Az előző alfejezetben Skócia egyetlen királysággá válását követtük nyomon; Wales ezzel szemben a középkorban sem alkotott tartósan egységes királyságot, hanem apró királyságok és fejedelemségek laza hálózataként létezett, miközben a keleti határvidéken normann-angol uradalmak (Marches, walesiül Y Mers) sora jött létre. A walesi történelem így egyszerre belső politikai küzdelmek és az angol expanzió elleni védekezés története. Ez az alfejezet a walesi királyságok kialakulását, a Llywelyn-ház felemelkedését, az 1283-as angol hódítást, a Walesi Fejedelemség angol közigazgatását és az 1400-ban kirobbant Owain Glyndŵr-felkelést tárgyalja. A hangsúly a hatalom, a jog és az identitás átalakulásán van, nem egyetlen „nemzeti” sorsvonalon. A források egyenetlensége miatt több állítást csak becslésként vagy a későbbi emlékezetpolitika fényében lehet megfogalmazni.
Wales területét hegyvidékek, mély völgyek és kiterjedt mocsarak tagolják, ami a középkorban erősen kedvezett a politikai széttagoltságnak. A római korszak után (lásd Britannia az ókorban és a kora középkorban) a 5–6. században kelta nyelvű királyságok alakultak ki, amelyeket a latin nyelvű Annales Cambriae és a később walesiül lejegyzett Brut y Tywysogion („A hercegek krónikája”) említ. A legfontosabbak: Gwynedd északnyugaton, Powys keleten, Deheubarth délen, valamint kisebb uralmak, mint Morgannwg, Gwent, Dyfed, Ceredigion és Brycheiniog. Ezek a királyságok nem rögzített határokkal rendelkeztek, hanem a dinasztiák és a hatalmi központok köré szerveződtek; a hatalom öröklése gyakran osztott volt, ami testvérháborúkhoz és gyors területi átrendeződésekhez vezetett.
A walesi jogrend, a Cyfraith Hywel („Hywel törvénye”) a hagyomány szerint a 10. században élt Hywel Dda („Jó Hywel”) nevéhez kötődik. A jog szövegei azonban csak a 12. század utáni kéziratokban maradtak fenn, és regionális eltéréseket mutatnak, ezért a jog egységesítő szerepe vitatott. A szövegek a vérbosszú, a házasság, a földtulajdon és a társadalmi rétegződés szabályait rögzítik: a szabadok (bonheddig) és a nem szabadok (caeth) közötti különbség éles, de a pontos jogállás a gyakorlatban változhatott. A walesi társadalom alapegysége a nemzetségi csoport (gwely) és a földesúri birtok (maenor) volt; a parasztok szolgáltatásokkal és adóval tartoztak, a nemesség pedig katonai kíséretet állított ki. A kora középkori Walesben az egyházi intézmények – kolostorok és püspöki központok – is fontos szerepet játszottak, de a pápai reformok előtti egyházszervezet laza maradt, és sok egyházi közösség a helyi dinasztiák befolyása alatt állt.
A walesi királyságok közötti viszályok állandóak voltak, és ezt az angolszász királyságok, különösen Mercia, a 7–9. században kihasználták. A földrajzi elszigeteltség és a belső megosztottság miatt Wales nem vált egységes állammá, de a közös nyelv, a közös joghagyomány és a közös ellenségkép fokozatosan kialakította a walesi „mi” tudat alapjait. Ezt a folyamatot a normann hódítás gyorsította fel.
1066 után a normann hódítók nem álltak meg az angol királyság határán. A 11. század végétől a normann bárók és maga az angol király is behatoltak Walesbe, kihasználva a walesi királyságok közötti viszályokat. A keleti és déli határvidéken a királytól szinte szuverén jogokkal felruházott marcher lordok (angolul Marcher Lord, walesiül arglwyddi’r Mers) hoztak létre uradalmakat. A Marchia Wallie (a walesi határvidék) jogilag különállt az angol királyságtól és Wales többi részétől: a marcher lord saját hadsereget tartott, bíróságot üzemeltetett, vámot szedett, és engedély nélkül építhetett várat. Ez a berendezkedés a királyi hatalom ellenőrzését gyengítette, ugyanakkor a walesi területek gyors meghódítását tette lehetővé.
A becslések szerint a 12. század végére a mai Wales területének nagyobb részét normann-angol uralom alá vonták, bár a hegyvidéki belső területeken a walesi uralkodók megőrizték hatalmukat. A Marches kialakulása nem egységes hódítás volt, hanem fokozatos, erőszakos telepítés és jogi átalakulás; a helyi walesi lakosság gyakran jobbágysorba került, miközben a marcher lordok angol és flamand telepeseket hoztak a várak és mezővárosok benépesítésére. A várak – például Chepstow, Caerphilly, Kidwelly – a hódítás és a védelem emblematikus emlékei; régészeti kutatásuk a katonai, gazdasági és reprezentációs funkciók összefonódását mutatja. A walesi krónikák és az angol oklevelek eltérően értelmezik a határvidéki konfliktusokat: a Brut y Tywysogion a normann és angol „elnyomókról” ír, az angol források gyakran a walesi „felkelőkről” és „rablókról” szólnak. E kettős nyelvhasználat arra figyelmeztet, hogy a hódítás és az ellenállás megítélése a forrás keletkezési pozíciójától függ.
A Marches fél-autonóm rendszere nemcsak katonai, hanem jogi és gazdasági kettőséget is teremtett: a walesi jog alatt élő belső területek és az angol jogot alkalmazó határvidéki uradalmak között állandó súrlódások voltak. Ez a kettősség a 13. században a királyi centralizáció célpontjává vált, de a marcher lordok hatalmát csak fokozatosan sikerült visszaszorítani.
A 12. század második felében Gwynedd vált a legerősebb walesi hatalommá. Llywelyn ap Iorwerth, akit később Llywelyn Fawr („Nagy Llywelyn”) néven ismertek, házassági és katonai szövetségekkel kiterjesztette befolyását Wales nagy részére. Felesége, Joan, János angol király természetes lánya volt, ami egyrészt dinasztikus kapcsolatot teremtett, másrészt lehetőséget adott a tárgyalásos rendezésre. Az 1201-es szerződésben az angol király elismerte Llywelyn hatalmát a meghódított területeken, de a hatalom alapja a walesi jog és a dinasztikus legitimáció volt, nem állandó intézményi egység.
Llywelyn az 1210-es években a Marches ellen is hadat vezetett, és az 1215–1217-es angol polgárháborúban a lázadó bárókkal szövetkezett. Az 1215-ös Magna Carta több cikkelye (56–58.) ígéretet tett a walesi jog visszaállítására, a jogtalanul elfoglalt földek visszaadására és a túszok szabadon bocsátására, de ezek végrehajtása a polgárháború után elmaradt. 1218-ban a worcesteri béke megerősítette Llywelyn hercegi címét (Tywysog Cymru, „Wales hercege”), de a cím nem jelentett teljes területi egységet: a többi walesi uralkodó hűbéresként ismerte el, de gyakorlati autonómiájukat megőrizték. Llywelyn 1240-ben bekövetkezett halála után fiai, Dafydd és Gruffudd viszálya, majd Dafydd 1246-os halála után a Gwynedd hatalma megingott. A walesi egység tehát nem intézményesült, hanem a személyes hatalom és a külső nyomás függvénye maradt; a „hercegi” cím tartalma pedig az angol korona értelmezésében hűbéri alárendeltséget jelentett, míg a walesi felfogásban szuverén méltóságot.
A század közepén Gruffudd fia, Llywelyn ap Gruffudd katonai sikerekkel ismét megerősítette a walesi ellenállást. Az 1267-es Montgomery-i szerződésben III. Henrik elismerte Llywelynt „Wales hercegeként” és a többi walesi uralkodó hűbérurának. A walesi történetírás ezt a függetlenség csúcsaként értelmezi, az angol jogi hagyomány viszont az angol főség elismeréseként olvassa. A dokumentum tényleges tartalma kétértelmű: a hercegi cím és a hűbéri viszony egyszerre erősítette Llywelyn pozícióját és kötötte az angol koronához. A szerződésben rögzített határok és jogok nem oldották meg a Marches területi vitáit, és a walesi nemesség egy része sem fogadta el Llywelyn főségét.
I. Edward 1272-es trónra lépése után a viszony gyorsan megromlott. Llywelyn húga, Eleanor de Montfort házassága, a Marches határvitái és Llywelyn tüntető távolmaradása a hűbéreskütől ürügyül szolgált. 1277-ben Edward hadjáratot indított, és az Aberconwy-i béke Llywelynt Gwynedd nyugati részére, a Snowdon-hegység környékére korlátozta. 1282-ben a walesi ellenállás – részben Llywelyn testvére, Dafydd ap Gruffudd vezetésével – kirobbant, de Llywelyn 1282 decemberében a Cilmeri (Builth) melletti összecsapásban életét vesztette. A legtöbb krónika szerint angol katonák ölték meg, bár a pontos körülmény vitatott; egyes beszámolók szerint félrevezették és lesből támadták, mások szerint nyílt összecsapásban esett el. Dafydd ap Gruffudd 1283 júniusában fogságba esett, és Shrewsburyben hazaárulásért kivégezték. A walesi függetlenség katonai vereséget szenvedett, és a 13. század végi angol hódítás hosszú távon befejezettnek bizonyult.
Edward 1282–1283-as hadjárata rendkívüli katonai és logisztikai vállalkozás volt: a források szerint több ezer gyalogost, lovast és hajóst mozgósítottak, de a pontos létszám nem ismert; a becslések a százezres nagyságrendet valószínűtlennek tartják, inkább 10–20 ezer fő körüli királyi seregről beszélhetünk. A hódítás során a királyi sereg várak szorítóját alakította ki: Conwy, Caernarfon, Harlech és később Beaumaris vára a „vasgyűrű” részeként szolgált; a várakat a mai napig a kor egyik legnagyobb katonai építészeti programjaként tartják számon, a régészeti feltárások a munkások, kőfaragók és pénzügyi nyilvántartások részleteit is feltárták. A várak nemcsak katonai, hanem adminisztratív és reprezentációs célokat is szolgáltak: a walesi hatalom jelképeinek átépítése, például Caernarfonban a római császári építészetre utaló falak, az angol uralom legitimitását hirdették.
A Rhuddlan-statútum (1284) a meghódított területeket a korona közvetlen uralma alá helyezte: a Walesi Fejedelemség (latinul Principatus Wallie) a volt Gwynedd és Deheubarth egy részét foglalta magában, és angol típusú grófságokra osztották (Caernarfon, Anglesey, Merioneth, Cardigan, Carmarthen, Flint). A walesi jogot a polgári ügyekben bizonyos mértékig megtartották, de a büntetőjog és a közigazgatás angol mintát követett; a bíróságokon a walesi nyelv használatát korlátozták, bár a gyakorlatban a helyi walesi elöljárók sokáig közreműködtek. A Marches uradalmai továbbra is a marcher lordok kezén maradtak, ami a jogi kettősséget konzerválta: a Fejedelemségben a királyi tisztviselők, a Marchesben a lordok saját bíróságai ítélkeztek. Ez a rendszer a 16. századig fennállt, és állandó hatásköri vitákat okozott.
A hódítás áldozatairól nincs pontos adat; a falvak pusztulását, a termény elkobzását és a lakosság elvándorlását a krónikák és az adóösszeírások sejtetik. A walesi társadalom felső rétegét megfosztották hatalmától, de a kisebb birtokosok és a parasztok egy része a helyén maradt, és adóval, szolgáltatásokkal tartozott az új uraknak. A walesi nemesség egy része együttműködött a hódítókkal, más része száműzetésbe vonult. A kollektív büntetés gondolata azonban a korszak jogi és politikai gyakorlatában megjelent: a walesi közösségeket gyakran egyetemlegesen sújtotta a háborús károk megtérítése.
A 14. században a Walesi Fejedelemség és a Marches párhuzamos rendszere állandósult. A fejedelemség angol kormányzója, a Justice of North Wales (és később más tisztviselők) a király nevében adót szedett és bíráskodott; a walesi lakosság részvételét a hivatalokból korlátozták, bár a gyakorlatban helyi walesi uradalmi tisztviselők is működtek. 1301-ben I. Edward a Walesi Fejedelemség címét fiának, a későbbi II. Edwardnak adományozta; ettől kezdve a „Prince of Wales” cím a trónörökösé lett, de a terület tényleges kormányzása különvált a cím birtoklásától. A Marches lordjai – mint a Mortimer, Bohun, Despenser vagy Clare család – gyakorlatilag saját államocskákat irányítottak, és a királyi hatalom korlátozottan szólt bele; egyes marcher lordok a walesi ügyekben önálló külpolitikát folytattak, sőt időnként az angol korona ellen is felléptek.
Az angol telepesvárosok (például Flint, Rhuddlan, Caernarfon, Conwy) falakkal védett, kiváltságos közösségek voltak; a walesi lakosok számára a letelepedést és a kereskedést korlátozták. A városi polgárság elsősorban angol és flamand telepesekből állt, míg a környező vidék walesi maradt. Ez a térbeli és jogi elkülönülés a 14. század folyamán nem oldódott fel, hanem megszilárdult. A 14. század közepén a pestisjárvány (1348–1350) Walesben is súlyos demográfiai veszteségeket okozott, bár a számszerű becslés a forráshiány miatt bizonytalan; egyes szakirodalmi becslések szerint a lakosság harmada-fele elpusztulhatott, de ezek az adatok általánosítások, és regionálisan nagy eltérések lehettek. A járvány utáni munkaerőhiány és adóterhek növelték a feszültséget; a walesi parasztok és a határvidéki angol urak közötti viták a 14. század végén rendszeressé váltak.
A walesi törvényeket (Cyfraith Hywel) a hivatalos eljárásban egyre inkább háttérbe szorították, de a helyi szokásjog tovább élt; a walesi nyelvű költészet és krónikák a hanyatló nemesi udvarokban fennmaradtak, ami a kulturális ellenállás egyik formája volt. A walesi bárdok és a prófétai költészet a 14. században az angol uralom alóli felszabadulás reményét őrizte; ezek a szövegek a későbbi felkelés ideológiai előkészítőjeként is olvashatók, de a konkrét politikai programot ritkán fogalmazzák meg.
1400-ban Owain ap Gruffudd, más néven Owain Glyndŵr, a régi Powys-i és Deheubarth-i dinasztiák leszármazottja, felkelést indított. A közvetlen ok a szomszédos marcher lord, Reginald Grey of Ruthin által elvett földek és a jogorvoslat elutasítása volt, de a háttérben a walesi nemesség jogfosztottsága, a magas adók és IV. Henrik uralmának bizonytalansága állt. IV. Henrik 1399-es trónra lépése után a walesi közösségek reményei nem teljesültek, és a Grey-ügy a sérelmek szimbólumává vált. Glyndŵr 1400. szeptember 16-án kiáltotta ki magát Wales hercegének, és a felkelés gyorsan kiterjedt Wales nagy részére.
A támogatók között a walesi földbirtokosok, a parasztok, az egyházi értelmiség és az egyetemeken tanuló walesi diákok is voltak; a mozgalom társadalmi bázisa szélesebb volt, mint a korábbi dinasztikus harcoké. A felkelő seregek városokat és várakat foglaltak el; 1404-ben Glyndŵr Machynllethban gyűlést tartott, amelyet a walesi történetírás „parlamentként” értelmez, és ahol állítólag Wales hercegévé nyilvánították. A gyűlés pontos határozatai azonban nem maradtak fenn, és az esemény utólagos emlékezetpolitikai jelentősége miatt a tényleges jogi tartalom vitatott. Glyndŵr szövetséget keresett a francia királlyal és a skótokkal is; 1405-ben francia segédcsapatok szálltak partra Walesben, és a francia–walesi megállapodás – ha létezett is – csak rövid ideig volt hatályos.
A felkelés katonai sikere nem volt tartós: az angol királyi sereg és a Marches lordjai ellentámadása, a városok visszafoglalása, a francia támogatás elapadása és a belső viszályok miatt 1409 után a felkelés összeomlott. Glyndŵr sorsa ismeretlen; egyes források szerint bujkált, mások szerint 1415 körül halt meg, de a halál pontos dátuma és körülményei dokumentálatlanok. A felkelés pusztítása súlyos volt: városok, várak és falvak égtek le, a lakosság egy része elmenekült. A megtorlás részeként IV. Henrik és V. Henrik törvényei (a 15. század elején hozott, később penal laws néven ismert rendelkezések) a walesi lakosságot kollektíven korlátozták: megtiltották a walesieknek a városi hivatalviselést, a fegyverviselést, a földvásárlást az angol telepesvárosokban, és korlátozták a walesi nyelv használatát a bíróságokon. Ezeket a törvényeket a későbbi walesi emlékezet a nemzeti elnyomás jelképeként tartja számon, míg az angol korona szempontjából a lázadás megbüntetését szolgálták; a jogtörténeti értelmezés szerint azonban a rendelkezések nem minden walesire vonatkoztak egyformán, és a végrehajtás gyakran alkudozásoktól függött.
Glyndŵr alakja a 19. századi walesi nemzeti újjászületésben vált a függetlenségi harc mitikus hősévé; a történeti kutatás óvatosabb, mert a felkelés programja és társadalmi bázisa nem pontosan rekonstruálható. A felkelés hosszú távú hatása kettős: egyrészt a walesi társadalomra nehezedő jogi és gazdasági hátrányok rögzültek, másrészt a walesi nyelv és identitás túlélése szempontjából a közös ellenállás emléke megerősödött. A 15. század második felében a Glyndŵr-felkelés emléke már a Tudorok walesi származású dinasztiájával is összekapcsolódott, ami a 16. századi egyesülési törvények (1536, 1543) értelmezéséhez vezet át; ezek a törvények formálisan felszámolták a Marches különállását, és a walesi területeket az angol jogrendbe integrálták. Ennek részletei a későbbi fejezetekben (A Tudorok, a reformáció és a polgárháború) kerülnek tárgyalásra.
A walesi középkorra vonatkozó források egyenetlenek. Az írott anyag nagy részét latin vagy közép-walesi nyelvű krónikák, oklevelek, adóösszeírások és jogi kéziratok alkotják. A legfontosabb walesi narratív forrás, a Brut y Tywysogion több, egymástól eltérő kézirati változatban maradt fenn, és bár a 13. századig követi az eseményeket, a szerkesztés időpontja és szempontja vitatott: a Gwynedd-központú dinasztikus perspektíva túlhangsúlyozhatja az északi királyság jelentőségét. Az Annales Cambriae korai évkönyvei a 10. század előtti időszakra töredékesek, és a bejegyzések kronológiája nem mindig megbízható. Az angol királyi oklevelek, a Pipe Rolls és a bírósági iratok gazdagok, de a walesi lakosság mindennapi életéről keveset árulnak el; a walesi jogi kéziratok (például a Cyfraith Hywel hagyománya) a 13. század előtti állapotot idealizálva írják le, és nem feltétlenül tükrözik a tényleges gyakorlatot. A régészeti leletek – várak, települések, templomok, mezőgazdasági nyomok – fontos kiegészítést adnak, de a kormeghatározás gyakran tág intervallumot enged.
A hódítások és a felkelések áldozatainak számára nincs megbízható statisztika; a katonai összeírások (például a hűbéri szolgálatot teljesítők listái) hiányosak, és a hadseregek méretére vonatkozó becslések a szakirodalomban több tízezertől néhány ezerig terjednek. A Glyndŵr-felkelés idejéből származó források erősen elfogultak: az angol krónikák „lázadókat” és „árulókat” említenek, a walesi költészet dicsőíti a herceget. A felkelés végének és Glyndŵr halálának körülményei dokumentálatlanok; a modern emlékezetpolitika ezt a hiányt gyakran legendákkal tölti ki. A 14. századi demográfiai adatok, különösen a pestisjárvány walesi hatása, szintén becsléseken alapulnak, mivel a korabeli adóösszeírások nem teljesek, és a walesi háztartások meghatározása eltérő lehetett.
A walesi „függetlenség” fogalma maga is anakronisztikus lehet: a középkori walesi uralkodók a saját joguk és hűbéri kapcsolataik szerint cselekedtek, nem a modern nemzeti szuverenitás kategóriáiban. A 13. századi angol–walesi viszony jogi nyelvezete a hűbériség és a főség fogalmait használta, amelyeket mindkét fél a saját érdekei szerint értelmezett. A későbbi walesi nemzeti történetírás ezt a viszonyt gyakran „idegen uralomként” vagy „gyarmati uralomként” írja le, de a középkori kontextusban a modern gyarmatosítás fogalmainak visszavetítése vitatott. A középkori Marches telepítési politikája valóban rendelkezett a telepes gyarmatosítás bizonyos vonásaival, ám a tengerentúli birodalmakhoz képest eltérő jogi és gazdasági keretek között működött. Ezt a különbséget a könyv későbbi tematikus fejezete (Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció) részletesen tárgyalja.