Az 5. század végétől a 15. század végéig tartó középkor nem egységes, „sötét” korszak volt, hanem a római intézmények, a helyi hagyományok és a kereszténység összekapcsolódásából született, regionálisan igen eltérő társadalmi és politikai rend. Az előző alfejezetben tárgyalt római bukás után nem egyszerűen „barbár” összeomlás következett: a Nyugat-Európa területén kialakult királyságok, a Frank Birodalom, a Német-római Birodalom, a pápaság és a városok hálózatai együtt hozták létre azt a latin kereszténységet (Christendom), amely a későbbi államok és nemzetek közös keretéül szolgált. Az alábbi áttekintés a középkor fő intézményeit, társadalmi rendjét és vitatott értelmezéseit mutatja be, a későbbi országfejezetek alapfogalmait megalapozva.
A Nyugatrómai Birodalom felbomlását követően az 5–8. században a mai Nyugat-Európa területén több, részben római, részben germán és kelta gyökerű királyság jött létre. Az Ibériai-félszigeten a vizigótok (Visigothi), Itáliában előbb az osztrogótok (Ostrogothi), majd a longobárdok (Langobardi), Galliában a frankok (Franci) és a burgundok, Britanniában pedig az angolszászok (Angli et Saxones) alapítottak államokat. Ezek a királyságok nem tekinthetők a mai nemzetállamok közvetlen előzményeinek: a „nemzet” mai értelme ismeretlen volt, és az uralkodói hatalom gyakran személyes, katonai és dinasztikus kapcsolatokon nyugodott. A római adórendszer és a városi igazgatás fokozatosan visszaszorult, de a latin írásbeliség, a püspöki szervezet és a jogi hagyomány sok helyütt fennmaradt.
A kereszténység felvétele kulcsszerepet játszott az utódállamok megszilárdulásában. A frank király, I. Klodvig (latinul Chlodovechus) hagyományosan 496 körül – bár a pontos év vitatott – a nikaiai (katolikus) kereszténységre tért, ami a gall-római püspökökkel való együttműködést erősítette. A vizigótok 589-ben a III. toledói zsinaton hagyták el az ariánus hitvallást. Az angolszász királyságok a 7. század folyamán, részben ír és római misszionáriusok révén vették fel a kereszténységet. Ezek az áttérések dokumentált zsinati határozatokon, királyi törvényeken és hagiográfiákon alapulnak, de az egyes uralkodók személyes motívumai gyakran legendás elemekkel keverednek.
A Frank Birodalom a Merovingok, majd a Karolingok vezetésével vált a kora középkori Nyugat legerősebb hatalmi képződményévé. Nagy Károly (Carolus Magnus, uralk. 768–814) hódításai – a szászok, a longobárdok és az avarok ellen – kiterjesztették a frank fennhatóságot a mai Franciaország, Németország, Észak-Itália és a Pireneusok vidékének nagy részére. 800-ban, karácsony napján III. Leó pápa császárrá koronázta. A császárrá koronázás dokumentált, de a politikai szándék és a cím tartalma a történészek körében vitatott: egyesek a római császárság felújítását, mások a frank királyi hatalom szakrális megerősítését látják benne.
A Karoling Birodalom a 843-as verduni szerződéssel három részre oszlott: a Nyugati Frank Királyság (Francia occidentalis), a Keleti Frank Királyság (Francia orientalis) és a kettő közötti, gyorsan széteső Középső Királyság. A szerződés szövege fennmaradt, de a felosztás nem jelentette a mai Franciaország és Németország „születését”; a kortársak elsősorban dinasztikus örökségként, nem nemzeti területként értelmezték. A 9–10. századi inváziók – a vikingek északról, a magyarok keletről, a muszlim flották délről – tovább gyengítették a központi hatalmat, és helyi várak, uradalmak és magánhadseregek megerősödéséhez vezettek. A várak és a helyi védelem régészetileg jól dokumentált, de a „feudális anarchia” képe a korábbi történetírás leegyszerűsítő értékelése.
A középkori társadalom leírására hagyományosan használt feudalizmus (francia: féodalité) fogalom ma vitatott. A 18–19. századi jogtörténet és a modern történetírás egy része egységes rendszerként írta le, amelyben a király hűbérbirtokot (beneficium, később feudum; francia: fief; német: Lehen) adományozott vazallusainak (latin: vassus), cserébe katonai szolgálatért és hűségesküért. A 20. század vége óta azonban a történészek egy része vitatja, hogy ez a „hűbériség” (német: Lehnswesen) a 9–13. században valóban egységes, jogilag kidolgozott intézmény volt; a helyi változatok, a szóbeli szokásjog és a birtoktípusok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a tankönyvi modell sugallja. Ezt a vitát a tények értelmezéseként, nem pedig a hűbéri kapcsolatok létezésének tagadásaként kell érteni.
A földesúri rendszer (angolul manorialism; francia: seigneurie) a paraszti termelés és a földesúri hatalom viszonyát szabályozta. A falvak többségében a föld egy része a földesúr saját kezelésű birtoka (allódium, terra indominicata) volt, másik részét a parasztok művelték, akik bérletért, terményjáradékért, robotmunkáért (latin: corvée) és tizedért (a termés tizede az egyháznak) szolgáltattak. A jobbágyság (latin: servus; angol: serf; francia: serf) jogi értelemben a földhöz kötöttséget, a szabad költözés korlátozását és a földesúri bíróság alá vetettséget jelentette, de az egyes régiókban nagy eltérésekkel. A dokumentált urbáriumok (birtokösszeírások) és a királyi oklevelek mutatják a terhek változatosságát; a paraszti ellenállás formái, például a lassítás, a pereskedés és a felkelés is forrásokban követhetők.
A középkori elmélet a társadalmat három rendre osztotta: az imádkozók (oratores), a harcolók (bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendjére. Ez a hármas felosztás a 11–12. századi egyházi szerzőknél jelenik meg, és a rendi társadalom (latin: ordo/status; angol: estate; német: Stand) ideológiai alapját képezte. A valóság azonban ennél összetettebb volt: a papságon belül a püspökök, a szerzetesek és a falusi papok helyzete élesen különbözött; a nemességnek alsó és felső rétegei voltak; a „dolgozók” közé tartoztak a szabad parasztok, a jobbágyok, a városi kézművesek és a szolgák is. A nők mindhárom rendben a férfiakénál korlátozottabb jogokkal bírtak, de az apácafőnöknők, az özvegy földbirtokosok és a városi mesterasszonyok tényleges gazdasági és vallási szerepe nem hanyagolható el. A zsidó közösségek a rendi rendszeren kívül, saját vallási joguk (halacha) és a királyi védelem alatt éltek, de státuszuk időnként és helyenként a kiűzésig romolhatott.
A pápaság a kora középkorban a római püspök tisztségéből fokozatosan a latin kereszténység legfőbb vallási tekintéllyé vált, de a folyamat korántsem volt egyenes. A 8. században a frank királyok védnöksége alatt létrejött a Pápai Állam (Patrimonium Sancti Petri), amely a pápa világi uralmának alapját adta. A 10–11. században a clunyi reform és a gregoriánus reform a papi nősülés, a szimónia (egyházi tisztségek adásvétele) és a világi befolyás ellen lépett fel. A gregoriánus reform a pápai primátus megerősítését célozta, és a invesztitúraharchoz vezetett: VII. Gergely pápa és IV. Henrik német király konfliktusa az egyházi kinevezések feletti hatalomról. Az 1077-es canossai találkozó, amelyen IV. Henrik állítólag bűnbánatot gyakorolt a pápa előtt, dokumentált esemény, de a pontosan rekonstruált részletek és a szimbolikus jelentőség a krónikákban eltérő. A vitát az 1122-es wormsi konkordátum zárta le kompromisszummal.
A szerzetesség a középkor egyik legfontosabb intézménye volt. Szent Benedek (Benedictus Nursiae, 6. század) regulája a „imádkozzál és dolgozzál” (ora et labora) elvét írta elő, és a bencés kolostorok a mezőgazdasági termelés, az írásbeliség és a liturgia központjaivá váltak. A 10–12. században a clunyi, majd a ciszterci reform a szerzetesi élet szigorítását és a nagybirtokos kolostori gazdálkodás megerősítését hozta. A 13. században a koldulórendek – a ferencesek (Ordo Fratrum Minorum) és a domonkosok (Ordo Fratrum Praedicatorum) – a városi prédikációt, a szegénységet és az eretnekség elleni tanítást helyezték előtérbe. A kolostori hálózat régészetileg és okleveles anyaggal jól dokumentált; az egyes rendek belső vitái és a női ágak (például a klarisszák) története azonban sokáig kevésbé kutatott, és itt a források egyenlőtlenek.
Az egyház társadalmi szerepe kettős volt: iskolákat, kórházakat és iratmegőrzést biztosított, ugyanakkor a tized, a birtokok és a bíróságok révén maga is hatalmi és gazdasági tényezővé vált. A pápaság és a világi uralkodók közötti konfliktusok – például az angliai Thomas Becket és II. Henrik közötti, 1170-ben gyilkossággal végződő vita – az egyházi és a királyi joghatóság állandó feszültségét mutatják. Az eretnek mozgalmak (katharok, valdensek) üldözése és a 13. századi inkvizíció dokumentált, de az áldozatok számáról és a módszerekről a források részben hiányosak, a későbbi protestáns és katolikus emlékezetpolitika pedig sarkította a képet.
A Keleti Frank Királyságban a Karolingok kihalása után a törzsi hercegségek választottak királyt. I. (Madarász) Henrik, majd fia, I. (Nagy) Ottó megerősítette a királyi hatalmat; Ottó 962-es császárrá koronázása hozta létre azt a politikai képződményt, amelyet a 12. századtól Német-római Birodalomnak (Sacrum Romanum Imperium) neveztek. A birodalom nem volt modern értelemben vett állam: a császár uralma alatt hercegségek, püspökségek, városok és helyi uradalmak sokasága őrizte meg saját jogait. A császári hatalom a 13. század után fokozatosan a választófejedelmek (Kurfürsten) és a birodalmi gyűlés (Reichstag) kezébe csúszott; az 1356-os Aranybulla (Goldene Bulle) rögzítette a hét választófejedelem jogát a királyválasztásban. Ez a dokumentum fennmaradt, de a birodalom tényleges működéséről a viták a mai napig tartanak: egyesek a „gyenge állam” példáját látják benne, mások a rendi részvétel rugalmas, sokközpontú modelljét hangsúlyozzák.
A Nyugati Frank Királyságban a Capeting-ház (987-től) kezdetben csak a Párizs környéki királyi birtok felett rendelkezett, de a központi hatalmat fokozatosan kiterjesztette. Angliában az 1066-os normann hódítás után Hódító Vilmos (William the Conqueror) a királyi földbirtokot és a hűbéri esküt erősebben központosította; az 1086-os Domesday Book összeírása a királyi ellenőrzés eszköze volt. Az Ibériai-félszigeten a reconquista (visszafoglalás) folyamata – amelyet a keresztény krónikák vallási háborúként, a modern spanyol nemzeti történetírás pedig nemzeti egységesítő folyamatként értelmez – évszázadokon át formálta a kasztíliai, aragóniai, navarrai és portugál királyságok viszonyát. E folyamatok mindegyike dokumentált, de a „reconquista” mint utólagos nemzeti mítosz erősen vitatott.
A 11. századtól a mezőgazdasági technikák javulása – a nehézeke, a váltógazdálkodás, a lóvontatás –, a népességnövekedés és a viszonylagos béke lehetővé tette a városi élet újjáéledését. A római városok egy része Itáliában, Dél-Galliában és Hispaniában soha nem ürült ki teljesen, de a középkorban a püspöki székhelyek, a vásárhelyek és a várak körül új városi magok alakultak. A kommuna (commune) mozgalom a 11–13. században a polgárok esküvel megerősített közösségeként önkormányzati jogokat, vásártartási és bíráskodási kiváltságokat szerzett a földesuraktól vagy a királytól. A városi kiváltságlevelek (például a francia chartes de franchise, a német Stadtrecht) elsődleges források, amelyek a jogok és kötelezettségek részleteit rögzítik.
A városi gazdaság a céhekben (gilda, guilde, Zunft) szerveződött, amelyek a kézműipari termelést, a minőséget, az árakat és a mesterré válást szabályozták. A céhek egyben vallási testvérületek és temetkezési egyesületek is voltak. A kereskedelmi hálózatok a Földközi-tengeren Velence, Genova és Pisa, Északnyugat-Európában a flandriai városok, a Rajna-vidék és a Hanza (Hanse) révén kapcsolták össze a régiót. A Champagne-i vásárok a 12–13. században a textil-, bor- és fűszerszállítás találkozóhelyévé váltak. A kereskedelem bővülése nem volt egyenletes: a 14. századi éhínségek, a pénzromlás és a pestis visszavetette a városi lakosságot.
A városi társadalom hierarchiája a patríciusoktól (gazdag kereskedő- és földbirtokos családok) a céhmestereken, legényeken és szolgákon át a városi szegényekig terjedt. A nők a háziiparban, a sörfőzésben, a textiliparban és a kiskereskedelemben jelentek meg, de jogi helyzetük a városi jog szerint is alárendelt maradt. A zsidó közösségek a városokban gyakran külön negyedben éltek, és a királyi kamara védelme alatt álltak, de a keresztes hadjáratok idején (1096-ban a Rajna-vidéken) és a 13–14. században tömeges erőszak és kiűzés áldozatává váltak. A 14. századi pestisjárvány (fekete halál, 1347–1351) a lakosság becslések szerint 30–50 százalékát elpusztíthatta; a pontos arány régiónként és források szerint vitatott, de a demográfiai katasztrófa ténye dokumentált. A járvány utáni munkaerőhiány egyes régiókban a jobbágyi terhek lazulásához, máshol a parasztfelkelésekhez – például az 1358-as franciaországi Jacquerie-hez vagy az 1381-es angol parasztfelkeléshez – vezetett.
A késő középkori városok, a királyi udvarok és a rendi gyűlések együtt alkották azt a politikai teret, amelyben a 15. század végére a rendi dualizmus (a király és a rendek egyensúlya) különböző formái alakultak ki. A középkori örökség – a jogi írásbeliség, az egyházi intézmények, a városi autonómia és a rendi képviselet – a kora újkorban az abszolutizmus és a vallási reformáció kihívásaival találkozott.
A középkor forrásadottsága rendkívül egyenetlen. A kora középkorból elsősorban egyházi krónikák, királyi oklevelek, törvénykönyvek (például a vizigót Lex Visigothorum, a frank Lex Salica), hagiográfiák és zsinati határozatok maradtak fenn; a régészeti leletek, a településnyomok és az embertani anyag nélkülözhetetlenek, de értelmezésük bizonytalan. A paraszti és női hangok közvetlenül alig szólalnak meg, ezért a társadalomtörténeti rekonstrukciók gyakran közvetett bizonyítékokra, birtokösszeírásokra, adólistákra és bírósági jegyzőkönyvekre szorulnak.
A feudalizmus fogalma a legjelentősebb vitatott értelmezési keret. A hagyományos modell szerint a hűbériség és a jobbágyság egymást kiegészítő, Európa-szerte hasonló rendszert alkotott, de a 20. század végi kutatások ezt a képet erősen árnyalják. A forrásokból nem igazolható, hogy a hűbéri eskü és a birtokadományozás mindenhol ugyanazt a jogi formát öltötte; a szóbeli szokásjog és a helyi hatalmi viszonyok nagyobb szerepet játszottak. Ezért e könyv a „feudalizmus” kifejezést inkább a rendszerleíró hagyományra, a konkrét intézményeket pedig a helyi változatokra utalva használja.
A népesedési adatok – például a 14. századi pestis halálozási aránya – becslések, amelyek a krónikás híradások, a tizedjegyzékek, a temetkezések régészeti elemzése és a későbbi adóösszeírások kombinációján alapulnak. A tudományos konszenzus a nyugat-európai lakosság 30–50 százalékos csökkenését valószínűsíti, de az egyes országokra és régiókra vonatkozó számok eltérhetnek. A zsidóüldözések áldozatainak száma ugyancsak bizonytalan, mert a krónikák túlzóak vagy hiányosak lehetnek. Az emlékezetpolitikai viták – például a „reconquista” spanyol nemzeti értelmezése, a Német-római Birodalom „gyengeségének” kérdése vagy a középkori Európa „keresztény civilizációként” való beállítása – nem a tényekre, hanem azok mai értékelésére vonatkoznak. A könyv ezeket a vitákat attribúcióval, a források és a szakirodalom álláspontjainak elkülönítésével tárgyalja.