A Stuart-korszak nyitánya az angol és a skót korona 1603-as perszonáluniójával szorosan kapcsolódik a Tudor-állam örökségéhez, amelyet az előző alfejezet mutatott be. Az ott tárgyalt vallási kiegyezés, a parlament és a monarchia közötti egyensúlykeresés, valamint az angol–skót és az angol–ír viszonyok most egy olyan időszakba lépnek, amelyet a királyi hatalom, a vallási ellentétek és a hadsereg politikai szerepének nyílt összeütközése határoz meg. Ez az alfejezet az 1603-tól 1660-ig tartó időszakot öleli fel: bemutatja a Stuart-dinasztia első két angliai uralkodóját, az angol polgárháború és a köztársaság kialakulását, az írországi felkelés és Oliver Cromwell írországi hadjáratának sajátos dinamikáját, végül a monarchia restaurációjához vezető utat. A témakör azért is fontos, mert a 17. század közepének válsága nemcsak az angol állam szerkezetét, hanem a Brit-szigetek egymáshoz való viszonyát is alapvetően átalakította.
I. Erzsébet 1603-ban gyermektelenül halt meg, így a trón a Stuart-házból származó VI. Jakab skót királyra szállt, aki Angliában I. Jakab néven uralkodott (1603–1625). A két királyság perszonáluniója nem hozott létre egységes államot: Anglia és Skócia külön parlamenttel, külön jogrenddel és külön államegyházzal rendelkezett, közös uralkodójuk azonban mindkét országban a királyi hatalom megerősítésére törekedett. Jakab az isteni jogú monarchia határozott híve volt; A törvények szabad királysága című értekezésében már skót királyként kifejtette, hogy a királyi hatalom nem a alattvalók beleegyezéséből, hanem isteni felhatalmazásból származik. Ezt az álláspontját azonban az angol politikai gyakorlattal kellett összeegyeztetnie, amelyben a parlament adójóváhagyási joga és a bíróságok viszonylagos függetlensége a középkor óta korlátozta a koronát.
Jakab uralkodásának egyik állandó feszültségforrása a valláspolitika volt. Az anglikán egyház püspöki hierarchiáját és a közös imádságos könyvet a puritánok egy része „pápista” maradványnak tekintette, és további reformot követelt. Az 1604-es hampton court-i konferencián a király elutasította a puritánok petícióját, és – a korabeli beszámolók szerint – kijelentette: „Nincs püspök, nincs király.” Ezzel azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a monarchia stabilitása az egyház püspöki rendjén nyugszik. Ugyanakkor a katolikusokkal szembeni politika ingadozó maradt: az 1605-ös lőporos összeesküvés (Guy Fawkes és társai kísérlete a parlament felrobbantására) után a katolikusokkal szembeni büntető törvények szigorodtak, de Jakab külpolitikájában a spanyol szövetség lehetőségét is kereste, ami a parlamentben ismételten bizalmatlanságot szült.
Jakab ír politikája a gyarmatosítás és a jogi integráció kettősségére épült. Az észak-írországi Ulster tartományban a 17. század elején nagyarányú skót és angol betelepítés kezdődött, amely a gael ír földbirtokosok rovására alakította át a birtokszerkezetet. A Flight of the Earls (1607) nyomán távozó gael arisztokraták földjei jelentős részben telepesek kezébe kerültek, ami tartós sérelmet hagyott maga után. A katolikus írek és az anglikán, illetve presbiteriánus telepesek közötti vallási és birtokjogi ellentét a későbbi konfliktusok egyik alapja lett.
I. Károly (1625–1649) apjánál is merevebben ragaszkodott az isteni jogú monarchia elvéhez, és kevésbé volt hajlandó kompromisszumot kötni a parlamenttel. Trónra lépése után hamar összeütközésbe került az alsóházzal, amely a tonna- és fontpénz adóját csak egy évre szavazta meg, miközben a korábbi gyakorlat szerint az uralkodó ezt élete végéig megkapta. A parlament 1628-ban elfogadta a Petition of Right-ot, amely a királyi önkény ellen a törvényes eljárás, a parlament által jóváhagyott adóztatás és a békebírói eljárás nélküli letartóztatás tilalmát követelte. Károly formálisan elfogadta a petíciót, de politikáját nem változtatta meg.
A következő évben feloszlatta a parlamentet, és 1629-től 1640-ig személyes uralmat (Personal Rule) gyakorolt. Ezt az időszakot a kormányzati elnyomás és az alkotmányos ellenzék hiánya jellemezte. A király a korona bevételeit rendkívüli eszközökkel igyekezett pótolni: a ship money nevű, hagyományosan a tengerparti megyékre kivetett védelmi adót az egész országra kiterjesztették. Az intézkedés jogszerűségét sokan vitatták, és John Hampden ellen 1637-ben indított per a király pénzügyi politikájával szembeni szimbolikus ellenállássá vált. Ugyanakkor a kormányzat más területeken is feszültséget keltett: William Laud canterburyi érsek a szertartások egységesítését szorgalmazta, amit a puritánok és a presbiteriánusok a katolikus irányba való visszarendeződésként értelmeztek. Az 1637-es skóciai imakönyv-bevezetés elleni tiltakozás nyílt lázadásba torkollott, és a Nemzeti Covenant (1638) aláírói a presbiteriánus egyház védelmében szervezkedtek.
Károly 1640-ben, a skót hadsereg elleni katonai fellépés finanszírozására, kénytelen volt összehívni a parlamentet. A rövid parlament (1640. április–május) három hét után feloszlott, mert az alsóház a királyi politikát bírálta a támogatás feltételéül. A skót hadsereg betört Észak-Angliába, és a király által kötött riponi fegyverszünet súlyos pénzügyi terhet rótt a koronára. Ekkor ült össze a hosszú parlament (1640–1660), amely a királyi politika intézményes ellensúlyozására törekedett: megszüntette a csillagkamara és a magas bizottsági bíróság hatáskörét, törvénybe iktatta, hogy a parlamentet háromévente össze kell hívni, és elérte Strafford grófja, a király írországi helytartója kivégzését. 1641 végén Nagy Remonstrancia néven az alsóház részletes panaszlistát fogadott el a királyi kormányzás ellen.
A nyílt fegyveres konfliktus 1642-ben tört ki. A közvetlen ürügyet az adta, hogy Károly 1642 januárjában megkísérelte letartóztatni a parlament öt vezető tagját, ami nemcsak a királyi tekintély csökkenését mutatta, hanem a fővárosi politikai erőviszonyokat is jelezte. A király ezután elhagyta Londont, és északon, Oxfordban rendezte be székhelyét. A parlament oldalán – amelyet a hadseregben a Roundheads (kerekfejűek), a király oldalán a Cavaliers (lovagok) elnevezéssel illettek – a nagyobb gazdasági erőforrások, a flotta és a főváros álltak; a király oldalán a hagyományos arisztokrácia jelentős része és a vidéki, főleg északi és nyugati területek.
A polgárháború első szakaszában a királyi hadsereg több győzelmet aratott, de a parlament az Eastern Association megyéiből szervezett Új Modell Hadsereg (New Model Army) 1645-ös nasebyi győzelme fordulatot hozott. A hadsereg professzionális szervezete, a tisztek kiválasztásának érdemelvű gyakorlata és a fegyveres erő politikai radikalizmusa új tényezővé vált. A háborúban azonban nemcsak katonai, hanem társadalmi és vallási dimenziók is összefonódtak: a levellerek (egyenlősítők) a születési előjogok ellen és a népképviselet kiterjesztése mellett érveltek, míg a diggerek (földfoglalók) a közföldek magánbekerítése ellen tiltakoztak. Ezek a mozgalmak a hadsereg alsó rétegeiben is támogatásra találtak, ami a parlament és a hadsereg konfliktusát tovább mélyítette.
Károly 1646-ban a skótoknak adta meg magát, akik 1647-ben átadták a parlamentnek. A király titokban azonban a skótokkal és az írekkel is tárgyalt, és 1648-ban a presbiteriánusok egy része, valamint a skót hadsereg a király oldalán mozgósított. A második polgárháború azonban rövid volt: Oliver Cromwell és a hadsereg 1648-ban leverte a felkelést. A hadsereg vezetői 1648 decemberében megtisztították a parlamentet a királlyal tárgyalni kész képviselőktől; a megmaradt csonka parlament (Rump Parliament) 1649 januárjában külön bíróság elé állíttatta a királyt, és I. Károlyt 1649. január 30-án kivégezték. A király kivégzése Angliában példátlan esemény volt, és a korabeli Európában megdöbbenést keltett; a monarchia intézményét eltörölték, Angliát pedig köztársaságnak (Commonwealth) nyilvánították.
A Stuart-korszak ír válsága nem választható el a brit-szigeti polgárháborútól. 1641 októberében Ulsterben katolikus ír felkelők támadták meg a protestáns telepeseket, és a felkelés gyorsan átterjedt az egész szigetre. A felkelők a katolikus vallás védelmét és a földbirtokok visszaszerzését követelték, de céljuk kezdetben nem az angol korona elleni elszakadás, hanem a király hatalmának megtartása mellett a katolikus jogok biztosítása volt. A felkeléshez kapcsolódó erőszakról szóló kortárs beszámolók – különösen az angol protestáns röpiratok – több ezer civil legyilkolásáról írtak, és a későbbi történetírásban is vitatott kérdés, hogy a kortárs becslések mennyire voltak túlzóak. A 19. századi és a 20. századi kutatásban a kortárs túlzással szemben az áldozatok számát többen néhány ezer és tízezer közé becsülik; a források hiányossága miatt pontos szám nem adható.
Az ír felkelés tovább radikalizálta az angol politikát. A hosszú parlament 1642-ben az ír katolikus földek elkobzásával fedezte volna a felkelés leverésének költségeit, és a Adventurers’ Act néven ismert törvény a befektetőknek ír földeket ígért. Az írek jelentős része a király oldalán harcolt a parlament ellen, mivel a király tárgyalásokat folytatott a katolikus konföderációval. A polgárháború angliai szakasza azonban hosszú ideig nem tette lehetővé a nagyszabású írországi katonai beavatkozást.
Oliver Cromwell 1649 augusztusában több mint tízezres hadsereggel szállt partra Dublinban. A hadjárat során a parlament katonai és gyarmatosító politikát egyaránt alkalmazott. Drogheda ostromakor (1649. szeptember) a helyőrséget és a város lakóinak egy részét – köztük katolikus papokat is – lemészárolták; Wexfordnál hasonló tömeges erőszak történt. Cromwell a parlamentnek írt beszámolóiban az ostromok véres kimenetelét azzal indokolta, hogy a helyőrségek nem adták meg magukat időben, és hogy az erőszak példát statuál a többi város számára. A kortárs beszámolók és a későbbi ír emlékezet ezeket az eseményeket tömegmészárosként tartja számon; az angol történetírásban hosszú ideig vitatott volt, hogy a kor hadviselési normáihoz képest mennyiben minősíthetők kivételesen kegyetlennek. A mai történészi konszenzus szerint a droghedai és wexfordi események a korban is súlyos civil áldozatokkal jártak, és a katolikus lakosság kollektív büntetéseként működtek.
A hódítás 1652-re befejeződött. Az ún. Act for the Settlement of Ireland (1652) a katolikus földbirtokosok nagy részét megfosztotta birtokaitól, és a földeket angol katonáknak, parlamenti befektetőknek és a hadsereg hitelezőinek osztották szét. A katolikus lakosság és a gael ír földbirtokosok egy részét a nyugati Connacht és Clare területére telepítették át. A betelepítés és a birtokelkobzás tartósan átalakította az ír birtokszerkezetet: a katolikusok aránya a földtulajdonban a század közepén az 1641 előtti több mint feléről kevesebb mint negyedére esett vissza. Az ír lakosság vesztesége a háború, az éhínség és a járványok következtében – a kortárs és modern becslések szerint – a felnőtt lakosság tíz-tizenöt százalékát is elérhette, bár a számok módszertani bizonytalansága miatt a tartományt szélesen kell értelmezni. A korszak az ír nemzeti emlékezetben a katolikus lakosság elleni elnyomás és a földfosztás időszakaként él tovább.
A király kivégzése után létrejött Commonwealth (1649–1653) formálisan köztársaság volt, a hatalom azonban a csonka parlament és a hadsereg kezében összpontosult. A kormányzat intézményes alapjai bizonytalanok maradtak: a monarchia eltörlése nem jelentette a parlament széles körű legitimációját, a hadsereg pedig több alkalommal beavatkozott a politikai folyamatba. Cromwell 1653-ban feloszlatta a csonka parlamentet, és rövid életű jelöltgyűlés (a Barebone’s Parliament) után, 1653 decemberében Lord Protector címmel vette át a hatalmat. Az 1653-as Instrument of Government Anglia első írott alkotmánytervezeteként szabályozta a protektorátus intézményeit, de a rendszer gyakorlati működése folyamatos katonai beavatkozáson nyugodott.
Cromwell protektorátusa egyszerre volt reformista és erősen ellenőrző. A kormányzat a puritán erkölcsi fegyelem jegyében korlátozta a színjátszást, a szerencsejátékokat és bizonyos ünnepi szokásokat, miközben a vallási türelem – a katolikusok és a püspöki egyház hívei kivételével – a korban szokatlanul széles körű volt. Külpolitikájában a navigation acts és a hollandok elleni első angol–holland háború (1652–1654) a tengeri kereskedelem és a gyarmati terjeszkedés állami támogatását szolgálta. Az 1655-ös nyugat-indiai expedíció, amely Jamaica elfoglalásához vezetett, a birodalmi terjeszkedés irányát is jelezte, bár a spanyolok elleni háború pénzügyileg megterhelte a rendszert.
Cromwell 1658-ban bekövetkezett halála után a protektorátus gyorsan összeomlott. Fia, Richard Cromwell nem tudta a hadsereg és a polgári elitek támogatását megszerezni, és 1659-ben lemondott. A hadsereg csoportjai közötti viszályok, a radikális mozgalmak és a parlamenti képviselet helyreállításának igénye a köztársaság intézményi megszilárdítását lehetetlenné tették. George Monck, a skóciai hadsereg parancsnoka 1660 elején délre vonult, és elérte a hosszú parlament – pontosabban a presbiteriánus képviselők – újbóli összehívását. Az újjáalakult parlament meghívta II. Károlyt, a kivégzett király fiát, aki 1660-ban visszatért, és elfogadta az ún. bredai nyilatkozat feltételeit: általános bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik a polgárháborúban a parlament oldalán harcoltak, és ígéretet tett a vallási türelemre. A restauráció tehát nem a királyi hatalom korlátlan visszaállítását, hanem a monarchia és a parlament közötti új alkufolyamat kezdetét jelentette.
A köztársaság időszakának megítélése a későbbi brit és ír emlékezetben eltérő. Angliában a király kivégzését a 18. századtól a parlamenti szuverenitás egyik előzményeként is tárgyalták, míg a royalista hagyomány a polgárháborút zsarnoki király és lázadó hadsereg közötti tragédiaként mutatta be. Írországban Cromwell neve a földfosztás, a katolikusüldözés és a tömeges erőszak szimbólumává vált. A Stuart-korszak 1603–1660 közötti időszakában tehát a Brit-szigetek három királyságának viszonya nem egyszerűen angol belpolitikai kérdés volt: az angol polgárháború, a skót kovenáns mozgalom és az ír katolikus felkelés egyetlen összefüggő válság részeit alkották. Ezt a többközpontú értelmezést a 20. század vége óta a „három királyság háborúja” megközelítés hangsúlyozza, amely a brit és ír eseményeket nem külön nemzeti narratívaként, hanem kölcsönhatásban tárgyalja.
A Stuart-korszak forrásai viszonylag bőségesek, de egyenlőtlenül oszlanak meg. Az angol parlament működéséről naplók, jegyzőkönyvek és nyomtatott vitairatok állnak rendelkezésre; a polgárháború katonai eseményeit levelek, hadinaplók és kortárs hírlevelek dokumentálják. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a Thurloe State Papers, a Clarendon State Papers és Cromwell levelezése, valamint a hosszú parlament iratai. Az 1641-es ír felkelés kapcsán a protestáns telepesek vallomásait gyűjtő 1641 Depositions az egyik legfontosabb, de módszertani vitákkal terhelt forráscsoport: a vallomások nagy része túlélők által utólag, gyakran hallomás alapján rögzített beszámoló, és a bennük szereplő létszámadatok – különösen a felkelés kezdeti hónapjaiban – a korabeli propaganda hatását is tükrözhetik. A mai kutatók egy része ezért a gyűjteményt elsősorban a protestáns emlékezet dokumentumaként, nem pedig az erőszak pontos statisztikai forrásaként értelmezi.
A polgárháború katonai és pénzügyi mutatói esetében a becslések széles tartományban mozognak. A hadseregek létszámára, az adóterhekre és a háborús veszteségekre vonatkozóan a kortárs nyilvántartások hiányosak; a modern becslések gyakran visszavetített demográfiai modellekre és helyi forrásokra támaszkodnak. Az írországi áldozatok számára vonatkozóan nincs megbízható egységes statisztika: a háború, az éhínség és a járványok együttes hatásának demográfiai becslése módszertanilag vitatott, és a 19. századi ír nemzeti történetírás magasabb, az angol történetírás korábban alacsonyabb számokat részesített előnyben. A Drogheda és Wexford ostromakor elkövetett erőszak minősítése – háborús bűn vagy a kor szokásos ostromgyakorlata – a 20. század végéig élő történeti vita tárgya volt; a jelenlegi konszenzus a civilek tömeges lemészárlását dokumentált tényként, annak korabeli propagandisztikus felhasználását pedig külön vizsgálandó jelenségként kezeli.
A legnagyobb bizonytalanság a köztársaság működésére vonatkozik. A protektorátus intézményei rövid életűek voltak, az 1653-as Instrument of Government gyakorlati alkalmazása pedig folyamatos katonai nyomás alatt alakult. A csonka parlament legitimációja kérdéses volt a kortársak számára is: a választójogi viták, a hadsereg és a polgári kormányzat közötti hatásköri konfliktusok, valamint a radikális mozgalmak sokfélesége miatt a köztársaság szerkezetéről nem alakult ki stabil konszenzus. A király kivégzésének pontos körülményeiről és a bíróság eljárásának jogi hátteréről ugyan sok forrás maradt fenn, de az eljárás alkotmányos értelmezése a mai napig vitatott: egyes alkotmánytörténészek a parlamenti felsőbbség radikális érvényesítését, mások a hadsereg önhatalmú cselekedetét látják benne. A restaurációt megelőző hónapok diplomáciai részletei – különösen Monck és a száműzött udvar közötti kapcsolatfelvétel – szintén hagyatkozik kortárs levelekre és visszaemlékezésekre, amelyek egyes pontokon ellentmondásosak.