A modern korról szóló alfejezet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a korszakot egyszerre formálták a politikai forradalmak, a gazdasági átalakulások és a birodalmi expanzió, amelyek következményei a mai napig meghatározzák a régió államainak önértelmezését és vitáit. A kora újkor: reneszánsz, reformáció, abszolutizmus alfejezetben tárgyalt kora újkori abszolutizmus és az európai hatalmi egyensúly rendje az 1789-es francia forradalommal omlott össze, de a modernitás nem egyetlen évszámhoz köthető: az iparosodás, a nemzetépítés és a tömegtársadalmak kialakulása hosszabb, országonként eltérő ritmusú folyamat volt.
A modern kor (modern age) kezdetét a nyugat-európai történetírás egy része a kettős forradalom (dual revolution) fogalmával írja le: a politikai forradalom Franciaországból, az ipari forradalom Nagy-Britanniából indult ki, és a kettő együtt alakította át a társadalmi, gazdasági és politikai rendet. Ez az értelmezés a hidegháború utáni összehasonlító gazdaságtörténetben vált meghatározóvá, és Eric Hobsbawm The Age of Revolution című, először 1962-ben megjelent művéhez kötik; a fogalom azóta széles körben elterjedt, bár a brit iparosodás és a francia forradalom közötti ok-okozati kapcsolat mértéke vitatott.
A francia forradalom (Révolution française, 1789–1799) dokumentált tényként a rendi monarchia válságából, a pénzügyi összeomlásból és a rendi gyűlés összehívásából nőtt ki. 1789. július 14-én a párizsi tömeg elfoglalta a Bastille-t; az eseményt a későbbi republikánus emlékezetpolitika a zsarnokság elleni felkelés szimbólumává tette. A Nemzetgyűlés augusztusban elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát (Déclaration des droits de l’homme et du citoyen), amely kimondta a népszuverenitást, a törvény előtti egyenlőséget és az alapvető szabadságjogokat. A forradalom radikalizálódását az 1792-es köztársaság, XVI. Lajos 1793-as kivégzése, a jakobinus diktatúra és a terror (la Terreur, 1793–1794) jelezte; a terror során a hivatalos forradalmi bíróságok és a helyi felügyelőbizottságok több ezer embert végeztek ki. A becslések a terror áldozatainak számát mintegy 16 000–17 000 kivégzésre, illetve börtönben, betegségben vagy elítélés nélküli erőszakban meghaltakkal együtt mintegy 40 000-re teszik; a pontos szám vitatott, mert a helyi kivégzések dokumentációja hiányos, és a források politikai elfogultsága erős.
A forradalom nem csupán francia belügy volt. A francia emigráns nemesség és a monarchiák közötti koalíciók háborúi 1792-től a napóleoni háborúkba (1803–1815) torkolltak. I. Napóleon (Napoléon Bonaparte, 1769–1821) 1799-es államcsínye után konzulként, majd 1804-től császárként a forradalom bizonyos vívmányait – a polgári törvénykönyvet, a Code Civilt (Code civil des Français, 1804) – exportálta Európába, miközben katonai hódításokkal és dinasztikus kinevezésekkel a kontinentális hegemóniára tört. A napóleoni rendszer ellentmondása, hogy a francia megszállás alatt álló területeken a modern közigazgatás és a törvény előtti egyenlőség bevezetése együtt járt a rekvirálással, a cenzúrával és a kényszersorozással; a nemzeti ellenállás – például a spanyol gerillaháború (1808–1814) – részben a francia reformok ellen is irányult. A bécsi kongresszus (1815) a dinasztikus restauráció és a nagyhatalmi egyensúly elve alapján rendezte át Európát, de a forradalmi eszmék – a népszuverenitás, a jogegyenlőség, a nemzeti önrendelkezés – nem tűntek el a politikai nyilvánosságból.
Az ipari forradalom (Industrial Revolution) Nagy-Britanniában a 18. század utolsó harmadában kezdődött, és a 19. század első felében gyorsult fel. A fogalom maga is vitatott: a kortárs kritikusok egy része már az 1820-as években pejoratív értelemben használta, a történettudományban pedig az 1880-as években Arnold Toynbee előadásai nyomán terjedt el. A folyamat alapvető elemei – a gőzgép alkalmazása a textiliparban, a szén- és vasipar bővülése, a vasútépítés, a gyárrendszer – dokumentált technikai és szervezeti újításokon alapultak. Ugyanakkor az „ipari forradalom” szó utólagos értelmező kategória: a kortársak nem egyetlen, hirtelen fordulatként élték meg, és a gazdaságtörténészek között vita folyik arról, hogy a növekedés folyamatos, lassú átalakulás volt-e, vagy valóban ugrásszerű változás. A statisztikai becslések szerint Nagy-Britannia ipari termelése 1780 és 1840 között nagy ütemben nőtt, de a pontos nemzeti jövedelembecslések utólagos rekonstrukciók, amelyek a korabeli adó- és vámstatisztikákra, valamint későbbi visszaszámításokra támaszkodnak. A vitatott kérdés nem az iparosodás ténye, hanem annak társadalmi költsége: a munkaidő hossza, a gyermekmunka elterjedtsége, a városi nyomor és a családi munkaszervezet átalakulása a kortárs jelentésekben és a későbbi társadalomtörténetben eltérő hangsúlyt kapott, részben politikai állásfoglalástól függően.
Az iparosodás országonként eltérő ütemben terjedt Nyugat-Európában. Belgium és a Rajna-vidék az 1830-as, 1840-es évektől, Franciaország inkább az 1850-es évektől, Észak-Itália, Katalónia és a későbbi Német Birodalom az 1860-as, 1870-es évektől iparosodott gyorsuló ütemben; az Ibériai-félsziget nagy része, Dél-Itália és Írország viszont a 19. század végéig alapvetően agrárjellegű maradt. A gazdasági növekedés tehát nem egységes nyugat-európai jelenség volt, hanem térben egyenlőtlen, és a regionális egyenlőtlenségeket részben tartósította.
A hosszú 19. század (long nineteenth century) kifejezést a szakirodalom gyakran az 1789-től 1914-ig tartó időszakra használja; a periodizáció maga is értelmezési keret, amely a francia forradalom és az első világháború közötti időszakot a politikai forradalmak, a nemzetépítés és a tömegtársadalmak kialakulásának egységeként fogja fel. A bécsi kongresszus utáni restaurációs rendet az 1830-as júliusi forradalom, majd az 1848-as forradalmak hulláma rengette meg. 1848-ban Párizs, Bécs, Berlin, Milánó, Róma és a német államok városai egyaránt felkelések, alkotmányos követelések és nemzeti mozgalmak színterei voltak; a forradalmak rövid távon elbuktak, de a politikai nyilvánosság, a sajtó és a gyülekezés kérdései a későbbi alkotmányos rendekben is újra megjelentek.
A 19. század középső harmadának legfontosabb államépítési folyamatai:
A nemzetépítés nem csupán intézményi, hanem kulturális folyamat is volt. A nemzeti történetírás, az iskolai tantervek, a nyelvi sztenderdizálás, a múzeumok és a nemzeti ünnepek a 19. században alakították ki azokat a közös hivatkozási pontokat, amelyeket a mai olvasó gyakran visszavetít korábbi korokra. A „nemzet” fogalma a 19. században politikai programmá vált, de tartalma országonként és politikai irányzatonként eltért: a liberális nacionalizmus a népszuverenitásra, a konzervatív nemzetszemlélet a dinasztikus és vallási hagyományra, a népi nacionalizmus a nyelvi-kulturális közösségre helyezte a hangsúlyt. A nemzeti mozgalmak gyakran kizáró jellegűek voltak: a zsidók, a romák, a regionális nyelvű közösségek és a gyarmati alattvalók nem feltétlenül fértek bele a nemzetállami „mi” kategóriájába, vagy csak asszimilációs feltételekkel.
A 19. század utolsó harmadában a nyugat-európai államok – elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország, Portugália, Spanyolország, később Németország és Olaszország – versengve terjesztették ki ellenőrzésüket Afrika, Ázsia és a csendes-óceáni térség felett. Az új imperializmus (New Imperialism) kifejezés a történetírásban az 1870-es és 1880-as évektől felgyorsuló területszerzést jelöli; a berlini konferencia (Berlin Conference, 1884–1885) a Kongó-medence és általában az afrikai partvidék kereskedelmi és politikai felosztásának kereteit rögzítette. A gyarmatosítás indoklása a kortárs európai nyilvánosságban változatos volt: gazdasági érdek, stratégiai verseny, presztízs, civilizációs misszió és a keresztény térítés egyaránt megjelent. A „civilizációs misszió” narratíváját a későbbi posztkoloniális történetírás a gyarmati uralom legitimálásának tekinti, és kritikailag tárgyalja; a kortárs támogatók egy része ezt az érvet őszintén vallotta, ami nem csökkenti a gyarmati erőszak és kizsákmányolás tényét.
A gyarmati rendszerek dokumentált technikái közé tartozott a helyi elitekkel kötött egyenlőtlen szerződés, a katonai erő alkalmazása, a kényszermunka, a fejadó, a termény- és nyersanyagkivitel átalakítása, a faji alapú jogi különbségtétel és a betelepített adminisztráció. A mindennapi életben a gyarmati hatalom a munkaviszonyok, az adózás és a büntetőjog terén közvetlenül beavatkozott; a közigazgatási dokumentumok, bírósági iratok és misszionáriusi jelentések ennek gazdag forrásbázisát adják, ugyanakkor a gyarmati alattvalók saját hangját gyakran csak közvetítőkön keresztül ismerjük. A gyarmati gazdaság hosszú távú hatása – a fejlődő országok eladósodása, az exportfüggőség, a mesterséges határok és a természeti erőforrások kimerítése – a mai napig vitatott a gazdaságtörténetben, és a különböző iskolák eltérő módon súlyozzák a belső tényezőket és a külső kizsákmányolást.
A 19. század végére a nyugat-európai társadalmak tömegtársadalmakká alakultak. A munkásmozgalom szakszervezetekben és politikai pártokban szerveződött; a német szociáldemokrácia, a brit munkáspárti irányzatok, a francia szocialista áramlatok és az olasz, spanyol, portugál munkásszervezetek eltérő utakon küzdöttek a választójog kiterjesztéséért, a munkafeltételek javításáért és a szociális törvényhozásért. A katolikus egyház a Rerum novarum enciklikában (1891) a munkáskérdésre adott válasza a katolikus társadalmi tanítás kiindulópontja lett; az egyház és a modern állam viszonya azonban országonként eltért, a francia laicitástól az ibériai államegyházi hagyományig. A nők választójogáért és jogegyenlőségéért folytatott mozgalmak a 19. század végétől erősödtek meg, de az általános női választójog Nyugat-Európa legtöbb országában csak az első világháború után, a 20. század első felében valósult meg.
Az első világháború (1914–1918) a nyugat-európai nagyhatalmak közötti szövetségi rendszerek, fegyverkezési verseny és a birodalmi vetélkedés nyomán robbant ki. A közvetlen kiváltó ok az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak a szarajevói meggyilkolása volt 1914. június 28-án; a júliusi válság diplomáciai döntései során a nagyhatalmak mozgósítása és hadüzenetei háborúvá szélesítették a konfliktust. A háború a nyugati fronton állóháborúvá merevedett; a géppuska, a tüzérség, a gáz és a lövészárok-hadviselés soha nem látott emberveszteséget okozott. A halottak számát az antanthatalmak és a központi hatalmak együttes veszteségeként a legtöbb becslés mintegy 9–10 millióra teszi; a polgári áldozatokat, az eltűnteket és a járványos betegségek – különösen az 1918–1919-es influenzajárvány – halottait a statisztikák gyakran külön kezelik, és a teljes emberveszteség ennél nagyobb. A pontos számok országonként eltérő nyilvántartásokból származnak, és a mai napig becslésnek minősülnek.
A háború következményei közé tartozott a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom felbomlása; a weimari köztársaság (Weimarer Republik, 1919–1933) Németországban, az első osztrák köztársaság (1918), és a határok átrendezése Európa-szerte. A versailles-i békeszerződés (1919) Németországra telepítette a háborús felelősséget; a 231. cikkely – az ún. „háborús bűnösségi cikkely” – a német közvélemény és a későbbi szélsőjobboldali propaganda egyik hivatkozási pontjává vált. A békerendszer igazságtalansága a szakirodalomban vitatott: egyesek szerint a jóvátétel és a területi veszteségek aláásták a weimari demokráciát, mások szerint a köztársaság bukását a német politikai elit és a gazdasági válság jobban magyarázza.
Az olasz fasizmus (fascismo) 1922-es hatalomátvétele, majd a nemzetiszocializmus (Nationalsozialismus) 1933-as németországi hatalomra jutása nyíltan szakított a liberális demokráciával. Benito Mussolini rendszere Olaszországban a parlamentáris ellenzék felszámolásával, a sajtó cenzúrázásával, a politikai rendőrség kiépítésével és a korporatív gazdaság ígéretével konszolidálta hatalmát; a fasiszta rezsim a későbbi történetírás szerint autoriter diktatúra volt, amelynek totalitárius igényét a hagyományos elit és a monarchia korlátozta. Adolf Hitler 1933-as kancellári kinevezése után a nemzetiszocialista rezsim rövid időn belül felszámolta a jogállami intézményeket, megszüntette a tartományi önállóságot, és a politikai ellenfeleket – először a kommunistákat, szociáldemokratákat, szakszervezeti vezetőket, majd más csoportokat – koncentrációs táborokba zárta. A náci rezsim faji politikája a nürnbergi törvények (Nürnberger Gesetze, 1935) révén törvénybe iktatta a zsidók jogfosztását, és folyamatosan kiterjesztette az üldözést a romákra, a fogyatékossággal élőkre, a homoszexuálisokra, Jehova tanúira és más üldözött csoportokra.
A Holocaust (Shoah) a zsidó közösségek szisztematikus, államilag szervezett üldözése és megsemmisítése volt a náci Németország és szövetségesei, valamint a megszállt országokban működő kollaboráló hatóságok által. A történészi konszenzus a Holocaustot dokumentált tényként kezeli; a tömeges kivégzések, a gettósítás, a deportálások és a megsemmisítő táborok működése a túlélői beszámolók, az elkövetői iratok, a szövetséges felderítési anyagok és a háború utáni bírósági eljárások alapján bizonyított. Az áldozatok számát a legtöbb becslés mintegy 6 millió zsidó emberre teszi; a becslés a háború előtti népszámlálások, a deportálási listák és a háború utáni összeírások összevetéséből származik, és a kutatók egy része kiemeli, hogy a pontos szám a források hiányosságai miatt nem állapítható meg egyetlen biztos adatként. A Holocaust tagadása nem tudományos vita, hanem a történeti tények elutasítása; a könyv ezt nem mutatja be alternatív értelmezésként.
A második világháború (1939–1945) során a náci Németország 1939-ben megtámadta Lengyelországot, majd a háború 1940–1941-ben a nyugat- és észak-európai országokat, 1941-ben a Szovjetuniót; a háború a szövetségesek – elsősorban az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és a szabad francia erők – győzelmével végződött. A nyugat-európai hadszíntereken a civil lakosságot bombázások, megtorlások, kényszermunka, élelmiszerhiány és a megszálló hatóságok tömeges erőszaka sújtotta. A Vichy-rezsim (régime de Vichy, 1940–1944) Franciaországban a német megszállás alatt a francia államhatalom által hozott törvényekkel és rendeletekkel vett részt a zsidók összeírásában, kifosztásában és deportálásában; a francia kollaboráció mértéke és a francia társadalom felelőssége a mai napig intenzív emlékezetpolitikai vita tárgya, amelyben a háború utáni De Gaulle-féle „ellenálló Franciaország” narratíváját a későbbi kutatások – különösen az 1970-es évektől – árnyalták. Ausztria 1938-as bekebelezését követően a második köztársaság hosszú ideig az 1943-as moszkvai nyilatkozat nyomán Ausztriát „a náci agresszió első áldozataként” határozta meg; ez az áldozat-mítosz a történettudományban az 1980-as évek végétől fokozatosan átadta a helyét az osztrák részvétel és felelősség differenciált vizsgálatának. Svájc a háború alatt hivatalosan semleges maradt, de a menekültpolitika, a náci arany elfogadása és a zsidó vagyon kezelése a háború utáni nemzetközi bizottsági jelentések – különösen a Bergier-bizottság 1990-es évek végi, 2000-es évek eleji jelentései – óta a svájci történeti önreflexió részét képezik.
A második világháború utáni rendezés Nyugat-Európát a hidegháború (Cold War) katonai-politikai szembenállásában helyezte el. A Marshall-terv (European Recovery Program, 1948) a nyugat-európai újjáépítést amerikai hitellel és piacnyitással támogatta; a NATO (North Atlantic Treaty Organization, 1949) a nyugati szövetségi rendszer katonai pillére lett; az európai szén- és acélközösség (European Coal and Steel Community, 1951), majd a Római Szerződés (Treaty of Rome, 1957) a gazdasági integráció intézményes keretét teremtette meg. A hidegháborús „Nyugat-Európa” politikai kategória volt: magában foglalta a NATO-tagállamokat és a semleges államokat – Svájcot, Ausztriát, Svédországot, Finnországot – is, miközben a görög, portugál és spanyol diktatúrák a NATO-hoz való viszonyukban, de nem a demokratikus rendszerükben voltak „nyugati” államok. A hidegháborús fogalmi keret tehát nem esik egybe a földrajzi vagy a mai EU-s meghatározással; a könyv ezt a feszültséget történetileg mutatja be.
A háború utáni nyugat-európai államokban a jóléti állam (welfare state) kiépítése a teljes foglalkoztatás, a társadalombiztosítás kiterjesztése, az ingyenes vagy erősen támogatott oktatás és egészségügy, valamint a lakáspolitika révén a szegénység mérséklését és a fogyasztói társadalom kialakulását célozta. Az 1950-es, 1960-as évek gazdasági növekedése – a „gazdasági csoda” (Wirtschaftswunder az NSZK-ban, miracolo economico Olaszországban, trente glorieuses Franciaországban) – Európa nyugati felén a reáljövedelmek emelkedését hozta, de a növekedés haszna nem oszlott meg egyenletesen: a déli régiók, a vidéki térségek, a bevándorló munkások és a nők a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben maradtak. A migráció a háború után fokozatosan vált a nyugat-európai társadalmak szerkezeti elemévé: a vendégmunkás-programok (Gastarbeiter az NSZK-ban, a francia, svájci és belga munkavállalási rendszerek) elsősorban a mediterrán országokból, Törökországból, később a volt gyarmatokról vonzottak munkaerőt, ami a mai multikulturális társadalmak alapjait teremtette meg. A fogalmak – „integráció”, „multikulturalizmus”, „párhuzamos társadalmak” – a 20. század utolsó harmadában váltak politikai viták tárgyává; a könyv a tényeket és a különböző álláspontokat attribútummal mutatja be, anélkül hogy alarmista vagy apologetikus álláspontot foglalna el.
A hidegháború vége (1989–1991) és a német újraegyesítés (1990) után az európai integráció a maastrichti szerződéssel (1992) az Európai Unióvá alakult; a 2004-es EU-bővítés a kelet-közép-európai államokat is a közös intézményi keretbe vonta. A nyugat-európai államok számára az integráció egyszerre jelentett piaci lehetőséget, szuverenitás-megosztást és a demokratikus jogállam nemzetközi keretét; a 2010-es évek válságai – az euróválság, a 2015-ös menekültválság, a Brexit (2016), a 2020-as évek energiaválsága és az orosz–ukrán háború 2022-es eszkalációja – azonban megmutatták, hogy az integráció nem irreverzibilis folyamat, és a nemzeti, regionális és európai identitások közötti feszültségek a 21. században is meghatározóak. A 2022 utáni események, különösen az energiaárak, a fegyveres konfliktus és a menekültáramlások kapcsán, a könyv zárásáig (2026) részben még lezáratlan folyamatok; az itt közölt megállapítások a stabil, ellenőrzött forrásokon alapulnak, a friss fejlemények értékelése pedig a Nyugat-Európa 2026-ban: mérleg és jövő jelenkori mérlegében történik.
Ez az alfejezet összefoglaló jellegű, ezért elsősorban másodlagos szakirodalomra támaszkodik: a modern kor általános történeteire (Eric Hobsbawm korszaktrilógiája, Jürgen Osterhammel The Transformation of the World című műve), a gazdaságtörténeti összefoglalókra, a francia forradalom és a napóleoni korszak szakirodalmára, valamint a Holocaust kutatásának intézményesült eredményeire. A szöveg nem hivatkozik egyetlen levéltári egységre sem, mert az országfejezetekben kerül sor az egyes események forrásközeli bemutatására. A forráskritikai figyelmeztetések itt érvényesek: a forradalom és a háborúk áldozatszámai becslések; a gazdasági növekedés adatai utólagos rekonstrukciók; a „fasizmus”, „totalitarizmus”, „népirtás” és „jóléti állam” kifejezések történeti definíciói részben vitatottak, és a könyv a későbbi fejezetekben az adott kontextusban pontosítja őket. A jelenkori, 2015 utáni folyamatok – különösen a menekültválság, a Brexit és a 2022-es energiaválság – szakirodalma részben még nem ülepedett meg; az itt tett megállapítások a rendelkezésre álló, ellenőrzött forrásokon alapulnak, de a korszak értelmezése várhatóan még változni fog.