A Brit Birodalom kiépülése az 1688 és 1815 közötti több mint egy évszázadban a kora újkori európai államrendszer egyik legnagyobb horderejű átalakulása volt. A korszak kezdetén Anglia – a dicsőséges forradalom után – elsősorban európai hatalomnak számított, bár már rendelkezett észak-amerikai és karibi gyarmatokkal, valamint kereskedelmi érdekeltségekkel Indiában. A korszak végére, a napóleoni háborúk lezárultával a brit állam a világ vezető tengeri és gyarmati hatalma lett, amelynek érdekeltségei a Karib-tengertől Indián át Délkelet-Ázsiáig terjedtek. Ez a folyamat azonban nem egyetlen tervszerű „birodalomépítés” eredménye volt, hanem háborúk, kereskedelmi vállalkozások, dinasztikus változások és helyi szövetségesi rendszerek bonyolult együttes következménye. Az alfejezet az atlanti birodalom kialakulását és a rabszolga-kereskedelem szerepét, India fokozatos megszerzését, a hétéves háború (1756–1763) jelentőségét, az amerikai forradalmat és Kanada átalakulását, valamint a napóleoni háborúk birodalmi vonatkozásait tárgyalja.
Az 1688–1689-es dicsőséges forradalom nem csupán a Stuart-ház elmozdítását és a protestáns örökösödés biztosítását jelentette, hanem alapvetően átalakította az angol állam pénzügyi és intézményi kapacitását is. III. (Orániai) Vilmos és II. Mária trónra lépése után a parlament rendszeres ülésezése és a királyi kiadások parlamenti ellenőrzése megszilárdult; 1694-ben létrejött a Bank of England, ami az államadósság hatékonyabb kezelését tette lehetővé. Ez az intézményi háttér a katonai és tengeri hatalom gyors növekedésének egyik feltétele volt. A korszakban az angol – majd 1707-től a skót unió nyomán brit – állam jelentős részt vállalt a Franciaországgal folytatott dinasztikus és stratégiai versengésben. A kilencéves háború (1688–1697), a spanyol örökösödési háború (1701–1714) és a jenkinek nevezett későbbi konfliktusok kimenetele nem csupán európai erőviszonyokat, hanem gyarmati pozíciókat is meghatározott.
A korszak folyamán a brit kormányzat – élén a király, a miniszterek és a parlament – egyre inkább a kereskedelem és a hajózás állami támogatásának politikáját követte. Az 1651-es, 1660-as és 1696-os navigációs törvények (Navigation Acts) hagyománya értelmében a gyarmatok áruforgalmát zömmel angol hajókkal kellett lebonyolítani, biztosítva a hazai feldolgozóipar és a kereskedelmi flotta előnyét. A törvények gyakorlati érvényesítése azonban gyakran esetleges volt; a csempészet, a korrupció és a helyi elitek ellenállása miatt a szabályozás hatása részben vitatott a történetírásban. Az atlanti birodalom növekedése szorosan összefonódott a hadiflotta bővítésével, a kikötővárosok, például Bristol, Liverpool és Glasgow fellendülésével, valamint a londoni pénzpiacok szerepének növekedésével.
Az atlanti világban a brit pozíciók a 17. század közepétől fokozatosan bővültek, de a látványos terjeszkedés a 18. században következett be. Az észak-amerikai part mentén tizenhárom gyarmat alakult ki, amelyeket a brit korona közvetlenül vagy kereskedelmi társaságok révén kormányzott, és ahol a fehér telepes társadalom mellett rabszolgasorban tartott afrikaiak és kiszorított őslakos közösségek éltek. A karibi térségben Jamaica, Barbados és a kisebb szigetek a cukortermelés révén váltak a birodalom gazdaságilag legértékesebb részeivé. A cukorültetvények munkaerőigénye vezetett a rabszolgaság intézményének hatalmas mértékű kiterjesztéséhez.
A brit részvétel a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben a 17. század végétől a 19. század elejéig tartó időszakban érte el csúcspontját. A becslések szerint brit hajók mintegy 3,1–3,5 millió rabszolgasorba kényszerített afrikai embert szállítottak el az Atlanti-óceánon át a 18. században, ami az összes európai szállítás jelentős részét tette ki. E számok azonban becslések; a hajónaplók és kikötői feljegyzések nem teljes körűek, ezért a teljes áldozatszám alsó és felső határa kutatási vita tárgya. A kereskedelem klasszikus útvonala az úgynevezett háromszög-kereskedelem volt: európai késztermékek Afrikába, rabszolgasorba vetett emberek a Karib-térségbe és Észak-Amerikába, onnan pedig cukor, dohány, pamut és egyéb gyarmati áruk Európába. Ez a séma azonban leegyszerűsítő: a tényleges áramlások ennél változatosabbak voltak, és a hajózási útvonalak gyakran közvetlenül kötötték össze a brit kikötőket a gyarmatokkal.
A rabszolgaság hatalmas nyereséget hozott egyes ültetvényeseknek, kereskedőknek és kikötővárosoknak, de a gazdaságtörténeti szakirodalomban vitatott, hogy a rabszolga-kereskedelem és a gyarmati cukortermelés milyen mértékben járult hozzá az ipari forradalom tőkefelhalmozásához. Egyes kutatók – köztük a 20. század közepén Eric Williams, később Trinidad és Tobago miniszterelnöke – azt hangsúlyozták, hogy a gyarmati kereskedelem és a rabszolgaság a brit gazdasági fejlődés kulcsfontosságú motorja volt. Mások ezt a tézist vitatják, és arra mutatnak rá, hogy a belső mezőgazdasági, ipari és pénzügyi tényezők legalább annyira fontosak voltak. A vita tehát nem a rabszolgaság tényén vagy brutalitásán folyik, hanem annak makrogazdasági súlyán. Ami dokumentált tény, az a halálozási arányok borzalmas mértéke: a rabszolgasorba vetett emberek jelentős része már a tengeri átkelés, a hírhedt „középső átjárás” (Middle Passage) során életét vesztette, a túlélők pedig az ültetvényeken szélsőséges fizikai és pszichikai erőszaknak voltak kitéve. Az ültetvényeken a várható élettartam alacsony volt, és a termelés fenntartása folyamatos behozatalt igényelt.
A rabszolga-kereskedelem brit résztvevői nemcsak angolok voltak, hanem skótok, walesiek és írek is, és a profitból részesült a londoni pénzügyi elit, a hajózási vállalkozók, a biztosítók és a gyarmati hivatalnokok egyaránt. A rabszolgaság elleni fellépés a 18. század végén erősödött meg részben vallási, részben felvilágosodott humanitárius érvekkel. Az 1772-es Somersett-ügyben Lord Mansfield ítélete korlátozta a rabszolgatartás jogszerűségét Angliában, de nem szüntette meg a birodalmon belüli rabszolgaságot. A korszak végét az 1807-es slave trade törvény jelezte, amely a brit hajók részvételét tiltotta meg a rabszolga-kereskedelemben, bár a rabszolgaság intézménye a brit gyarmatokon 1833-as felszámolásáig fennmaradt. A tiltás tényét a brit parlament dokumentált törvényhozása igazolja, de a végrehajtás hatékonysága az első években vitatott.
India esetében a brit érdekeket a Kelet-indiai Társaság (East India Company) képviselte, amely 1600-ban kapott uralkodói kiváltságot. A 17. században a társaság főként kereskedelmi telepeket tartott fenn, például Bombayben, Madrasban és Calcuttában. A 18. század közepén azonban a Mogul Birodalom hatalmának eróziója és a regionális utódállamok közötti konfliktusok a társaságot fokozatosan katonai és területi szereplővé tették. Az 1757-es plassey-i csata, amelyben Robert Clive társasági csapatai legyőzték a bengáli naváb erőit, a brit historiográfiában gyakran fordulópontként jelenik meg. A csata önmagában nem jelentett azonnali brit uralmat India felett, de megnyitotta az utat a társaság befolyásának növekedése előtt Bengálban. 1765-ben a társaság megkapta a muhi udvari hatalomtól a diváni jogokat, vagyis az adószedés jogát Bengálban, Biharban és Orisszában, ami hatalmas igazgatási és katonai terheket is magával hozott.
A társaság uralma kereskedelmi monopóliumok, helyi szövetségesek, zsoldos katonaság és indiai adószedők bonyolult hálózatára épült. A szipojoknak nevezett indiai katonák alkották a társaság haderejének gerincét, és jelentős részük a korábbi regionális elitekből, földbirtokosokból és hivatásos harcosokból került ki. A társaság nem egyszerűen brit irányítás alá vonta Indiát, hanem indiai intézményeket, hivatalnokokat és katonai szokásokat is átvett és átalakított. Az állítás, miszerint a társaság „meghódította” Indiát, leegyszerűsítő: a terjeszkedés több évtizedes folyamat volt, amely diplomáciai szövetségek, háborúk és helyi válságok révén ment végbe. A mysore-i háborúk (1767–1799) és a maráthá konföderáció elleni konfliktusok során a társaság katonai pozíciói bővültek, de a közvetlen brit fennhatóság a 19. század elején még mindig korlátozott maradt.
A társaság szerepe a brit politikai rendszerben is vitatott volt. A bengáli adószedés hatalmas bevételeket hozott egyes tisztviselőknek, de a társaság pénzügyi nehézségei és a helyi éhínségek – különösen az 1770-es bengáli éhínség, amelynek áldozatszámát több millióra becsülik – a brit közvéleményben és a parlamentben is kritikákat váltottak ki. A becslések bizonytalanok, mert a korabeli statisztikai feljegyzések hiányosak. Az 1773-as szabályozási törvény (Regulating Act) a társaság tevékenységének parlamenti ellenőrzését kísérelte meg, és létrehozta a bengáli főkormányzói tisztséget. Az 1784-es Indiai törvény (India Act) tovább erősítette a londoni kormány felügyeletét, és külön ellenőrző testületet hozott létre. A társaság így egyszerre volt kereskedelmi vállalkozás és katonai-politikai hatalom, ami a modern kori történetírásban a brit imperializmus sajátos formájaként jelenik meg. A „company rule” megnevezés arra utal, hogy a birodalmi uralom gyakorlása nem közvetlenül a korona, hanem egy privilegizált társaság révén történt.
A hétéves háború (1756–1763) a 18. század közepének legnagyobb globális konfliktusa volt, amelyben Nagy-Britannia és Franciaország, valamint szövetségeseik Európában, Észak-Amerikában, a Karib-térségben és Indiában is harcoltak. Európában a háború a porosz–osztrák szembenállással kapcsolódott össze, a brit politika pedig a „kékvízi stratégia” (blue water policy) jegyében elsősorban a tengeri és gyarmati frontokra összpontosított, miközben pénzügyileg támogatta Poroszországot. Az észak-amerikai hadszíntéren a konfliktus a francia és a brit gyarmatbirodalom határvillongásaiból nőtt ki, és a brit erők, valamint gyarmati szövetségeseik 1759–1760-ban elfoglalták Québecet és Montréalt. A párizsi békeszerződés (1763) Franciaország észak-amerikai területi veszteségeit szentesítette: Új-Franciaország brit ellenőrzés alá került, bár a francia nyelvű lakosság vallási és jogi intézményeit a későbbi Quebec Act (1774) részben biztosította.
A háború kimenetele megerősítette a brit tengeri dominanciát és a birodalom globális kiterjedését, de hatalmas államadósságot is felhalmozott. A győzelem utáni brit politika a gyarmatok szorosabb pénzügyi ellenőrzését és a jövedelmek növelését célozta, ami a tizenhárom észak-amerikai gyarmat és a londoni kormány közötti konfliktus egyik fő oka lett. A háború menetéről és következményeiről viszonylag bőséges írásos forrás áll rendelkezésre: állami iratok, parlamenti jegyzőkönyvek, katonai jelentések és magánlevelezések. Ugyanakkor a háború őslakos résztvevőinek perspektívája sokáig hiányos maradt, mivel a források többségét európai szereplők hozták létre. A történetírás ma már nagyobb figyelmet fordít az őslakos diplomáciai és katonai szerepre, például az irokéz konföderáció belső vitáira és a különböző törzsi döntésekre, de a részletek rekonstrukciója régészeti, nyelvészeti és oral history módszereket igényel.
Az 1763 utáni évtizedben a brit kormányzat több olyan törvényt hozott, amelyek a gyarmati bevételek növelését és a kereskedelem szabályozását célozták, például a cukortörvényt (1764), a bélyegtörvényt (1765) és a Townshend-vámokat (1767). A gyarmati elit egy része – a „no taxation without representation” jelszóval – azzal érvelt, hogy a parlamentben való képviselet nélkül a londoni törvényhozásnak nincs joga adóztatni a gyarmatokat. Ez a feszültség vezetett az 1773-as bostoni teadélutánhoz és az azt követő brit megtorló intézkedésekhez, majd az 1775-ös fegyveres összecsapásokhoz. Az 1776-os függetlenségi nyilatkozat a tizenhárom gyarmat elszakadását mondta ki, és a francia katonai szövetség (1778) globális dimenzióba helyezte a konfliktust. Az amerikai függetlenségi háború (1775–1783) végül a patrióták győzelmével zárult, és az 1783-as párizsi béke elismerte az Egyesült Államok függetlenségét, miközben Nagy-Britannia megtartotta Kanadát és több karibi szigetet.
A háború megosztotta a brit politikai elitet és a gyarmati lakosságot is. A lojalisták – akik a korona mellett maradtak – jelentős része a háború után Kanadába vagy Nagy-Britanniába menekült. Az amerikai forradalom radikális retorikája ellenére a rabszolgaság intézménye az új Egyesült Államokban is fennmaradt, sőt egyes régiókban tovább erősödött. A brit kormányzat eközben a háború során a rabszolgasorba vetett afroamerikaiak egy részének szabadságot ígért, ha a brit erőkhöz csatlakoznak; ezek az ígéretek azonban egyenetlenül valósultak meg, és az érintettek sorsa az észak-amerikai brit birodalom visszaszorulásával sok esetben bizonytalanná vált. A forradalom tárgyalásakor a történetírás ma már nem csupán a fehér, férfi, tulajdonos osztály szereplőire koncentrál, hanem a nők, a rabszolgák, az őslakosok és a határvidéki közösségek tapasztalataira is. Az őslakos közösségek a háborúban különböző oldalakat választottak, vagy semlegesek maradtak, és döntéseiket saját diplomáciai, területi és kereskedelmi érdekeik határozták meg, nem pedig egyszerűen a brit vagy amerikai propaganda.
Kanada átalakulása a korszak közvetlen következménye volt. A brit uralom alá került, francia nyelvű lakossággal rendelkező Québec tartománya a lojalisták beáramlásával jelentősen megváltozott. Az 1791-es alkotmánytörvény kettéosztotta a tartományt: Felső-Canada nyugati része túlnyomórészt angol nyelvű lojalista telepesekre, Alsó-Canada pedig francia nyelvű közösségekre épült. Az angol és francia nyelvű lakosság közötti feszültségek végighúzódnak a 19. század kanadai politikai történetén, és a korszak forrásai – parlamenti iratok, helyi újságok és egyházi feljegyzések – lehetővé teszik a vita részleteinek rekonstruálását.
A francia forradalom és a napóleoni háborúk (1793–1815) új szakaszt nyitottak a brit birodalom történetében. A háborúk során Nagy-Britannia ismét Franciaország fő stratégiai ellenfele volt, és a tengeri fölény fenntartása a birodalom védelmének alapjává vált. Az 1805-ös trafalgari csata után a brit hadiflotta képes volt megakadályozni a francia inváziós terveket, bár a háború további éveiben a kontinentális blokád, a napóleoni hadjáratok és a szövetségesi rendszerek jelentős katonai és gazdasági terheket róttak a brit államra. A brit kormányzat a háború finanszírozására hatalmas államadósságot halmozott fel, és a jövedelmi adó 1799-es bevezetése is részben a konfliktus költségeire adott válasz volt.
A gyarmati fronton a brit erők számos területet elfoglaltak a háború alatt. Brit hajók és katonai expedíciók verték le a francia flotta támogatását, elfoglalták a holland gyarmatok egy részét, például a fokföldi kolóniát és Ceylont, és megerősítették helyzetüket Indiában. A napóleoni háborúk alatt a Kelet-indiai Társaság hadereje folytatta a terjeszkedést, és a brit befolyás a szubkontinens nagy területeire kiterjedt. A bécsi kongresszus (1814–1815) után Nagy-Britannia megtarthatta a stratégiailag fontos területek egy részét, bár a holland gyarmatok visszaadásáról kompromisszumos megállapodás született. A konfliktus vége a brit tengeri dominancia egyértelmű megszilárdulását hozta, és a 19. századra kialakult a „Pax Britannica” kifejezéssel leírni szokott helyzet, amelyben a brit flotta a világkereskedelem fő védelmezőjének szerepét töltötte be.
A napóleoni háborúk ugyanakkor nem csupán katonai és stratégiai események voltak. A háborús propaganda, a mozgósítás és a folyamatos félelem a brit társadalom széles rétegeit érintette. A londoni kormányzat kemény belső ellenőrzést vezetett be, korlátozta a gyülekezési jogot és felfüggesztette a habeas corpus alkalmazását egyes időszakokban. A radikális politikai mozgalmak, amelyek a francia forradalom eszméiből merítettek, üldöztetést szenvedtek, és a kormányzati propaganda a „francia veszélyt” a belső reformmozgalmak elleni fellépésre is felhasználta. A háborús években így az állami represszió és a kollektív félelemkeltés mechanizmusai is megjelentek, amelyeket a későbbi liberális történetírás gyakran bírált.
1815-re a brit birodalom szerkezete alapvetően megváltozott. Az észak-amerikai tizenhárom gyarmat elvesztése ellenére a birodalom magában foglalta Kanadát, a karibi gyarmatokat, India hatalmas részeit, a fokföldi kolóniát, Ceylont, valamint számos kisebb támaszpontot és szigetet. Az atlanti rabszolga-kereskedelem brit részvételét 1807-ben törvényileg megtiltották, bár a rabszolgaság intézménye a gyarmatokon tovább élt. A birodalmi igazgatás egyre inkább állami felügyelet alá került, bár a Kelet-indiai Társaság továbbra is kettős jelleggel működött. A korszakban a brit állam és a birodalom viszonya folyamatosan vitatott volt: a parlamentben, a sajtóban és a röpiratirodalomban egyaránt vitáztak a gyarmati terjeszkedés erkölcsi és gazdasági következményeiről.
A mai történetírás a birodalom kiépülését többféle értelmezési keretben tárgyalja. A klasszikus imperialista narratíva a brit intézmények és a kereskedelem terjeszkedését a haladás történeteként ábrázolta, hangsúlyozva a jogbiztonság, az infrastruktúra és a globalizáció korai formáit. Ezzel szemben a posztkoloniális és atlanti világ-történeti irányzatok az erőszakot, a kizsákmányolást, a rabszolgaságot és az őslakos közösségek kárára történő terjeszkedést helyezik előtérbe. A brit történetírásban ma már a rabszolgaság és a birodalom emlékezete is fontos kutatási terület, beleértve a múzeumi gyűjtemények, a városi terek és az oktatási programok körüli vitákat. E viták nem a tényeket, hanem azok értelmezését és jelenbeli jelentőségét érintik: a dokumentált események – a törvények, a csaták, a kereskedelmi adatok – nagyrészt ismertek, de a felelősség és az emlékezés módja tudományos és közéleti vita tárgya.
A korszakról a forrásadottság viszonylag bőséges, de egyenetlen. Az állami és parlamenti iratok, a törvények, a haditengerészeti naplók, a gyarmati hivatalnokok jelentései és a kereskedelmi feljegyzések lehetővé teszik a politikai és katonai események részletes rekonstruálását. Az 1688–1815 közötti időszak fő kronológiája jól dokumentált, bár egyes csaták és diplomáciai tárgyalások részletei forráskritikai vitákat váltanak ki. Az atlanti rabszolga-kereskedelem volumenére vonatkozó adatok hajónaplókból, kikötői vámfeljegyzésekből és egyes későbbi összeírásokból származnak, de az alsó és felső becslések közötti eltérés jelentős, mivel a csempészet és a nem regisztrált szállítmányok aránya ismeretlen. A rabszolgasorba vetett emberek tapasztalatairól kevés közvetlen írásos forrás maradt fenn, mivel a rabszolgatartó társadalmakban az írásbeliséghez való hozzáférés korlátozott volt; a narratív források közé tartoznak a töredékes önéletrajzok, bírósági jegyzőkönyvek és misszionáriusi jelentések, amelyek mind különös forráskritikát igényelnek.
India és a gyarmati társadalmak története kapcsán a brit levéltári anyag gazdag, de az indiai intézmények és a helyi lakosság perspektíváját gyakran csak közvetve, brit közvetítőkön keresztül ismerjük. A bengáli éhínség áldozatszámára vonatkozó becslések széles skálán mozognak, mert a korabeli statisztikai feljegyzések hiányosak, és a demográfiai becslések módszertani előfeltevései vitatottak. Az amerikai függetlenségi háború résztvevőiről, az őslakosok döntéseiről és a lojalisták tapasztalatairól szóló források bővültek az utóbbi évtizedekben, de a hangok továbbra is egyenetlenül oszlanak meg. A napóleoni háborúkról hatalmas iratanyag keletkezett, ugyanakkor a háborús propaganda és a hivatalos jelentések önképe torzíthatja a képet, ezért a kutatók a magánlevelezésekre, naplókra és a korabeli sajtóra is támaszkodnak.
A szakirodalomban folyamatos viták zajlanak a birodalom gazdasági következményeiről, a rabszolgaság hozzájárulásáról az ipari forradalomhoz, a hétéves háború globális jellegéről, az amerikai forradalom radikalizmusáról és a Kelet-indiai Társaság állami jellegéről. A posztkoloniális kritika egyes képviselői a brit birodalom intézményeit kifejezetten a faji hierarchia fenntartásának eszközeként értelmezik, míg más történészek a birodalmon belüli intézmények adaptációját és a helyi közvetítői rétegek szerepét hangsúlyozzák. E vitákban a tények közös alapja általában széles, de az értelmezési keretek és a hangsúlyok eltérnek, ezért a jelen alfejezet a vitatott megállapításokat a fenti főbb irányzatokhoz kötve, attribúcióval közli.