A 19. században a Brit-szigetek úgynevezett kelta peremvidékei – Írország, Skócia és Wales – nem egységesen illeszkedtek a A reformkor, a viktoriánus korszak és a birodalom (1815–1900) alfejezetben bemutatott brit modernizációba. Skócia a birodalom ipari és pénzügyi magterületévé vált, Wales szén- és acélvidékei rohamosan növekedtek, Írországban viszont a földbirtoklás szerkezete, az 1845–1852 közötti éhínség és a tömeges kivándorlás olyan politikai válságot teremtett, amely a század végére a Home Rule-vitáig, a 20. század elejére pedig az ír önkormányzati válságig vezetett. Skóciában és Walesben a „nemzeti újjáéledés” többnyire nem szeparatista követelést jelentett: a nemzeti identitás gyakran éppen a vallási, oktatási és birodalmi intézményeken keresztül kapcsolódott a brit lojalitáshoz. Az alábbiak ezért nem három elszigetelt nemzeti történetet, hanem a brit állam és birodalom rétegzett, feszültségterhes közös történetét mutatják be.
Írország a 19. század elején az 1800. évi egyesülési törvény (Act of Union 1800) értelmében az Egyesült Királyság része volt: a dublini parlament megszűnt, a szigetet a londoni parlamentben ír képviselők, Dublinban pedig a brit kormányzat helyi szervei képviselték. Az unió azonban nem számolta fel sem az ír külön jogrendszer és adminisztráció bizonyos elemeit, sem a súlyos társadalmi feszültségeket. Az 1829. évi katolikus emancipáció (Catholic Emancipation) a katolikusok számára – bizonyos korlátozásokkal – megnyitotta a választójog és a hivatalviselés útját, de nem enyhítette a földkérdést. A katolikus többségű lakosság nagy része kisbérlőként, részesművelőként vagy mezőgazdasági munkásként függött a földbirtokosoktól, akiknek jelentős része protestáns, gyakran távol élő nagybirtokos volt; a birtokkezelők közvetítői rétege tovább növelte a bérleti bizonytalanságot. A vallási és a gazdasági hierarchia gyakran egybeesett, de nem kizárólag vallási törésvonal volt: szegény protestáns bérlők és tehetősebb katolikus bérlők is léteztek.
A politikai mozgalom első nagy alakja Daniel O’Connell (1775–1847) volt, aki a katolikus emancipáció kivívása után az 1840-es években tömeggyűléseken követelte az unió visszavonását (repeal). A mozgalom azonban megtorpant, részben a kormányzat tiltásai, részben az 1845-ben kitört gazdasági katasztrófa miatt. Az ír nagy éhínség (Great Famine, írül an Gorta Mór) közvetlen kiváltó oka a burgonyatermést több éven át pusztító gombabetegség volt, de a válság súlyosságát a társadalmi-gazdasági szerkezet és a kormányzati politika együttesen magyarázza. A burgonya a szegényebb rétegek alapvető élelmiszere volt; a terméskiesés nyomán az éhhalál, a tífusz, a kolera és más betegségek tömegesen szedték áldozataikat. A Londonban működő kormányzat ragaszkodott a szabadkereskedelem és a helyi adóztatás elveihez; a segélyezés egy része munkaházakon és közmunkákon keresztül, más része leveskonyhákon át zajlott. A modern történetírás jelentős része szerint a kormányzati döntések – köztük a segélyprogramok megszorítása és az élelmiszerpiac passzív kezelése – súlyosbították a humanitárius válságot, bár az intézkedések hatásának pontos megítélése vitatott. Az éhínség idején Írországból gabonát és állatot is exportáltak; ezt a kortárs nacionalista kritika és a későbbi ír történetírás egy része a politikai mulasztás bizonyítékaként értékelte, más kutatók viszont arra mutatnak rá, hogy az export volumene és gazdasági jelentősége nem magyarázza önmagában a halálozást. A katasztrófa demográfiai hatása hatalmas volt: az 1841. évi írországi népszámlálás mintegy 8,2 millió, az 1851. évi mintegy 6,6 millió főt regisztrált; a csökkenést a halálozási többlet és a kivándorlás együttesen okozta. A kutatói becslések leggyakrabban körülbelül 1 millió halálozási többletet és 1,5–2 millió kivándorlót valószínűsítenek 1845 és 1855 között, de a korabeli anyakönyvek és menekültnyilvántartások hiányosságai miatt a pontos szám nem ismert. Az ír nemzeti emlékezetben, valamint egyes történészi munkákban felmerül a brit állam felelősségének és a „népirtás” fogalmának vitája; a nemzetközi jogi értelemben vett genocídium alkalmazhatósága azonban tudományosan vitatott, mert a pusztítás szándékának jellege nem egyértelmű, és a válság nem egyetlen intézmény előre eltervezett megsemmisítő politikájából fakadt.
A katasztrófa átformálta az ír politikát. A földbirtokosokkal szembeni elégedetlenség az 1870-es évek végén földháborúvá (Land War) érlelődött. Michael Davitt 1879-ben megalapította az Ír Nemzeti Földligát (Irish National Land League), amelynek elnöke Charles Stewart Parnell lett. A mozgalom a méltányos bérleti díj, a bérlet biztonsága és a bérlői fejlesztések szabad értékesítése mellett szervezett tiltakozásokat, bérletfizetés-megtagadásokat és társadalmi kiközösítést alkalmazott; ebből a gyakorlatból ered a bojkott kifejezés is. A nők részvétele a Ladies’ Land League (1881–1882) révén fontos, bár a férfi vezetés által gyakran háttérbe szorított fejezete volt a mozgalomnak. William Gladstone liberális kormánya válaszul földtörvényeket hozott: az 1870. évi első ír földtörvény még csak részleges védelmet adott, az 1881. évi földtörvény viszont már méltányos bérleti díj, védett bérlet és szabad eladás elvét rögzítette, és létrehozta a földbizottságot. A későbbi törvények – így az 1885. évi Ashbourne-törvény és a 20. század eleji földvásárlási törvények – fokozatosan lehetővé tették, hogy a bérlők állami hitelből földtulajdonosokká váljanak.
A földkérdés mellett a század utolsó harmadában a Home Rule (parlamenti önkormányzat) követelése vált az ír politika központi témájává. Az ír képviselők egy része Isaac Butt vezetésével már az 1870-es években a dublini parlament visszaállítását, a birodalmi köteléken belüli önkormányzatot szorgalmazta. Parnell alatt az Ír Parlamenti Párt (Irish Parliamentary Party) a londoni alsóházban erős frakcióvá szerveződött, és a liberálisokkal kötött hallgatólagos szövetség révén napirenden tartotta a kérdést. Gladstone 1886-ban benyújtotta az első Home Rule-törvényjavaslatot, amely azonban a liberális párt szakadása és a konzervatív–liberális unionista ellenállás miatt elbukott. Az 1893. évi második javaslatot az alsóház elfogadta, de a Lordok Háza elutasította. A mozgalmat tovább gyengítette Parnell 1890-es magánéleti botránya és halála, amely megosztotta az ír politikai erőket. Az 1890-es években a gael újjáéledés – a Gaelic Athletic Association (GAA, 1884) és a Gaelic League (Conradh na Gaeilge, 1893) – a nyelv, a sport és az ír kulturális örökség felé fordította a figyelmet, miközben a politikai önkormányzat kérdése továbbra is napirenden maradt. A harmadik Home Rule-törvényt 1912-ben terjesztették be, és az 1911. évi parlamenttörvény értelmében a Lordok már nem vétózhatták meg tartósan. Az ulsteri protestáns közösség azonban az 1912-es Ulster Covenant és az 1913-ban létrehozott Ulster Volunteer Force révén fegyveres ellenállással fenyegetőzött; a törvényt 1914-ben elfogadták, de az első világháború kitörése miatt felfüggesztették, így az ír önkormányzat kérdése a háború alatt tovább mérgesedett.
Skócia a 18. századi unió után a 19. században a Brit-szigetek egyik legdinamikusabban iparosodó régiója lett. A textilipar, a szénbányászat, a vas- és acélgyártás, majd a Clyde folyó menti hajóépítés Glasgow-t a birodalom egyik ipari központjává tette; a várost a kortársak gyakran „a birodalom második városaként” emlegették. Az iparosodás ugyanakkor éles társadalmi egyenlőtlenségeket hozott: a gyorsan növekvő városokban zsúfolt munkásnegyedek, gyermekmunka és közegészségügyi válságok alakultak ki. A gyárakban dolgozó nők és lányok aránya jelentős volt a textiliparban, ami a női munka és a családi jövedelmek új formáit teremtette meg. A skót oktatási rendszer, a skót jogrendszer és a presbiteriánus egyház továbbra is különálló intézményi keretet alkotott az Egyesült Királyságon belül. Az 1843. évi egyházszakadás (the Disruption) során a Skót Egyházból kivált a Skót Szabadegyház (Free Church of Scotland). A vitát a gyülekezetek lelkészválasztási joga és a világi patrónusi befolyás kérdése robbantotta ki; a szakadás a skót presbiteriánus identitás és a vallási önkormányzatiság erejét mutatta, és hosszú időre intézményesítette a skót vallási pluralizmust.
A skót Felföldön és a szigeteken ezzel párhuzamosan nem az iparosodás, hanem a földhasználat átalakulása okozott tartós társadalmi traumát. A 18. század végétől a 19. század közepéig tartó, összefoglalóan Highland Clearances néven emlegetett folyamatban földbirtokosok – köztük nemcsak angol vagy skót arisztokraták, hanem a régi klánfői réteg örökösei is – a korábbi bérlőközösségeket elűzték vagy áttelepítették, hogy helyükre juhtenyésztést, vadászterületet vagy nagyobb bérleti egységeket szervezzenek. A kitelepítések módja, brutalitása és jogi háttere földbirtokonként eltért; egyes helyeken tárgyalásos áttelepítés, máshol erőszakos kilakoltatás történt. A felföldi burgonya 1846–1847-es terméskiesése tovább súlyosbította a helyzetet, és rövid idejű éhínséget okozott. A Clearances áldozatainak és az érintett közösségeknek a száma nem ismert pontosan: a becslések tízezres nagyságrendű kitelepített családról szólnak, de a források birtokonként hiányosak. A skót nemzeti emlékezetben a Clearances központi traumaként él, és egyes mai diskurzusokban a „népirtás” kifejezés is felbukkan; a történészi konszenzus ezt a fogalmat általában nem tartja megalapozottnak, mert a folyamat gazdasági átalakításként, földesúri döntések sorozataként zajlott, nem állami megsemmisítési terv végrehajtásaként.
A skót nemzeti identitás 19. századi újjáéledése részben kulturális és irodalmi, részben intézményi jelenség volt. Walter Scott regényei és a királyi család Balmoral iránti vonzalma népszerűvé tették a kilt, a tartan és a felföldi hagyományok romantikus képét; ez a folyamat azonban erősen stilizált, részben újonnan létrehozott hagyomány volt. A skót nemzeti mozgalom politikai értelemben mérsékelt maradt: az 1880-as években létrejött Scottish Home Rule Association, és 1885-ben felállították a Scottish Office minisztériumi szervet, amely a skót ügyek egy részét Londonból, de külön apparátussal intézte. A skót középosztály és munkásság jelentős része a brit birodalmi lojalitást és a skót különállást egyszerre érvényesnek tekintette; a skót unionizmus így nem azonosságtagadás, hanem a föderatív jellegű, de nem szuverén nemzeti önkormányzat gondolatának sajátos formája volt.
Wales a 19. század elején még túlnyomórészt mezőgazdasági, angolul nem beszélő, walesi nyelvű peremvidék volt. A század második felében azonban Dél-Wales szénmezői, vas- és acélművei, valamint a Cardiff környéki kikötők a világ egyik legfontosabb szén- és fémipari körzetévé tették a vidéket. A bányavárosok – Merthyr Tydfil, Rhondda és más települések – gyorsan növekedtek, és a bevándorló munkások Angliából, Írországból, sőt távolabbról érkeztek. Az iparosodás itt is munka- és lakhatási válságokat okozott, ugyanakkor új munkásosztályi közösségeket és szakszervezeti hagyományokat hozott létre. A walesi társadalom vallásilag erősen nonkonformista volt: a baptista, metodista és kongregacionalista gyülekezetek kápolnái a walesi nyelv és közösségi élet legfontosabb intézményeivé váltak. Az 1851. évi vallási összeírás – amelyet nem szabad modern népszámlálási pontosságúnak tekinteni – azt mutatta, hogy Walesben a templomba járók többsége a nonkonformista kápolnákat látogatta; az anglikán államegyház kisebbségi helyzetbe került.
A mezőgazdasági válság és az úthasználati díjak miatt 1839 és 1843 között Dél-Walesben kitörtek a Rebecca-lázadások (Rebecca Riots), amelyekben férfiak női ruhában, „Rebecca” néven lerombolták az útdíj-kapukat. A mozgalom dokumentált tiltakozási forma volt, amely a szegénység, a díjak és a helyi igazságtalanságok ellen irányult; a kormányzat végül 1844-ben részben szabályozta az útdíjakat. Az 1847-ben kiadott, három angol anglikán biztos által készített oktatási jelentés – amelyet walesiül Brad y Llyfrau Gleision („A Kék könyvek árulása”) néven ismertek – a walesi nyelvű lakosság erkölcsi állapotát és a walesi nyelvet élesen bírálta. A jelentés a walesi nyelvet a haladás akadályaként, a nonkonformista vallásosságot pedig gyanakvással szemlélte; a walesi közvélemény ezt mély sérelemként élte meg. A Kék könyvek később azonban az oktatási reformról szóló viták kiindulópontjává is váltak. Az 1889. évi Welsh Intermediate Education Act középfokú oktatási hálózatot hozott létre Walesben, amely hosszú távon hozzájárult az írástudás és a hivatali mobilitás növekedéséhez, de nem tette a walesi nyelvet az oktatás hivatalos nyelvévé.
A walesi nyelv helyzete a század folyamán fokozatosan romlott. Az iparvidékekre irányuló bevándorlás, az angol nyelvű közigazgatás és a presztízshierarchia miatt a walesi egynyelvűség visszaszorult. A századforduló körüli népszámlálási becslések szerint a walesi lakosság nagyjából fele beszélte még a walesi nyelvet, de a pontos arány az önbevallás változásai és a nyelvi ideológiák miatt vitatott. A kulturális újjáéledés fontos intézménye az eisteddfod (többes számban eisteddfodau) volt, a walesi zene, költészet és beszéd fesztiválja. Bár az eisteddfod hagyománya korábbi gyökerekre hivatkozott, 19. századi országos intézménnyé válása tudatos kulturális konstrukció volt. A század végén szerveződő Cymru Fydd („Fiatal Wales”) mozgalom a walesi önkormányzat és a walesi liberális politika összekapcsolását szorgalmazta, de a századfordulóra politikai súlyát elvesztette. A walesi identitás politikai képviseletét ekkor még a Liberális Párt walesi képviselői adták; közülük emelkedett ki később David Lloyd George (1863–1945), aki walesi nyelvű, nonkonformista hátterével az Egyesült Királyság miniszterelnökségéig jutott. Wales különálló politikai szervezete, a Plaid Cymru, csak 1925-ben alakult meg, ami jól mutatja, hogy a 19. századi walesi nemzeti ébredés elsősorban kulturális, vallási és oktatási keretben maradt.
A 19. századi Brit-szigetek egyik legnagyobb demográfiai jelensége a tömeges kivándorlás volt. Írországban a nagy éhínség váltotta ki a legnagyobb hullámot: a túlélők milliói indultak Észak-Amerikába, Nagy-Britanniába, Ausztráliába és Új-Zélandra. A korabeli kivándorlóhajók – amelyeket a kortárs kritika „koporsóhajóknak” nevezett – zsúfoltak voltak, és a járványok, az alultápláltság és a rossz higiénia miatt az átkelés halálozási aránya magas volt. A skót Felföldről és szigetekről a Clearances és a felföldi éhínség nyomán szintén sokan keltek útra Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok felé; a skót emigráns közösségek Új-Skóciában, Cape Bretonban és másutt tartósan megőrizték a gael nyelv és a presbiteriánus kultúra elemeit. Walesből a kivándorlás kisebb, de jelentős volt: az iparvidékek szegény munkásai mellett a mezőgazdasági területekről is sokan indultak Észak-Amerikába. A walesi nyelvű kivándorlás legismertebb, tudatosan szervezett esete az 1865-ben alapított Y Wladfa nevű walesi telepes kolónia volt a mai Argentína Patagónia régiójában; az első csoport létszáma a becslések szerint mindössze körülbelül 150 fő volt, de a kolónia a későbbiekben is fogadott walesi telepeseket. A diaszpóra politikai hatása sem volt elhanyagolható: az Egyesült Államokban élő ír közösségek pénzzel és szervezettel támogatták a földháborút és a Home Rule-mozgalmat, a skót és walesi kivándorlók pedig leveleik, hazautalásaik és időnkénti hazatérésük révén kapcsolták össze a peremvidékeket a birodalom tágabb világával.
Fontos, hogy ezt a mobilitást ne csak passzív áldozattörténetként ábrázoljuk: a kivándorlásban egyszerre volt jelen a kényszerű menekülés, a gazdasági túlélés stratégiája és a birodalmi lehetőségek keresése. A skót, walesi és ír származású emberek nemcsak a brit fennhatóság alá tartozó peremvidékek lakói voltak, hanem a Brit Birodalom katonáiként, tisztviselőiként, kereskedőiként, misszionáriusaként és telepeseként is részesei voltak a gyarmati terjeszkedésnek. Ez a kettős szerep – a peremvidéki alávetettség és a birodalmi részvétel együttes jelenléte – a posztkoloniális történetírás egyik központi témája lett.
A 19. században a „brit” identitás nem természetes adottság, hanem folyamatosan formált, rétegzett konstrukció volt. Linda Colley nagy hatású munkája, a Britons (Yale University Press, 1992) azt állítja, hogy a brit nemzeti identitás a 18. században alakult ki a protestantizmus, a Franciaországgal vívott háborúk és a tengerentúli birodalom közös tapasztalata révén. Ez a tézis máig a brit identitáskutatás egyik alappillére, de vitatott is: kritikusai szerint túlságosan az angol protestáns tapasztalatból indul ki, és kevésbé magyarázza a katolikus írek, valamint a walesi nyelvű nonkonformisták helyét. A skót, walesi és ír identitás nem egyszerűen a britség ellenpontja volt: sokan egyszerre lehettek büszkék skót vagy walesi örökségükre és brit alattvalói vagy birodalmi szerepükre. Az unionizmus sem jelentett azonosságtagadást; a skót és walesi unionisták gyakran éppen a regionális jogrendszer, az egyházi autonómia és az oktatási különállás megőrzését kapcsolták össze a londoni parlament iránti lojalitással. Írországban viszont a brit identitás vonzereje sokkal gyengébb volt, különösen a katolikus többség körében; az ír nacionalizmus a század végére már a brit kötelék felmondását vagy legalábbis radikális átalakítását követelte.
A nemzeti identitások 19. századi formálódását a modern állam intézményei is alakították: a népszámlálások, az iskolarendszer, a hadsereg, a sajtó, a sportegyesületek és a királyi ünnepségek mind megerősítették a nemzeti kategóriák használatát. A nemzeti szimbólumok – például a skót tartan vagy a walesi eisteddfod – nem ősi, változatlan hagyományok voltak, hanem a korszakban formálódtak; Eric Hobsbawm és Terence Ranger szerkesztett kötete, a The Invention of Tradition (Cambridge University Press, 1983) éppen ezt a „kitalált hagyomány” mechanizmust írta le. A sport szerepe is feltűnő: a skót, walesi és ír labdarúgó-szövetségek a 19. század utolsó évtizedeiben jöttek létre, és a brit kereten belül teremtettek nemzeti versenyteret. A „nemzeti újjáéledés” kifejezés tehát nem azt jelenti, hogy a skót, walesi vagy ír nemzeti jelleg egyszer csak felébredt; inkább arról van szó, hogy a modern politika, a tömegsajtó és a kulturális intézmények új módon tették láthatóvá és politikailag hasznosíthatóvá a nyelvi, vallási és regionális különbségeket.
Az alfejezet többféle forrástípusra támaszkodik. Az ír földkérdéshez a korabeli parlamenti bizottsági jelentés, a Devon-bizottság anyaga (1845) nyújt részletes, bár érdekelt felek vallomásait tükröző képet; az éhínség demográfiai hatását az 1841. és 1851. évi népszámlálások, a szegényügyi nyilvántartások és a halotti anyakönyvek alapján rekonstruálják, de a halálokok és a kivándorlók regisztrálása hiányos. A nagy éhínség halálozási és kivándorlási száma ezért becslés; a leggyakrabban idézett 1 millió halott és 1,5–2 millió kivándorló körüli érték tudományos konszenzuson alapul, de a szélső becslések eltérnek. A Highland Clearances áldozatainak számára nincs megbízható összesítés: a földbirtokosok iratai és a bérlők emlékezete, valamint a későbbi bizottsági jelentések gyakran ellentmondanak egymásnak. A walesi nyelvű beszélők aránya a népszámlálási kérdések és az önbevallás változásai miatt bizonytalan. A Home Rule-válság eseményei jól dokumentáltak – parlamenti viták, törvényszövegek, újságok és rendőri jelentések révén –, de a politikai motivációk és a tömegmozgalmak társadalmi összetételének értelmezése vita tárgya. A nemzeti identitásra vonatkozó állítások eleve értelmezésfüggők: a „brit”, „skót”, „walesi” és „ír” kategóriák tartalma a 19. században sem volt egységes, és a források sokszor a művelt középosztály, nem pedig a teljes lakosság hangját rögzítik.