A kereszténység kialakulása és intézményesülése alfejezetben bemutatott nyugati kereszténység intézményesülése nem jelentette azt, hogy a latin kereszténység egységes maradt volna. Az itt tárgyalt folyamatok két nagy törésvonalat hoztak létre: az 1054-es kelet–nyugati egyházszakadást, valamint a 16. századi nyugati reformációt és az arra adott katolikus választ. A magyar címben szereplő „nyugati egyházszakadás” kifejezés félreérthető, mert a történetírás ezt gyakran a 14–15. századi pápai kettősségre, az ún. nagy nyugati egyházszakadásra is használja. Ezért ebben az alfejezetben az 1054-es eseményt pontosabb, leíró néven kelet–nyugati egyházszakadásnak nevezem, és röviden jelzem a késő középkori pápai válságot is, mert az közvetlen előzménye a reformációnak.
A fejezet nem egyetlen „nyugati” vallástörténetet feltételez: a szakadás és a reformáció egymással versengő egyházi, teológiai és politikai intézményeket hozott létre, miközben a hétköznapi vallásosság, a helyi közösségek és a felekezeti kisebbségek tapasztalatai gyakran nem illeszkedtek a hivatalos felekezeti határokhoz. A hangsúly azon lesz, hogy a felekezeti megoszlás nem természetes adottság, hanem hosszú, erőszakkal, jogi kényszerrel és kompromisszumokkal kialakult történeti rend.
A latin nyugati és a görög keleti egyház között nem 1054-ben kezdődött az eltávolodás. A Római Birodalom kettéosztása után a latin nyelvű nyugati és a görög nyelvű keleti területek egyházi szervezete, liturgiája és teológiai hangsúlyai fokozatosan eltértek. A nyugati egyházban a római püspök, azaz a pápa (latinul papa) primátusa erősödött; a keleti egyházban a konstantinápolyi pátriárka a császárral szoros kapcsolatban állt, és a helyi egyházak szinodális-konziliáris egyensúlyát hangsúlyozta.
A feszültségek jól dokumentált forrásokban követhetők: a 9. századi phótioszi szakadás során Photiosz konstantinápolyi pátriárka és I. Miklós pápa kölcsönösen vitatta egymás joghatóságát. A teológiai viták közül a legfontosabb a Filioque-vita volt: a nyugati egyház a Szentlélek származását az Atyától „és a Fiútól” (Filioque) is vallotta, amit a keleti teológusok egy része a hitvallás egyoldalú megváltoztatásának tekintett. Emellett liturgikus és fegyelmi különbségek is nőttek: a nyugati papságban a cölibátus általánossá vált, keleten a házas papok lehetősége fennmaradt; a kenyér használata az úrvacsorában, a böjt és a szakállviselet is eltérő gyakorlatot mutatott.
Az 1054-es esemény diplomáciai és egyházjogi konfliktusként indult. IX. Leó pápa legátusai, köztük Humbert da Silva Candida bíboros, Konstantinápolyba érkeztek, hogy a normannok elleni katonai szövetségről és az egyházi vitákról tárgyaljanak. A tárgyalás kudarcot vallott, és 1054. július 16-án a pápai legátusok az Hagia Szophia oltárára helyezték a kiátkozási bullát, amely I. Kérulláriosz konstantinápolyi pátriárkát és híveit átokkal sújtotta. Kérulláriosz válaszul zsinatot hívott össze, és a pápai legátusokat közösítette ki.
A dokumentált tény tehát a kölcsönös kiátkozás; az viszont vitatott, hogy ez mikortól jelentett intézményes, visszafordíthatatlan szakadást. A történészi konszenzus szerint 1054 inkább jelképes cezúra, nem pedig a mai ortodox és római katolikus egyházak azonnali elkülönülésének pillanata. A helyi egyházak között a kapcsolatok részben még évszázadokig fennmaradtak. A szakadást elmélyítette a negyedik keresztes hadjárat (1204), amikor a keresztesek Konstantinápolyt elfoglalták és kifosztották, valamint a pápai primátusról és a Filioque-ról szóló zsinati viták. A mai ökumenikus párbeszédben az 1054-es eseményt egyháztörténészek gyakran szimbolikus kiindulópontként kezelik, nem pedig egyetlen naphoz köthető jogi tényként.
A 14–15. században a nyugati egyház tekintélye több válságon ment keresztül. A pápaság Avignonba költözött (1309–1377), majd a nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417) idején két, később három rivális pápa is igényt tartott a hatalomra. A konfliktust a konstanzi zsinat (1414–1418) zárta le, de a válság megerősítette a konciliarizmus eszméjét, amely szerint az egyetemes zsinat a pápa fölött is állhat. Ezt a pápaság később elutasította, ami hosszú távon gyengítette a reform iránti bizalmat.
A reformáció előzményei nem csak intézményi válságok voltak. A devotio moderna néven ismert késő középkori kegyességi mozgalom a belső, személyes vallásosságot és a Krisztus-követést hangsúlyozta; John Wycliffe (John Wyclif) Angliában és Husz János (Jan Hus) Csehországban a Szentírást tekintette végső tekintélynek, és bírálta a papi hatalommal való visszaélést. Husz 1415-ben a konstanzi zsinaton máglyán halt meg, de mozgalma a cseh reformációban tovább élt. A humanizmus, különösen Erasmus (Desiderius Erasmus Roterodamus) bibliai filológiája, a szövegkritika eszközeivel mutatta meg, hogy a bevett latin fordítás, a Vulgata egyes helyeken nem pontosan adja vissza a görög vagy héber szöveget.
A technikai feltételek is megváltoztak: Johannes Gutenberg könyvnyomtatása (körülbelül 1450) olcsóvá tette a röpiratok és a bibliafordítások terjesztését. Ez nemcsak a reformáció, hanem a katolikus megújulás nyilvánosságát is átalakította. A 16. század elején a pápai udvar és a fejedelmi udvarok közötti pénzügyi összefonódás, a búcsú (indulgentia) gyakorlatának kiterjesztése és a püspöki javadalmak halmozása olyan sérelmeket keltett, amelyeket a hivatalos reformok nem kezeltek időben.
A reformáció hagyományos kezdőpontja 1517. október 31., amikor Luther Márton (Martin Luther) ágostonos szerzetes és wittenbergi teológiaprofesszor közzétette a búcsúról szóló 95 tételét. A tény dokumentált, de a modern történészek hangsúlyozzák, hogy Luther célja ekkor elsősorban teológiai vita volt, nem pedig új egyház alapítása. A tételek gyors terjedését a nyomtatás tette lehetővé; a szöveg latinul és hamarosan németül is keringett.
Luther teológiájának középpontjába a megigazulás kérdése került. Az 1520-as években vallotta, hogy a bűnös ember nem saját érdemei, hanem egyedül hit által, kegyelemből igazul meg. Ehhez társult a sola scriptura elve: a Szentírás az egyetlen végső tekintély. A pápai hatalmat és a zsinatok tévedhetetlenségét elutasította, a keresztséget és az úrvacsorát viszont megtartotta szentségként. Az úrvacsorában Krisztus valóságos jelenlétét vallotta, ami később éles vitához vezetett a svájci reformátorokkal.
A politikai események felgyorsultak: X. Leó pápa 1520-ban az Exsurge Domine kezdetű bullában fenyegette meg Luthert, majd 1521-ben kiátkozta. A wormsi birodalmi gyűlés (1521) elé idézték, ahol V. Károly császár jelenlétében nem vonta vissza tanait. A wormsi ediktum birodalmi átokkal sújtotta, de III. Bölcs Frigyes szász választófejedelem védelmet nyújtott neki a wartburgi várban. Ott Luther németre fordította az Újszövetséget, ami a német nyelvű bibliafordítás egyik alapjává vált.
A reformáció azonban hamarosan társadalmi és politikai mozgalommá vált. Az 1524–1525-ös német parasztháború résztvevőinek egy része Luther tanaira hivatkozott, de Luther elítélte a felkelést, és a fejedelmi rend helyreállítását kérte. Ez a dokumentált állásfoglalás megmutatja, hogy a reformáció nem tekinthető egyszerűen „népi” vagy „feudális” mozgalomnak: a teológiai újítás és a világi felsőbbséghez való viszony korántsem volt egységes.
A birodalmi rendi gyűlésen 1530-ban felolvasták a Ágostai hitvallást (Confessio Augustana), amely a lutheri irányzat alapvető hitvallási iratává vált. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke a birodalomban a lutheri rendek számára jogi elismerést hozott, de a felekezeti határokat a cuius regio, eius religio elve szerint rendezte: a világi rend határozta meg alattvalói vallását. Ez nem egyéni lelkiismereti szabadság volt, hanem a rendi felekezeti hatalom elismerése; a kivándorlás jogát biztosította, de a mindennapi vallásgyakorlatot sok helyen erősen korlátozta.
A reformáció svájci ága részben másként alakult. Zwingli Ulrich (Huldrych Zwingli) zürichi lelkész 1523-ban a városi tanács előtt nyilvános vitában védte meg a Szentíráson alapuló reformot. Zwingli radikálisabban szakított a misével és a képek tiszteletével, az úrvacsorát jelképes emlékünnepként értelmezte. Ez az úrvacsorai vita elválasztotta a lutheri és a svájci irányzatot: az 1529-es marburgi kollokviumon Luther és Zwingli nem tudtak megegyezni, így a protestáns tábor teológiailag már a kezdetektől megosztott volt.
Zwingli 1531-ben a kappeli háborúban esett el, a svájci reformáció súlypontja pedig Genfbe került. Kálvin János (Jean Calvin / Johannes Calvinus) 1536-ban adta ki a Institutio Christianae religionis (A keresztyén vallás rendszere) első változatát, amely a református teológia legfontosabb rendszeres összefoglalása lett. Kálvin hangsúlyozta Isten szuverenitását és a predesztinációt (eleve elrendelés), valamint az egyházfegyelem és a presbiteri zsinati kormányzás fontosságát. Genfben a reformáció nemcsak vallási, hanem erkölcsi-városi rendteremtés is volt: a konzisztórium felügyelte a polgárok életvitelét, ami a református városi modell egyik jellegzetessége lett.
A kálvinizmus nemzetközi mozgalommá vált: francia hugenották, holland reformátusok, skót presbiteriánusok, valamint később magyarországi reformátusok és más közösségek is ezt a teológiai irányt követték. Ez a fejezet nem tárgyalhatja az egyes országok részleteit, de fontos rögzíteni, hogy a református hagyomány a nyugat-európai vallási térkép egyik meghatározó elemévé vált.
A hivatalos egyházi reform mellett létezett a radikális reformáció is, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás gyakran anabaptizmusnak (anabaptisták) nevez. Az anabaptisták elutasították a csecsemőkeresztséget, a hitvalló keresztséget gyakorolták, és sokan közülük a hivatalos egyháztól és a világi hatalomtól való elválasztást hirdették. Az 1534–1535-ös münsteri felkelés során radikális anabaptisták vették át a város irányítását, amit a katolikus és protestáns fejedelmek egyaránt levertek. Ez az esemény hosszú időre meghatározta az anabaptistákról alkotott ellenséges képet, bár a mozgalom később Menno Simons nyomán békés irányzatként is fennmaradt.
Az angol reformáció külön utat járt be, és a későbbi országfejezet tárgyalja részletesen. Itt elég rögzíteni, hogy VIII. Henrik 1534-es Act of Supremacy (Felsőbbségi törvény) politikai-egyházi szakítás volt Rómával, amelynek teológiai tartalma kezdetben nem volt egyértelműen protestáns. Az angol reformáció államvezérelt jellege, a Book of Common Prayer bevezetése és az Erzsébet-kori via media (középutas) rendezés a későbbi felekezeti konfliktusok egyik forrása lett.
A katolikus egyházban a reformáció előtt és alatt is jelentkeztek megújulási törekvések. A történetírás ezért megkülönbözteti a katolikus reformot (Catholic Reformation) és az ellenreformációt (Counter-Reformation); az első a belső lelki és intézményi megújulást, a második a protestantizmus elleni harcot hangsúlyozza. A két fogalom használata vitatott, mert a kortárs katolikus szereplők nem mindig választották szét a lelki megújulást és a hitvitát.
A tridenti zsinat (1545–1563) a katolikus reform legfontosabb zsinata volt. A zsinat több szakaszban ülésezett, megszakításokkal, részben a háborús helyzet miatt. Dogmatikai határozatai megerősítették a hagyomány és a Szentírás együttes tekintélyét, a szentségeket, az átlényegülést, a szentmise áldozati jellegét és a pápai tekintélyt. Ugyanakkor a zsinat elrendelte a püspöki rezidenciát, a papképzés reformját, a szemináriumok felállítását és a visszaélések felszámolását. A Tridenti zsinat dokumentumai elsődleges forrásként jól ismertek, de a végrehajtás országonként és egyházmegyénként igen eltérő volt.
Az intézményi megújulás fontos szereplője lett a Jézus Társasága (jezsuita rend), amelyet Loyolai Szent Ignác alapított 1540-ben. A jezsuiták iskolákat, egyetemeket és missziókat alapítottak, a katolikus uralkodók udvari gyóntatóiként pedig jelentős politikai befolyásra tettek szert. A római Inkvizíció (1542) és a Tiltott Könyvek Jegyzéke (Index librorum prohibitorum) a tanbeli ellenőrzés eszközei voltak; ezek a dokumentált intézmények a felekezeti korszak erőszakának és cenzúrájának részét képezik, de nem azonosíthatók a katolikus közösségek egészével.
A reformáció és a katolikus reform nemcsak teológiai vitát, hanem felekezeti háborúkat is hozott. A konfliktusokban a vallási meggyőződés gyakran összefonódott dinasztikus, rendi és területi érdekekkel, ezért óvatosan kell kezelni a „vallásháború” kifejezést: a résztvevők nem pusztán hitükért, hanem hatalomért, adókért és joghatóságért is harcoltak.
A francia vallásháborúk (1562–1598) a katolikus liga, a hugenotta nemesség és a korona közötti polgárháborús időszak volt. A legikonikusabb és legtöbbet vitatott esemény az 1572. augusztusi Szent Bertalan-éji mészárlás, amikor Párizsban és több vidéki városban több ezer hugenottát öltek meg. Az áldozatok pontos száma nem ismert; a becslések néhány ezer és több tízezer között mozognak, a helyi és országos források eltérései miatt. A mészárlás ténye dokumentált, a felelősség pontos láncolata azonban máig történészi vita tárgya. Az 1598-as nantes-i ediktum IV. Henrik francia király alatt korlátozott vallásszabadságot és erődített városokat biztosított a hugenottáknak; ez türelmi rendelet volt, nem modern értelemben vett lelkiismereti szabadság, és 1685-ös visszavonása (fontainebleau-i ediktum) újabb üldözéshez, meneküléshez és kényszertérítéshez vezetett.
A németalföldi felkelés (1568–1648) részben a spanyol Habsburg-uralom elleni küzdelem, részben a kálvinista közösségek védelme volt. A konfliktus végül a holland függetlenséghez és a református egyház privilégiumához vezetett, de a katolikus kisebbség helyzete a holland köztársaságban sokáig korlátozott maradt.
A harmincéves háború (1618–1648) a Német-római Birodalomban és Európa több térségében pusztító háború volt. A cseh rendi felkeléssel indult, majd dinasztikus és nagyhatalmi konfliktussá szélesedett. A háború emberi és anyagi veszteségeivel kapcsolatos adatok bizonytalanok; egyes német régiókban a történészi becslések a helyi lakosság 20–40 százalékos csökkenését valószínűsítik, másutt ennél jóval kisebb volt a pusztulás. Az 1648-as vesztfáliai béke a birodalomban a katolikus, a lutheri és a kálvini felekezetet ismerte el, és megerősítette a rendi felekezetalakítás elvét, de a magán- és közösségi vallásgyakorlat részletszabályai továbbra is korlátozóak voltak. A béke nem „vallási toleranciát” hozott a mai értelemben, hanem a háborús felek közötti jogi kiegyezést.
A türelmi korlátok más közösségeket is sújtottak. Az Ibériai-félszigeten 1492-ben a katolikus monarchák elrendelték a zsidók kiűzését vagy megtérését, majd a muszlim lakosságot is kényszertérítés és kitelepítés érte. A moriszkók 1609–1614 közötti kiűzése több százezer ember életét tette tönkre; a pontos számok vitatottak. Ez a könyv későbbi ibériai fejezeteiben részletesen tárgyalja e folyamatokat, de általános vallástörténeti tanulságuk, hogy a kora újkorban a vallási homogenitás gyakran állami erőszakkal valósult meg, nem pedig meggyőzéssel.
Az 1054-es eseményhez elsődleges forrásként a pápai legátusok kiátkozási bullája, Kérulláriosz zsinati határozata és korabeli bizánci, illetve latin krónikák állnak rendelkezésre. A reformációhoz Luther 95 tétele, az Ágostai hitvallás, Kálvin Institutioja, a tridenti zsinati dekrétumok, a nantes-i ediktum, a vesztfáliai békeszerződések és számos helyi egyházi vizitációs jegyzőkönyv a dokumentált alap. Ugyanakkor a hétköznapi hívők vallásosságáról, a nők és a kisebbségek tapasztalatairól sokkal kevesebb közvetlen forrás maradt fenn; ezek rekonstrukciója gyakran közvetett és vitatott.
A történészi viták közül három érdemel kiemelést. Az első: az 1054-es szakadás kormeghatározása, amely a modern kutatás szerint folyamat, nem egyetlen dátum. A második: a „reformáció” és „ellenreformáció” fogalmak használata, mivel a katolikus megújulás nem egyszerűen reakció volt, hanem a reformáció előtti belső reformhagyományra is épült. A harmadik: a vallásháborúk értelmezése, ahol a régebbi szakirodalom hajlamos volt a felekezeti ellentéteket önálló okként kezelni, az újabb kutatás viszont a politikai, gazdasági és társadalmi tényezőkkel együtt elemzi őket. Az áldozatok, a menekültek és a kényszertérítések számszerű becslései minden esetben bizonytalanok, ezért azokat intervallumként és forrástípustól függően kell megadni.