1066 és az azt követő évtizedek egyszerre hozták el Anglia számára a látványos katonai hódítást és egy olyan államszervezési kísérletet, amelynek nyomai a mai brit intézményekben is fellelhetők. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakította át Hódító Vilmos és az új normann elit a korábbi angolszász királyságot, hogyan rögzítette a Domesday Book a hódítás eredményeit, miként épült ki a várakra és a hűbéri láncra támaszkodó új rend, és milyen következményekkel járt mindez az angol–francia kapcsolatokra, az egyházra, valamint az első zsidó közösségekre. A kép nem egységes: a normann állam részben a késő angolszász királyság intézményeit fejlesztette tovább, részben új hatalmi technológiákat honosított meg, miközben a helyi társadalom számára gyakran megszállásként, kifosztásként és jogfosztásként jelent meg.
Az 1066-os év eseményei közismertek: I. Eduárd (más néven Hitvalló Eduárd) halálát követően Harold Godwinson, majd a Hastings melletti csatában Hódító Vilmos, Normandia hercege szerezte meg az angol királyi címet. A kortárs források – például a Bayeux-i faliszőnyeg, a Vilmos életét megörökítő normann krónikák, valamint az Angolszász krónika – eltérő hangsúllyal mesélik el a trónöröklési igényeket. A kutatók általában egyetértenek abban, hogy Eduárd király halálakor nem létezett egyértelmű, mindenki által elfogadott öröklési rend, és mind Harold, mind Vilmos, mind a norvég III. Harald a maga igényét igyekezett érvényesíteni. Vilmost 1066 karácsonyán koronázták meg a westminsteri apátságban, de az ország tényleges meghódítása évekig tartott.
A hódítást követően a normann elit szisztematikusan átvette a világi hatalom csúcsait. A király a legnagyobb világi birtokos lett, és a korábbi angolszász arisztokrácia birtokait nagyrészt normann, breton, flamand és más francia ajkú híveinek adományozta. A folyamat nem volt egységes: egyes angolszász családok rövid ideig megőrizhették földjeiket, de a 1080-as évekre a világi nagybirtokos réteg szinte teljesen kicserélődött. Az angolszász egyházi vezetést is fokozatosan normann főpapok váltották fel, bár ez a folyamat lassabban zajlott.
A megszállás erőszakos jellege a korabeli forrásokban egyértelműen dokumentált. A legnagyobb megtorlás, az úgynevezett Észak feldúlása (Harrying of the North, 1069–1070) során Vilmossal szemben lázadó észak-angliai területeken a királyi hadak szándékosan pusztították a termést, az állatállományt és a településeket. A Domesday Book későbbi adatai azt mutatják, hogy Yorkshire és Durham egyes részein a földérték hosszú időre visszaesett, ami a pusztítás mértékére utal. A becslések szerint a lakosság egy része éhen halt vagy elmenekült, de a pontos áldozatszám nem ismert; a korabeli krónikások – például Orderic Vitalis – erősen eltérő képet festenek, egyesek kifejezetten hangsúlyozzák a kegyetlenséget. Ez a hadjárat dokumentált tény, de a demográfiai következmények mértéke továbbra is vitatott a történészek között.
A normann elit uralma tehát nem pusztán személycserét jelentett, hanem új hatalomgyakorlási formát is. A király a birtokokat hűbéri alapon, feltételekkel adta: a bárók katonai szolgálattal és tanáccsal tartoztak. Ez a gyakorlat a normandiai hercegségből érkezett, de Angliában szokatlanul erős királyi kontrollal párosult: a király nem csupán a legnagyobb hűbérúr volt, hanem minden birtok végső tulajdonosának is tekintette magát, és ezt adminisztratív eszközökkel érvényesítette.
Az anglo-normann állam egyik legfigyelemreméltóbb forrása a Domesday Book (1086), amely a királyi birtokösszeírás eredményét tartalmazza. A felmérés célja az volt, hogy rögzítse a birtokviszonyokat, a földértéket, a lakosságot és a jövedelmeket, elsősorban adóztatási és közigazgatási célból. A forrás nem teljes körű: London és néhány más város kimaradt, és a bejegyzések sokszor sematikusak, de így is páratlan képet ad a 11. század végi Angliáról. A kutatók a Domesday Bookot a kor egyik legfontosabb adminisztratív teljesítményének tartják, bár értelmezése vitatott: egyesek a királyi hatalom totális igényének bizonyítékát látják benne, mások inkább a helyi birtokviszonyok rendezésének gyakorlati eszközét.
A hűbéri lánc (feudális hierarchia) fogalma a modern történetírásban erősen vitatott. A 19. századi és kora 20. századi jogtörténeti iskola egy egységes „hűbéri rendszert” feltételezett, amelyben a király a hűbéresek láncolatán keresztül irányította a földet és a katonai szolgálatot. A mai kutatók ezt a képet árnyalják: a tényleges birtokviszonyok sokkal összetettebbek voltak, a személyes hűség és a birtokadományok nem mindig kapcsolódtak össze, és a királyi hatalom érvényesítése nem kizárólag a hűbéri szerződéseken múlt. Amit a források egyértelműen alátámasztanak, az a következő: Vilmos és fiai a katonai szolgálatot földbirtokhoz kötötték, és a bárókat – elvileg – a király iránti hűségre és katonai kötelezettségre szólították fel. A gyakorlat azonban országrészenként és időszakonként változott, és a királyi adminisztráció (seriffek, bíróságok) sokszor fontosabb volt a hatalom érvényesítésében, mint a hűbéri lánc.
A normann hódítás látványos és maradandó újítása a várépítés volt. Az angolszász korszakban is léteztek erődített helyek, de a normannok honosították meg a földhalomra épült, fa- vagy kőtornyos motte-and-bailey típusú várakat, amelyeket gyorsan lehetett emelni, és amelyek a helyi lakosság ellenőrzését szolgálták. Londonban a királyi hatalom jelképeként emelték a Tower of London (londoni Fehér torony, építése az 1070-es évektől) korai magját. A várak egyszerre voltak katonai támaszpontok, közigazgatási központok és a normann jelenlét vizuális demonstrációi. A régészeti ásatások sok vár esetében igazolták a fokozatos kiépülést: a korai föld-fa szerkezeteket később kőből átépítették. A várak építése ugyanakkor nem volt népszerű a helyiek körében: a korabeli krónikák panaszkodnak a földek kisajátítására és a lakosság elnyomására.
A várépítés és a Domesday Book együtt mutatja az anglo-normann állam jellegét: a királyi hatalom erőszakos, de egyben adminisztratív alapokon is nyugvó kiterjesztését. A király nem csupán hódító volt, hanem egy új rend megteremtője, amely a birtokok pontos nyilvántartására, a katonai erő állandó jelenlétére és a helyi elitek ellenőrzésére épült.
Hódító Vilmos 1087-es halálát követően az angol trón és Normandia hercegsége átmenetileg különvált fiai között, de 1106-ban I. Henrik angol király ismét egy kézben egyesítette a két területet. Ez a kettős uralom alapvetően meghatározta az angol–francia kapcsolatokat: az angol király egyben a francia király hűbérese volt Normandia hercegeként, ami állandó feszültség forrása lett. A helyzetet bonyolította, hogy a 12. század közepén, az Anjou-ház (Plantagenetek) trónra lépésével az angol királyi család hatalmas franciaországi birtokokat örökölt: Anjou, Maine és Touraine grófságait, majd 1152-ben Aquitániai Eleonóra örökségét, azaz a délnyugat-franciaországi hercegséget. Így jött létre az úgynevezett Angevin Birodalom, amely a 12. század második felében a francia királyságnál nagyobb és gazdagabb területet foglalt magában.
Ez a birodalom azonban nem volt egységes állam: a részeket elsősorban a király személye és a dinasztikus kapcsolatok kötötték össze, nem közös intézmények. A francia királyok – különösen II. Fülöp Ágost – a 13. század elején fokozatosan visszaszerezték a Plantagenetek franciaországi birtokait, ami a százéves háború (1337–1453) egyik mélyebb előzményévé vált. Az anglo-normann állam tehát a kezdetektől transzregionális képződmény volt: uralkodói egyszerre voltak Anglia királyai és franciaországi hercegek, grófok, akiknek figyelmét és erőforrásait megosztotta a két terület.
A belső intézményfejlődés szempontjából a normann és korai Plantagenet korban az angol királyi adminisztráció folyamatosan erősödött. A királyi kincstár (Exchequer, a 12. század elejétől) rendszeres pénzügyi ellenőrzést végzett, a királyi bíróságok pedig – különösen II. Henrik (1154–1189) reformjai nyomán – országos hatáskörű joggyakorlatot alakítottak ki. A királyi bírák körutazásaikkal (eyre) a helyi szokásjog fölé emelték a királyi jogot, ami a common law (közös jog) alapjait rakta le. Ez a folyamat azonban nem volt ellentmondásmentes: az egyházzal való konfliktus – amelynek legismertebb epizódja Thomas Becket canterburyi érsek meggyilkolása 1170-ben – éppen a királyi bírói hatalom korlátairól, a klerikusok bírósági illetékességéről szólt. Becket halála után II. Henrik kénytelen volt engedményeket tenni, de a királyi bíróságok hosszú távú térnyerése megállíthatatlan volt.
Az anglo-normann állam jellegéről a történészek ma is vitatkoznak. Egyesek a kontinuitást hangsúlyozzák: Vilmos és utódai a késő angolszász királyság adóztatási, pénzverési és közigazgatási hagyományaira építettek, és a hódítás nem törölte el az angolszász múltat. Mások a diszkontinuitást emelik ki: az elitcsere, a várépítés, a katonai szolgálatra alapozott birtokrendszer és a francia nyelvű udvari kultúra alapvetően új államot hozott létre. A valóság valószínűleg a kettő között van: a normann uralom szelektíven használta a meglévő intézményeket, miközben saját hatalmi eszközeit is bevezette. A korabeli angolszász lakosság számára mindenesetre a hódítás jogfosztást és alávetettséget hozott; a Domesday Book és a korai normann krónikák egyaránt dokumentálják a földbirtokos réteg kicserélődését.
Az anglo-normann egyház a hódítás után szorosan kapcsolódott a pápaság reformmozgalmához, amely a 11. században a papi házasság, a szimónia (egyházi tisztségek adásvétele) és a világi befolyás ellen lépett fel. Vilmos maga is támogatta a reformokat, de egyúttal igyekezett megőrizni a királyi befolyást a püspöki kinevezések felett. A normann püspökök – köztük a neves teológus Lanfranc (1070-től canterburyi érsek) – újjászervezték az egyházmegyéket, elősegítették a püspöki székhelyek áthelyezését fontosabb városokba, és támogatták az egyházi bíróságok önállóságát. Ez a kettős törekvés – a reform és a királyi kontroll – hosszú távon feszültségekhez vezetett, amelyek a 12. században Becket meggyilkolásában csúcsosodtak ki.
Az egyházi reform részeként a 11–12. században a szerzetesség is virágzott: új monostorok jöttek létre, és a clunyi, majd később a ciszterci reform is elérte Angliát. Az egyház azonban nemcsak vallási, hanem gazdasági és társadalmi intézmény is volt: a püspökségek és monostorok hatalmas birtokokkal rendelkeztek, és a Domesday Book is rögzítette az egyházi birtokokat.
A zsidó közösségek Angliában a normann hódítás után, valószínűleg Rouen felől érkezve telepedtek le, és a 12. században elsősorban Londonban, majd Norwichban, Yorkban, Lincolnban és más városokban hoztak létre közösségeket. A zsidók jogi helyzete különleges volt: a király közvetlen védelme alatt álltak, és a keresztény lakosságtól elkülönülő jogi státusszal bírtak. Ezt a viszonyt a kortársak gyakran a király „szolgáinak” nevezték, de a mai történészek óvatosan bánnak ezzel a kifejezéssel, mert utólagosan kialakult jogi fogalomról van szó. A legfontosabb tény: a zsidó közösségek tagjai a keresztény kamattilalom miatt fontos szerepet játszottak a pénzkölcsönzésben, és ebből a királyi kincstár is hasznot húzott külön adók, illetve a zsidó vagyon feletti halotti illeték formájában.
A zsidók jelenléte ugyanakkor növekvő ellenségeskedést váltott ki. Az első dokumentált vérvád – az az állítás, hogy a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak rituális célból – 1144-ben Norwichban merült fel, és bár a helyi püspök nem hitt neki, a vád később többször felbukkant. A 12–13. században több városban történtek zsidóellenes zavargások, amelyek közül a legsúlyosabb az 1190-es yorki mészárlás volt, ahol a zsidó közösség tagjai a Clifford’s Towerben kerestek menedéket, és végül sokan életüket vesztették. A felelősség egyénekhez és helyi csoportokhoz köthető, nem a keresztény közösség egészéhez, de az események világosan jelzik a kisebbség növekvő kiszolgáltatottságát. A 13. században a helyzet tovább romlott: III. Henrik és I. Eduárd idején a zsidókat súlyos adókkal terhelték, végül 1290-ben I. Eduárd kiutasította őket Angliából. Ez a kiutasítás dokumentált tény, és a középkori európai zsidóüldözés egyik fontos állomása.
A zsidóság történetének tárgyalásakor a források egyoldalúak: szinte minden fennmaradt dokumentum a keresztény hatóságoktól vagy krónikásoktól származik. A zsidó közösségek belső életéről keveset tudunk, bár a 12. századi heber források (például a yorki eseményekről beszámoló egykorú levelek és krónikák) fontos kiegészítést nyújtanak. A kutatók egyetértenek abban, hogy a zsidó közösségek nem voltak egységesek: gazdasági helyzetük, a királyhoz fűződő viszonyuk és a helyi társadalomhoz való kapcsolatuk városonként és időszakonként változott.
Az anglo-normann korszak forrásadottsága viszonylag jó, de korántsem teljes. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak:
A vitatott pontok közé tartozik:
Amit nem tudunk: a hódítás előtti és utáni lakosságszám pontos mértéke; a paraszti ellenállás mértéke; a normann telepesek tényleges száma; a zsidó közösségek belső szervezete és demográfiája; valamint az, hogy a kortárs angolszász lakosság hogyan élte meg a mindennapokban a hódítást – a fennmaradt források túlnyomórészt elit perspektívájúak.