A 9. század végére a Brit-szigetek politikai térképe alapvetően átalakult a viking támadások és betelepülés következtében. A korábbi angolszász királyságok közül több eltűnt vagy idegen uralom alá került, miközben a sziget kelta peremvidékein – a mai Skócia, Wales és Írország területén – saját, gyakran egymással is versengő királyságok és hatalmi központok működtek. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan vált Wessex a viking korszak túlélőjéből az angol királyság magjává, milyen időszakos dán uralom következett a 11. század első felében, és milyen párhuzamos politikai fejlődés ment végbe a kelta peremvidékeken. A normann hódítás (1066) előtti Brit-szigetek éppen ezért nem egyetlen „angol” vagy „kelta” egységként, hanem többféle hatalmi szerveződés együtteseként írható le. Az angolszász betelepülés és a királyságok kialakulásának folyamatát az előző alfejezet tárgyalta; itt a 9. század végétől 1066-ig követjük a politikai átalakulásokat.
A 9. század második felében a viking támadások jellege megváltozott: a korábbi rajtaütések helyett nagy, téli táborokból kiinduló hadjáratok indultak. Az Angolszász krónika szerint 865-ben „nagy pogány sereg” szállt partra Kelet-Angliában, és a következő években meghódította Northumbriát, Kelet-Angliát, majd Mercia jelentős részét. A királyságok közül Wessex maradt az egyetlen, amely képes volt tartósan ellenállni. Alfréd (871–899) uralkodásának első évei azonban súlyos vereségekkel kezdődtek, és 878 elején a király kénytelen volt Somerset mocsaraiba visszavonulni. Az edingtoni csata (878) – amelynek helyét a források nem pontosan azonosítják, de a mai Wiltshire térségébe valószínűsítik – Wessex győzelmét hozta a viking hadvezér, Guthrum serege felett.
Az edingtoni győzelem után a felek megállapodást kötöttek, amelyet a történetírás hagyományosan a wedmore-i békeként ismer. Guthrum felvette a keresztséget, és a vikingek visszavonultak a sziget keleti és északi részére. Ettől kezdve a krónikák és oklevelek egy Danelaw (Dena lagu, „a dánok törvénye”) néven emlegetett területet különböztetnek meg, ahol a skandináv betelepülők szokásjoga érvényesült. A Danelaw pontos kiterjedése vitatott, és nem is volt állandó: egyes időszakokban Mercia egyes részeit is magában foglalta, máskor a Wessex és Mercia közötti határzóna volt. A régészeti leletek – skandináv stílusú ékszerek, helynevek, temetkezések – arra utalnak, hogy a betelepülés nemcsak harcosokból állt, hanem földművesek és kézművesek is érkeztek, de a skandináv népesség arányát a modern kutatás nem tudja pontosan meghatározni. Az, hogy a Danelaw jogi vagy etnikai értelemben mennyire volt „dán”, élénk tudományos vita tárgya; a helynevek (például a -by, -thorpe végződésű településnevek) mindenesetre jelentős skandináv hatást jeleznek.
Alfréd uralkodását nemcsak katonai sikerei, hanem államszervező reformjai is meghatározták. A Wessex területén kiépített burh hálózat (erődített települések) a védelem és a helyi közigazgatás alapjává vált: a krónikák és a későbbi oklevelek szerint minden erődített helyhez meghatározott számú katonai szolgálatra kötelezett birtokos tartozott. A burh-rendszer pontos működését a források alapján csak részben lehet rekonstruálni, de az angolszász kori földbirtok-struktúra és a későbbi shire-rendszer (megyék) kialakulásában fontos szerepet játszott. Alfréd a törvényhozásban is aktív volt: törvénykönyve a korábbi angolszász és bibliai hagyományokra hivatkozva próbálta egységesíteni a joggyakorlatot. Emellett támogatta az oktatást és a latin művek angol nyelvre fordítását; a hozzá kapcsolt fordítási program pontos mértéke azonban a modern kutatásban vitatott, mert a neki tulajdonított szövegek egy része későbbi királyi udvarokban is keletkezhetett.
Alfréd utódai folytatták a terjeszkedést a Danelaw rovására. Idősebb Eduárd (899–924) és nővére, Æthelflæd merciai úrnő együttesen visszafoglalta a keleti országrészeket, és erősítette a burh-rendszert. Æthelstan (924–939) uralkodása alatt vált az angol királyság először a mai Anglia szinte egészére kiterjedő hatalommá. A brunanburhi csata (937) – amelynek helyszínét a mai napig nem sikerült meggyőzően azonosítani, így a források és a helytörténeti hagyományok eltérnek – az angolszász és skandináv-northumbriai szövetség fölötti győzelemként vonult be a krónikákba. Æthelstan pénzein és oklevelein már a „rex Anglorum” (az angolok királya) vagy a „rex totius Britanniae” (egész Britannia királya) címek is megjelentek; ez azonban nem mai értelemben vett nemzeti monarchia, hanem a korabeli hatalmi reprezentáció része volt.
A 10. század közepén Edgar (959–975) uralkodása alatt az angol királyság viszonylagos békét és egyházi reformot élt meg: a bencés szerzetesi mozgalom támogatása, a püspöki székek megerősítése és a koronázási szertartás fejlődése egyaránt a királyi hatalom szakrális jellegét erősítette. Edgar halála után azonban trónviszályok és újabb viking támadások követték egymást. Æthelred (978–1016) – aki a későbbi történeti emlékezetben a „Tanácstalan” (Unready, az óangol unræd, „rossz tanács” félreértelmezésén alapuló melléknév) ragadványnevet kapta – uralkodása alatt a skandináv támadások felerősödtek. Az angol udvar többször is nagy összegű adót fizetett a támadóknak; ezt a források danegeld néven említik. A danegeld tényleges gazdasági terhe és a fizetés gyakorlata a kutatásban vitatott: egyes történészek óriási ezüstkiáramlásként értelmezik, mások hangsúlyozzák, hogy az összegek nagy része később, adóztatáson keresztül visszaáramlott a királyi kincstárba.
1002-ben Æthelred elrendelte a „dánok” meggyilkolását, amelyet a források Szent Brice-napi mészárlásként ismernek. Az eseményről fennmaradt beszámolók száma csekély, és a modern történetírás vitatja, hogy a rendelet valóban széles körű, etnikai alapú gyilkosságsorozatot indított-e el, vagy inkább korlátozott megtorlásról szólt. A dán hatalom megerősödését azonban nem tudta megakadályozni. Svend Villásszakállú 1013-ban elfoglalta Angliát, Æthelred Normandiába menekült, de Svend 1014-ben meghalt, és a helyzet időlegesen visszarendeződött. 1016-ban fia, Knut (1016–1035) szerezte meg az angol trónt. Knut uralma alatt Anglia egy rövid életű Északi-tengeri birodalom része lett, amely Dániát és Norvégiát is magában foglalta, de a három királyság intézményi egysége nem jött létre; a kapcsolat dinasztikus és katonai jellegű volt.
Knut uralkodását a korabeli források részben békésebb időszakként írják le. Fenntartotta az angolszász törvényeket, támogatta a püspököket, és igyekezett együttműködni az angol és skandináv elitekkel. Ugyanakkor bevezette a heregeld nevű rendszeres adót, amely a hivatásos katonai kíséret fenntartását szolgálta; ennek mértéke és hatása szintén vita tárgya. Knut halála után fiai rövid uralkodása következett, de 1042-ben a Wessex-ház restaurációjaként Hitvalló Eduárd (1042–1066) került a trónra. Eduárd hosszú uralkodása alatt a királyi hatalom gyengült, miközben a nagy earl-ök – különösen a Godwin család – meghatározó befolyásra tettek szert. A Godwinok Wessex, majd az egész királyság politikai életében kulcsszerepet játszottak; Godwin fia, Harold 1066-ban maga is trónkövetelővé vált.
A 11. század közepére Anglia viszonylag egységes, de korántsem központosított királyság volt. A királyi udvar, a witan (királyi tanács) és az országos törvényszékek mellett a helyi hatalom a shire-ok és a bennük működő ealdorman (később earl) tisztségviselők kezében volt. A shire-rendszer a 10–11. században fokozatosan alakult ki; egyes megyék határai már 1066 előtt is rögzültek, más részein a normann hódítás után véglegesítették őket. A társadalom jogi értelemben erősen tagolt volt: a thegn (szolgáló nemes) és a ceorl (szabad paraszt) kategóriák mellett rabszolgák is éltek, akiknek arányát a Domesday Book (1086) visszatekintő adatai alapján a történészek 10–30 százalék közé becsülik, de a regionális eltérések jelentősek. A birtokviszonyokban a későbbi feudalizmusnak nevezett függési rendszer elemei már megfigyelhetők, ám a hűbéri láncolat nem a kontinentális normann modell szerint működött; az angolszász előzmények sajátos jogi és katonai szolgálati formákat hordoztak.
Az egyház az angolszász államban erős intézményi hálózatot alkotott: két érsekség (Canterbury és York) alatt püspökségek, monostorok és világi papok szolgálták a pasztorációt. A 10. századi bencés reform nyomán a szerzetesség jelentősége megnőtt, és a királyi hatalom szorosan együttműködött az egyházi elittel. Hitvalló Eduárd uralkodása alatt a normandiai kapcsolatok is megerősödtek: a források szerint Eduárd normandiai száműzetésben élt, és több normann tanácsadót hozott magával Angliába. A normann befolyás mértéke azonban vitatott, mert a későbbi, normann hódítás utáni források hajlamosak lehetnek visszavetíteni Eduárd állítólagos trónígéreteit.
1066 elején Eduárd gyermektelenül halt meg. A witan Harold Godwinson-t választotta királlyá, de trónigényt jelentett be Hódító Vilmos normandiai herceg és Harald Hardrada norvég király is. A három rivális igénye közül egyik sem volt egyértelműen „jogosabb” a korszak normái szerint: a trónöröklésben a vérségi kapcsolat, a királyi jelölés, a főurak választása és a katonai erő egyaránt szerepet játszott. A normann hódítás közvetlen előzményei – a Stamford Bridge-i csata és a hastingsi csata – már a következő alfejezet témáját képezik; itt azt érdemes hangsúlyozni, hogy 1066-ra Anglia politikai egysége törékeny volt, és a Godwinok hatalma éppúgy kihívást jelentett a királyi központosításnak, mint a külső trónkövetelők fellépése.
A mai Skócia területén a kora középkorban több, gyakran egymással szemben álló politikai és nyelvi közösség élt: a nyugati partvidéken és a szigeteken gael nyelvű Dál Riata, északon és keleten a piktek, délen a briton Strathclyde királyság, délkeleten pedig az angolszász Northumbria határvidéke. A viking kor tovább növelte a sokszínűséget: a 8–9. századtól skandináv telepek jöttek létre az Orkney- és Shetland-szigeteken, Caithnessben, Gallowayben és a Hebridákon. A skandináv jelenlét nemcsak katonai, hanem kereskedelmi és nyelvi hatást is gyakorolt, és hosszú időre összekötötte a skót peremvidékeket Dublinnel, Yorkkal és a skandináv világgal.
A pikt és gael hatalom egyesülése hagyományosan Cináed mac Ailpín (Kenneth MacAlpin) nevéhez kapcsolódik, akit a későbbi skót királylisták 843 körülre tesznek. A modern kutatás azonban óvatos ezzel az egyesítési narratívával: a pikt és gael elitek összeolvadása valószínűleg fokozatos folyamat volt, és a 9–10. századi források nem beszélnek egyetlen hirtelen „skót” királyság létrejöttéről. A 10. századtól azonban az Alba névvel jelölt királyság egyre inkább kiterjedt a mai Skócia középső és déli részére. A skót királyok hatalma hosszú ideig megosztott volt a regionális nagyurak, a skandináv jarlok és a gael klánok között.
A 11. század első felében Skócia politikai élete ismét átalakult: Duncan (Donnchad) uralkodását (1034–1040) Macbeth (Mac Bethad mac Findlaích) megölése követte, Macbethet pedig 1057-ben Malcolm (Máel Coluim) győzte le. A Shakespeare-dráma (Macbeth) ezt az eseménysort jelentősen átformálta, és karaktereit a későbbi irodalmi hagyomány szerint ábrázolta; a színdarab nem tekinthető történeti forrásnak. A 11. századi skót királyság intézményei kevésbé dokumentáltak, mint az angolszász államé, ezért a királyi hatalom tényleges működését csak részben ismerjük. Az angolszász és skót udvarok közötti kapcsolat uralkodói házasságokon, adófizetési ígéreteken és katonai szövetségeken keresztül formálódott, de a skót királyság megőrizte önállóságát a normann hódítás előtt.
Wales a kora középkorban nem alkotott egységes királyságot. A római hódítás után a briton nyelvű közösségek több kisebb királyságba szerveződtek, amelyek közül a legjelentősebbek Gwynedd (északnyugaton), Powys (keleten), Deheubarth (délnyugaton), Morgannwg (délkeleten) és Gwent voltak. A 8. században Mercia királya, Offa a határán hosszú sáncot emeltetett; az Offa-sánc (Offa’s Dyke) pontos célja – védekezés, határjelölés, adóztatási zóna – vita tárgya, de a régészeti nyomvonal jelentős mérnöki teljesítmény. A walesi királyságok és az angolszász hatalmak között a függőség, a szövetség és a hadakozás váltakozott; a walesi uralkodók rendre elismerték a szomszédos angolszász királyok fennhatóságát, de törvényeikben, nyelvükben és egyházi szervezetükben megőrizték különállásukat.
A viking támadások Wales partvidékét sem kímélték, de a skandináv telepek itt kisebb jelentőségűek voltak, mint Írországban vagy Angliában. A 10. században Hywel Dda (a „Jó” Hywel) uralkodó nevéhez kapcsolódik a walesi jog összegyűjtése. A Hywel Dda törvényei néven ismert szövegek azonban csak későbbi, 13. századi kéziratokban maradtak fenn, így a 10. századi eredeti tartalom rekonstrukciója bizonytalan. A joggyűjtemény a házasság, a földöröklés, a vérbosszú és a templomi menedékjog kérdéseit szabályozta; a modern kutatás szerint a szöveg egy hosszabb jogi hagyományt foglal össze, nem pedig egyetlen uralkodói kódex.
A 11. század közepén Gruffudd ap Llywelyn (1039–1063) rövid időre egyesítette a walesi királyságokat, és sikeresen szembeszállt az angolszász hatalommal. Halála után Wales ismét széttagolódott, és a helyi dinasztiák közötti versengés határozta meg a politikai viszonyokat. A normann hódítás előtt Wales tehát nem volt egységes állam, hanem több, saját jogi és politikai hagyománnyal rendelkező királyság szövetséges, mégis gyakran egymással konfliktusban álló hálózata.
Írország kora középkori története alapvetően eltér az angolszász és a walesi fejlődéstől, mivel a sziget sosem volt római provincia, és a latin államszervezési minták kevésbé hatottak. A kereszténység felvétele a 4–5. században kezdődött; a hagyomány Palladius és Patrick nevéhez köti, de a misszió pontos kronológiája vitatott. A 6–8. századi ír szerzetesség rendkívüli kulturális kisugárzást ért el: kolostorai – például Armagh, Kildare, Clonmacnoise – a tanulás, a kézirat-másolás és a jogi hagyomány központjaivá váltak. Az ír jog (brehon jog) szokásjogi alapon szabályozta a társadalmi státusokat, az öröklést, a kártérítést és a kliens–úr viszonyokat; írásos rögzítése azonban csak későbbi évszázadokból ismert.
Politikailag Írország rendkívül széttagolt volt. A tartományi királyságok – Ulaid, Connacht, Laigin, Mumu, Mide – mellett számtalan kisebb királyság és alárendelt törzsi terület működött. A nagykirály (ard-rí) cím inkább rituális és presztízsjellegű volt, mintsem tényleges, egész szigetre kiterjedő hatalom; az Uí Néill dinasztia tagjai hosszú időn át viselték ezt a címet, de befolyásuk regionálisan ingadozott. A királyi hatalom alapja a kliensrendszer, az adók és a katonai szolgálat volt, nem pedig központosított közigazgatás.
A vikingek 795-től kezdve támadták az ír partvidéket, majd a 9. század közepétől állandó telepeket hoztak létre. A legfontosabb ilyen telep Dublin (Duibhlinn) lett, amelyet a hagyomány szerint 841-ben alapítottak. Dublin mellett Waterford, Wexford és Limerick is skandináv alapítású városias központtá vált. A skandináv kereskedők és harcosok hamarosan bekapcsolódtak a helyi politikai küzdelmekbe, és idővel sajátos skandináv–gael kultúra alakult ki, amely nyelvében és anyagi kultúrájában egyaránt kevert jellegű volt. A dublini vikingek hol szövetségesként, hol ellenségként vettek részt az ír királyok közötti háborúkban; a város a rabszolga-, ezüst- és prémkereskedelem fontos közvetítője lett.
A 10–11. században több ír király is megkísérelte, hogy a vikingeket kiűzze vagy uralma alá vonja. A legismertebb figura Brian Boru (Brian Bóruma), aki Munsterből kiindulva 1002-re a sziget jelentős részén főhatalmat szerzett. A clontarfi csata (1014) – amelyben Brian elesett – a későbbi ír történeti emlékezetben az ír győzelem és a viking hatalom megtörésének szimbólumává vált. A modern kutatás azonban hangsúlyozza, hogy a csata nem „írek kontra vikingek” egyszerű küzdelme volt, hanem ír és skandináv–gael szövetségek közötti hatalmi összecsapás; a dublini viking hatalom nem omlott össze, és a nagykirályi központosítás sem valósult meg tartósan. Írország 1066 előtt is pluralisztikus politikai szerveződésű maradt, ahol a tartományi királyságok, a nagy klánok és a skandináv városok egyaránt befolyással bírtak.
A normann hódítás előtti Brit-szigetek politikai térképét tehát négy, saját dinamikájú régió határozta meg. Anglia a 10. századra viszonylag egységes királysággá vált, amelynek intézményei – pénzverés, adóztatás, shire-rendszer, egyházi hierarchia – a korabeli Európában szokatlanul fejlettnek számítottak. Ugyanakkor ez az egység többször megtört: a dán hódítás, a Godwin-család regionális hatalma és az 1066-os trónviszály egyaránt mutatják, hogy a királyi központosítás még törékeny volt. Skócia a 9–11. században fokozatosan egységesült, de a skandináv peremterületek, a gael klánok és a regionális nagyurak megőrizték különállásukat. Wales és Írország továbbra is több, egymással gyakran vetélkedő királyságból állt; a walesi és ír jogi hagyományok, valamint az ír kolostori kultúra a közös keresztény kereteken belül sajátos identitásokat hordoztak.
A viking hatás sem volt egységes: Angliában a skandináv betelepülés és a dán uralom időszakos politikai dominanciát hozott, Skóciában peremvidéki skandináv uralmat és kereskedelmi hálózatokat hozott létre, Walesben elsősorban rajtaütésekben nyilvánult meg, Írországban pedig tartós városi központokat és skandináv–gael kultúrát alakított ki. A Brit-szigetek 1066-ban tehát nem egyetlen „kelta” periféria és egy „angol” mag ellentéte volt, hanem többféle nyelvi, jogi és politikai hagyomány együttélése. Ez a sokszínűség a normann hódítás után sem tűnt el, hanem új keretek között szerveződött tovább – ennek részleteit a következő fejezet tárgyalja.
Ennek az alfejezetnek a rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az angolszász történet fő elbeszélő forrása az Angolszász krónika, amely több, részben eltérő kéziratváltozatban maradt fenn; a 9–11. századra vonatkozó bejegyzések gyakran a Wessex-központú udvari nézőpontot tükrözik, ezért a Danelawval, a vikingekkel és a rivális királyságokkal kapcsolatban elfogultak lehetnek. Alfréd törvénykönyve, a fennmaradt oklevelek, a pénzleletek és a 10–11. századi törvénygyűjtemények fontos kiegészítő források, de a közigazgatás mindennapi működését csak részben világítják meg. A Domesday Book (1086) visszatekintő adatokat közöl az 1066 előtti birtokviszonyokról és a társadalmi kategóriákról; ezek a normann hódítás után készültek, ezért a hódítás előtti állapot rekonstrukciójában óvatosan használandók.
A skóciai, walesi és írországi viszonyokról az írott források egyenetlenebbek. Az ír évkönyvek (például az Ulsteri évkönyv és az Inisfalleni évkönyv) évről évre rögzítik a főbb haláleseteket, csatákat és egyházi eseményeket, de értelmezésük vitatott, mert a bejegyzések későbbi szerkesztésen mehettek át. A walesi krónikák (például a Brut y Tywysogion, a „Hercegek krónikája”) a 13. században összegzett hagyományt őriznek, így a 10–11. századi események datálása gyakran bizonytalan. A skandináv sagák és skaldikus versek irodalmi források, amelyek eseményeket és személyeket későbbi elbeszélői szempontok szerint formáltak; ezeket a történeti rekonstrukcióban különösen körültekintően kell kezelni.
Az alfejezet több állítása becslésen vagy tudományos vitán alapul. A Danelaw kiterjedése és a skandináv betelepülés demográfiai súlya régészeti és helynévi érveken nyugszik, de a becslések eltérők. A danegeld és a heregeld összegei, valamint ezek gazdasági hatása a numizmatikai leletek alapján csak hozzávetőlegesen rekonstruálható. A Szent Brice-napi mészárlás értelmezése – etnikai tisztogatás vagy korlátozott megtorlás – vitatott; a források nem teszik lehetővé az áldozatok számának megbízható meghatározását. A kelta peremvidékek esetében a királylisták és a dinasztikus kapcsolatok kronológiája több ponton bizonytalan; a Shakespeare-féle Macbeth-ábrázolás nem történeti forrás, hanem későbbi irodalmi feldolgozás.