Az 1688 utáni angol és skót rendezés nem érthető meg a Stuart-restauráció és a polgárháború korábbi alkotmányos konfliktusai nélkül, amelyeket A Stuartok, a polgárháború és a köztársaság alfejezet tárgyal. A dicsőséges forradalom (Glorious Revolution) elnevezés maga is egy későbbi, whig történetírói értelmezést hordoz: a kortársak egy részének ez katonai invázió, másoknak törvényes trónváltás, az ír és skót katolikus, illetve jakobita közösségek számára pedig katasztrófa volt. Az alfejezet ezért a hatalmi fordulatot, a Jogok Törvénye (Bill of Rights) által kialakított parlamenti monarchiát, a jakobita (Jacobite) ellenállás ír és skót szakaszát, valamint az 1707-es Egyesülési törvény (Act of Union) létrejöttét a politikai, vallási és gazdasági szereplők szempontjából vizsgálja.
A konfliktus 1688 tavaszán élesedett ki, amikor Jakab elrendelte, hogy a Declaration of Indulgence-t az anglikán templomokban is olvassák fel. Hét püspök, köztük William Sancroft canterburyi érsek, petíciót nyújtott be a királynak, amelyben a rendelet törvényességét vitatták. Jakab lázítás vádjával bíróság elé állíttatta őket, ám az esküdtszék 1688. június 29-én felmentette a püspököket. A felmentő ítélet napja Londonban nyílt ünneplésbe torkollott, és a király politikai tekintélyének megingását jelezte. Ugyanebben az időszakban, 1688. június 10-én megszületett Jakab fia, James Francis Edward Stuart, aki katolikus nevelést kapott volna, és aki a trónöröklésben megelőzte volna Jakab protestáns leányait, Máriát és Annát. A katolikus fiú születése megnyitotta a lehetőséget egy tartós katolikus Stuart-dinasztia előtt, és ez a protestáns elitek számára elfogadhatatlan volt.
Orániai Vilmos 1688. november 5-én (a Gergely-naptár szerint november 15-én) szállt partra Torbaynál, Dél-Angliában. A partraszállást nem következetes angol katonai ellenállás fogadta: Jakab hadseregének tisztjei tömegesen dezertáltak, részben a király katolikus kinevezései miatti elégedetlenségből, részben a holland hadsereg mérete és a politikai bizonytalanság miatt. Jakab elrendelte ugyan a hadsereg összevonását Salisbury-nél, de november végén visszavonult Londonba, majd decemberben – miután előzőleg feleségét és fiát Franciaországba küldte – maga is megkísérelt külföldre szökni. Első kísérlete kudarcot vallott: Kentben elfogták, de Vilmos szándékosan lehetővé tette számára, hogy december 23-án Franciaországba távozzon. A király távozása a hatalom vákuumát hozta létre, és a trón jogi státusza tisztázatlanná vált.
1689 januárjában ült össze a Konvenciós Parlament (Convention Parliament), amelyet nem a király hívott egybe, hanem a rendek önkéntes gyűlése szervezett. A testület két kulcskérdést vitatott meg: üres-e a trón, és kit illet a korona. A whigek többsége a társadalmi szerződés elvére hivatkozva azt állította, hogy Jakab a törvények megsértésével elvesztette a trónt, és a korona üres. A toryk egy része ezzel szemben a monarchia örökletes jellegét védte, és inkább régens kinevezését szerette volna. Végül kompromisszum született: a parlament 1689. február 13-án kihirdette a Jognyilatkozatot (Declaration of Rights), amely felsorolta Jakab állítólagos törvénysértéseit, és feltételként szabta a korona elfogadását. Vilmost és Máriát – Jakab legidősebb protestáns lányát – közösen hívták meg a trónra, de a tényleges végrehajtó hatalmat Vilmos gyakorolta. A koronázásra 1689. április 11-én került sor.
A Jognyilatkozatot később, 1689 decemberében törvénybe iktatták Jogok Törvénye (Bill of Rights) néven. Ez a dokumentum az angol alkotmányos monarchia alapszövegévé vált, bár a korszakban elsősorban a királyi hatalom korlátozását és a parlament jogainak rögzítését jelentette, nem pedig modern értelemben vett népfelségi nyilatkozatot. A törvény kimondta, hogy a király nem függesztheti fel a törvényeket, nem vethet ki adót és nem tarthat állandó hadsereget békeidőben a parlament beleegyezése nélkül; biztosította a parlamenti választások szabadságát, a parlamenti szólásszabadságot, a gyakori parlamenteket, valamint a protestáns alattvalók petíciós jogát. A trónöröklésből kizárta a római katolikusokat, és kimondta, hogy aki katolikussal házasodik, elveszti trónigényét. A Jogok Törvénye tehát nem pusztán az uralkodó személyét cserélte le, hanem intézményesítette a parlamenti szupremáciát (parliamentary sovereignty): a törvényhozás a királlyal együtt, de a parlament beleegyezése nélkül nem működhetett.
A vallási rendezés a Türelmi törvény (Toleration Act) 1689-es elfogadásával egészült ki. A törvény felmentette a legtöbb protestáns nonkonformistát – így a presbiteriánusokat, kongregacionalistákat, baptistákat és kvékereket – a büntető törvények egy része alól, és engedélyezte számukra az istentiszteleti helyek fenntartását, ha lelkipásztoraik elfogadták a hitvallási cikkelyek nagy részét. A türelem azonban korlátozott volt: nem terjedt ki a római katolikusokra, a Szentháromság-tagadókra, valamint azokra, akik megtagadták a felsőbbségi esküt. A katolikusok továbbra sem viselhettek közhivatalt, és a büntető törvények egy része érvényben maradt. A törvény tehát a protestáns pluralizmus szűkre szabott megnyitását jelentette, nem pedig modern vallásszabadságot.
A londoni trónváltás nem jelentette a Stuart-uralom végét a Brit-szigetek egészén. Írországban és Skóciában a jakobita mozgalom – amely a latin Jacobus, vagyis Jakab névből kapta nevét – a Stuart-ház restaurációjáért szervezte meg a fegyveres ellenállást. A jakobitizmus nem kizárólag katolikus ügy volt: Skóciában az episzkopális egyház hívei és a klánrendszer számos vezetője, Angliában pedig a toryk egy kisebb része is támogatta a Stuart-öröklést vagy legalábbis a lelkiismereti alapon való engedelmességet. A mozgalom egyszerre volt dinasztikus, vallási és alkotmányos ellenállás, és a 18. század elejéig meghatározta a brit politikai életet.
Írországban a katolikus többségű országrész helyzete már 1688 előtt is feszült volt: Richard Talbot, Tyrconnell grófja, Jakab írországi helytartója 1686-tól katolikus tisztségviselőket nevezett ki, és megkísérelte visszafordítani a protestáns földbirtokos elit hatalmát. Jakab 1689 márciusában francia támogatással partra szállt Írországban, és Dublinban parlamentet hívott össze, amely a protestáns birtokok elkobzását és a katolikus egyház jogainak helyreállítását tűzte ki célul. A protestáns oldal számára ez a földtulajdon és a vallási hegemónia elvesztésének rémét jelentette. A háború első nagy ostroma Londonderry (Derry) városánál zajlott 1689 tavaszán és nyarán: a várost a jakobita hadsereg körülzárta, de a lakosság – főként protestáns telepesek – kitartott, és a felmentő hajók július végén áttörték a blokádot. Az ostrom emléke a későbbi protestáns emlékezetpolitika egyik központi eseményévé vált.
A háború döntő fordulata 1690-ben következett be. Orániai Vilmos 1690 júniusában partra szállt Írországban, és július 1-jén (a Julián-naptár szerint, ami a Gergely-naptárban július 12-ének felel meg) a Boyne-i csatában legyőzte II. Jakab hadseregét. A csata katonai jelentőségét gyakran túlbecsülik, mert Jakab hadserege nem semmisült meg, de a király személyes menekülése Franciaországba aláásta a jakobita ügyet. A háború még több mint egy évig tartott: a francia–ír jakobita erők 1691 júliusában az Aughrim-i csatában szenvedtek döntő vereséget, majd a limericki ostrom után 1691. október 3-án aláírták a Limericki szerződést. A szerződés – amelynek polgári cikkelyei bizonyos vallási és tulajdoni garanciákat ígértek a katolikusoknak – a gyakorlatban csak részben érvényesült, mert a következő években az ír protestáns parlament büntető törvények sorozatát fogadta el. Ez a folyamat a katolikus földtulajdon arányának drasztikus csökkenéséhez és a politikai jogok korlátozásához vezetett. A limericki szerződés megszegésének emléke a mai napig része az ír történeti vitáknak, amint azt Írország függetlensége és a Troubles alfejezet részletesebben tárgyalja.
Skóciában a trónváltás 1689-ben konvenciós rendi gyűlés elé került. A skót Konvenció (Convention of Estates) 1689 márciusában Vilmost és Máriát ismerte el uralkodónak, de a támogatás korántsem volt egyöntetű. John Graham, Dundee vikomtja a jakobita ügy mellé állt, és a felvidéki klánok egy részét mozgósította. A Killiecrankie-i csatában 1689. július 27-én a jakobita erők megverték a kormánycsapatokat, de Dundee elesett, ami megfosztotta a mozgalmat hatékony katonai vezetőjétől. A felkelés ezután lassan összeomlott, bár a felvidéki ellenállás folytatódott. A kormányzat válasza kegyetlen volt: 1692. február 13-án katonák – főként a Campbell-klán tagjai – a Glencoe völgyében lemészárolták a MacDonald-klán egy részét, mert a klánfőnök késve tette le a hűségesküt Vilmosnak. A Glencoe-i mészárlás dokumentált esemény, de a felelősség pontos láncolata a mai napig vitatott: a parancsot William tárgyaló környezetében állították ki, azonban a kivitelezés kegyetlensége és a vendégbarátság megsértése miatt a korabeli közvélemény is elítélte. A mészárlás a skót jakobita kultúra egyik legerősebb sérelmi narratívájává vált.
A jakobita mozgalom tehát 1689–1691-ben nem tudta megfordítani a trónváltást, de stabilizálta a Stuart-restauráció reményét. A mozgalom politikai bázisa kettős volt: a katolikus ír és felvidéki skót közösségek, valamint a protestáns, de dinasztikusan lojális toryk és episzkopális skótok. XIV. Lajos francia támogatása időnként katonai lehetőséget teremtett, de a francia érdek elsősorban a Vilmos-ellenes hatalmi játék része volt, nem pedig a Stuart-ügy önzetlen felkarolása. Ez a külső támogatás paradox módon megerősítette az angol elitben a franciaellenes, protestáns nemzeti érvelést, ami hosszú távon a jakobitizmus politikai elszigetelődéséhez vezetett.
A trónöröklés kérdése Vilmos és Mária uralkodása alatt továbbra is nyitott maradt. Máriának és Vilmosnak nem született élő gyermeke; 1694-ben Mária meghalt, Vilmos 1702-ig uralkodott egyedül. A következő trónörökös Anna volt, Mária húga, aki azonban szintén nem tudott életképes örököst felmutatni: tizennyolc terhessége közül egyetlen gyermeke sem érte meg a felnőttkort. A protestáns öröklés biztosítása érdekében a parlament 1701-ben elfogadta az Örökösödési törvényt (Act of Settlement). Ez a trónt a Stuart-ház protestáns ágának kihalása esetére Zsófia hannoveri választófejedelemnére – I. Jakab leánya unokájára – és az ő protestáns leszármazottaira ruházta. A törvény kizárta a katolikusokat és azokat, akik katolikussal házasodtak, valamint korlátozta az uralkodó külföldi hadba lépési jogát, és független bíráskodást írt elő. Az Act of Settlement tehát a Jogok Törvénye logikáját folytatta: a koronát a parlament által megszabott feltételekhez kötötte.
A hannoveri öröklés azonban csak Angliára vonatkozott. Skócia – bár 1603 óta perszonálunióban állt Angliával – saját parlamenttel és önálló trónöröklési joggal rendelkezett. A skót rendi gyűlés 1703-ban az Act Anent Peace and War törvénnyel kimondta, hogy Skócia nincs kötve az angol külpolitikai döntésekhez, majd 1704-ben az Act of Security értelmében a skót trón Anna után nem feltétlenül ugyanazt a személyt illeti, mint az angol, hacsak a skót kereskedelem és vallás garanciákat nem kap. Ez a lépés alkotmányos válságot idézett elő, mert fennállt a lehetőség, hogy Anna halála után Anglia és Skócia különböző uralkodókat választ, és a két királyság akár ellenséges szövetségi rendszerbe sodródhat. Az angol parlament 1705-ben az Alien Act (Idegenek törvénye) elfogadásával válaszolt: ha Skócia 1705 karácsonyáig nem fogadja el a hannoveri öröklést és nem kezd tárgyalásokat az unióról, a skótokat idegenként kezelik, és megtiltják a skót marha- és lenbehozatalt, ami a skót gazdaság számára súlyos csapás lett volna.
A perszonálunió 1603 óta fennálló kerete nem jelentett gazdasági vagy politikai integrációt. Skócia önálló jogrendszerrel, egyházzal, oktatási intézményekkel és merkantilista kereskedelempolitikával rendelkezett, ám az angol Navigációs törvények kizárták a skót hajókat az angol gyarmatokról és a gyarmati kereskedelemből. A skót gazdaság a 17. század végén súlyos válságban volt: a rossz termés, a háborúk költségei és a hagyományos európai piacok beszűkülése mellett az 1690-es évek végi Darién-kísérlet (Darien scheme) katasztrofális kudarca megrázta a skót pénzügyi rendszert. A skót Company of Scotland 1698-ban és 1699-ben a Panama-földszoroson fekvő Darién térségében próbált kereskedelmi gyarmatot létrehozni, de az expedíció a trópusi betegségek, az élelmiszerhiány és a spanyol katonai nyomás miatt összeomlott. A befektetők – köztük a skót elit jelentős része – vagyonukat vesztették, és a kudarcért sokan az angol kormány be nem avatkozását, sőt akadályozását okolták. A Darién-kudarc a skót közvéleményben megerősítette az angol gazdasági alárendeltség érzését, miközben az angol politikai elit számára világossá tette, hogy a skót kérdés rendezése nélkül a Stuart-öröklés körüli bizonytalanság állandó válságforrás marad.
Az uniós tárgyalások 1706 tavaszán kezdődtek Londonban, miután a skót parlament – az Alien Act nyomására – biztosokat nevezett ki. A tárgyalások eredményeként megszületett a Szerződés az Unióról (Treaty of Union), amelynek 25 cikkelye rögzítette a két királyság egyesítését. A szerződés értelmében 1707. május 1-jén létrejött Nagy-Britannia Királysága (Kingdom of Great Britain), egyetlen parlamenttel Westminsterben. A skót parlament megszűnt, Skócia 45 képviselőt küldhetett az alsóházba, és 16 főrendet a Lordok Házába. A skót jogrendszer, a Church of Scotland presbiteriánus egyházszervezete és az egyetemek önállósága fennmaradt, és ezeket a szerződés kifejezetten biztosította. A vámunió megszüntette a belső kereskedelmi akadályokat, és megnyitotta a skót kereskedők előtt az angol gyarmatokat; Skócia részesült az angol kereskedelem előnyeiből, cserébe elfogadta az angol adósság egy részét. A szerződés emellett úgynevezett Equivalent összeget irányzott elő a Darién-befektetők kártalanítására, összesen mintegy 398 085 font értékben – ez az összeg a korszakban jelentős pénzügyi transzfer volt, ugyanakkor a kortársak egy része vesztegetésnek tekintette.
A skót parlament vitája 1706 őszén és 1707 januárjában zajlott. Az uniót támogatók elsősorban a kereskedelmi nyitástól, a gazdasági stabilitástól és a hannoveri öröklés biztonságától reméltek előnyöket; az ellenzők szerint a szerződés feladta Skócia szuverenitását, és a skót érdekeket angol nyomás alá helyezte. A kortárs röpiratokban, petíciókban és prédikációkban heves vita folyt, és több városban – például Edinburgh-ban és Glasgow-ban – zavargások törtek ki. A parlament 1707. január 16-án elfogadta a szerződést, az angol parlament pedig 1707 tavaszán ratifikálta. A szavazás pontos motivációit a történészek vitatják: a hagyományos whig narratíva szerint a skót elit felvilágosult belátásból választotta az uniót; a skót nemzeti történetírás egy része ezzel szemben a gazdasági kényszert, a megvesztegetést és a politikai elit önérdekét hangsúlyozza. A modern kutatások szerint ezek a tényezők együtt hatottak, és a skót társadalom megosztottsága mélyebb volt, mint azt a parlamenti többség mutatta.
Az 1707-es unió formálisan egyetlen államot hozott létre, ám a politikai, vallási és kulturális különbségek nem tűntek el. Skócia megtartotta saját jogrendszerét, amely a római jog és a kontinentális hagyományok felé mutatott, míg az angol common law ettől eltérő logikát követett. A presbiteriánus egyház államegyházi jellege biztosította, hogy a skót vallási élet ne olvadjon be az anglikán intézményrendszerbe. Az oktatás és a helyi közigazgatás is önálló maradt. Ugyanakkor a gazdasági integráció fokozatosan átformálta a skót kereskedelmet és mezőgazdaságot, és a gyarmati kereskedelembe való belépés hosszú távon a skót elit egy részének jelentős hasznot hozott. Az unió azonban a skót lakosság széles rétegei számára nem hozott azonnali javulást, és az adóemelések, az angol piaci verseny, valamint a helyi szokásjogokba való beavatkozás ellenérzést szült.
A politikai ellenállás a jakobita mozgalomban talált kifejeződést. Az unió megkötése után Skóciában és Angliában is újabb Stuart-restaurációs kísérletek szerveződtek. Az 1708-as francia támogatású expedíció – amelyben James Francis Edward Stuart is részt vett – a rossz időjárás és a brit flotta ébersége miatt meghiúsult. A jakobita ügy azonban még évtizedekig eleven maradt, és az 1715-ös, majd az 1745-ös felkelésekben csúcsosodott ki, amelyeket a későbbi fejezetek tárgyalnak. Az 1707-es unió tehát nem zárta le a Stuart-kérdést, hanem éppen ellenkezőleg: az új brit állam egyik első belső konfliktusává a dinasztikus lojalitás és a parlamentáris alkotmányosság ütközése vált.
Fontos hangsúlyozni, hogy az unió nem jelentett nemzeti egyesülést a szó 19. századi értelmében. A korszak szereplői elsősorban királyságok, rendi testületek, egyházak és kereskedőtársaságok lojalitásában gondolkodtak, nem pedig etnikai vagy nyelvi nemzetekben. A „brit” identitás fokozatosan, a 18. század folyamán alakult ki, és soha nem vált kizárólagossá: az angol, skót, walesi és ír önértelmezések tovább éltek, gyakran az uniós kerettel párhuzamosan vagy azzal szemben. Az 1707-es egyesítés tehát a mai Nagy-Britannia intézményi alapját teremtette meg, de nem oldotta fel a sziget belső sokszínűségét.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartozik a Bill of Rights hivatalos szövege, a Konvenciós Parlament naplói és a Declaration of Rights, valamint az 1707-es uniós szerződés és a skót parlament jegyzőkönyvei. A kortárs röpiratok, prédikációk, hírlevelek és naplók – például Gilbert Burnet püspök visszaemlékezései – lehetővé teszik a politikai nyelvezet és a közvélemény vizsgálatát, ám ezek mind pártos források: a whig, tory, jakobita és presbiteriánus szerzők eltérő retorikája mögött eltérő politikai célok állnak. A Boyne-i csata és a Glencoe-i mészárlás eseményei dokumentáltak, de a résztvevők számát és a felelősség pontos láncolatát a korszakban keletkezett jelentések ellentmondásai miatt óvatosan kell kezelni. A Darién-expedíció áldozatainak száma nem ismert pontosan; a becslések 1 000 és 2 500 közötti halottat említenek, de a források hiányossága miatt ez bizonytalan. A skót uniós tárgyalások során felmerült vesztegetés vádja a mai napig élénk történészi vita tárgya: a pénztranszferek ténye dokumentálható, ám az, hogy ezek mennyiben befolyásolták a szavazatokat, nem rekonstruálható egyértelműen. A „dicsőséges forradalom” megnevezés maga is értelmezés: a whig történetírás az alkotmányos szabadság győzelmét, a tory és katolikus emlékezet az illegitim hatalomátvételt, a modern revizionista kutatások egy része pedig elsősorban nemzetközi hatalmi konfliktust lát benne. Az alfejezet ezért kerüli a „vértelen forradalom” kifejezést, mert a trónváltás Írországban és Skóciában jelentős emberáldozattal járt.