitközségek a kereskedelem, az orvoslás, a hitelügy és a tudomány terén fontos szerepet játszottak; mindezt a mindennapi együttélés, a gazdasági versengés és a vallási másság időszakos feszültségei kísérték. A 12–13. századtól a francia és angol királyi udvarok adósságterhei, a keresztes hadjáratok idején megerősödő erőszakhullámok, valamint a rituális vádak (vérvád) a közösségek fokozatos kiszorulásához vezettek: Angliából 1290-ben, a francia királyi területekről 1306-ban (majd 1394-ben) rendelték el a kiűzetést, bár a gyakorlatban a helyi eltérések és a visszatérések bonyolították a képet.
Az Ibériai-félszigeten a zsidó közösségek a 14–15. században az erősödő üldözés ellenére a városi társadalom fontos részei maradtak; az 1492-es spanyolországi, majd az 1496/97-es portugál kiűzés hatalmas demográfiai és kulturális csapást jelentett. A kiűzött közösségek egy része az Észak-Afrikai és az Oszmán Birodalom területére, más részük Itália városaiba, a német nyelvű területekre vagy a németalföldi tartományokba vándorolt; a kényszerű megtérésen átesett konverzók (conversos) és leszármazottaik további gyanú, inkvizíciós vizsgálat és belső identitás-viták tárgyát képezték. A 16. században Velence, Livorno, Amszterdam és Hamburg vált a nyugati szefárd diaszpóra új központjaivá, ahol a zsidó közösségek a kereskedelem és a könyvnyomtatás terén is meghatározó szerepre tettek szert.
A 18. század végétől a felvilágosodás eszméi és a polgári egyenlőség követelése új helyzetet teremtett: a francia forradalom 1791-ben a zsidókat állampolgárrá nyilvánította, Napóleon pedig a birodalmi területeken a zsidó közösségek polgári integrációját szorgalmazta. A 19. századi emancipáció azonban nem volt egységes: a német államokban fokozatosan, a Habsburg Monarchiában II. József türelmi rendelete (1782) után is csak részlegesen, a pápai államban pedig egészen a 19. század közepéig késlekedett. Az emancipációval párhuzamosan a zsidó közösségek belső tagoltsága is megváltozott: a vallási reform (az ún. reformzsidóság) Németországban bontakozott ki, míg Kelet-Közép-Európában a hagyományos ortodox irányzatok maradtak meghatározóak.
A 20. századi zsidó vallási térkép mindenekelőtt a náci Németország és szövetségesei, valamint a kollaboráló hatóságok által 1933 és 1945 között elkövetett rendszeres üldözés, deportálás és megsemmisítés áldozatává vált. A Holocaust – a könyv terminológiája szerint a nemzetközi bírósági ítéletek és a történészi konszenzus által dokumentált népirtás – nem csupán a közösségek demográfiai megsemmisítését hozta; az áldozatok egyéni és családi élettörténete, a kulturális intézmények, a zsinagógai hálózat és a jiddis nyelv európai változatainak elvesztése a zsidó jelenlét térképét is radikálisan átírta. A háború után a megmaradt közösségek a nyugat-európai nagyvárosokban a bevándorló zsidó csoportokkal együtt újjászerveződtek; a mai zsidó közösségek méretét a hivatalos népszámlálások és a hitközségi nyilvántartások eltérően mérik, és az adatok módszertani bizonytalanságokkal terheltek.
Az iszlám jelenléte Nyugat-Európában nem kizárólag modern bevándorlási jelenség. A 8. század elején az Omajjád-dinasztia hódítása nyomán a Pireneusi-félsziget nagy részén létrejött az al-Andalus (arab: الأندلس) politikai-kulturális rendszere, amely a 8. századtól a 15. század végéig – tágabb értelemben a granadai emirátus 1492-es bukásáig – a muszlim uralom alatt álló területek társadalmában muszlim, keresztény és zsidó közösségek együttélését intézményesítette. Az együttélés jellegének megítélése a történetírásban vitatott: a korábbi idealizált „convivencia” (együttélés) narratívától a modern szakirodalom a hatalmi hierarchiák, a jogi alárendeltség és a politikai üldözés időszakai irányába mozdult el; a dokumentált tények közé tartoznak a másodrendű jogi helyzet (a dhimmi státusz), a fejadó, a társadalmi szegregáció, valamint a 12. századi almorávida és almohád hódítás idején a zsidó és keresztény közösségek elleni kényszerítések. Ugyanakkor a muszlim uralom alatti orvostudomány, filozófia, mezőgazdasági örökség és városi infrastruktúra elemei régészeti és kéziratos forrásokból dokumentáltak.
A 13–15. században a keresztény királyságok terjeszkedése – amelyet a modern nemzeti narratívák gyakran egységes „reconquista” (visszahódítás) kifejezéssel illetnek – nem egyetlen hadjárat volt, hanem több évszázados, szakaszos területi és jogi folyamat. A muszlim lakosság egy része a hódítás után alávetett helyzetben, kényszerű megtérés vagy kivándorlás között élt; a 16. század elején a kasztíliai és aragón területeken a muszlimok kötelező megkeresztelése után a moriszkók (hispanizált muszlim leszármazottak) közösségei továbbra is gyanú alatt álltak, mígnem 1609 és 1614 között a spanyol királyi döntés mintegy 300 000 ember kiűzéséhez vezetett – a modern demográfiai becslések széles intervallumot adnak, és a pontos szám vitatott. Itáliában az iszlám jelenlét a 9–11. századi szicíliai emirátus formájában volt meghatározó, ahol a muszlim, görög és latin keresztény közösségek együttélése hasonló jogi és társadalmi hierarchiákban szerveződött; a normann hódítás után a muszlim lakosság fokozatosan kiszorult vagy beolvadt.
A mai nyugat-európai muszlim közösségek túlnyomórészt a 20. század második felének munkaerő-migrációjából, a gyarmati kötődésekből és a menekültmozgásokból alakultak ki. Franciaországban az algériai, marokkói és tunéziai, majd a szubszaharai afrikai bevándorlás, az Egyesült Királyságban a dél-ázsiai (pakistani, bangladesi) és afrikai, Németországban a törökországi vendégmunkás (Gastarbeiter) rendszer, a Benelux államokban hasonló szerződéses munkaerő fogadása hozta létre a muszlim hitközségeket. A második és harmadik generáció vallási identitása már nem a „vendégmunkás” múlékony státuszához kötődik, hanem a letelepedett kisebbségi közösségek intézményépítéséhez: mecsetek, iskolák, ifjúsági és női szervezetek, halal élelmiszer-piacok jöttek létre. A muszlim lakosság arányát a 2020-as években a legtöbb felmérés Franciaországban 6–10%, Németországban 5–7%, az Egyesült Királyságban 5–6% közé teszi, de az ilyen adatok módszertani keretei (önbevallás, országos népszámlálás, a vallás mint „kulturális háttér”) jelentősen eltérnek, és a hivatalos statisztikák egyes országokban – például Franciaországban az 1872-es törvény óta – nem rögzíthetnek vallási hovatartozást.
A muszlim közösségek jelenléte nem csupán demográfiai adat, hanem intézményi és jogi kérdés is. A 20. század végétől a régió államaiban eltérő modellek alakultak ki: Franciaországban a laicitás elvéből fakadóan az állam nem ismer el hivatalos vallási közösséget, ezért a muszlim intézmények létrehozását civil szervezeti formában, a központosított egyházi struktúrával való összehasonlíthatóság hiánya mellett oldották meg; Németországban a közjogi vallási testületi státusz – amelyet a keresztény egyházak és a zsidó hitközségek mellett egyes muszlim szervezetek is pályáznak – az állami egyházi adó és a hitoktatás kereteit érinti; az Egyesült Királyságban az anglikán államegyház mellett a muszlim közösségek elsősorban civil társadalmi és önkormányzati csatornákon keresztül képviseletet töltenek be. A fejkendő és a teljes arcot fedő ruházat (burka/niqab) jogi korlátozásai – például a 2004-es francia törvény az iskolai vallási jelképekről, vagy a 2010-es francia törvény az arcot elfedő viseletről – dokumentált jogi döntések, de társadalmi és alkotmányjogi megítélésük a mai napig vitatott. Svájcban a 2009-es népszavazáson elfogadott minaret-építési tilalom alkotmányos rendelkezés; az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlata a vallásszabadság korlátozásának megítélésében eltérő érveket mérlegel, amit a könyv nem foglal állásként, hanem attribúcióval mutat be.
A 20–21. századi vallási átalakulás legfontosabb nyugat-európai jelensége a szekularizáció (secularization), vagyis a vallási intézmények társadalmi befolyásának csökkenése, a hitgyakorlás rendszerességének visszaesése és a vallási önazonosítás átalakulása. A folyamat nem egységesen zajlott: a francia harmadik köztársaság 1905-ös törvénye szétválasztotta az egyházat és az államot, és bevezette a laicitás (laïcité) elvét, amely azóta is a francia alkotmányos identitás része; Németországban a weimari alkotmány (1919) óta fennmaradt a közjogi vallási testületek rendszere, amelyben az egyházi adó (Kirchensteuer) beszedése állami segítséggel történik; az Egyesült Királyságban az anglikán egyház államegyházi státusza továbbra is fennáll, de a 20. század végétől a vallási pluralizmus hivatalos elismerése – például a multikulturális oktatás és a vallási alapú iskolák állami finanszírozása – a gyakorlatban lazított a kizárólagos pozíción.
A szekularizáció statisztikai mérése nehéz, mert a „vallásos”, „hívő”, „egyháztag” és „gyakorló” kategóriák nem fedik egymást. Az 1990-es évektől az Európai Unió tagállamaiban végzett Eurobarometer és European Social Survey felmérések jelentős észak–déli eltéréseket mutatnak: a mediterrán katolikus társadalmakban (Olaszország, Spanyolország, Portugália) a katolikus önbesorolás aránya még a 2010-es években is viszonylag magas maradt, de a heti templomlátogatás és az egyházi tanítás követése már ott is csökkent; a történelmileg protestáns északi és középső területeken (Nagy-Britannia, Németország északi tartományai, Svájc nagy része, Ausztria bécsi és nyugati régiói) az egyháztagság és a gyakorlat egyaránt alacsonyabb, és a magukat „vallás nélkülinek” mondók aránya nőtt. Ugyanakkor a szekularizáció nem jelenti a vallás eltűnését: a keresztény közösségeken belül új lelkiségi mozgalmak, karitatív hálózatok és ifjúsági szervezetek működnek, és a vallási ünnepek, a kulturális örökség, a családi szertartások továbbra is erős társadalmi gyakorlatok.
A vallási pluralizmus mai térképét a migráció mellett a jogi keretek differenciálódása is alakítja. Németországban a 2020-as években a zsidó hitközségek közjogi testületként működnek, a muszlim szervezetek közül egyes tartományi szövetségek hasonló státuszt kaptak, ugyanakkor a viták a hitoktatás, a fejkendő a közszolgálatban és a karikatúrák körüli konfliktusok, valamint a vallás és a demokrácia viszonyáról szóló nyilvános viták miatt élesek. Franciaországban a laicitás értelmezése maga is vitatott: egyes jogászok és politikai szereplők a semlegesség erős formáját támogatják, mások a vallásszabadság és a nyilvános térben való vallásgyakorlás védelmét hangsúlyozzák, és a 2010-es évek óta az iszlám jelképekről és a muszlim szervezetek finanszírozásáról szóló törvényjavaslatok folyamatosan napirenden vannak. Az Egyesült Királyságban a blaszfémia-törvényt a 21. század elején eltörölték, de a vallási alapú gyűlöletbeszéd és a közösségek közötti feszültség jogi és társadalmi kezelése továbbra is élénk viták tárgya.
Végül szólni kell a vallási táj és a politikai földrajz összefüggéseiről. A 16–17. századi felekezeti határok máig ható adminisztratív és kulturális nyomokat hagytak: például a Német-római Birodalom egykori felekezeti mozaikja a mai német tartományok oktatási és egyházi rendszerében tükröződik; az ír katolikus többség és az ulsteri protestáns közösség közötti határ a sziget politikai megosztottságának egyik történeti rétegét alkotja; a svájci kantonok felekezeti hovatartozása a mai napig befolyásolja az iskolai hitoktatás és az egyházi adóztatás gyakorlatát. Mégis, a 20. század végére a felekezeti hovatartozás ereje a legtöbb nyugat-európai társadalomban már nem az egyetlen vagy elsődleges politikai törésvonal: a vallás szerepét a jóléti állam, az oktatás, a migráció és az emberi jogi diskurzusok intézményes konfliktusai legalább annyira meghatározzák, mint a régi egyházi határok. A vallási térkép tehát nem statikus örökség, hanem folyamatosan újraírt viszonyrendszer.
A vallási földrajz rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, és mindegyiknek megvannak a maga bizonytalanságai. A középkori és kora újkori felekezeti viszonyokra vonatkozóan az egyházi zsinati határozatok, pápai bullák, közjegyzői oklevelek, adójegyzékek, városi statútumok, inquisitio-jegyzőkönyvek és krónikák a legfontosabb elsődleges források; ezek azonban az intézményi nézőpontot és a fennmaradás esélyét tükrözik, ezért a hétköznapi vallásgyakorlatra, a nők és a marginalizált közösségek vallási életére csak közvetett következtetéseket engednek. A régészeti feltárások (templom, zsinagóga, mecset, temetkezési rítus, szent helyek) kiegészítik az írott forrásokat, de a keltezés és a felekezeti hovatartozás megállapítása gyakran vitatott.
A 19–20. századi adatoknál a népszámlálások, az egyházi tagkönyvek és a hitközségi nyilvántartások a leggyakrabban használt források. E források elfogultsága és eltérő definíciói következtében a keresztény felekezeti és a zsidó, muszlim közösségi létszámok összevetése nehéz; különösen problémás az önbevallás és az intézményi regisztráció közötti eltérés. A szekularizációs trendek mérésénél az ismételt közvélemény-kutatások (Eurobarometer, European Social Survey, Pew Research Center) adnak összehasonlító képet, de a mintavételi hibák, a kérdésfeltevés változásai és az „egyháztag” fogalmának országonkénti eltérései miatt a számszerű összehasonlítás csak óvatos interpretációval lehetséges. A modern muszlim közösségek létszámáról több országban – köztük Franciaországban – a vallási hovatartozás nyilvántartásának tilalma miatt nincs hivatalos statisztika; a rendelkezésre álló becslések módszertanilag vitathatók, és a politikai vitákban gyakran eltérő érveléssel hivatkoznak rájuk. A jelenkori jogi viták (fejkendő, minaret, laicitás) értelmezése nem egységes; a könyv az egyes álláspontokat attribúcióval közli, és nem zárja le a vitát.