A 18. század második felében az európai államok és a keresztény egyházak közötti viszony átalakulása új szakaszába lépett. A reformáció és a vallásháborúk korában kialakult rendi felekezeti kompromisszumokat – például a cuius regio, eius religio elvét vagy a vesztfáliai béke felekezeti rendjét – a felvilágosodás gondolkodói egyre gyakrabban nem a béke garanciájának, hanem a lelkiismereti szabadság akadályának tekintették. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan vezetett a felvilágosodás valláskritikájától az út a modern állam-egyház viszony kialakulásához, milyen mintákat teremtett a francia forradalom egyházpolitikája, hogyan szabályozták a 19. századi konkordátumok és kultúrharcok a felekezeti konfliktusokat, és milyen európai modellek jöttek létre az állam és az egyház szétválasztására vagy együttműködésére. A téma szorosan kapcsolódik az előző alfejezethez, amely a nyugati egyházszakadást és a reformációt tárgyalta, hiszen a modern szekularizáció részben a felekezeti megosztottság kezelésének új módszereként, részben a felvilágosult államfelfogás termékeként értelmezhető.
A felvilágosodás nem volt egységes vallási mozgalom, és képviselőinek a valláshoz való viszonya messze nem csak elutasításban merült ki. Mégis, a 17. század végétől a 18. század végéig tartó időszakban a francia, angol, német és skót gondolkodók egy része olyan érveket dolgozott ki, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg a kinyilatkoztatott vallás kizárólagos igazságigényét, a felekezeti kényszer legitimitását és az egyházak politikai hatalmát.
A korai felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja, John Locke (1632–1704) Levelek a toleranciáról című művében (1689) az állam és a vallási közösségek hatáskörének elválasztása mellett érvelt. Szerinte a polgári hatóság feladata kizárólag a polgári érdekek – élet, szabadság, testi épség, vagyon – védelme, a lelkek üdvössége pedig nem tartozhat az állami kényszerítés hatókörébe. Locke érvei nem a vallási közömbösségből fakadtak, hanem abból a meggyőződésből, hogy az erőszakos térítés és a felekezeti üldözés éppen a vallás erkölcsi célját rombolja le. A toleranciát azonban Locke sem terjesztette ki mindenkire: katolikusokkal és ateistákkal szemben fenntartásokkal élt, ami rámutat arra, hogy a felvilágosodáskori vallásszabadság-fogalom kezdetben korántsem azonos a mai pluralista értelmezéssel.
A francia felvilágosodás képviselői, különösen Voltaire (1694–1778) és a Encyclopédie köre, élesebb hangot ütöttek meg. Voltaire a katolikus egyház politikai hatalmát, a jezsuiták befolyását és a vallási türelmetlenséget támadta. A Traité sur la tolérance (1763) a vallási fanatizmus elleni röpirat, amely Jean Calas protestáns kereskedő kivégzésének ügyéből indult ki, és a vallási üldözés igazságtalanságát állította középpontba. Voltaire ugyanakkor deista maradt: hitt egy „legfelsőbb lényben”, de a kinyilatkoztatott dogmákat és a csodákat elvetette. Az őt követő francia materialisták, például Diderot és d’Holbach, ennél tovább mentek, és a vallást nem csupán intézményi, hanem elméleti szinten is bírálták. D’Holbach A természet rendszere (1770) című könyve a vallást emberi félelemből és tudatlanságból eredeztette, és a papi rendet a politikai elnyomás eszközének tekintette. Ezek a radikálisabb nézetek a felvilágosodás egyik, de nem egyetlen irányzatát képviselték.
A német felvilágosodás (Aufklärung) ezzel szemben gyakran a vallás és az ész összeegyeztetésére törekedett. Gotthold Ephraim Lessing (1729–1781) A bölcs Náthán (1779) című drámájában a három monoteista vallás egyenlő erkölcsi értékét hirdette a gyűrűpéldázattal, míg Immanuel Kant (1724–1804) A vallás a puszta ész határain belül (1793) című művében a vallást az erkölcsi törvény iránti tiszteletként értelmezte, és a történeti kinyilatkoztatást az ész előtti igazolásra szoruló résznek tekintette. A német protestáns teológiai felvilágosodás – például Johann Salomo Semler vagy Friedrich Schleiermacher korai munkássága – a Bibliát történeti szövegként kezdte vizsgálni, ami megalapozta a későbbi kritikai bibliatudományt.
A felvilágosodás valláskritikájának gyakorlati következményei a 18. század második felében részben megjelentek az állami politikában. A felvilágosult abszolutizmus uralkodói – II. József (1780–1790) a Habsburg Monarchiában, Nagy Frigyes (1740–1786) Poroszországban, I. Károly (1759–1788) Spanyolországban és I. József (1750–1777) Portugáliában – a katolikus egyház kiváltságainak csökkentését, a szerzetesrendek korlátozását és a polgári türelem kiterjesztését tekintették az államhatalom erősítése eszközének. II. József 1781-es Türelmi rendelete a protestánsok és az ortodoxok számára biztosított korlátozott vallásgyakorlatot, míg a zsidókra vonatkozó rendeletek a polgári jogok fokozatos kiterjesztését célozták, noha a teljes egyenjogúsítás nem valósult meg. Ezek az intézkedések nem a mai értelemben vett szekularizációt, hanem az állami ellenőrzés erősítését és a felekezeti béke racionalizálását szolgálták, amit a kortárs egyházi szerzők gyakran az egyház szabadságának megsértéseként bíráltak.
Fontos hangsúlyozni, hogy a felvilágosodás valláskritikája korántsem volt diadalmenet. A legtöbb európai állam a 18. század végén is felekezetileg meghatározott maradt: a türelmi rendeletek nem jelentették a bevett egyházak monopóliumának felszámolását, a cenzúra és a vallási rendőrség továbbra is működött. A felvilágosodás hatása azonban abban állt, hogy az állam-egyház viszony addigi, isteni jogon nyugvó igazolása megkérdőjeleződött, és a politikai legitimitás új, világi alapjai – a társadalmi szerződés, a közjó, a természetjog – elterjedtek az uralkodói udvarokban, a hivatalnoki karban és a művelt közvéleményben.
A francia forradalom az állam-egyház viszony történetében radikális cezúrát jelentett, mert nem csupán a katolikus egyház kiváltságait csorbította, hanem kísérletet tett a vallási intézmények állami újrarendezésére, majd átmenetileg a kereszténység nyilvános szerepének felszámolására is. Ez a folyamat nem egyetlen terv megvalósulása volt, hanem forradalmi nemzedékek egymást váltó, egymással is vitatkozó egyházpolitikáinak sorozata.
A forradalom első szakaszában, 1789–1790-ben a nemzetgyűlés a papságot mint rendet és vagyonközösséget vette célba. Az 1789. augusztusi dekrétumok a tized eltörlésével, majd 1789. november 2-án a katolikus egyház vagyonának „nemzeti javakká” nyilvánításával megszüntették az egyház gazdasági autonómiáját. A döntés hátterében az államcsőd elhárításának kényszere és az a felvilágosodáskori meggyőződés állt, hogy az egyházi vagyon köztulajdonként kezelendő. A vagyonelkobzás a papság egy részének anyagi ellehetetlenülést hozott, de egyúttal az alsópapság egyes tagjai a forradalom oldalára álltak, mivel a régi egyházi hierarchián belüli kiváltságok megszüntetését remélték.
Az 1790. július 12-én elfogadott Papi polgári alkotmány (Constitution civile du clergé) az egyházszervezetet a közigazgatási reformhoz igazította: a püspöki egyházmegyék számát csökkentette, a plébánosokat és püspököket választott tisztségviselőkké tette, fizetésüket állami járandósággá alakította, és elrendelte, hogy a papság esküt tegyen az alkotmányra. Az eskü kérdése mély szakadást okozott: a papság nagyjából fele – a becslések bizonytalanok – megtagadta az esküt, és „nem esküvő” (réfractaire) papokként illegalitásba vonult, míg az esküt tevő papság az állam által elismert, de a pápa által elítélt alkotmányos egyházat alkotta. VI. Piusz pápa 1791-ben elítélte a Papi polgári alkotmányt, ami a forradalom és a pápaság között nyílt szakításhoz vezetett. A katolikus lakosság egy része – különösen a nyugati és déli vidékeken – a hagyományos egyház mellett állt ki, ami hozzájárult a belső ellenállás és a polgárháborús jellegű konfliktusok kialakulásához, például a vendée-i felkeléshez (1793–1796).
A radikalizálódó forradalom 1793–1794-ben a dekeresztényesítés időszakát hozta el, elsősorban Párizsban és egyes városi közösségekben. A Nemzeti Konvent támogatásával forradalmi csoportok bezárták a templomokat, eltávolították a vallási jelképeket, bevezették a forradalmi naptárat, és az Értelem kultuszát hirdették. Robespierre 1794 tavaszán a Legfelsőbb Lény kultusza mellett lépett fel, elítélve az ateista dekeresztényesítést, de a kereszténység nyilvános gyakorlása ekkor már sok helyen lehetetlenné vált. Ezek az intézkedések erőszakos jellegűek voltak: a dokumentált események közé tartoznak templomrombolások, papok kivégzése és a vallásgyakorlás tilalma. A történészi értékelés vitatott abban, hogy a dekeresztényesítés mennyire volt alulról jövő népi mozgalom, és mennyire felülről irányított állami politika; az áldozatok számára vonatkozóan nincsenek pontos, megbízható statisztikák, csak becslések léteznek.
A forradalom egyházpolitikájának záró szakaszát a Direktórium (1795–1799) és a konzulátus (1799–1804) hozta el. A Direktórium kísérletet tett a vallási béke helyreállítására: 1795-ben dekrétum biztosította a vallásgyakorlás szabadságát, de fenntartotta az egyház vagyonának állami tulajdonát és a papság állami fizetését. Napóleon 1801-ben kötötte meg a pápasággal a konkordátumot, amely a katolikus vallást „a franciák nagy többségének vallásaként” ismerte el, de nem tette államvallássá. Az 1802-ben csatolt ún. szerves cikkelyek (articles organiques) a katolikus egyházat az állam szigorú ellenőrzése alá helyezték, a pápai bullák kihirdetését állami jóváhagyáshoz kötötték. A konkordátum a francia állam-egyház viszony alapjává vált egészen az 1905-ös szétválasztási törvényig, és mintát adott a későbbi európai konkordátumoknak.
A francia forradalom egyházpolitikájának öröksége kettős. Egyrészt megteremtette a világi állam radikális lehetőségét, amely nem csupán elválasztja, hanem aktívan korlátozza is a vallási intézményeket. Másrészt az erőszakos dekeresztényesítés traumája hosszú időre meghatározta a francia katolicizmus politikai önmeghatározását, és hozzájárult ahhoz, hogy a 19. századi Franciaországban a „laicitás” kérdése nem egyszerűen jogi elv, hanem politikai és kulturális törésvonal lett.
A 19. században az állam és a katolikus egyház közötti viszony rendezésének egyik legfontosabb eszközévé a konkordátum vált: kétoldalú nemzetközi szerződés, amelyet az államfő és a pápa kötött, és amely a katolikus egyház jogi helyzetét, vagyonát, oktatási szerepét és a püspöki kinevezések rendjét szabályozta. A konkordátumok nem a szétválasztást, hanem az állam és az egyház együttműködésének szerződéses keretezését jelentették, de nagyon eltérő tartalommal, attól függően, hogy az adott állam milyen hatalmi helyzetben volt a pápasággal szemben.
A napóleoni 1801-es konkordátum mintáját követte többek között az 1817-es bajor konkordátum, az 1821-es porosz konkordátum (a „circumscriptio” bulla), az 1855-ös osztrák konkordátum, valamint a Spanyolországgal és több latin-amerikai állammal kötött szerződések. Az osztrák konkordátum például jelentős jogokat adott a katolikus egyháznak az oktatásban és a házassági ügyekben, és a pápai tekintély elismerését jelezte a liberális államfelfogással szemben. Ezt a konkordátumot a liberális osztrák kormány 1870-ben, az első vatikáni zsinat pápai tévedhetetlenségi dogmája és az osztrák–magyar kiegyezés nyomán egyoldalúan felmondta, ami jól mutatja a konkordátumok politikai függését a korszellemtől.
A német nyelvterületen a 19. század második felében a kultúrharc (Kulturkampf) kifejezését Rudolf Virchow liberális politikus és orvos alkotta meg, de a küzdelmet Otto von Bismarck porosz miniszterelnök és német kancellár neve fémjelezte. A kultúrharc az 1871 utáni Német Birodalomban és Poroszországban zajlott, célja a katolikus egyház közéleti befolyásának visszaszorítása és a német nemzetállam egységének erősítése volt a katolikus kisebbséggel szemben. A háttérben több tényező állt: a katolikus Centrum Párt 1870-es megalakulása, amely a birodalommal szemben a regionális és vallási önállóságot képviselte; a pápai tévedhetetlenség 1870-es dogmája, amelyet a liberális közvélemény a modern állammal való összeegyeztethetetlennek tartott; valamint a birodalmi egység protestáns-porosz dominanciájától való félelem a katolikus déli államokban.
A kultúrharc törvényei – például az 1872-es jezsuita törvény, amely kitiltotta a jezsuita rendet a Birodalomból; az 1873-as „májusi törvények”, amelyek a papság képzését és kinevezését állami ellenőrzés alá vonták; az 1875-ös kenyértörvény, amely az engedetlen egyházmegyék állami támogatását felfüggesztette – a katolikus egyház működését súlyosan korlátozták. Sok püspököt letartóztattak vagy elmozdítottak, plébániák maradtak betöltetlenül, és a katolikus lakosság egy része a törvényekkel szembeni polgári engedetlenséget gyakorolt. A küzdelem azonban nem ért el teljes sikert: a Centrum Párt választási támogatottsága nőtt, a katolikus közösség megerősödött, és Bismarck az 1880-as évekre fokozatosan visszavonulót fújt, mert a szociáldemokrácia elleni küzdelem miatt szüksége lett a katolikusok politikai támogatására. A legtöbb kultúrharc-törvényt 1887-ig enyhítették vagy hatályon kívül helyezték.
A kultúrharc értelmezése a mai történetírásban vitatott. Egyes szerzők az állami modernizáció szükséges, bár túlzó lépéseként értékelik, mások a katolikus kisebbség egyenjogúságának megsértéseként, megint mások a német nemzetépítés felekezeti konfliktusokkal terhelt oldalát emelik ki. A „kultúrharc” kifejezés maga is a liberális oldal nyelvhasználatából származik, és a katolikus közösség akkori szóhasználatában az üldözés és a hitvédelem fogalmai domináltak. Ezért a könyv ezt a megnevezést idézőjelben vagy attribúcióval használja.
A 19. századi konkordátumok és kultúrharcok együttes következménye az volt, hogy a katolikus egyház politikai és társadalmi mozgósítási képessége megnőtt: létrejöttek katolikus pártok, egyesületek, sajtóorgánumok. Ez a „katolikus szubkultúra” a 20. század közepéig meghatározta több nyugat-európai állam politikai rendszerét, különösen Németországban, Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban.
A 19–20. század fordulójára Nyugat-Európa államaiban egymástól jelentősen eltérő jogi és politikai modellek alakultak ki az állam és az egyház viszonyának rendezésére. Ezeket érdemes nem egyetlen „szekularizáció” lineáris fokaként, hanem eltérő történelmi utakként bemutatni, amelyek országonként és felekezetenként is különböztek.
A francia laicitás (laïcité) modellje a legradikálisabb szétválasztást képviseli. Az 1905. december 9-i törvény az állam és az egyházak szétválasztásáról kimondta, hogy a köztársaság nem ismer el, nem fizet és nem támogat semmilyen vallási felekezetet. A törvény megszüntette az 1801-es konkordátumot, állami tulajdonná nyilvánította a templomépületeket (az egyházközségek használatában hagyva), és kizárta a vallási oktatást az állami iskolák tanrendjéből. A francia modell tehát nem csupán elválasztja, hanem a közszférát vallásmentesnek nyilvánítja, ami az egyéni vallásgyakorlást a magánszférába helyezi. Ez a laicitás azonban vitatott fogalom: a 20. század második felében a muszlim bevándorlás kapcsán újraértelmezték, és a fejkendő-viták, a 2004-es és 2010-es törvények (a feltűnő vallási jelképek, illetve az arcot eltakaró ruhák tilalma) az állami semlegesség értelmezésének erőteljesen vitatott kérdéseivé váltak. A francia modell tehát nem valamiféle „tökéletes szekularizáció”, hanem sajátos francia hagyomány.
A német kooperációs modell ettől eltérően az állam és a bevett egyházak partnerségére épül. Az 1919-es weimari alkotmány 137. cikkelye kimondta, hogy „nem létezik államegyház”, de az 138–141. cikkelyek lehetővé tették, hogy az állam a vallási közösségekkel szerződéseket kössön, és a bevett egyházak (katolikus, evangélikus, zsidó) jogi személyként való elismerése mellett egyházi adót vethetnek ki, amelyet az állam szed be. Ez a modell az egyházi autonómiát az állami támogatással és a közéleti vallási jelenléttel kombinálja. A náci rezsim ezt a rendszert részben felszámolta, részben instrumentalizálta, de 1949 után a nyugatnémet alaptörvény visszaállította a weimari rendelkezések alapelveit. A mai Németországban az egyházi adó rendszere, a teológiai karok állami finanszírozása és a vallási közösségeknek az oktatásban és a szociális ellátásban betöltött szerepe ezt a kooperatív szeparációt tükrözi.
A brit modell a bevett egyház (established church) elvén nyugszik, amely nem szétválasztás, hanem államegyházi berendezkedés. Angliában az anglikán egyház (Church of England) ma is államegyház, élén a brit uralkodóval mint „legfőbb kormányzóval” (Supreme Governor). Skóciában a Presbiteriánus Skóciai Egyház (Church of Scotland) nemzeti egyházi státuszt élvez, de nem államegyház abban az értelemben, hogy nincs világi feje. Walesben az anglikán egyházat 1920-ban elválasztották az államtól (disestablishment). A brit modellt a fokozatos vallási tolerancia kiterjesztése jellemezte: a katolikusok emancipációja 1829-ben, a zsidók teljes egyenjogúsítása 1858-ban, a vallási kisebbségek iskoláinak állami támogatása a 19. század végétől. Az ír kérdéssel összefüggésben azonban a brit államegyházi rendszer a protestáns fölényt testesítette meg, ami a 19–20. századi ír katolikus politikai mozgalmak egyik gyújtópontja volt.
Az olasz modell a fasizmus idején kötött 1929-es lateráni egyezmény (Patti Lateranensi) három részből állt: a nemzetközi szerződés, amely elismerte a Vatikánvárosi Állam függetlenségét; a konkordátum, amely a katolikus vallást „az állam egyetlen vallásának” nyilvánította; és a pénzügyi egyezmény. Az olasz állam így a konkordátumos modellt követte, amelyet az 1984-es Villa Madama-i egyezmény felülvizsgált: megszüntette a katolikus vallás államvallási státuszát, és az állam-egyház viszonyt a kölcsönös függetlenség és szuverenitás elvére helyezte, de fenntartotta az olasz katolikus egyház kivételes jogi helyzetét és a vallásoktatás lehetőségét az állami iskolákban.
A spanyol modell hosszú ideig a katolikus nemzeti állam és az egyház szoros szövetségén alapult. A 19. századi liberális alkotmányok váltakozó konkordátumokat és néha erőszakos antiklerikalizmust hoztak, de a Franco-rendszer (1939–1975) a katolicizmust a rendszer egyik ideológiai pilléreként használta. Az 1953-as konkordátum a katolikus egyházat az állam hivatalos vallásává tette. Az 1978-as demokratikus alkotmány viszont a vallási semlegességet és a vallásszabadságot hirdette, ugyanakkor külön megállapodásokkal biztosította a katolikus egyház kiemelt jogait, és később a zsidó, muszlim és protestáns közösségekkel is kötött együttműködési megállapodásokat. A spanyol modell tehát a nem teljes szétválasztás és az együttműködés kombinációja, amelyet a katolikus többség történelmi öröksége alakít.
A portugál modell az 1910-es köztársasági forradalom után radikális szétválasztást hirdetett, államosította az egyházi vagyont, és betiltották a szerzetesrendeket. Az Estado Novo diktatúrája (1933–1974) alatt azonban 1940-es konkordátum helyreállította a katolikus egyház kiemelt szerepét, visszaadta vagyonának egy részét, és a katolikus vallást az állami oktatásba integrálta. A 2004-es revízió a vallásszabadságot és a semlegességet erősítette, de a katolikus egyház továbbra is számos kiváltságot élvez.
A svájci modell a kantonális önállóságból fakadóan rendkívül változatos. A 19. századi liberális radikalizmus Svájcban is kultúrharc-szerű konfliktusokat hozott (különösen a katolikus belső kantonok és a protestáns többségű kantonok között), de az alkotmányos fejlődés a vallásszabadságot a kantonális jogkörök keretében hagyta. Egyes kantonokban a mai napig „bevett egyházak” léteznek, amelyek kantonális támogatást kapnak, másokban a szétválasztás teljesebb. 2009-ben a svájci népszavazás elfogadta a minaretek építésének tilalmát, ami jelenkori vitát indított a vallási pluralizmus és a svájci állam viszonyáról.
Az osztrák modell a konkordátumos rendszer hosszú hagyományára épül. Az 1855-ös konkordátumot 1870-ben egyoldalúan felmondták, de 1933-ban új konkordátum jött létre, amelyet a második köztársaság is elismert. A mai Ausztriában a katolikus egyház a legnagyobb vallási közösség, és az állam a bevett vallási közösségekkel jogi szerződéseket köt; az egyházi hozzájárulás (Kirchenbeitrag) az egyházak saját beszedésén alapul, nem állami adón, de az állam bizonyos iskolai és szociális intézményeket finanszíroz. A 2019-es osztrák alkotmánybírósági döntések és a 2020-as évek vitái az iszlám közösségek elismeréséről tovább formálják ezt a modellt.
A fenti modellek tehát azt mutatják, hogy Nyugat-Európában a „szekularizáció” nem egyetlen folyamat, hanem legalább három-négy eltérő jogi-politikai hagyomány: (1) a radikális laicitás (Franciaország), (2) a kooperatív szeparáció (Németország, Ausztria, részben Spanyolország és Olaszország), (3) a bevett egyház vagy államegyház (Egyesült Királyság, egyes skandináv és svájci kantonok), és (4) a konkordátumos látszólagos szeparáció, amely a katolikus egyház kiemelt jogait szerződésben rögzíti (Olaszország, Spanyolország, Portugália). A 20. század második felében a bevándorlás, a vallási pluralizmus és az emberi jogi normák ezeket a modelleket tovább differenciálták, de az alapvető intézményi különbségek megmaradtak.
Az alfejezet elsősorban elsődleges jogi és politikai forrásokra támaszkodik: törvényszövegek (a francia 1905-ös törvény, a weimari alkotmány vonatkozó cikkelyei, a lateráni egyezmény, a spanyol 1978-as alkotmány), konkordátumok szövegei, pápai dokumentumok (például az 1864-es Syllabus, az 1870-es Pastor aeternus), valamint a felvilágosodás szerzőinek nyomtatott művei. A statisztikai jellegű állítások – például az esküvő és nem esküvő papok aránya a francia forradalom idején – becsléseken alapulnak, és a források eltérő számokat adnak. A kultúrharc törvényeinek pontos szövege jól dokumentált, de az egyházüldözés gyakorlati kiterjedéséről a helyi levéltárak feldolgozottsága egyenetlen.
Vitatott értelmezési kérdések több ponton is felmerülnek. Először is, a szekularizáció okaira vonatkozóan nincs konszenzus: egyes kutatók a gazdasági modernizáció és az iparosodás szükségszerű következményének tartják, mások a politikai konfliktusokat és a nemzetépítést hangsúlyozzák, megint mások a vallási pluralizmus erősödését és a felekezeti béke iránti igényt emelik ki. Másodszor, a francia forradalom dekeresztényesítése kapcsán vita folyik arról, hogy a vidéki lakosság mennyire támogatta vagy szenvedte el az intézkedéseket; a vendée-i felkelés okai között a vallási üldözés mellett a sorozások elleni tiltakozás is szerepelt. Harmadszor, a német kultúrharc értékelése heves történészi vitát váltott ki: a „kultúrharc liberalizmusa” vagy a „katolikus védekező harc” narratívái máig erősen jelen vannak az emlékezetpolitikában. Negyedszer, a laicitás mai értelmezése Franciaországban és a német kooperációs modell fenntarthatósága a muszlim közösségekkel kapcsolatban folyamatosan változó, és a 2020-as évek kutatásai még nem alkotnak teljes képet.
Nem ismert pontosan a 18. századi vallásosság mértéke: az egyházi látogatási jegyzőkönyvek, a húsvéti áldozás statisztikái és a bírósági iratok csak részleges betekintést engednek. A dekeresztényesítés helyi erőszakcselekményeinek dokumentáltsága egyenetlen, és az áldozatok számát illetően nincs megalapozott összesítés. Hasonlóképpen, a felvilágosodás valláskritikájának hatása a „köznépre” nehezen mérhető, mivel a források leginkább a művelt elit olvasmányait és vitáit rögzítik.