A középkor: államalapítás és feudalizmus alfejezetben tárgyalt középkori államalapítási és feudalizmusbeli folyamatok után a kora újkor (kb. a 15. század vége és 1789 között) nem egyszerűen a középkor folytatása, hanem olyan átalakulási időszak, amelyben egyszerre vannak jelen a régi rend keretei és az azokat fokozatosan szétfeszítő új fejlemények. Ebben az időszakban alakul ki az itáliai reneszánsz és humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció, a tengerentúli gyarmatbirodalmak, valamint az abszolutista állam és a felvilágosodás. A korszak nem egységes: az Ibériai-félszigeten a reconquista lezárása és a tengerentúli expanzió, a Brit-szigeteken a reformáció és a parlamentáris hagyomány, a német nyelvű területeken a birodalmi keretek továbbélése és a felekezeti megosztottság, Franciaországban az abszolutizmus kiépülése, Itáliában a városállami kultúra és az idegen hatalmak befolyása, Svájcban a konföderációs különút, Ausztriában pedig a Habsburg-dinasztia birodalmi szerepe határozza meg a fejlődést. A kora újkori folyamatok bemutatása ezért nem szűkíthető egyetlen nemzeti narratívára; a közös minták mellett a regionális különbségek is meghatározóak.
A korszak kronológiai határai vitatottak. A hagyományos periodizáció szerint a kora újkor a 15. század végi felfedezésekkel, a reneszánsszal és a reformációval kezdődik, és a francia forradalommal (1789) zárul, de egyes történészek a kezdőpontot a 16. század elejére, a lezárást pedig a 18. század végére vagy a napóleoni korszakra helyezik. A könyv a 15. század vége és 1789 közötti tagolást követi, mert ez teszi lehetővé a fő folyamatok – reneszánsz, reformáció, gyarmatosítás, abszolutizmus, felvilágosodás – együttes tárgyalását anélkül, hogy a francia forradalmat a kora újkorba olvasztanánk.
A reneszánsz (olaszul: rinascimento, „újjászületés”) olyan kulturális és szellemi mozgalom, amely a 14. században indult Itáliában, és a 15–16. században terjedt el Nyugat-Európa nagy részén. A fogalom maga a 19. századi történetírásban vált általánossá (Jacob Burckhardt, 1860), de a korszak szereplői is érzékelték, hogy az ókori görög-római kultúra megújítására törekednek. A reneszánsz nem egyetlen irányzat volt, hanem művészeti, irodalmi, filozófiai és tudományos áramlatok együttese, amely a városi elit, a kereskedőréteg és az udvarok mecénási gyakorlatára épült.
A humanizmus (a latin studia humanitatis kifejezésből) a reneszánsz szellemi magva: a humanisták a klasszikus latin és görög szerzők tanulmányozását, a filológiai pontosságot és az emberi értékeket állították a középpontba. Ez nem jelentett vallástalanságot; sok humanista egyházi ember volt, és a mozgalom nem a kereszténységgel, hanem a skolasztikus egyetemi műveltséggel és annak módszereivel állt szemben. A humanizmus kiindulópontja Itália volt: Francesco Petrarca (1304–1374) és Giovanni Boccaccio (1313–1375) a klasszikus latin szövegek újraolvasását szorgalmazta, míg a 15. században Firenze, Milánó, Velence, Róma és Nápoly udvarai, valamint a pápai udvar is támogatta a humanistákat.
A reneszánsz művészetben a perspektíva, az anatómia és a természetábrázolás újszerű megoldásai, valamint az antik formák újrafelvétele a 15. századi Firenzében (Masaccio, Donatello, Brunelleschi) és a 16. századi Rómában (Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello) bontakozott ki. Ez a kulturális fejlődés nem volt egyenletes: az itáliai városállamok mellett Németalföldön a flamand festészet (Jan van Eyck, Rogier van der Weyden), a német nyelvű területeken pedig Albrecht Dürer munkássága mutatta a reneszánsz eszméinek helyi változatait. A reneszánsz elterjedését a könyvnyomtatás is gyorsította: Johannes Gutenberg 1450 körül Mainzban készített mozgatható betűivel lehetővé tette a szövegek tömeges sokszorosítását. A nyomtatás nem „forradalom” volt egyetlen eseményként, hanem hosszabb folyamat, amely a 16. századra átalakította az oktatást, a vallási vitákat és a politikai propagandát.
A reneszánsz és a humanizmus társadalmi hatása is egyenlőtlen volt. Az új műveltség elsősorban a városi és udvari elitekhez, a klerikusokhoz és a módosabb kereskedőkhöz jutott el; a vidéki lakosság nagy része írástudatlan maradt, és a humanista eszmék nem váltották fel a népi vallásosságot. A nők a humanista műveltségből csak kivételes esetekben részesültek; az itáliai udvarokban néhány arisztokrata nő (például Isabella d’Este) mecénásként vagy levelezőként szerepelt, de ez nem jellemezte a korszak általános gyakorlatát. A reneszánsz fogalmának használata a történetírásban is vitatott: egyes kutatók szerint a középkorhoz képest nem volt éles cezúra, mások szerint a korszak önértelmezése és művészeti újításai valódi törést jeleznek. A tankönyv a reneszánszot dokumentált kulturális folyamatként tárgyalja, de nem állítja, hogy az egész korszakot egyetlen szellemi irányzat határozta volna meg.
A reformáció (latinul: reformatio, „megújítás”) a 16. századi nyugati kereszténység szervezeti és teológiai megosztottságának folyamata. A reformáció előzményei közé tartoztak a késő középkori egyházkritikák, a konciliarizmus, a humanista bibliafilológia és a pápai adóztatás körüli viták. A reformáció nyitányaként szokás Martin Luther 1517. október 31-ei, Wittenbergben közzétett 95 tételét említeni, amely a búcsúk gyakorlatát vitatta. Hangsúlyozni kell: a dátum hagyományos, az esemény forrásjellege azonban vitatott, mert a tételek kifüggesztéséről szóló beszámoló későbbi elbeszélésekből ismert; a tételek kinyomtatása és terjesztése viszont dokumentált.
Luther (1483–1546) teológiájának középpontjában a megigazulás tana állt: szerinte az ember megigazulása egyedül hit által (sola fide), egyedül a Szentírás alapján (sola scriptura), nem pedig cselekedetek vagy egyházi közvetítés révén valósul meg. Ezt a tanítást a pápai és császári hatóságok eretnekségnek minősítették, de a nyomtatás, a német nyelvű Biblia-fordítás és a városi prédikátorok révén a mozgalom gyorsan terjedt. A reformáció nem egységes mozgalom volt, hanem több irányzat együttese: a lutheri (evangélikus) irányzat mellett a svájci reformáció, elsősorban Ulrich Zwingli (1484–1531) és Kálvin János (1509–1564) működése nyomán református (kálvini) egyházak jöttek létre. A reformáció elterjedését a politikai hatalom, a városi önkormányzatok és a területi fejedelmek döntései is befolyásolták, ezért a vallási megújulás és a politikai hatalomgyakorlás összefonódott.
A reformáció következtében a nyugati kereszténység felekezeti térképe átalakult. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke a Német-római Birodalomban rögzítette a cuius regio, eius religio elvét, azaz a területi fejedelem választhatta meg országa vallását; ez a megoldás a felekezeti megosztottság jogi keretbe foglalásának egyik korai példája volt, de nem biztosított egyéni vallásszabadságot. Franciaországban a reformáció a hugenották (kálvini reformátusok) közösségeit hozta létre, ami az 1562–1598 közötti vallásháborúkhoz vezetett. E háborúk sorozata a Szent Bertalan-éji mészárlással (1572. augusztus 24.) tetőzött, amelyben Párizsban és vidéken több ezer hugenottát öltek meg; az áldozatok száma becslés, a források 2 000 és 10 000 között mozognak. A gyilkosságok hátterében politikai és vallási okok egyaránt kimutathatók; a felelősség a királyi udvar, a katolikus liga vezetői és a helyi hatóságok egyes döntéseihez köthető, nem pedig a katolikus közösség egészéhez. A háborúkat az 1598-as nantes-i ediktum zárta le, amely a hugenottáknak korlátozott vallásgyakorlatot és bizonyos megerősített helyeket engedett; a vallási béke azonban törékeny maradt.
A Brit-szigeteken a reformáció sajátos utat járt be. VIII. Henrik (ur. 1509–1547) nem elsősorban teológiai okokból szakított a pápával, hanem azért, mert a pápa nem bontotta fel első házasságát; az 1534-es felsőbbségi törvény az angol uralkodót tette az angliai egyház fejévé. Az anglikán egyház szervezetileg önállóvá vált, de tanítása hosszú ideig köztes jellegű maradt. Skóciában a reformáció kálvini irányzata vált meghatározóvá; Írországban ezzel szemben a lakosság nagy része katolikus maradt, ami a későbbi felekezeti és politikai feszültségek egyik alapja lett. A 17. századi angol polgárháború és a dicsőséges forradalom a vallási és az alkotmányos vitákat egymással összefonva alakította a brit állam fejlődését.
Az ellenreformáció (más néven katolikus reform vagy katolikus megújulás) a katolikus egyház belső reformfolyamata és a protestantizmus terjedésére adott intézményi válasza volt. A tridenti zsinat (Trento, 1545–1563) megerősítette a katolikus dogmákat, szabályozta a püspöki rezidenciát és a papi képzést, valamint elindította a liturgia egységesítését. A katolikus megújulás fontos szereplője volt a Jézus Társasága (jezsuiták), amelyet Loyolai Szent Ignác alapított 1540-ben; a rend az oktatás, a missziók és a fejedelmi udvarok lelkipásztori szolgálata révén vált a katolikus reform egyik motorjává. Az ellenreformáció azonban nem csak lelki megújulás volt: a római inkvizíció és a spanyol inkvizíció intézményei, a tiltott könyvek jegyzéke (Index librorum prohibitorum) és a felekezeti kényszerítés az erőszak és a cenzúra eszközeit is alkalmazta. A hitviták és a vallási kisebbségek üldözése a korszak dokumentált jelensége; a felelősség itt is intézményekhez és konkrét döntéshozókhoz köthető, nem pedig felekezeti közösségek kollektív bűneként értelmezendő.
A kora újkor másik meghatározó folyamata az európai hatalmak tengerentúli terjeszkedése volt. A 15. század végétől a portugál és a spanyol hajósok, majd a 17. századtól a holland, az angol és a francia kereskedelmi és gyarmati vállalkozások új tengeri útvonalakat, kereskedelmi hálózatokat és településeket hoztak létre Afrikában, Ázsiában és Amerikában. Az expanzió okai között a kereskedelmi érdekek, a nemesfémek iránti kereslet, a dinasztikus és vallási missziós célok, valamint a technikai újítások (hajózási eszközök, térképészet, tüzérség) egyaránt szerepelnek.
A portugál expanzió az 1415-ös ceutai hídfő megszállásától és a 15. századi afrikai partvidék feltárásától eredeztethető. Bartolomeu Dias 1488-ban elérte a Jóreménység-fokot, Vasco da Gama 1498-ban megérkezett az indiai Kalikutba, Pedro Álvares Cabral 1500-ban pedig a mai Brazília partjaira hajózott. A spanyol korona támogatta Kolumbusz Kristóf 1492-es első útját, amely a Karib-térségbe vezetett; 1519–1522 között a Magellán-expedíció elsőként kerülte meg a Földet. A két ibériai hatalom az 1494-es tordesillasi szerződésben osztotta fel egymás között a feltárandó világot; ez a felosztás a korszakban a pápai közvetítéssel létrejött, de a többi európai hatalom nem ismerte el.
Amerika meghódítása, a conquista, a spanyol hódítók (Hernán Cortés, Francisco Pizarro és mások) által vezetett hadjáratokban csúcsosodott ki. Az Azték Birodalom 1519–1521 közötti, valamint az Inka Birodalom 1532–1533 közötti összeomlása dokumentált folyamat, amelyben a katonai technológia, az eurázsiai kórokozók (himlő, kanyaró) okozta járványok, a bennszülött szövetségesek részvétele és a birodalmi rendszerek belső ellentmondásai egyaránt szerepet játszottak. A járványok demográfiai katasztrófát okoztak: a 16. századi becslések szerint Mexikó és a Karib-térség bennszülött lakossága a kontaktus előtti szint töredékére csökkent, de a pontos számok erősen vitatottak, mert a kontaktus előtti népességre vonatkozó régészeti és történeti becslések igen széles tartományban mozognak.
A gyarmati uralom és a rabszolgaság kiterjedt rendszereket hozott létre. A spanyol és a portugál gyarmatokon a bennszülött munkaerő kényszermunkáját és az afrikai rabszolgák tömeges behozatalát a bányászat és az ültetvényes gazdaság igényei hajtották. Az atlanti rabszolga-kereskedelem a 16. századtól a 19. századig több mint 12 millió afrikai ember elhurcolásával járt (a becslések 11–13 millió között mozognak); a szállítás során a halálozás magas volt. A rabszolgaságot a korabeli európai jogrendek és vallási intézmények részben elfogadták és szabályozták; a kritikai hangok (Bartolomé de las Casas, 16. század) is megjelentek, de a rendszer felszámolása csak a 18–19. században kezdődött el. A rabszolgaság és a gyarmati erőszak utóélete a jelenkori emlékezetpolitika és a történészi viták fontos témája; a felelősséget a konkrét intézményekhez, kereskedőtársaságokhoz, uralkodói döntésekhez és gyarmati adminisztrációkhoz kell kötni, nem népek vagy felekezetek általános jellemzőjeként bemutatni.
A 17. századtól a holland, az angol és a francia kereskedelmi társaságok is bekapcsolódtak az atlanti és ázsiai kereskedelembe. A holland Kelet-indiai Társaság (VOC, 1602) és az angol Kelet-indiai Társaság (EIC, 1600) nem egyszerűen kereskedelmi cégek voltak, hanem államilag támogatott, katonai és igazgatási jogkörökkel felruházott szervezetek. A gyarmati expanzió gazdasági hatása vitatott: a korai modern európai gazdasági növekedés mértékét egyes kutatók a gyarmati kereskedelemhez, mások a belső intézményi és technikai változásokhoz kötik. A tankönyv a gyarmati rendszereket dokumentált erőszakként és kizsákmányolásként tárgyalja, ugyanakkor jelzi, hogy a gazdasági modernizáció, az infrastruktúra és a jogintézmények egyes elemei a gyarmati uralom keretei között is létrejöttek, ami nem teszi az uralmat utólag igazolhatóvá, de megmagyarázza a gyarmati örökség összetettségét. A részleteket a Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció fejezet tárgyalja.
A abszolutizmus olyan uralmi forma, amelyben az uralkodó hatalmát nem kötik rendi gyűlések vagy bírósági ellenőrzés, hanem a kormányzat, a hadsereg, az adóztatás és a jogszolgáltatás központosított intézményeire támaszkodik. Az abszolutizmus fogalma a történetírásban is vitatott: a kortársak ritkán nevezték magukat abszolutistának, és a tényleges uralkodói hatalom gyakran függött a helyi elitek, a hivatalnokok és a nemesi rendek együttműködésétől. A társadalomtudományos kategóriát ezért inkább ideáltípusként, mintsem pontos leírásként érdemes használni.
Franciaországban a 17. században, különösen XIII. Lajos (ur. 1610–1643) Richelieu bíboros miniszterelnöksége idején és XIV. Lajos (ur. 1643–1715) alatt épült ki a centralizált monarchia. A királyi tanács, az intendants (tartományi megbízottak) hálózata, a reguláris hadsereg és a merkantilista gazdaságpolitika (Jean-Baptiste Colbert) növelte a korona hatalmát, de a rendi és tartományi jogok, a bíróságok (parlements) és a helyi elitek ellenállása továbbra is korlátozta azt. A versailles-i udvar 1682-től nem csupán az uralkodó rezidenciája volt, hanem a nemesség ellenőrzésének és a reprezentációnak az eszköze is. Az 1685-ös fontainebleau-i ediktum visszavonta a nantes-i ediktumot, ami a hugenották tömeges emigrációjához vezetett; ez a döntés a felekezeti egység kényszerét szolgálta, de gazdaságilag és társadalmilag is súlyos következményekkel járt.
Spanyolországban a Habsburg-uralkodók alatt az abszolutizmus a birodalmi adminisztrációval és a katolikus egységgel kapcsolódott össze. A 16. századi II. Fülöp (ur. 1556–1598) kormányzata központosított tanácsokra és a kasztíliai nemességre támaszkodott, de az aragóniai rendi jogok, a flandriai felkelés és a birodalmi túlterjeszkedés is korlátozta a hatalmát. A portugál 1580–1640 közötti spanyol uniója, a holland felkelés (1568–1648) és a 17. századi gazdasági válság a spanyol Habsburg-hatalom meggyengülését mutatták.
A német nyelvű területeken az abszolutizmus a területi államok szintjén érvényesült, nem a Német-római Birodalom egészében. Brandenburg–Poroszországban a 17. században, Frigyes Vilmos választófejedelem (ur. 1640–1688) és utódai alatt a hadsereg, a bürokrácia és az adóztatás központosítása hozott létre erős területi államot. Ausztriában a Habsburgok a 17–18. században, különösen a török elleni visszafoglaló háborúk és a magyar örökös tartományok berendezkedése révén építették ki birodalmi adminisztrációjukat. A Habsburg Monarchia nem volt homogén abszolutista állam, hanem több, eltérő jogállású tartomány és ország együttese. A 18. századi felvilágosult abszolutizmus képviselői, például II. (Nagy) Frigyes porosz király (ur. 1740–1786) és II. József császár (ur. 1765–1790), az államhatalom racionalizálását, a jobbágyterhek enyhítését és a vallási türelem kiterjesztését tűzték ki célul, de reformjaik részben a rendi ellenállás miatt megrekedtek.
A nagyhatalmi versengés a kora újkorban a dinasztikus öröklési viták, a kereskedelmi és gyarmati ellentétek, valamint a vallási-felekezeti tömbök konfliktusaiból fakadt. A 16. századi itáliai háborúk (1494–1559) után a 17. századi harmincéves háború (1618–1648) a Német-római Birodalomban és Európa nagy részén okozott óriási pusztítást. A háború vallási és politikai dimenziója összefonódott; a westfáliai béke (1648) a birodalom területi fejedelmei számára megerősítette a szuverenitás jegyeit, és a nemzetközi jog egyik korai hivatkozási pontjává vált, bár a mai értelemben vett nemzetközi rend nem vezethető vissza egyetlen aktusra. A 18. századi spanyol örökösödési háború (1701–1714), az osztrák örökösödési háború (1740–1748) és a hétéves háború (1756–1763) újabb területi és gyarmati átrendeződést hoztak; a hétéves háború gyarmati összefonódását a brit és francia birodalom közötti konfliktus is meghatározta.
A kora újkori államok mindennapi társadalmára a háborúk, az adóztatás, a vallási kényszerítés és a rendi hierarchia egyszerre nehezedett. A paraszti közösségek, városi munkások, nők és vallási kisebbségek tapasztalatai csak részben jelennek meg az uralkodói udvarok forrásaiban, ezért a társadalomtörténeti kutatás a bírósági jegyzőkönyvekre, az anyakönyvekre, az adólistákra és a népi panaszlevelekre támaszkodik. Az áldozati szempont itt sem a felekezeti vagy nemzeti közösségek általános elítélését jelenti, hanem a konkrét döntések és intézmények hatásainak bemutatását.
A felvilágosodás (franciául: Lumières, németül: Aufklärung, angolul: Enlightenment) a 18. században, elsősorban a francia, a brit, a német és a skót szellemi életben kibontakozó áramlat volt, amely az ész, a kritikai vizsgálat, a vallási türelem, a természetjog és a kormányzati reform eszméit kapcsolta össze. A fogalom a kortársaknál is megjelent, de a mai egységesítő képét részben a későbbi történetírás alakította ki. A felvilágosodás nem volt egységes irányzat: a francia enciklopédisták (Diderot, d’Alembert), a skót morálfilozófia (David Hume, Adam Smith), a német idealizmus előzményei (Immanuel Kant) és a brit politikai gondolkodás (John Locke, bár 17. század végi, majd hatása) eltérő hangsúlyokat képviseltek.
A felvilágosodás a politikai gondolkodásban a hatalmi ágak elválasztását, a természetes jogokat és a társadalmi szerződés eszméit állította a kormányzat elé; ezek az eszmék az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozatban és az 1789-es francia forradalom Emberi és polgári jogok nyilatkozatában intézményesültek. A felvilágosodás kritikai tudománya a vallási intoleranciát, a kínzást, a cenzúrát és a rendi kiváltságokat vitatta. Nem szabad azonban a felvilágosodást a „haladás” lineáris történeteként bemutatni: az áramlat szerzői gyakran nem kérdőjelezték meg a gyarmati hierarchiát, a rabszolgaságot vagy a nők alárendelt helyzetét, sőt egyesek kifejezetten rasszista kategóriákat alkottak. A felvilágosodás öröksége ezért ma is vitatott: a nyugati modernitás egyaránt hivatkozik az emberi jogokra és a gyarmati rasszizmus kora újkori kialakulására. A könyv a felvilágosodást dokumentált szellemi és politikai folyamatként tárgyalja, nem pedig a „nyugati civilizáció” természetes csúcspontjaként.
A felvilágosodás hatással volt az abszolutista államok reformjaira is: a felvilágosult abszolutizmus képviselői a bürokratikus ésszerűsítést, az oktatás fejlesztését és a vallási türelem kiterjesztését tűzték ki célul, de a rendi ellenállás és a nemzetközi versengés korlátozta a reformokat. A korszak végét az 1789-es francia forradalom jelezte, amely a kora újkori abszolutizmus rendjét nemcsak Franciaországban, hanem fokozatosan Európa más államaiban is átalakította. A forradalom tárgyalása a modern kor: forradalmak, nemzetállamok, világháborúk és A francia forradalom alfejezetekben történik.
A kora újkori folyamatok forrásai egyenetlenek. A politikai és vallási eseményekhez viszonylag sok oklevél, szerződés, krónika, hivatalos levelezés és nyomtatott irat áll rendelkezésre; ezek azonban jellemzően az uralkodói, egyházi és városi elit nézőpontját rögzítik. A falusi közösségek, a szegények, a nők és a rabszolgák tapasztalatai közvetett forrásokból (bírósági jegyzőkönyvek, anyakönyvek, adólisták, misszionáriusi jelentések, későbbi visszaemlékezések) rekonstruálhatók, ezért a társadalomtörténeti állítások gyakran becslésen és értelmezésen alapulnak.
A reformáció és az ellenreformáció eseménytörténete részben dokumentált, részben felekezeti szempontú emlékezet alakította; a hitviták nyomtatott anyagai jelentős forráscsoportot alkotnak, de ezeket a mai kutatás kritikailag kezeli. A Szent Bertalan-éj áldozatszáma, a gyarmati járványok demográfiai hatása és az atlanti rabszolga-kereskedelem összesített adatai mind becslések, amelyekben a források hiánya és az emlékezetpolitikai viták miatt nagy a bizonytalanság. A reneszánsz és a felvilágosodás fogalmai is értelmezési kategóriák, nem pedig egykori önelnevezések; használatuk a korszakolásban vitatott, de a könyv a bevett tudományos konszenzust követi, amikor ezeket a kifejezéseket a korszak jelölésére alkalmazza.
Az abszolutizmus mértékét és jellegét a történészek eltérően ítélik meg; a „korlátlan uralkodói hatalom” képe inkább a korabeli királyi reprezentáció és a későbbi nemzeti történetírás terméke, semmint a hatalomgyakorlás pontos leírása. A nagyhatalmi versengés statisztikai adatai (hadköltségek, haderőlétszám, áldozatok) gyakran hiányosak, és a becslések országonként, valamint évszázadonként eltérnek. A 18. századi demográfiai és gazdasági adatok esetében a forráskiadások hiányossága miatt további ellenőrzés szükséges; a tankönyv a stabil kronológiát és a dokumentált eseményeket közli, a számszerű állításoknál pedig jelzi a bizonytalanságot.