A római korszak öröksége Nyugat-Európa történetének egyik legmélyebb, mégis egyenetlenül eloszló rétege. A mai államok területei közül Franciaország, Spanyolország, Portugália és részben Olaszország és az Egyesült Királyság (pontosabban Britannia déli kétharmada) több évszázadot töltött a Római Birodalom keretei között, míg a mai Németország nagyobbik, keleti és északi része, Svájc és Ausztria egyes területei a birodalom határvidékén vagy azon kívül helyezkedtek el. Ezért az ókori római időszak nem egységes „nyugat-európai” kezdet, hanem a későbbi regionális különbségek egyik fontos forrása. Ahogy a Tengerek, folyók és kereskedelmi útvonalak alfejezet bemutatta, a Földközi-tenger és a hajózható folyók összeköttetései Róma hatalmának földrajzi alapját adták, ugyanakkor a tengerparttól távoli, hegyvidéki és Rajnától keletre fekvő területek más, a római mintától eltérő fejlődési pályára kerültek.
A görög–római civilizáció kifejezés a történetírásban a mediterrán világ azon kulturális, politikai és jogi hagyományait foglalja össze, amelyek a görög városállamok korszakából Róma közvetítésével jutottak el Nyugat-Európába. A fogalom azonban nem a kortársak önleírása volt, hanem későbbi, főként a reneszánsz és a felvilágosodás óta használt gyűjtőfogalom. A római elit maga tudatosan tekintette magát a görög műveltség örökösének, de a görög és a római intézmények, nyelvek és társadalmi szokások között jelentős különbségek maradtak. A görög városok már az i. e. 8. századtól kezdve kolóniákat létesítettek a Földközi-tenger nyugati medencéjében: Dél-Gallia partjain például Massalia (a mai Marseille) alapítása i. e. 600 körülre tehető, de a pontos évszám az ókori hagyományban ingadozik. A görög gyarmatosítás jelenléte Hispánia keleti partján és Dél-Itáliában, az úgynevezett Magna Graecia térségében, hosszú távon a városi élet, a pénzhasználat és az írásbeliség helyi csomópontjait hozta létre. E görög alapítású városok nem alkottak egységes politikai hálózatot, hanem önálló poliszokként működtek, és kapcsolatuk Rómával csak fokozatosan vált alárendeltséggé.
Róma felemelkedése az i. e. 3–1. században fokozatosan egyetlen birodalmi keretbe vonta a Földközi-tenger nyugati medencéjét. A birodalom terjeszkedése nem kizárólag katonai hódítás volt: a szövetségi rendszerek, a latin jogok adományozása, a veteránok letelepítése és a helyi elitek integrálása egyaránt formálta a provinciák társadalmát. A görög–római kulturális közeg így nem egyszerűen Rómából áramlott a perifériákra, hanem a helyi közösségek, kereskedők, katonák és hivatalnokok közvetítésével, gyakran hibrid formákban terjedt.
A provincia (latinul provincia) eredetileg nem területi egységet, hanem egy római magistratus megbízatási körét jelentette; területi jelentése fokozatosan, a hódítás során vált elsődlegessé. A köztársaság korában a provinciák élén álló helytartók hatalma jogilag alig volt ellenőrizhető, ami a köztársaság utolsó évszázadában visszaélésekhez és a helyi lakosság kizsákmányolásához vezetett. A császárkorban, különösen Augustus uralkodásától kezdve, a provinciahatárokat tudatosan a földrajzi, etnikai és katonai viszonyokhoz igyekeztek igazítani, bár a határok továbbra is gyakran változtak.
Gallia Julius Caesar hadjárataival (i. e. 58–50) került római uralom alá. Caesar a Gallia elleni háborúról írott művében – a Commentarii de bello Gallico – saját hadjáratait a római közvélemény előtt igazolta, ezért a szöveget nem lehet egyszerűen tárgyilagos beszámolóként kezelni; modernebb becslések szerint a hódítás emberveszteségei rendkívül magasak voltak, de a pontos áldozatszám vitatott, és a források torzíthatnak. Galliát Augustus három császári provinciára osztotta: Gallia Aquitania, Gallia Lugdunensis és Gallia Belgica, amelyek a mai Franciaország, Belgium, Luxemburg, valamint Svájc és Németország nyugati részeinek egy részét fedték le. A romanizáció Galliában mély és tartós volt: a gall törzsi arisztokrácia jelentős része latinul beszélt, részt vett a helyi városi testületekben, és a gall nyelv az i. sz. 4–5. századra fokozatosan visszaszorult, bár a vidéki beszélt nyelvben a gall elemek hosszabb ideig fennmaradhattak. Ez a folyamat azonban nem passzív asszimiláció volt, hanem a helyi elitek érdekei és a római hatalom közötti alkuk során ment végbe.
Hispania meghódítása hosszabb időt vett igénybe: a római jelenlét a második pun háború (i. e. 218–201) idején kezdődött, a félsziget belső területeinek végleges megtörése azonban csak Augustus korában, i. e. 19 körül zárult le. Hispania a római korszakban több provincia között oszlott meg: kezdetben Hispania Citerior és Hispania Ulterior, később Hispania Tarraconensis, Baetica és Lusitania. A római jelenlét Hispaniában a városi hálózat kiépülésével, a latin nyelvű feliratok nagy számával és olyan császári családok felemelkedésével járt, mint például Traianus és Hadrianus, akik hispániai származásúak voltak. A római korban Hispania a birodalom egyik leggazdagabb és leginkább urbanizált nyugati térsége lett, bár a belső hegyvidékek lakossága tovább őrizte helyi nyelveit és szokásait.
Britannia meghódítását Claudius császár uralkodása alatt, i. sz. 43-ban kezdték meg, de a sziget déli része már a megelőző évtizedekben is kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban állt Rómával. A hódítás soha nem terjedt ki a sziget teljes területére: a mai Skócia és részben Wales hegyvidéki területei kívül maradtak a tartós római ellenőrzésen, amit a császárkorban Hadrianus fala (építése i. sz. 122 körül) és az attól északra fekvő, rövidebb Antoninus-fal is jelez. Britannia a birodalom nyugati peremén katonai határprovinciának számított: a római hadsereg létszáma a szigeten a 2. században a becslések szerint 40–50 ezer fő lehetett, ami a birodalom egyik legnagyobb helyőrségét jelentette, de ez a szám is szakértői rekonstrukció, nem pontos adat. A romanizáció Britanniában a városokban és a katonai táborok környékén volt erőteljes, a vidéki, főleg a kelta nyelvű közösségek azonban sok helyen megtartották nyelvüket és életformájukat. A latin feliratok nagy száma a katonai és adminisztratív jelenléthez kötődik, a helyi nyelvek eltűnése pedig a római kor után, az angolszász betelepülést követően vett nagyobb lendületet.
Italia a köztársaság és a korai császárság időszakában nem provincia, hanem a birodalom központi területe volt, amelynek szabad lakossága a római polgárokhoz tartozott. Ez a kiváltságos helyzet a 3. századtól fokozatosan szűnt meg, és Diocletianus reformjai nyomán Itália is provinciákra oszlott. A római kori Itália rendkívül urbanizált volt: Róma mellett olyan városok működtek, mint Ostia, Capua, Puteoli, a későbbi Itália városhálózatának alapjai pedig sok esetben máig fennmaradtak. Az itáliai mezőgazdaság, különösen a latifundiumok és a rabszolgamunka rendszere, a birodalom gazdaságának egyik alapját képezte, ugyanakkor a szabad parasztok rovására növekvő nagybirtokok társadalmi feszültségeket is okoztak.
Germania esetében a római határ a Rajna és a Duna vonalán szilárdult meg. A legfontosabb cezúra az i. sz. 9-ben lezajlott teutoburgi csata, amelyben a germán törzsek szövetsége megsemmisített három római légiót. A csata helyszínét a modern régészeti kutatás – a Kalkriese melletti leletegyüttes alapján – részben azonosította, de a pontos lokalizáció és a csata politikai jelentősége a történészek között vitatott. A Rajna bal partján a rómaiak két határprovinciát szerveztek: Germania Inferior és Germania Superior. A limes (latinul limes, határvonal) nem egységes fal volt, hanem őrtornyok, katonai táborok, palánkok, árkok és utak kombinációja, amelynek elsődleges célja a mozgások ellenőrzése és a kereskedelem vámolása volt, nem a hermetikus lezárás. A Rajnától keletre és a Dunától északra fekvő területek germán nyelvű csoportjai nem váltak a római birodalom alattvalóivá, bár katonai szolgálat, kereskedelem és diplomácia révén intenzív kapcsolatban álltak vele. A germán törzsek társadalma a római forrásokból – főként Tacitus Germania című művéből – ismert, ám Tacitus írása erkölcsi példázat is, amely a római társadalom belső válságait a germánok idealizált vagy épp elítélt képével állítja szembe. A régészeti leletek, például a fegyverek, ékszerek és településnyomok, árnyalják ezt a képet, de a germán törzsek belső szervezetéről sok kérdés nyitott.
A kereszténység a Római Birodalom keleti tartományaiban, a zsidó vallási közegben született, és a nyugati területekre először a városi zsidó közösségeken, majd a hellénizált városi lakosságon keresztül jutott el. Pál apostol levelei a legkorábbi fennmaradt keresztény irodalmi emlékek közé tartoznak, és dokumentálják a mozgalom terjedését a mediterrán városokban. A nyugati provinciákban a kereszténység jelenléte először szórványos volt; a szervezett egyházi struktúrák a 2. század végétől kezdtek kiépülni, elsősorban a nagyobb városok püspöki székhelyei körül.
A keresztényüldözések időszaka nem volt folyamatos: a római hatóságok általában nem kezdeményeztek szisztematikus, birodalomszerte szervezett üldözést, hanem helyi konfliktusok, császári rendeletek és politikai válságok idején csaptak le a keresztény közösségekre. A legnagyobb üldözések közül Nero (i. sz. 64), Decius (249–251) és Diocletianus (303–305) nevéhez kötődnek; a keresztény és pogány források eltérően ítélik meg ezek mértékét és okait. A mártírok száma történetileg nem rekonstruálható pontosan, és a későbbi egyházi hagyomány gyakran kiszínezte a szenvedéstörténeteket.
A fordulat Nagy Konstantin császár idején következett be. A 313-ban kiadott milánói ediktum – amelyet valójában egy császári leiratnak tekinthetünk, és a modern „ediktum” elnevezés félrevezető lehet – vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek, és visszaadta elkobzott javaikat. A kereszténység azonban nem azonnal lett kizárólagos vallás. Fokozatosan nyert teret a császári udvar támogatásával, de a pogány kultuszok továbbra is működtek. I. Theodosius 380-ban kiadott thesszaloniki ediktuma a niceai kereszténységet tette a birodalom hivatalos vallásává, és a pogány szertartásokat korlátozni kezdték. A „államvallássá válás” kifejezés azonban modern fogalom; a 4. században a római császár és a püspökök viszonya, az egyházi és világi hatalom határai folyamatos viták tárgyát képezték. A caesaropapizmus (a császár egyházi fennhatósága) és a nyugati, pápai vezetésű egyház közötti feszültség későbbi, középkori fejlemény.
A keresztény egyház szervezete a római provincia- és városhálózatra épült: a püspöki székhelyek többnyire a római városokban jöttek létre, és az egyházmegyék határai gyakran követték a római közigazgatási egységeket. Emiatt a késő antik egyházföldrajz a nyugati államok történetének egyik legerősebb folytonossági eleme. Ugyanakkor a kereszténység terjedése nem volt egyenletes: a vidéki lakosság, különösen a hegyvidéki és peremterületeken, lassabban és a helyi hagyományokkal keveredve vette fel a keresztény hitet. A pogány (latinul paganus, eredetileg „vidéki”) kifejezés is ezt a város–vidék különbséget tükrözi.
A római jog a nyugat-európai jogi gondolkodás egyik legtartósabb alapja. A köztársaság korában a tizenkét táblás törvény (i. e. 450 körül) rögzítette először írásban a polgárok jogait, de a forrás szerinti szöveg csak töredékesen maradt fenn, és a hagyományos datálás is vitatott. A klasszikus római jog a császárkorban, a jogtudósok (például Gaius, Papinianus, Ulpianus) munkássága nyomán fejlődött ki. A jogrendszer megkülönböztette a ius civile-t, a római polgárok személyi jogát, a ius gentium-ot, amely a nem rómaiak közötti jogviszonyokat szabályozta, és fokozatosan kialakult a ius naturale, a természetjog fogalma. A jogi fogalmak és eljárások – például a tulajdon, a szerződés, a végrendelet, a keresetlevél – a nyugati jogi nyelvek alapszókincsévé váltak. A római jog kodifikációja a keleti birodalomban, Iustinianus császár uralkodása alatt (527–565) készült el, a Corpus iuris civilis néven is ismert gyűjtemény. Ennek felfedezése a 11–12. századi Itáliában, a bolognai jogi iskola munkája nyomán, a középkori jogtudományt és a kontinentális jogrendszereket alapvetően meghatározta. A római jog hatása a mai nyugat-európai magánjogban, például a tulajdonjog és a szerződési jog szerkezetében tovább él, bár a modern jogrendszerekben a középkori egyházjog, a germán szokásjog és a felvilágosodás természetjogi tanai is jelentős hatást gyakoroltak.
A városi intézmények tekintetében a római korszak kulcsfontosságú öröksége a colonia és a municipium rendszere. A colonia olyan település volt, ahol római polgárokat, gyakran veteránokat telepítettek le; a municipium pedig olyan város, amelynek lakossága korlátozott római polgárjogot kapott, de megtarthatta helyi önkormányzatát. A városokat a helyi arisztokráciából választott tanács, a curia vezette, tagjai, a decuriones feladata volt az adók behajtása, a középületek fenntartása és a közrend biztosítása. A késő császárkorban a decuriók terhei növekedtek, ami a városi elit hanyatlásához és a városi élet hanyatlásához is hozzájárult a nyugati provinciákban. A római városok központjában a forum állt, ahol a bíróságok, a templomok, a piacok és a politikai viták színhelyei működtek. Az amfiteátrumok, fürdők, aquaeductusok és csatornarendszerek a római városi közeg jellegzetes elemei voltak. A városi autonómia római hagyománya azonban nem mindenütt folytatódott: Galliában és Hispániában a középkori városok gyakran a római települések helyén vagy azok közelében születtek, de intézményeik a kora középkorban átalakultak; Britanniában a római városi élet az 5. század elején gyakorlatilag megszakadt, és a későbbi angolszász települések más alapokon jöttek létre.
A latin írásbeliség öröksége a legközvetlenebbül kötötte össze az ókort a középkorral és a modern Európával. A rómaiak az ábécét az etruszkok közvetítésével vették át, majd a latin ábécé a birodalom összes nyugati tartományában elterjedt. A latin nyelvű feliratok, oklevelek, törvényszövegek, irodalmi művek és magánlevelek tömege a római társadalom magas fokú írásbeliségét mutatja. A késő antik kolostorok, különösen a bencések, a klasszikus szövegek másolásával a latin irodalmi hagyományt a középkorba továbbították. A latin a nyugati egyház liturgikus és hivatalos nyelve lett, és a középkori, kora újkori Európa tudományos és jogi közvetítő nyelveként működött. Ugyanakkor a latin írásbeliség nem volt egyeduralkodó: a beszélt vulgáris latinból a provinciákban fokozatosan újlatin nyelvek (francia, okcitán, spanyol, portugál, olasz, katalán) fejlődtek, míg a birodalmon kívüli területeken a germán és kelta nyelvek tovább éltek. A latin nyelv és írásbeliség tehát nem egyszerűen Róma öröksége, hanem a kora középkori egyház és az újlatin nyelvek kialakulásának egyik alaprétege.
A római örökség nem egyenletesen oszlik el a könyvben tárgyalt kilenc állam területén. A legerősebb római múlt Gallia, Hispania, Italia és a mai Franciaország, Spanyolország, Portugália és Olaszország területén mutatkozik. Britannia esete kettős: a római kor emlékei a déli és keleti területeken, a településhálózatban és a latin feliratokban megmaradtak, de a római kultúra folytonossága az 5. században megszakadt. A mai Németország, Svájc és Ausztria területe a római határprovinciák, illetve a Rajnától és Dunától északra, keletre elterülő, római uralom alá soha nem került térségek között oszlik meg. A „római örökség” fogalma ezért nem valamiféle egységes civilizációs tömb, hanem regionálisan eltérő mélységű és jellegű hagyaték, amelyet a későbbi korok – a középkori egyház, a reneszánsz humanisták, a 19. századi nemzeti történetírás – újra és újra értelmeztek, politikai célokra is felhasználva.
A római korszak rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az ókori irodalmi szövegek – Caesar, Tacitus, Strabón, Cassius Dio, Ammianus Marcellinus művei – tájékoztatnak a hadjáratokról, a provinciákról és a társadalmi viszonyokról, de mindegyikük szerző szándékai, politikai elfogultságai és közönségének elvárásai szerint formálta a beszámolót. Emiatt a római hódítások, a germán törzsek és a provinciális társadalmak leírását a régészeti, epigráfiai és numizmatikai leletekkel összevetve lehet értelmezni.
A feliratok (epigráfia) a római kori névadás, karriertörténet, vallás és jogi viszonyok legfontosabb forrásai közé tartoznak. A latin feliratok száma a birodalom nyugati felén rendkívül nagy, de eloszlásuk egyenetlen: a katonai határzónákban és a városi központokban sűrűbb, a vidéki, peremterületeken ritkább. A feliratokból levonható következtetések tehát a birodalom lakosságának egyes, elsősorban vagyonosabb és latinul író rétegeire vonatkoznak.
A régészeti leletek – településnyomok, utak, erődítmények, temetők, kerámiák, érmék – a tárgyi élet, a gazdasági kapcsolatok és a demográfiai folyamatok rekonstrukcióját teszik lehetővé. Azonban a régészeti kormeghatározás sokszor csak hozzávetőleges, és a leletek értelmezése vitatott lehet. Például a „romanizáció” fogalma maga is vita tárgya: a modern kutatásban egyesek szerint a helyi elitek aktív választása, mások szerint a római hatalom egyenlőtlen asszimilációs nyomása játszott döntő szerepet. A római kori népesség nagyságára vonatkozó adatok – például Britannia lakosságának becslése 2–4 millió fő között – széles hibahatárral rendelkeznek, és különböző modelleken alapulnak.
A kereszténység terjedésének üteme és a keresztényüldözések mértéke szintén vitatott. Az egyházi hagyomány sok eseményt később, teológiai és emlékezetpolitikai szempontok szerint írt le. A pogány források, például Plinius és Tacitus levelei, illetve a 4. századi császári rendeletek, részleges képet adnak. Azt sem tudjuk pontosan, hogy a vidéki lakosság mikor és milyen mértékben vált kereszténnyé, mert a források elsősorban a városi elitre összpontosítanak.
A hadtörténeti adatok, például a légiók létszáma vagy az egyes csaták áldozatainak száma, gyakran túlzó ókori beszámolókon alapulnak. A teutoburgi csata helyszíne régészeti leletekkel részben alátámasztható, de a csata pontos lefolyása és szereplőinek viselkedése irodalmi konstrukciókon keresztül ismert. A nyitott kérdések közé tartozik a késő római kori Britannia vége: az 5. század eleji események forrásai szűkszavúak, és a régészeti leletek nem adnak egyértelmű képet arról, hogy a római intézmények mikor és miért szűntek meg.