A Brit-szigetek északi harmadát a kora középkorban – a római uralom megszűnte után – több, egymástól nyelvében, politikai szervezetében és külső kapcsolataiban is elkülönülő közösség osztotta meg. A későbbi Skócia királysága e sokszínű hatalmi térből nőtt ki, és nem érthető meg a pikt, a gael, a briton és a skandináv elemek együttműködése és versengése nélkül. Az alfejezet a királyság kialakulásától a középkor végi Stewart-dinasztiáig tekinti át a folyamatot, miközben külön figyelmet fordít arra, hogy a nemzeti emlékezet – különösen Wallace és Bruce alakja – mennyire épül későbbi, részben legendás elbeszélésekre.
A mai Skócia területén a rómaiak által Britannia (Britannia) provincián kívül hagyott északi részt a források Kaledónia (Caledonia) néven említették; lakóit a római szerzők piktoknak (Picti) nevezték. A piktok politikai szervezete a kora középkorban több királyságból állt, központjuk a keleti partvidéken és a Moray Firth környékén volt. Írott forrásaikat alig ismerjük: a pikt királyok listája későbbi másolatokban maradt fenn, és nyelvük a tudomány mai álláspontja szerint a kelta nyelvek közé tartozott, de pontos besorolása vitatott. A régészeti emlékanyag – különösen a pikt szimbólumkövek (pictish symbol stones) – viszont jelentős, bár értelmezésük továbbra is bizonytalan. A piktok „eltűnésének” hagyományos narratíváját a modern kutatás részben elveti; inkább a pikt elit fokozatos beolvadását hangsúlyozza.
A nyugati partvidéken, a mai Argyll és Bute térségében, valamint az északkelet-írországi partokon a Dál Riata (Dál Riata) gael királyság terült el. A Dál Riata az ír évkönyvek tanúsága szerint a kora középkor folyamán hol egységes, hol két- vagy háromfelé osztott királyság volt; tengeri kapcsolatai révén szorosan kötődött az ír kultúrához és a kolumbánus egyházhoz. A gael nyelv (Gàidhlig) és az ír típusú egyházi intézmények innen terjedtek kelet felé, ami a skót identitás későbbi nyelvi alapját jelentette. A déli területeken, a Clyde folyó völgyében a briton nyelvű Strathclyde királysága, a keleti partvidék déli részén pedig a briton Gododdin közössége élt; Lothian térségét a 7. században fokozatosan az angolszász Northumbria hódította meg. A 8. század végétől skandináv viking támadások és letelepedés érték a szigeteket: az Orkney, Shetland, a Hebridák és Caithness térsége norvég fennhatóság alá került, ami a skót korona és a norvég királyság között évszázados vitákat alapozott meg.
A kereszténység kezdetei is több szálon futottak. Az iona-i kolostort 563-ban alapította Szent Kolumba (Colum Cille), és az ír szerzetesség mintájára a piktok és a gaelek térítésének egyik központja lett. A 7. század végén a piktoknál a northumbriai kapcsolatokon keresztül a római rítus is terjedt, ami az ír húsvéti számítás és a római gyakorlat közötti vitához vezetett; a whitbyi zsinat (664) döntése után a római vonal fokozatosan megerősödött Skóciában is. A politikai és egyházi határok tehát korántsem estek egybe a későbbi királyság határaival.
A skót királyság kialakulásának hagyományos dátuma 843, amikor a későbbi skót krónikák szerint Kenneth MacAlpin (gaelül Cinaed mac Ailpín) a piktok és a gaelek királya lett. A 12. századi és későbbi elbeszélések – például a Chronica Gentis Scotorum – drámai hódításként, sőt a pikt nemesség állítólagos lemészárlásaként írták le az eseményt. A kortárs ír évkönyvek azonban nem ismernek ilyen váltást: a 9. században még rex Pictorum (a piktok királya) és a Dál Riata királyai mellett más királyok is szerepelnek; a rí Alban (Alba királya) cím csak 900 körül, Donald mac Causantín és utódai alatt válik rendszeressé. Ez a terminológiai váltás azt jelzi, hogy a 9–10. század fordulójára a korábbi pikt királyság elitje fokozatosan beleolvadt egy gael nyelvű, Albának nevezett királyságba.
Kenneth MacAlpin valódi szerepe ezért bizonytalan. A források alapján leginkább annyi állítható, hogy a 840-es években a Dál Riata királyából a pikt királyi ház örökösödése révén vagy hódítással megszerezte a piktok fölötti hatalmat; a részletek azonban nem rekonstruálhatók. A 12. századi „egyesítés” narratíva a skót királyság legitimációját szolgálta, és a piktok, mint önálló politikai és nyelvi közösség, a 10. század folyamán eltűntek a forrásokból. A pikt nyelv kihalásának oka vitatott: egyes kutatók a gael elit nyelvváltását, mások a pikt elit házassági és politikai integrációját hangsúlyozzák. Abban a kutatók egyetértenek, hogy a pikt társadalom nem „népirtás” áldozata lett, hanem a skót királyság kialakulásával összeolvadt.
A 10–11. századi Alba királyság központja a Tay folyó völgyében, Scone és Dunkeld környékén alakult ki; itt őrizték a királyavatás helyét és a koronázási jelvényeket. A királyság öröklési rendje a gael-kelta tanistry szokását követte: a trónutód nem automatikusan a legidősebb fiú, hanem a királyi vérből származó, hadra fogható felnőtt férfiak közül került ki, ami gyakran belviszállyal járt. Az 1058 és 1093 között uralkodó III. Malcolm (gaelül Máel Coluim mac Donnchada) és felesége, Margit királyné (1069-től) jelentős fordulatot hozott. Margit, aki angolszász hercegnőként az angliai normann hódítás elől menekült Skóciába, az egyházi reformok és a királyi udvar angolszász mintájú átszervezésének kezdeményezője lett; későbbi szentté avatása a dinasztikus emlékezetet erősítette.
A döntő átalakulás azonban I. Dávid (1124–1153) uralkodásához kötődik. Dávid az angliai normann udvarban nevelkedett, és trónra lépése után tudatosan bevezette a normann feudalizmus (infeudáció) intézményeit: normann és flamand lovagokat telepített le, hűbéri adományokat tett, és kiépítette az első királyi várak hálózatát. Megalapította vagy megerősítette a burgh típusú királyi városokat (például Berwick, Edinburgh, Stirling), amelyek a kereskedelem és a királyi jövedelmek új központjai lettek. Dávid egyházpolitikája legalább ilyen fontos volt: a korábbi klán- és szerzetesi egyház mellett létrehozta a területi püspökségek hálózatát, ciszterci és más szerzetesrendeket hívott be, és az egyházi birtokokat szervezett plébániákra osztotta. Ezzel a skót királyság intézményileg közeledett a latin kereszténység nyugati normáihoz, ugyanakkor a gael nyelvű vidékek szokásjoga továbbra is érvényben maradt.
Területileg a skót királyság a 10–13. században fokozatosan délre és nyugatra terjeszkedett. Lothian és a délkeleti határvidék angol nyelvű lakossága már a 11. századra a skót korona alá tartozott, ami a királyságon belüli nyelvi kettősséget (Lowland angol/inglis, Highland gael) tartósította. A nyugati szigetek és a Man-sziget kérdése a norvég királysággal való konfliktusban dőlt el: az 1263-as largsi csata és az 1266-os perth-i szerződés (Treaty of Perth) értelmében a Hebridák és a Man-sziget elvileg skót fennhatóság alá került, bár a helyi gael-skandináv urak hatalma továbbra is nagy maradt. Orkney és Shetland norvég kézen maradt egészen a 15. századig (1468–69-ben hozományként kerültek a skót koronához). A királyi hatalomnak azonban komoly korlátai voltak: a nyugati partvidék és a szigetvilág gael klánjai, valamint a skandináv eredetű főurak gyakran csak névleg ismertek el fennhatóságot.
A skót királyság 13. század végi örökösödési válsága nyitotta meg az angol intervenció és a későbbi függetlenségi háborúk korszakát. III. Sándor király 1286-ban lovasbalesetben meghalt; egyetlen élő örököse, a norvég királylány Margit („a norvég hajadon”) 1290-ben úton Skóciába szintén meghalt. Ezzel a Dunkeld-ház főága kihalt, és tizenhárom jelölt nyújtotta be igényét a trónra. A skót nemesség a döntőbíróvá váló I. Eduárd angol királyhoz fordult, aki – magát a skót királyság hűbérurának tekintve – az 1291–1292-es Great Cause eljárásban John Balliol javára döntött. Balliol 1292-ben letette a hűbéresküt, de amikor Eduárd 1296-ban nyíltan beavatkozott a skót ügyekbe, a skót nemesség fellázadt, megkötötte a francia szövetséget (Auld Alliance), és Balliolt megfosztotta hatalmától. Eduárd hadjáratban megszállta Skóciát, lemondatta Balliolt, és a skót koronázási kő, a scone-i kő (Stone of Scone, gaelül Lia Fàil) elvitelével is jelezte a skót királyság felszámolásának szándékát. A követ 1996-ban, az angol-skót megegyezés részeként helyezték vissza Skóciába, de az ünnepélyes királyavatásokon ma is Angliában használják.
Az angol megszállás elleni ellenállás egyik legismertebb alakja William Wallace (gaelül Uilleam Uallas), aki 1297-ben a Stirling Bridge-i csatában meglepetésszerűen legyőzte az angol sereget, és rövid ideig Skócia őrzőjeként (guardian) kormányzott. 1298-ban azonban a falkirki csatában vereséget szenvedett, tisztségéről lemondott, majd külföldi segítségért próbált utazni; 1305-ben elfogták, hazaárulásért elítélték és kivégezték. Wallace történelmi megítélése és a róla szóló emlékezet erősen torzít: az 1470-es években keletkezett Blind Harry-féle verses krónika a nemzeti hős mítoszát formálta meg, amely a későbbi skót nemzeti mozgalomban és az 1995-ös Braveheart című filmben is tovább élt. A dokumentált tények Wallace életéről kevesek: a skót források mellett angol bírósági iratok és krónikák maradtak fenn, de a részletek gyakran nem ellenőrizhetők.
A függetlenségi harcot végül Robert Bruce (gaelül Roibert a Briuis), Annandale lordja, a skót királyi ház egyik jelöltjének leszármazottja vitte sikerre. Bruce 1306-ban – vitatott körülmények között, a rivális John Comyn meggyilkolása után – elvitette magát Scone-ban királlyá I. Róbert néven. Kezdetben többször vereséget szenvedett és bujdosni kényszerült, de 1314-ben a bannockburni csatában döntő győzelmet aratott II. Eduárd angol seregén. A győzelem nem vetett véget a háborúnak, de megszilárdította Bruce királyi hatalmát, és megnyitotta az utat az angol hűbérigény elutasítása felé.
Az 1320-as Declaration of Arbroath (Arbroathi nyilatkozat, latinul Declaratio Arbroathis) a skót nemesek és egyháziak XXII. János pápának címzett levelének szövege. A levél az angol hűbérigény ellen érvelt, és hangsúlyozta a skót királyság régi szabadságát; az a híres mondata, hogy a király a közösség akaratából uralkodik, a modern kutatásban élénk vitát váltott ki. A szöveget a 19–20. századi nacionalista olvasat a „népszuverenitás” korai megfogalmazásaként ünnepelte, ám a többségi történészi álláspont szerint inkább egy adott politikai-pápai vita retorikai eszköze volt, és nem tekinthető alkotmányos dokumentumnak. Az értelmezési vita híven mutatja a nemzeti mítoszok és a forráskritika feszültségét. 1328-ban az edinburgh-i–northamptoni szerződés (Treaty of Edinburgh–Northampton) angol részről elismerte I. Róbertet Skócia királyaként és lemondott a hűbéri igényről; a megbékélés azonban törékeny maradt. A 1330-as években kiújult angol beavatkozás – a második függetlenségi háború – során a skót II. Dávid angol fogságba került, és a háborúskodás 1357-ben a berwicki szerződéssel ért véget, amely megerősítette Skócia függetlenségét, de a határvidék továbbra is konfliktuszóna maradt.
A Bruce-ház kihalása után 1371-ben a trón a Stewart (későbbi írásmóddal Stuart, gaelül Stiùbhart) családra szállt. A dinasztia alapítója, II. Róbert (1371–1390) unokája volt annak a Stewart Walternek, aki Margit királyné udvarában emelkedett fel, és aki a Bruce-örökösödésben is fontos szerepet játszott. A 14. század végi és 15. századi Skóciát a királyi hatalom gyengesége és a nagy főúri családok – különösen a Douglasek és az Albannia (Stewart) hercegei – közötti küzdelmek jellemezték. A királyi jövedelmek szűkösek voltak, a központi bíráskodás és igazgatás intézményei még fejletlenek; a nyugati és északi gael területek pedig gyakran önálló politikai egységként működtek.
Az első jelentős centralizációs kísérlet I. Jakab (1406–1437) nevéhez fűződik. Jakab 1406-tól tizennyolc évig angol fogságban volt; váltságdíj ellenében szabadult, és visszatérése után a királyi jövedelmek megerősítését, a parlamenti és bírósági intézmények fejlesztését, valamint a klánfőnökök hatalmának korlátozását célozta. Politikája kiváltotta a nemesség egy részének ellenállását; 1437-ben Perth-ben összeesküvők meggyilkolták. Fia, II. Jakab (1437–1460) erélyesebben lépett fel a Douglasok ellen: 1452-ben saját kezűleg ölte meg a Douglas-főurat, majd megostromolta és megsemmisítette a család fő erősségeit. A király 1460-ban az angol kézen lévő Roxburgh vár ostrománál halt meg.
III. Jakab (1460–1488) uralkodása alatt a királyi hatalom ismét meggyengült: a nemesség több lázadást robbantott ki, és a király személyes kegyencekre támaszkodó politikája miatt elvesztette a rendek bizalmát. 1488-ban, a sauchieburni csata után – amelyben fia, a trónörökös is szemben állt vele – III. Jakab meghalt vagy meggyilkolták. A trónt a tizenöt éves IV. Jakab (1488–1513) örökölte, akinek uralkodása a késő középkori Skócia viszonylagos megszilárdulását és a reneszánsz hatások kezdetét hozta. IV. Jakab megerősítette a központi igazgatást, korszerűsítette a bíróságokat, támogatta a skót egyetemek fejlődését (például a skót egyetemek alapítása: St Andrews, Glasgow, Aberdeen), és udvarát az irodalom, a zene és a nyomtatás központjává tette. Uralkodásának legjelentősebb dinasztikus lépése az 1502-es, majd 1503-ban megkötött Tudor Margit hercegnővel való házasság volt. Ez a házasság alig egy évszázaddal később lehetővé tette, hogy a Stuartok angliai trónigényt tartsanak fenn.
A korai skót történelem forrásbázisa töredékes. A piktokról elsősorban régészeti leletek – szimbólumkövek, erődítések, templomok – és kései királylisták állnak rendelkezésre; saját írott krónikájuk nem maradt fenn. A Dál Riata és Alba királyságainak eseményeit az ír évkönyvek, az angolszász krónikák és a későbbi skót krónikák (például Chronica Gentis Scotorum vagy Scotichronicon) őrizték meg, de ezeket gyakran évszázadokkal az események után szerkesztették és ideológiai szempontok szerint formálták. Kenneth MacAlpin hódító szerepe jórészt a 12–13. századi krónikás hagyomány terméke; a kortárs adatok csekélyek és ellentmondóak. A pikt nyelv eltűnésének okai ugyancsak vita tárgya, mivel írott pikt nyelvemlék alig van, és a nyelvcsere folyamata nem követhető tételesen.
A 11–13. századtól kezdve a források bővülnek: oklevelek, püspöki és szerzetesi feljegyzések, királyi rendeletek, a skót parlament (amely a 13. században alakult ki, és a következő századokban formálódott) jegyzőkönyvei. A függetlenségi háborúk eseményei viszonylag jól dokumentáltak – angol és skót krónikák, bírósági iratok, a Declaration of Arbroath szövege –, de az egyes szereplők motivációit és a helyi konfliktusokat a források elfogultan, angol vagy skót szempontból mutatják be. Wallace és Bruce alakját későbbi legendák, költemények és nemzeti mitológiák torzították; a modern történetírás e rétegeket igyekszik leválasztani a dokumentált eseményekről. A gazdasági és demográfiai becslésekhez (a középkori Skócia népessége valószínűleg nem érte el az 1 milliót, és a 14. századi pestisjárvány is súlyos veszteségeket okozott) kevés kvantitatív forrás áll rendelkezésre; a számok szakirodalmi rekonstrukciók, nem mérések.